|
Megjegyzés: Gazette AU fanfiction, Szereplőket nem ismerem, csak beleképzeltem őket az én kis történetembe.
A reggeli napsugár egy fáradt arcot cirógatott, tulajdonosa nyűgös nyöszörgéssel próbált kitérni az útjából.
Teljesen elcsigázott volt, túlórázott; ezért hajnali kettő helyett, hajnali négykor került az ágyba.
Ilyenkor úgy tudott haragudni a világra, társai nyugodtan végigaludták az éjjelt, míg ő, egy szalag mellett robotolt.
De ez kellett; hogy a családját segítse, és ő is iskolába tudjon járni.
Habár néha gondolt rá, hogy ott kéne hagyni, hiszen az órák nagy részét átaludta, de még így is, kiváló eredményeket tudott felmutatni. Szóval kár lenne mindezt eldobni, holmi fáradtság miatt...
Ráadásul be akart jutni egy jó főiskolára, jó állást akart, hogy tíz év múlva, csak rossz álomnak tűnjön a robotolás.
Próbálta gyorsan összekapni magát; a testvérei már a konyhában nyüzsögtek.
Egy álmos "jóreggelt"-et mormolt, gyorsan magába döntötte a kávét, evett egy kicsit, majd az ajtóban is állt, indulásra készen.
A metrón próbált nem elaludni, és azon gondolkozott; milyen órái is lesznek aznap. Boldog mosoly kúszott az arcára, amikor rájött, hogy lesz egy lyukas órája; amit alvással tölthet majd.
Az előtte álló nap máris másként festett; lesz egy órája, amit végigalhat, mi ez, ha nem a teljes boldogság egy olyan embernek, aki alig alszik.
Az iskolában számolta a perceket, a harmadik óráig, amikor is, felrohan majd a tetőre, keres egy nyugodt zugot, és pihen.
Nem vette észre, hogy egy sötét szempár követi minden mozdulatát.
Amint felhangzott a megváltó csengő, elindult az ajtó felé, ismét figyelmen kívül hagyva, hogy követik, két fiú osont utána, annak a sötét szempárnak a parancsoló intésére.
Megkereste a legjobbnak vélt helyet a tetőn, majd zsongító zenével a fülében; pillanatok alatt elaludt.
Arra ébredt, hogy durván talpra rángatják, és mindkét karját igencsak szorítja valaki.
Amint kitisztult a látása, sikeresen fel tudta mérni, hogy két srác rángatta talpra; és mivel mind a ketten előre néztek, ő is odafordította a tekintetét, és megdermedt.
Pillantása, az eleddig látott legsötétebb szempárba mélyedt, melyből olyan hidegség áradt, mellyel még sohasem találkozott.
Holott úgy hitte; nevelő apjánál ridegebben senki sem tud nézni, de... Tévedett.
Hát még az a hang; amelyen a másik fiú megszólalt...
Aoi úgy érezte; megfagy körülötte a levegő.
- Hello - köszönt rá kegyetlen mosollyal a sötét szemű fiú, akinek hirtelen a neve is beúszott a tudatába: Kai...
Aoi - hiába volt osztálytársa a másik - csak habogni tudott hirtelen; köszönés gyanánt, mire a válasz csak egy gúnyos hahota volt.
- Szóval, Aoi, úgy tudom; suli után dolgozol.
Mivel nem válaszolt, a hűvös hang tulajdonosa, úgy döntött, megleckézteti egy kicsit, csak hogy tudja; kivel áll szemben.
És kinek nem akar felelni....
Az első rúgás Aoi térdét érte, világossá téve számára a helyzetet, ha nem beszél, a rúgások száma megsokszorozódik...
Ezért, fejét felemelve, a dermesztő szempárba nézett; és - mivel még mindig nem jött ki egy hang sem a torkán - csak bólintott.
Kai gúnyos mosolyra húzta ajkait, és elégedetten dörzsölte össze a kezét, az információ birtokában.
- Hm-hm, és ezt nem tudja, gondolom, az iskola vezetősége...
Aoi nem szólt, csak fejét lehajtva hallgatott.
- Válaszolj! - szólították fel "őrei", majd nyomatékképpen a tarkóján csattant egy ütés.
Ezt már nem tűrte szótlanul, tehát egyenesen az őt vizslató fekete örvénybe nézett, és csak annyit mondott:
- Nem.
- Úgy hiszem, nem szeretnéd, hogy kitudódjon... - Kai itt megállt, de Aoi nem kívánt hozzáfűzni semmit, tehát folytatta - rendben, akkor üzletet ajánlok neked.
Aoi most nem hajtotta le a fejét, csak rezzenéstelenül nézte, a vele szemben állót.
- Szóval, felajánlok neked egy lehetőséget: nem mondom el senkinek, amit megtudtam; ha cserébe elkészítesz nekem három beszámolót. Tudod, új barátnőm van, aki igencsak lefoglal, és a tanulásra nincs sok időm, de a jegyeim így sem romolhatnak, tehát megengedem neked, hogy helyettem megírd. Mi a válaszod?
Aoi pár pillanatig töprengett, majd az őt, két oldalról közrefogó fiúval nem törődve; higgadtan kérdezte:
- Te mindig így kérsz szívességet?
- Előfordul... - biccentett Kai, s intett egyet.
Erre a két "testőr", buzgón igyekezett megtorolni a hallatlan szemtelenséget.
Aoi ezt a veréssorozatot, már képtelen volt állva elviselni, lerogyott a földre, s ahogy ott fetrengett, miközben még ütötték, Kai egy elegáns mozdulattal húzta ki a zsebéből a telefonját.
Érdeklődve keresgélt az üzenetek között; de mivel nem talált semmi érdekeset, fogta, és beírta a nevek közé a saját számát.
- Ma este küldöm az első téma címét, és azt, hogy mikorra kell. Mondanom sem kell, ugye, hogy ha elbaszod, akkor... - itt jelentőségteljesen nyitva hagyta a mondat végét, és egy gonosz mosolyt villantott Aoi-ra - kár lenne, a csinos arcodért - tette hozzá, és végig is simította a földön fekvő fiú arcát.
- Viszlát, Aoi-kun.
A megvert fiú csak feküdt a langyos földön, és azon gondolkozott, hogy miért vele történik ez.
Nincs neki elég baja enélkül is?
- - - - - - -
A nap többi része homályba veszett ezek után, ha akkor valaki megkérdezi, a tetőn történt eseményeken kívül nem igazán tudott volna bármi másról is beszámolni.
De igazából... Arról meg nem akart beszélni senkinek.
Még mindig alig hitte el... Sosem tételezte volna ezt fel, Kai-ról...
A munka, és a családja helyzete miatt, nem volt ideje, sem lehetősége, barátkozni a többiekkel, de ezek után már nem is akart.
Ki tudja, hogy milyenek lehetnek, ha a mintatanuló, osztályelső Kai, ilyen arrogáns?
Pont ettől tűnt az egész, annyira hihetetlennek. Ő mindig is úgy gondolta, a jó tanulók, egyben jófiúk is.
Hát, tévedett, ismét.
És, amikor este megérkezett a megígért sms, egy elég nehéz címmel, és közeli határidővel; a hihetetlen; egyértelműen hihetővé vált.
Elment dolgozni, majd az alvásidejét rááldozva a dologra, elkezdte kidolgozni a témát.
Már két napja írta gőzerővel a beszámolót, amikor Kai rátelefonált, hogy mindjárt ott van; látni akarja az eddigi munkáját.
Idegesen kapkodott a lakásban, valami kis rendet akarván vágni, annak hírére, hogy Kai idejön, de aztán rájött, úgysem tud jó benyomást kelteni, egy gazdag, és teljesen máshoz szokott ficsúrban.
És most már csak azt nem értette; hogy vajon ez mi a fenéért zavarja most őt.
Nem, olykor saját magát sem értette...
Amint felberregett a csengő, jelezve a vendég megérkezését, próbált úrrá lenni a rémületen, ami a hang hallatán elfogta, és morcosra igazított arccal ment ajtót nyitni.
Igencsak meglepődött Kai kedves, jókisfiús mosolyán, ahogy megálltak egymással szemben.
Ám, amint Kai realizálta, hogy Aoi és ő, ketten vannak a lakásban, az arca ugyanolyan szenvtelenné vált, mint a tetőn volt, és újra feltűnt rajta az a rideg, kegyetlen mosoly.
- Hello Aoi-chan! Beengednél? Jól haladsz? - kérdezte, de válaszra sem várva, nyugodtan sétált be a lakásba, félresodorva a küszöbön álló osztálytársat, aki még mindig dermedten állt, magában azt elemezve, hogy Kai milyen gyorsan tudja változtatni az arckifejezését. Mint egy színész....
Kai lesajnáló tekintettel nézett körbe.
- Ah, szóval így élnek a csórók....
Aoi-ban fellobbant a düh, erre a szemtelenségre. És nagy hirtelen a hangját is megtalálta:
- Nem kértem, hogy ide gyere, a suliban is elintézhettük volna.
Csak ironikus nevetést kapott válaszul a kirohanására; Kai úgy nevetett, mintha Aoi, az évszázad viccét mondta volna.
- Ugyan már, jó is ez; hogy ide jöttem, apám mindig mondogatja, hogy látnom kellene, hogyan élnek a szegények. Akkor megbecsülném, amim van. Naiv gondolat, nem igaz, Aoi-chan? - kérdezte, s közben egyre közelebb lépett a falnál álló fiúhoz - hiszen oka van annak, hogy mit, miért kapunk. Te nem így gondolod?
A távolság egyre fogyott köztük, mígnem, már ott állt Aoi előtt, zavarba ejtő közelségben.
A kevésbé szerencsés fiú nem szólt, csak félrefordította a fejét, mert, ahogy ezek az obszidián szemek pásztázták őt, olyan érzése lett hirtelen, mintha minden gondolatát tudná a másik.
- Nem is válaszolsz nekem? - suttogták a kegyetlen mosolyú ajkak egészen közel füléhez - udvariatlan vagy - susmorogta az a puhának tűnő száj, most már vészes közelségben, az ő ajkaihoz.
Aoi úgy érezte, nem bírja ki, egyre hangosabban vette a levegőt, és egyszerűen muszáj volt, a másik szemébe néznie.
Gúnyos, egyben vidám szikrák táncoltak a fekete szépségekben. Az a gúnyos nevetésre húzott száj még mindig oly közel volt...
Teljesen megzavarodott a helyzettől.
Igaz, voltak már tapasztalatai, de lányokkal; és Kai egyértelműen fiú volt, ő pedig sohasem gondolt ilyen felállásra.
Ami a legjobban meglepte a dologban, az az volt, hogy egyáltalán nem érzett undort. Teljesen természetesnek tűnt, hogy a másik ilyen közel van hozzá.
Még pár másodpercig álltak így, majd Kai hátralépett.
- Na, ennyi elég is volt az udvarlásból, mutasd, hogy mit csináltál eddig, csórókám.
Aoi olyan gyorsan mozdult, hogy Kai-nak még lehetősége sem volt védekezni.
Keményen a falhoz szorította a másikat, és a kezével igencsak megszorongatta a nyakát.
- Oké, csóró vagyok, igazad van. Megteszem, amire kértél, mert a munkahelyem kell ahhoz, hogy jobb életem legyen. De soha többet ne gúnyolódj rajtam, te beképzelt fasz! Fogtad?! - és mintegy nyomatékot adva szavainak, még jobban elzárta a levegő útját a másik gégéjében.
Kai nem szólt - nem is nagyon tudott volna - sőt a kezdeti ijedtsége is elmúlt, ahogy kezdte egyre jobban élvezni a játszmát, szája önkéntelenül is elégedett mosolyra húzódott.
Aoi, látva a másik vigyorát, hirtelen elengedte a nyakát, és a szobája felé indult.
- Aoi cica, nem is tudtam, hogy keményen szereted... - úszott utána Kai doromboló hangja.
Erre már nem is válaszolt, csak a nemzetközi "kapd be" jelzést használva, folytatta az útját a folyosón.
|
