2. sóhaj: Vonzalom
(Shiki szemszögéből)
Hűs szellő cirógatja arcom, tücsök ciripelése visszhangzik fülemben, de ahogy megcsap a hideg nyakamba húznám a takarót, nem meg. Erőtlenül csúsznak ki ujjaim közül a szövetek, simogatón újra rámarkolok a huzatos paplanra, de a következő gyenge rántással sem tudom elérni, hogy az arcomra húzhassam.
- Ohayhou, Shiki-kun – hallok meg egy vidám hangot, s csak még jobban összeszorítom a szemem.
Ez az idegesítő hang… Mikor fogja már megunni, hogy mindig így keltsen?
- Hagyj… - morgom orrom alatt suttogva, és a másik megoldást választva lejjebb csúszok ah ágyon. A matrac nyikordul, érzem, hogy feláll róla, így elégedetten markolok újra a takaró szélébe.
- Shiki – ejti ki lágyan nevem, és azonnal kipattannak szemeim, azt látom, hogy leguggolt az ágyam mellé, és kisimult arccal, lágy tekintettel engem méreget – Ha nem kelsz fel, el fogunk késni – szívem magától elkezd dörömbölni mellkasomban, s azonnal felidegesít ez a tudat.
Összeráncolom homlokomat, majd visszahunyva szemem fordulok a másik oldalamra.
Kso…
Felülök az ágyon és lecsúszik rólam a takaró, mire Ichijo-san azonnal hátat fordít nekem. Fél arcomat a tenyerembe támasztom, majd nagyot sóhajtva túrok tincseim közé. Ez az alak… rosszabb mint a régi dadám, aki folyamatosan lerántotta rólam a takarót. Bahh…
Visszacsuklom az ágyba, a matrac csak úgy ring alattam, és halk nyekergő hangot kiadva magamból, nyöszörögve nyúlok el, kézfejemet a homlokomnak támasztva. Semmi kedvem felkelni, bármennyire is mindjárt itt van a tanulási idő.
- Ébresztő! – rikkantja el magát, majd egy szempillantás alatt rántja le rólam a takarót. Fa arccal meredek a plafonra…
Nem… tévedtem… ugyan olyan mint a régi dadám.
Egy szál boxer takart a takarón kívül, s ebben elnyúlva az ágyon olyan sötét ábrázattal pillantok rá, amitől még a víz is megfagyna, de meglepődve rándulnak egyet pupilláim, ahogy látom, hogy nála ez ellenkező hatást ér el.
Azonnal eldobja a takarót, majd vörösödő fejjel hátrál.
Eh? Ez meg mikor vette fel az egyenruhát? Ilyen gyors lenne?
- Én… azt hiszem… most kimegyek – majd ajtócsapódás jelzi, hogy egyedül maradtam a szobában.
- Hahh – sóhajtok nagyot, és újra ülő helyzetbe tornázom magam. Ez meg milyen reakció már megint? Összeszorítom ajkaimat, ujjaim a lepedőbe markolnak ahogy felvillan előttem az az idiótán csillogó zöld szempár. – Franc! – reccsen az anyag ujjaim alatt, majd elernyednek izmaim.
Miért pont egy szobába kellett kerülnünk?
~*~
Szokásos rituálénak indul a délutánunk, vagy ha úgy nézzük a „reggelünk”. A kis prefektusok biztosítják utunkat a visongó lányok miatt. Idegesítőek, nem is kicsit, sértik a fülem, még csak most keltem, és amit hallani szeretnék, az nem pár rajongói sikoly.
Talán a modellkedés miatt van… De azt is Rima szülei, és főként az én anyám miatt kellett elvállalnunk. Vállamra téve a könyvet, tudomást sem véve a külvilágról haladok Rima mellett, előttem pedig Ichijo ballag szokásos kisugárzásával. Végigmérem alakját némán, fejétől egészen bokájáig.
- Bejön? – búgja mellettem lágyan Rima, s csak unott fejjel fordulok felé.
- Hö? - vonom fel egyik szemöldököm, végig semmitmondó arckifejezéssel.
- Ne nézz hülyének – hunyja le hosszan pilláit, majd előre figyel – Ismerlek – sóhajtja a szót, s én is előre kezdek nézni, egyszerre figyeljük a szőke alakot – Nos? – veti fel újra a kérdést, és bármennyire unottnak tűnik, Rimának ez a kíváncsi hangja.
- Nem tudom – vallom be őszintén, és elgondolkodva hunyom le a szemhéjaimat.
A sikoltozást apró moraj váltja fel, és mindenki megtorpan, így én is. Visszavetve tekintetem látom a csepp drámai hatást, mit a Kiryuu kölyök szít… mint mindig. Egyszemélyes testőrt játszik a kis prefektuslányka körül, a vak is látja mi a helyzet.
Idióták…
~*~
A teremben ülve hasamon összefűzöm ujjaim, lábaim kinyújtom, és a fejem a hátsó padra vetem. Álmos vagyok, de nagyon. Unom az agyam, és semmihez sincs kedvem, mint általában. A tanár sorozatos dicsérete kezd fárasztóvá válni. Ennél mélyebbre már nem tud nyalni az amúgy is tiszta valagunkban, nem értem mire fel ez a sok ajnározás, de csak tűrjük, és fogadjuk őket.
Nos igen… a kisebb kutató munka a vértabletták előállítása érdekében nem volt könnyű feladat. Meglepő módon Aido-senpai rengeteg szerepet játszott benne, pedig első ránézésre nem hittem volna, hogy egy lángelme. Nem zavartatom magam, hogy én vagyok a legfiatalabb az egész „bandában”.
A vértabletták előállítása volt a feltétele annak, hogy továbbra is itt tartózkodhassunk, hogy ne kelljen a diákokat félteni tőlünk.
Ahogy terelődik a téma azonnal kapcsolok, s végig a plafont bámulva szólalok meg a nagy csendben.
- De az a lány… igazán ízletesnek tűnik – a feszültség azonnal a tetőfokára hág, érezni lehet a levegőben, hogy pattanásig feszült.
- Shiki… - int le Ichijo suttogva.
Dübb…
Összeszűkülnek egy pillanatra szemeim, ahogy megérzem szívemet… Kso… már megint…
- Hé! Edd meg ezt! – szól Rima, és azonnal felé fordulva pillantok meg a csoki golyókat amiket felém dobál, s mint egy éhes kutya kapkodom el. A csokiért mindent…
A kedélyek lenyugszanak, hisz mindenki tudja, hogy nem gondolom komolyan, mint ahogyan azt is mindenki tudta, hogy kire gondolok. Nyílt titok már mindenki számára, hogy a nagy Kuran Clan Kaname, ami vezérünk, a tisztavérű herceg… A kis Cross lányra vetett szemet. Egy emberre…
Bár nem az én dolgom, nem is törődöm vele igazán. Én csak túl akarom élni az éveket, és rájönni arra, ami nyugtalanít egy ideje… Ez a furcsa bizsergés a mellkasomban, amit akkor érzek, ha azokba a zöld szemekbe nézek.
~*~
A pirkadat még messze van, az éjjel vásznak lassan fakul vissza világossá, sötét fátylán a csillagok gyöngyöznek halk pislákolással. Kellemes esti szellő csapja meg arcom azonnal, ahogy kilépünk az ajtón, és átszeljük a parkot, majd a hidat a kollégium felé.
Hülye vagyok… biztosan egy idióta.
„Szerintem próbáld meg.”
Visszhangzik fejemben Rima halk szava. Utálom, hogy az ilyenekben igaza van. Amikor kisebbek voltunk akkor is mindent tudott, és azt is tudta, hogy ez lesz velem. Persze nem jelenti azt hogy bánom, de büszkeségemen csorba esik, ha van, amit jobban tudnak rólam, mint én magamról.
A kisebb összeverődött társaság még összeül pirkadat előtt, s tágas témákról beszélgetve mulatják az időt, de én csak hallgatom. Bármennyire nem tűnök társasági embernek, a beszéd megnyugtat. A társak, rokonlelkek, rokonfajok fecsegése, az ötletek és nézetek. Amibe olykor beleszólhatok, ha kedvem támad, és nem róják fel, hogy csak ritkán beszélek.
Talán ez az a baráti kör, ami miatt szívesen jöttem ide. Eszem ágában nem volt új barátokat szerezni, bár édesanyám szerint erre jó egy iskola. Nekem nincs szükségem ilyenre. Viszont nyugtalan vagyok, amit persze nem mutatok ki. Mi értelme lenne? Ha kimutatnám, rögtön letámadnának értelmetlennél értelmetlenebb kérdésekkel, amikre amúgy sem válaszolnék.
Amikor oszolni kezd a tömeg elsőként lépük ki Rimával a körből, felbaktatva a lépcsőn. Az utolsó fokot is átlépve még vet rám egy sejtelmes pillantást, amit nem tudok mire vélni, hiába érzem a célzást.
- Jó éjt! – inti még vissza nekem kezét felemelve, s távolodó alakja után figyelek.
„Most az egyszer beszélj.”
Nők… nem nyugszanak amíg nincs igazuk nemde?
Sarkon fordulok majd a szobámba megyek, levetem magamról az iskolai gúnyát. A zár halk kattanása jelzi, hogy szobatársam megérkezett, s vállam felett vetek rá egy pillantást, miközben lekapom ingem.
Összehúzott ajkakkal, azonnal elfordítja tőlem fejét, majd hátat fordítva szájára tapasztja kezét. Mi baja lehet már megint? Összehajtva teszem a ruhát a szék háttámlájára, hogy másnap kisimulva vehessem újra fel őket, s a szoba közepére állva figyelem, ahogy ő is hasonlóképp tesz mint én, és pizsamába öltözik át.
Nyelek egyet, ahogy a selyem ujjába csúsztatja karját, de arcizmaim rendezve továbbra is fagyos maradok.
- Ichijo-san – szólítom meg, mikor végzett, és azonnal megdermed a mozdulatban – Miért kerülsz engem? – vágok azonnal a közelébe. Azóta… az első nap óta egyszerre közeledett, mégis távol maradt tőlem. Barátságról és egyéb zagyvaságokról beszélve jártunk a kutatásra, és az órákra is. Olyan megszokottá vált a hármasunk, mintha csak pólyás korunk óta lennénk együtt barátok. De mégis… mégis zavar azaz egyetlen tény, hogy egy másik szemszögből távolabb tartja magát tőlem. Reggelente, és esténként.
- Kerülni? – fordul felém mosolyogva, ami azonnal az arcára fagy, amikor meglát – Nem kerüllek – változik zavarttá, s tarkóját kezdi vakargatni csukott szemmel – Miért kerülném a barátomat? – oldalra fordítja fejét, és az éjjeliszekrényen világító pici lámpához nyúl. Habár vámpír tekintetünk a sötétben is szinte tökéletesen lát, nekünk is szükségünk van olykor fényre, hogy nem szokjunk túlságosan hozzá a sötéthez – Jó éjt… Shiki… - kattintja le, de ettől az enyém még égve marad, s rejtélyes félhomály uralkodik el a négy fal között. Becsúszik a takaró alá, de én még mindig csak egy helyben állok.
- Barát, he? – szűröm halkan fogaim kerítésén keresztül, majd nesztelenül lépek az ágyához, és a szélére ülök – Komolyan kérdezem – morgom halkan, és rá vetem tekintetem. Lassan megfordul, résnyire nyitott szemekkel.
- Tudom… - motyogja orra alatt, és arcába húzza a takarót. Hiába magasabb nálam, ilyenkor teljesen kicsinek tűnik.
- Ha ketten vagyunk miért nem tudsz rám nézni? – vetem felé kegyetlenül a kérdést, pedig teljesen reménytelennek érzem, hogy választ kapjak rá. Hosszú tétovázását figyelek, és amikor sóhajtok egyet, csak akkor szólal meg.
- Túl szép az arcod. Túl szép vagy – vallja be elfordítva tekintetét, mire elkerekednek szemeim.
Dübb…
Hülye szív, kussolj már!
- De miért is mondok ilyeneket egy modellnek? – fordul felém vissza mosolyogva – Biztos minden nap hallasz ilyeneket. Egyik keze lassan kicsúszik a takaró alól, de amikor épp felemelné, visszaesik a párnára. A szívem még mindig nem hallgatott el, pedig résznek igaz amit mond. Rengetegszer hallom a külsőmre való pozitív megjegyzéseket, de ez… jobban szíven ütött mint bármi.
Mint aki csalódott úgy fordítom el fejem, valójában most én nem bírom tartani a szemkontaktust. Felsóhajtok, s ahogy Rima is tanácsolta… beszélek. Bár hülyén érzem magam, hisz nem szokásom, de megteszem. Megszoktam, hogy Rima mindig a fejembe látott, és lassan leszoktam a beszédről. De úgy látszik, olykor szükség van rá.
- Tudni akarod miért elleneztük Rimával a szüleink döntését?
- Hogy összeházasodjatok? – válaszként először csak biccentek – Igen – felel végre Ő is, és lassan emelem vissza rá tekintetem.
- Mert mindketten tudjuk, hogy nem vagyok oda a lányokért – a szavakra, mintha fokozatosan meredne ki a szeme, arcáról lecsúszik a takaró, és résnyire nyitott ajkait látom meg – Meglepődtél? – kérdezem még mindig fa arccal, ezzel kizökkentve zavarából.
- Nem… izé… én csak… - hebeg kaotikusan, közben észre sem veszi, hogy szabadkozó kapálózásában félig le is löki magáról a takarót. Kihasználva a szabad felületet egy könnyed, nyugodt mozdulattal fekszem mellé, közvetlen felé fordulva, és megint fülig vörösödik.
- Még mindig nem tudsz rám nézni? – kérdem szinte hangtalanul, s tekintetemből komolyság árad végig az ő zöld íriszeit figyelve.
- Shiki… - súgja ismét nevem, mire szívem félrever, s mocorogni kezdek, arcomra apró rezzenés jele kúszik, utalva, hogy a választ várom a kérdésemre. Arcomra simítja kezét, és szuszogva hunyom le szemem, belesimítom tenyerébe, hagyom hogy forróság áradjon szét a bőrömön, mintha ki akarná fagyasztani belőle az érzelem mentességet. Megfogom csuklóját, és az arcomon tartom kezét. Bizsereg a bőröm az egész testemen, s közelebb kúszom hozzá, arcunkat már alig választja el pár centiméter – Helyes ez? – súgja lágyan a szavakat. Én sem tudom, de valójában…
- Nem igazán érdekel… - vallom be gondolataimat, s lassan lehunyva szemem hajolok közelebb, hogy ajkaimat az övére nyomjam. Érzem szája remegéséből a meglepettséget, de lassan tarkómra csúsznak ujjai, hajamba furakszanak, s megdönti fejem, hogy egy mélyebb csókra hívogasson.
Megadón nyitom résnyire ajkaimat, forró leheletet érzek meg azonnal, majd halk szusszanással csusszan be nyelve, kölcsönösen az enyém is, s lassú táncra perdülve kergetőzni kezdenek a kinyílt kapukon keresztül. Felhevül testem már csak ettől, és rájövök mindenre amire valaha kérdést kerestem.
Egy biztos… Rima elégedett lesz, hogy megint igaza volt, de most nem érdekel.
Megszűnik a külvilág, mintha csak ez az ágy létezne, körülötte csak fakó sötétség ölel át, és magába zár. Lassan elhajolunk egymástól, de ahogy megint a szemébe nézek, tapasztalon kell a hevességet mellkasomban. Nem változott semmit, sőt mintha erősebb lenne.
Pont ettől féltem, mégis vártam. Egy furcsa kettősséget győzök le magamban egy pillanat alatt, s szám sarkába egy sejtelmes kicsi mosoly féle kunkorodik.
- Azt hiszem… ez már nem szimpla barátság.
|
