Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Gyűlöllek szeretni 6. éj
Korhatár: 16+
Műfaj: Akció
Kategória: Vampire Knight
Feltöltő: timcsiikee
Feltöltve: 2010. 05. 31. 00:02:54
Megtekintve: 1167 db
Kritikák: 1 db

6. éj: Féligazság


 

>>zene<<

 

Két test dermedten pihent az éjszakai avarban, a fiú háttan feküdt a száraz levelek között, a lány rajta ült a csípője és a hasa között, kezeit a torkára fonva nézett mélyen a szemébe. Mintha csak farkastekintettel próbálná szóra bírni, úgy hatott az összkép, de az „idillt” könnyedén tovább fújta a szél, s Zero arcára egy gúnyos mosolyt rajzolt.
- Heh… nevetséges. Ennek semmi értelme – mély hangján dörmögte a szavakat, viszont a mosollyal csak zavarát tudta leplezni, kevés sikerrel.
- Nem is tudod mennyire van értelme… Zero… - lágyan ejtette a régen oly’ szeretett nevet, pillái cseppet összeszűkültek, és csak figyelte a reakcióját.
- Szállj le rólam – hangja türelmes volt és nyugodtnak tűnő. Gyakorlott volt a stresszhelyzetek megoldására, de egyelőre úgy látszott, egy gyengepont sejlett fel azon a fagyos páncélon.
- Majd ha válaszoltál… Zero… Miért hunyod le a szemed? – nem tágított a kérdéstől, picit közelebb hajolt, hogy még jobban a fiú szemébe nézhessen. Zero érezte, hogy ebből a helyzetből nem menekülhet, így kifújt egy mély levegőt, lehunyta fekete pilláit, és összehúzta szemöldökét.
- Mert így tudok összpontosítani – válaszolta rezzenéstelenül, de csak halk kuncogást kapott válaszként.
- Hazudsz – Yuuki mosolya kiszélesedett, tetszett neki ez az évelődés, a kiszolgáltatottság sulykolása.
- Miért hazudnék? – nyitotta fel ismét szemeit, de hunyorítania kellett, mert zavarta a lány közelsége.
Yuuki csak sóhajtott, egyik kezét levette a vastag torokról, és a hóna alá nyúlva kiszabadította a fiú kezét.
- Nézz rám… Zero… - utasította halkan, s ha bár kevés kötelék volt köztük, a tisztavérű hatalma nagy befolyást gyakorolt egy D szintű vámpír testére, és elméjére. A fiú ajkai megremegtek, nem tudta lezárni szemhéját, csak figyelte, ahogy a lány megfogja merev kezét, ami a pisztolyt szorongatja, és egyenesen a saját torkának szegezi. Zero tekintete azonnal kipattant, nem hitte el azt, amit lát. Pedig előtte alig harminc centivel látszott a kép.
Keze azonnal remegni kezdett, de a karcsú ujjak szorosan tartották.
- Yuuki – olyan halkan ejtette nevét, hogy a táj némaságába veszett egy pillanat alatt.
- Gyerünk… húzd meg a ravaszt… ezt szeretnéd nem? – súgta vissza a lány, arca kifejezéstelen volt még mindig, teljesen elhagyta réges-régi önmagát. Mintha csak kifordult volna magából, mint a világ, amiben él. Amiben élt.

- Őrült vagy – sziszegte fogai közül, és ráharapott alsó ajkára.
- Mi a gond, Zero? Nézz rám, és lőj. Megadom neked az esélyt, hogy betarthasd az ígéreted.
- Nem szorulok a segítségedre – összeszűkültek szemei, de nem zárta össze őket, képtelen volt rá.
Yuuki nem szólt semmit, másik kezét is felemelte a nyakáról, rá siklatta a fiú merev kezére, ujját ugyan oda illesztette, pont Zero-éra. Ekkor feloldotta hatalmát, Zero szemei azonnal összezárultak, karja erősebben kezdett el remegni.

Yuuki halvány mosolyt húzott szája sarkában, mindkét oldalt keserű könnycseppek gurultak végig.
- Viszlát… Zero… - súgta utoljára, majd a puska elsült.

~*~

- Hm? – Az igazgató hirtelen felült az ágyon, összeszűkült szemekkel körbenézett, nyammogott egy keveset, majd visszacsuklott a párnák közé.
- Yuuki-chaaan – mormogta mosolyogva, összegörnyedt a takaró alatt, majd abbahagyta a fészkelődést és visszazuhant az álmok közé.

A szobában vaksötét uralkodott, minden nyugodt volt és csendes, a kinti táj sem zavarta meg a nyugalmat, csak egy fél pillanat alatt elsuhanó árny.

~*~

- YUUKI! – kiáltotta rekedtesen a fiú, arcára cseppent valami, és csak ez után nyitotta ki a szemét – Yuuki! YUUKI! – halktól egészen az ordításig szólítgatta, tekintete rémült volt, belül mindene remegett. Pisztollyal teli kezével megtámaszkodott a földön, másikkal arcát érintette meg, ahogya cseppent valami.
Vér…

Szagára azonnal felvillantak szemei.

„Az Ő vére”

Meredten bámulta, végül összeszorított szemekkel ökölbe húzta ujjait, reccsentek csontjai az erőfeszítéstől.

Egy hatalmasat ordított az ég felé, majd zihálni kezdett.

„ Le kell nyugodnom. Miért vagyok ideges?”

Felállt, körbenézett a fákon, a talajon, de nem látott semmit.

„Nem halt meg. Ha megtörtént volna, itt heverne a ruhája” – állapította meg magában.

Izmai hirtelen elernyedtek, karjai céltalanul lógtak teste mellett, feje előre csuklott, és hosszú pillanatokig állt így. Ezüstös tincsei arcába hullottak, pilláit összeszorította, hogy belső vívódásával leküzdhesse a benne tomboló lényt, amit csak egyetlen személy tud előhozni belőle.

Szabad kezét arcára emelte, ujjbegyeit arcának egyes pontjain támasztotta meg, vállai megrándultak. Néma, kínos nevetés rajzolódott arcára pár pillanatra, de hamar le is fagyott.

„Csak játszik velem… biztos vagyok benne. De mi a fenét akarhat?”

Visszaegyenesedett, szeméből már eltűntek az örvénylő, vörös csóvák. Keze lecsúszott szájára, szorosan tartotta, majd mikor érezte, hogy már senki sincs a közelébe, leejtette újra.

- Vajon te mit tennél, Ichiru? – suttogta maga elé, pisztolyát lassan a kabátja alá csúsztatta, és összegombolta majd félmosolyt kanyarintott a szája szélébe – Azon kívül, hogy agyon szekálnád.

Sarkon fordult, és hazafelé vette az irányt.

~*~

A madárcsicsergés betöltötte az egész parkot, dalukkal színesebbre festve a tájképet, élet hűbbé téve. Az átmenet az éjszakai és a nappali tagozat között, ez az időszak volt. Amikor az egyik fél lefekszik, a másik ébredezni kezd. Tökéletes nyugalom, néma csend.

Vihar előtti állapot.

A madarak éneke az épületbe is behallatszottak, a napfény minden szobát megtöltött fénnyel, és melegséggel. Egy kócos szőke lobonc szelte át a széles folyosót, bolyhos papucsában lépkedett a bordó szőnyegen, ásításának zaja törte meg a csendet olykor. Amikor elhaladt a nappali nyitott ajtaja előtt, hogy a konyhába totyogjon tovább, ledermedt, majd visszanézett.

Egy karcsú alak feküdt a kanapén.

- Yuuki? – súgta halkan, majd belépett, a szólított azonnal abbahagyta a remegést – Miért vagy itt kint? – belépett a szobába, és mikor meghallotta a szipogást, gyorsított léptein.

- Én… - próbált volna nekikezdeni a lány, de izmai nem engedték neki a beszédet.

- Mi történt? – leült mellé, de nem látta az arcát, Yuuki az alkarjával takarta el az egészet. Lassan megfogta csuklóját, hogy mellé tegye, de kikerekedtek szemei – Yuuki. Az arcod – mondta ijedten, mire Ő összerezzent, és azonnal oda kapott.

Ujjának végei halványan véresek lettek.

- Semmiség, csak egy karcolás – erőltetett mosolyt arcára, a finom ujjakkal letörölte könnyeit, megdörzsölte vörösre sírt szemét.

- Kiryuu-kun már túlzásba esett. Jobb lesz, ha beszélek vele – komorult el arca, és azonnal felállt volna a kanapéról, de Yuuki utána kapott, és visszarántotta.

- Ne! Kérlek! Az én hibám volt – lenézett a szorongató kis kezekre a ruháján, és az Igazgató arcán újabb érzelmek suhantak át.

- Hol van a gyűrűd? – jött az újabb kérdés, a lány ajkai legörbültek, de egy apró nyeléssel nem tudta kitörő sírását visszafogni. Karjába, ruhájába temette arcát, a megviselt férfi átölelte, és a hátát simogatta, hogy megnyugtassa.

Pár perc után végre visszaegyenesedett.

- Itt van – meghúzta picit nyakánál a blúzt, nyakláncán ott lógott az említett tárgy.

- Yuuki – megfogta vállait, és így tartotta magával szemben – Biztos fáradt lehetsz, egész éjjel nem aludtál. Menj, fürödj le és este megbeszéljük. Rendben?

- Um – bólintott megkönnyebbült arccal, újra megtörölte ruhájában, majd megölelte Kaien-t – Köszönöm… apuci.

~*~

Az újjáépített kőépületben ugyan olyan rideg és dohos aura terjengett, akár csak régen. Egyetlen különbség a vezetőségben, és a tagokban volt. Mind beállítottságilag, mind tagszámilag.

Zero egy könnyed mozdulattal nyitotta ki a hatalmas tölgyfa ajtót, a vaspántok a falon koccantak, de erősen tartották magukat. Hosszú kabátja most is elmaradhatatlan volt, már-már jelleméhez hozzá tartozott ez az öltözet, és a megjelenés.

Nagy tekintélynek örvendett, s amikor végig haladt a vadászok szövetségének folyosóján, mindenki megállt, és csendben figyelte, hogy továbblépjen. Talán nem mertek hozzászólni, talán nem is akartak. Vagy úgyis tudják, hogy bármilyen szó süket fülekre találna.

Az arrogancia amivel ez a fiú rendelkezik mégsem csorbította azt a tiszteletet, amit kiharcolt a szemükben. Mintha csak kihasználná őket.

Egyet kopogott a vezető ajtaján, majd meg sem várva a választ belépett.

- Mit akarsz már megint? – sóhajtotta bosszúsan, és becsapta maga mögött az ajtót – Épp előadáson kéne lennem – húzta el a száját, kezei most is zsebre voltak téve.

Yagari gúnyos vigyorra húzta ajkait, mintha már csak várta volna ezt a kérdést. Lábai fel voltak csapva az íróasztalra, szájában az elmaradhatatlan cigaretta lógott, kék szemében furcsa fény csillant.

- Hallottam mindent – a fiú a mondatra csak felemelte egyik ívelt szemöldökét.

- Mire gondolsz? – közelebb lépett, pontosan az íróasztallal szemben állt meg.

- Rájöttél végre, hogy a kicsike teljesen más? – tudta jól, hogy kiről beszél.

- Igen – szűkültek össze szemei. Sosem szerette ha, kioktatták, vagy valamiben nincs igaza. Most az egyszer megtörtént – Ennyit akartál? Mert ha igen akkor megyek is – már épp fordult volna meg, mikor Yagari, kezét feltartva állította meg.

- Várj még! Idióta tanítványom – újabb gúnyos mosolyt villantott, majd belső zsebébe nyúlt. – Van számodra egy nagyon is érdekes feladatom.

- Újabb vámpírölés? – sóhajtott fáradtan – Az ráért volna tanítás után is.

- Nem… ez csak egy egyszerű elfogatási „parancs”. Sőt inkább kérés.
- Kérés? – újabb értetlenség futott át az arcán. Soha nem hallott még elfogatásról sem.
- Csak nézd meg! – lecsapta elé az összehajtott lapot, fújt egy kis füstöt, majd újra összefűzte ujjait.

Zero lassan, gyanakodva vette magához a lapot, kinyitotta, és a meglepettségtől kidülledt szemekkel meredt a sorokra.

- De hát… Ez Yuukiról szól – hebegte halkan, kezéből éppen, hogy nem esett ki a lap.

- Így van… El kell fognod.




© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).