Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Az ellenség markában
Korhatár: -
Műfaj: Vígjáték
Kategória: Harry Potter
Feltöltő: Netnori
Feltöltve: 2010. 05. 19. 17:05:57
Megtekintve: 2063 db
Kritikák: 0 db
 Irány a Roxfort!

 

Na igen. Remek. Csak én lehetek ekkora pancser, hogy ezt teszem. Remek. Idegesen járkálok fel-alá, mint aki nem teljesen normális. Pedig én teljesen normális vagyok. Totálisan egészséges, ép lelkivilággal rendelkezem – csak épp hét részletben ép és egészséges…

Mindegy, fontosabb problémám is van, mint ennek boncolgatása: nem elég, hogy nekem itt most szégyenszemre szövetséget kell kötnöm a Minisztériummal és Dumbledore-ral, még a miniszterelnök önelégülten vigyorgó fejét is el kell tűrnöm. Mi? Mi van? Megölöm. Fölakasztom. Kibelezem, és arra fogom föllógatni. Hirtelen beugrik szegény McCormac himbálódzó képe, de elhessegetem. Nincs időm az enyhe idegbajom miatt megölteket gyászolni.

Összekaparom maradék nyugalmamat, és válaszolok:

- Nem, Caramel, nem azért folyamodom ehhez a megalázó, és valljuk be, fölöttébb kínos „fehér zászlóhoz”, mert egyedül nem vagyok elég erős Zorax legyőzéséhez. Nem. Csupán kedvem szottyant a békepipa elszívásához, ennyi.

Remélem, a hangomban rejlő gondosan burkolt életveszélyes fenyegetés elég ahhoz, hogy lelohassza azt a bájvigyort a képéről. Lelohadt. Éljen.

 

Amúgy minek kellett ennek a rohadéknak pont most föltűnnie? Miért nem jött később? Minek jött egyáltalán?

Ki az a nem normális, aki világhatalomra pályázik?

Ja, én.

De Zorax kétség kívül még nálam is idiótább. Most komolyan, hogy lehet valaki annyira bunkó, hogy a „feketék” és „fehérek” közti Végső Összecsapás előestéjén bejelenti az egész varázstársadalomnak, hogy akkor neki most halaszthatatlanul fontos, hogy átvegye a teljes uralmat? És mellesleg nem teljesen elhanyagolható, pár ezer főnyi hadserege van hozzá. Agyam hátsó részében egy hang sikítozza, hogy HONNAN?, de nincs időm ezzel foglalkozni.

Aztán persze elkezdi szépen kiirtogatni az aurorokat. Rendben, megértem… Na de a halálfalókat is!?

Minden ok, értelem, és politikai meggyőződés, vagy egyéb nemes cél nélkül, pusztán a hatalomért! Külön-külön küzdhettünk ellene, ahogy akartunk. Miközben sakkfiguraként söpörte le az ellene szegülőket a játékpályáról, bizonyára jót röhögött rajtunk. Nem mentünk semmire, ezért vagyok most itt, és ezért kötöm meg ezt a megalázó társulást.

 

Mi? MI? HOGY MI? Elment az eszük? Felháborodásomnak hangot is adok. Pálcával a kezemben, természetesen, minek következtében egy, a falon eddig nem jelenlévő, hatalmas lyukon kíváncsi fejek bukkannak fel és pislognak be a tárgyaló helyiségbe. Aztán ahogy meglátnak, ijedten el is tűnnek.

Nyugalom. Gondolkozz… Gondolj… Gondolj! Pfuj! Ez annak a mugli nevelőnőnek a hatása, aki minden este megnézetett velünk valami evésmániás mackóról szóló, bugyuta történetet.

De térjünk vissza a jelenkorba. Újdonsült szövetségeseim épp azt közölték velem, hogy az ellenállás fő bázisa a Roxfort lesz.

Naná, a Roxfort. Remek. És én dilettáns módon beleegyezem. Nem baj, a csatlósaim előtt még mindig hazudhatom azt, hogy csak azért mentem bele, mert „én csak a fehéreket akarom kiismerni, és persze megtudni a fő ellenállási pontjuk, az iskola gyengéjét.” Vannak olyan idióták, hogy beveszik. Talán még az sem merül fel bennük, hogy annak idején kénytelen voltam minden téglát megvizsgálni, mikor a Titkok Kamráját kerestem, így nálam jobban senki nem ismeri az iskolát. Bár, hallottam egy pletykát egy térképről… mindegy.

 

 

Végre vége a tanácskozásnak. Búcsúzásképp vetek egy gyilkos pillantást a már reszkető Caramelre, és a letörölhetetlen vigyorú Dumbledore-ra. De szívesen felképelném őt is!

 

Nos, érkezem. Haza… Vagy valami olyasmi. Mindenki azonnal hasra veti magát. Régebben azt hittem, hogy ijedtükben elejtették a pálcáikat, mikor megérkeztem, de aztán megvilágosodtam, hogy ők csak ilyen primitív módon akarják kifejezni tiszteletüket/ félelmüket /nagyratartásukat. De meghagytam őket abban a hitben, hogy ezt elvárom.

Nehogy már! Hogy nézne ki, ha azt mondanám: „Ugyan gyerekek, elvégre egyenrangúak vagyunk, ne mossátok már föl a padlót magatokkal! Gyertek, igyunk meg egy sört!” Pff.

No, most, hogy talpra kecmeregtek, közlöm velük a tömény híreket:  

- Fegyverszünet. Szövetség, ha úgy tetszik. Senkit nem öltök meg, kínoztok, vagy raboltok el a személyes engedélyem nélkül. Holnap indulunk a főhadiszállásra – hangom elmélyítem, szavaimnak jelentőségteljes méltóságot ad, hogy kihúzom magam, büszkén, mintha legalábbis valami nagyon megtisztelőt közölnék velük. – A Roxfortba.

Enyhén szólva hitetlenkedő ábrázatot öltenek. Kipécézem magamnak Luciust. Mindenki azt gondolja, ő a személyes kedvencem, ezért hallgatnak rá.

- Van ellenvetés? – tekintetemmel megpróbálok nyársalóan nézni.

A szőkeciklon meghajtja magát.

- Nincs, Nagyúr. Minden úgy lesz, ahogy kívánod.

Kéjes vigyorra húzom a számat, bár a jelenlegi arcomat tekintve ez inkább tűnhet vicsornak. A többiek is sorra hajtanak fejet. Remek. Irány a Roxfort!


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).