|
Segítség kell!
- Oh, yess – morgott rosszkedvűen Harry az orra alatt. – Baromira élvezem a helyzetet.
- Nem értem, mi bajod van, Potter. Ha jól tudom, minden vágyad az volt, hogy az iskolában tölthesd a nyaradat – közölte egy vontatott, gúnyos hang Harry mellől.
- Malfoy, nekem legalább megadatott az öröm, hogy a szüleim nem telepedtek a nyakamra – szólt vissza a fiú.
A további vitát azonban csak suttogva folytathatták, ugyanis az igazgató szólásra emelkedett.
- Egy kis figyelmet kérnék! – harsogta. – Mint tudjátok, igen… furcsa szituációba kerültünk – a teremben ücsörgők egyöntetűen felnyögtek, sőt, egyenesen hangoskodni kezdtek.
Náluk az, hogy pár hete a halálfalók befészkelték magukat a Roxfortba, mindezt a kormány legnagyobb támogatásával, kimerítette a „furcsa” fogalmát.
Voldemort rácsapott az öklével a tanári asztalra – amit az „összeköltözés” után Főnöki asztallá avanzsáltak –, mire nyomban csend lett.
- Köszönöm – folytatta az igazgató. – Nos, ahogy említettem, furcsa szituációba kerültünk. De nem kis megelégedésemre szolgál, hogy ettől függetlenül mindenki jól kezeli a helyzetet, nem került sor egyetlen verekedésre, vagy párbajra sem, illetve bármilyen más összecsapás… - körülbelül eddig jutott az elmúlt néhány hét tömjénezésével, mikor hirtelen arra lett figyelmes, hogy nem ő van a figyelem középpontjában.
A jó öreg nem ehhez volt hozzászokva, így kissé bosszúsan pislogott ki félhold alakú szemüvege mögül, keresve a nyomós okot, vajh’ mi vonhatta el róla a reflektorfényt?
Harry és Draco a földön csépelték egymást. Mindkettejük pálcája egy roppant idegesen toporzékoló, barna, göndör hajú lány kezében volt, aki folyton „Malfoy, Harry, hagyjátok már abba!” – visításaival zavarta a légkört. A fiúk igen kevés jelentőséget tulajdonítottak neki, és pálca híján tovább folytatták nézeteltérésük drasztikus megvitatását. A jelenet rövid időn belül igen népes szurkolótáborra tett szert, ki a feketének, ki a szőkének kiabált buzdító szavakat.
Még az Igazgató sem tért magához a döbbenettől, így Hermione volt az egyetlen, aki valahogy szét akarta választani a két fiút, de persze, ez nem ment neki. Olyannyira nem, hogy az egyik Harrynek irányzott jobbegyenes őt találta el. Megilletődve tántorodott hátra, egyenesen – a fene tudja, hogy került oda? – Voldemort Nagyúrnak. Mikor a lány néhány pillanat múlva magához tért, hátrafordult, hogy megköszönje, ám amint megpillantotta támaszát, arcán az undor, az ijedtség és a hála érdekes egyvelege volt megfigyelhető. Szótlanul és azonnal arrébb lépett.
- Ebből elég – suttogta Voldemort.
A legkevésbé sem volt ideges, ingerült, avagy frusztrált.
Tökéletesen jól érezte magát, eltekintve attól a hányingerkeltő helyzettől, amiben volt. Roppantul nyugtalanul szemlélte az események cseppet sem kedvező alakulását. Mármint nem Darco és Harry vérre menő küzdelmét a leborult tökleves kancsók és ételmaradékok között.
Sokkal inkább azt, hogy harcállásaik egymás után semmisültek meg. Súlyos vereségeket szenvedtek nem is egy kisebb összeütközésben és így esély sem volt rá, hogy bármilyen további, nagyobb kaliberű nyílt csatát megnyerjenek. Ami egy győzelemhez és tőle való feltétlen rettegéshez szokott Nagyúr számára nem éppen könnyen emészthető tényállás volt.
Szavai hatására a két fiú nyomban abbahagyta a verekedést, és lehajtott fejjel álltak előtte.
(Pontosabban Draco hason csúszott, Harry pedig felemelt fővel reklamálni készült, de ha a gyerekek reakcióját átlagoljuk, akkor csupán lehajtott fővel ácsorogtak.)
- Kuss, Potter – mondta a Nagyúr a tőle telhető legnyugodtabb hangon, majd a földön vinnyogó, büntetéstől rettegő szőkével mit sem törődve, újfent fel-alá kezdett mászkálni.
- Ez így nem jó. Nagyon nem jó. Valami nagyon radikális dologhoz kell folyamodnunk. Még ez a nyamvadt szövetség sem elég, ráadásul csak egymást gyilkoljuk – tekintete egy pillanatra a múltba révedt. Milyen régen ölt már! Finoman megnyalta a szája szélét… aztán rájött, hogy kissé groteszk látványt nyújthat az ifjú, kissé megviselt állapotú diákon ácsorogva.
- Malfoy, te mit keresel a földön? – váltott témát hirtelen Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, és finoman arrébb rugdosta az útban lévőt, majd folytatta előbb megkezdett tevékenységét.
- Nem haladunk. Zorax ugyanolyan erős maradt a támadásaink ellenére, ha nem lett még erősebb. Ez nem ér semmit. Ide még komolyabb segítség kell. De kit…?
Néha kissé hangosabban gondolkozott, máskor egészen magába zuhant, és csak maga elé motyogott.
Végül, úgy öt perc elteltével szenvedélyes vitába elegyedett bensőjével. Dialógusát a közelben állók nyilván felettébb érdekesnek találták volna, ha épp nem a Nagyúr pálcájából teljesen váratlan pillanatokban előtörő, néha halálos, de legalábbis nagy pusztítást okozó átkok előli meneküléssel bajlódtak volna. Mikor Voldemort tehetetlenségében kellően kidühöngte – akarom írni, meggyőzte – magát, és hosszas vajúdás után végre dűlőre jutott saját (ellen) érzéseivel, körbenézett.
A látvány egy csöppet még őt is meglepte, ugyanakkor ezt igen jól palástolta. Sőt, amint a romok alól már majdnem mindenki előbújt, napirendre tért a dolog felett. Bár mindenhonnan törött bútor, fal és plafon maradványok néztek vissza rá, megnyugtatta a tudat, hogy hál’ Istennek nem neki kell kifizetni a helyreállítás költségeit.
Kelletlenül az Igazgatóhoz fordult.
- Gondolkodtam a problémánkon.
- Hogy mindezt ki fogja eltakarítani? – tett egy széles mozdulatot az ősz varázsló.
- Én Zorax-ra gondoltam.
- Hát megkérhetjük őt is, de kétlem, hogy hajlandó lenne…
- Úgy értem, azon morfondíroztam, hogy még mindig túl gyengék vagyunk vele szemben. Sehogy sem sikerül fölénybe keverednünk, és be kell valljam, ez igencsak aggaszt. Kettőzött erővel, összefogva sem tudunk kiállni ellene, tehát… hívnék… segítséget – az Igazgató derűsen bólintott, miközben egy kisebb vakolatdarab alól próbált előmászni.
Miután Hermione ledobta magáról a ki tudja honnan rávetődött Ron-t, készségesen lelebegtette Dumbledore-ról azt tonnás kőtömböt, amely a tanári asztal mögötti faltól vett érzékeny búcsút.
Az ősz öreg arcán töretlen mosollyal porolta le a ruháját, és kérdezett vissza:
- Kikre gondolsz, kedves fiam? – Voldemort megborzongott e tömény szeretetet kifejező szavak hallatán, és szerzeteseket megszégyenítő önmegtartóztatást gyakorolva, viszonylag nyugodt hangon válaszolt.
- Régi… ismerőseim. Nagy segítségünkre lehetnek – azt persze elfelejtette hozzátenni, hogy: „Viszont hagy közöljem, hogy az élet cseppet sem lesz eseménytelen, de még csak nyugodt sem, és az általam most okozott kár kis tófodrozódás ahhoz a hurrikánhoz képest, amit ők fognak okozni.”
Igen, eme pár mondattól nagyvonalúan eltekintett, gondolván, úgyis rájönnek maguktól.
- Rendben. Most minden segítségre szükségünk van – mondta ki az engedélyező mondatot Dumbledore.
Az immár teljesen helyreállított Nagyteremben Voldemort egy határozott mozdulattal elővette.
Nem, nem azt, nyájas fanfiction – mániás olvasóm. Hanem egy… egek, ez nem lehet… ilyen nincs, ez nem létezik. De mégis, ott van, feketén-ledéren, egy kicsi, zöld-ezüstben pompázó, vékonyka kis ezüstláncra fűzött, nyitott könyv alakú medál.
A tenyerébe vette a medált, és szúrós pillantásokat lövellt felé, majd – leküzdve maradék idegenkedését és ellenállását – egy halk sóhajjal ökölbe szorította a kezét. Mikor újra kinyitotta, markában a könyvecske már konkrétan könyv méretű volt. De inkább lexikon nagyságú. Voldemort kételkedve sóhajtott, miközben a „medál” két oldalára bámult, majd elővette a pálcáját, és írni kezdett vele, mint egy jól nevelt kisiskolás.
Valószínűleg válasz is érkezett erre, mert néha felhörrent, vagy épp gúnyosan horkantott, de az esetek többségében bakfis módjára viselkedett, és idétlenül mosolygott. /Mint már említettem ez nála a vicsorgást jelenti./
Aztán még két szót írt megbűvölt kis kapcsolattartójába, ami lokalizátorként is működött, persze csak a másik ilyen kis kapcsolattartó tulajdonos számára. Voldemort flegmán prüszkölt egyet és büszkén kihúzta magát. „Ha ezt az aurorok tudnák!” |
