|
~Az Akatsuki foglyaként~
A képre kattintva olvashatod a karaktert!!
Kategória: Anime, Naruto
Műfaj: Dráma, Sötét, Kaland, Romantikus, Hentai.
Figyelmeztetések: Kínzás, Lemon, Nemi erőszak.
Korhatár: 18
Rövid leírás:
„Mert a férfi mindig férfi marad…
Mert egy férfi mindig kiéhezett…
Mert egy férfinak vannak vágyai…
Mert egy férfinak vannak igényei…
Mert egy férfi test folyton sóvár…
Mert mindenre van valami magyarázat…
S persze mert a vágy az, ami diktál…”
Ne keressétek sehol ezt az idézetet, csak én írtam ide, saját kútfőből :)
A címből máris láthatja mindenki, hogy az Akatsuki lesz a téma :) De nem ám akármilyen formában.
A történet főhőse, azaz hősnője egy lány lesz. Egy lány, aki egy általam kitalált szereplő lesz, s akinek a szemszögéből fog végig lejátszódni ez a kis fiction.
A történet a következő:
Pyua, egy konohai kunoichi, egy ANBU tag, aki egyszer megelégeli bánásmódját, s úgy dönt amint alkalma nyílik rá, elhagyja otthonát. Egy küldetése során épp mikor végez, elérkezettnek látja a pillanatot, és nem megy vissza falujába. Ám nem is tudja, hogy véletlenül mely területre tévedt.
Pontosan a következő Akatsuki rejtekhely közelébe, s észreveszi valaki aki „lerabolja” a szépséget.
S hogy mi is ez az „idézet” az elején? Talán már van, aki rájött :) De ha nem, röviden megmagyarázom.
„Mert az Akatsuki is egy kéjsóvár férfiakból álló banda” ;)
(Tudom-tudom, hogy Konan lány… de épp ez lesz talán a meglepetés benne ;P)
~*~
1. béklyó: Viszlát Konoha
Hófehér egyenruhámat vércseppek, s hatalmas foltok borítják, maszkom megrepedt, s tele karcolással. Fekete köpenyem rejti mocskos ruházatomat, de ahogy vállamra borítom, minden látható lesz. Maszkom csak félre csúsztatom, de így is arcomat a szokványos fehér anyag takarja, akár csak ANBU vezetőnk arcát a fekete rejtélyes lepel, s üvegesen csillogó zöld tekintetem vetem a sötét folyosóra.
Ledermedek, ahogy emlékeimben felvillannak a képek, s társaim szavait hallva markom összeszorul, és remegésbe kezd.
„- Itt a tekercs… teljesítsd a feladatot, visszatartom őket
- Nem! Együtt kell visszavinnünk!
- Én vagyok a csoport vezetője! Indulj!”
Nem volt más választásom… Hátra kellett hagynom őket. Fekete hajam, hosszú fonatban tapad hátamra, homlokomra hullik pár izzadt tincs, hogy csapzott ábrázatomat teljessé tegye. Résnyire nyitott ajkakkal kapkodom a levegőt, nyelem akár csak a fulladozó, mint mikor a víz felszínére jut.
Alig pár másodpercen múlt az életem annak ellenére is, hogy társaim visszatartották őket.
- Francba! – csapok öklömmel oldalt a kőfalba, összeszorított pilláim alól pár kósza könny cseppen ki. Nanahot is így vesztettem el. Miért kell ezt újra és újra átélnem?
Összeszedem magam, és gondolataim, mély levegőt veszek, majd kifújom, hogy a feszültséget okozó indulatok egy lehelet erejével tűnjenek el testemből. Már csak pár méter, és elérem a célom. Biztonságban vagyok, innentől nyugodtan sétálhatok, s kipihenhetem magam.
Először fokozatosan sötétül a folyosó, vak világot hozva az ártatlan emberek szemére, de hosszas méterek után enyhe világosság sejlik a végén, s bátran előre haladva, komor arckifejezéssel lépek be.
Maszkomat a fejemre csúsztatom, hisz egymás között nem rejtegetjük valónkat, a bizalom az alapja ennek a csapatnak… az ANBU osztagoknak.
Körben állnak, mintha csak egy tárgyalás megfigyelőiként várnának rám, tudták, hogy mikor érkezem, az időzítésem tökéletes volt, s az övék is. Velem szemben fehér köpeny rejti vezetőnk kilétét, maszkja most neki is a fejét pihen, s láthatóvá teszi fekete, és vörös szemét is.
Fél-térdre rogyok előtte a tisztelet jeleként, s ahogy vezényszóra kéri, kunai tokomból előveszem a tekercset, s felnyújtom neki, fejemet is felemelve.
- A társaid? – Kérdezi, ahogy elvette kezemből a bizományt, hangja komor és karcos, mint mindig.
Válaszomat a némaság oldja fel, s csak szemlesütve, őszinte bűnbánó arckifejezéssel biccentem előre fejemet.
Egy határozott, és erős pofon a „jutalmam”, s vért köpve terülök oldalra a földön, reszkető tagokkal megtámaszkodva. Szemeim dühösen csillannak fel, fogaimat csikorgatva fojtom vissza a szitokszavakat, melyek szívem legmélyéről törnek torkomba, de elakadnak ajkam gátjaiban.
Tekintete összeszűkül, feszült csend uralja a termet, s mindenki rezzenéstelenül figyeli mozzanataimat.
Nem tehetek semmit, nem szólhatok semmit. Mert az Ő szemében, egy senki vagyok aki magára hagyta a társait.
Jól ismerjük Őt, mindnyájan. S ha bár a fele sem igaz annak, amit Ő valójában hisz, a szavam semmit sem ér tekintete ellen. Megvet azért, hogy hátrahagytam őket, holott tudja jól, hogy jellemben hasonlítok rá.
Szeretet, tisztelet és gyűlölet egyvelege kavarog szívemben, kicsorduló büszkeségem morzsáit tiporja szét tekintetével, s ezzel a reakcióval.
Ezzel próbálja elrejteni a valóságot, amit még eme elit banda előtt is titkol. Az irántam érzett mérhetetlen szenvedélyét.
Letörlöm számat, ruhám utolsó tiszta foltjával, s reszketegen feltápászkodva nézek végig rá. Meghajolok, ahogy a szokáshoz is illik, majd utamat kérve várom elbocsájtásom, hogy kipihenhessem magam a sikeres, mégis keserves akció után.
~*~
Forró, fülledt sötétség. Mély sóhaj, tompa nyögés, és recsegő ágy.
Az éjszaka rejtekében, egy szoba mélyén verődnek vissza a falakról a cseppnyi hangfoszlányok, s a baldachin mögött rejtőzve takarom szégyenem, s egyben mérhetetlen örömöm.
Testem lángol, s a verejték cseppjei sósan csillogva gördülnek végig idomaimon. Erős karok, s egy férfias tenyér az, ami testemen szétterülve simogat, ugyanakkor megtartja mozgó alakomat.
Karcsú ujjaimmal izmos vállába kapaszkodva, lihegésbe fojtom a kitörő nyögéseket, térdeim a szatén anyagba mélyedve segítenek testem ringatózásában.
Ölem forró és nedves, a férfi vágya ki-be siklik kapuján, hogy kéjt hozó gyönyörrel árassza el egész testemet. Kemény férfiasságán lovagolva fáradnak izmaim, s a levegőhiány okozta kába csodálatban egyre csak nő, és nő a feszültség sóvár testemben.
Lenézek rá, s örvénylő tekintetébe merülnek íriszeim, elégek a szemében lángoló vágytól, ajkai csókért könyörögve, s lehajolva hozzá, nyögve adom meg neki azt, amit teste kíván. Szorosan ölel magához, kebleim mellkasához préselődnek, s nedves testünk egymáshoz dörgölőzésével izgatja tovább mellbimbóim hegyét.
Az orgazmus, mint egy gyönyör teli felhő gyűlik ölemben, s villámok éles csapásával szóródik szét tagjaimban, hangos sikolyra késztetve engem. A fellegek kifehérednek, s ernyedtséget hoznak rám, sóhajom elhalóan hagyja el kiszáradt ajkaimat, karjaim nyaka köré fonva tartom meg magam, s hagyom, hogy vállgödrömbe puha csókokat hintsen zihálva.
Kicsusszan belőlem s érzem hogy tagját követi forró magja, engem ölelve fekszik le óvatosan az ágyra, s a takarót felhúzva burkolózik álomba.
Férfiak… szinte azonnal elalszanak egy szeretkezés után.
Bosszús sóhajjal józanodom ki s fejem mellett támasztom meg egyik kezemet. Bágyadt tekintettel nézek körbe a félhomályban, s az ablakon beszűrődő korai pirkadat szépségét csodálom hosszú pillanatokon át.
Gyenge vagyok, eltörpül erőm a vágy minden nemű nyomára. Csak egy csók, egy gyengéd érintés kell ahhoz, hogy szívem el pillanatra feloldja a gátat, s eszemet is sutba dobva engedjem magam a testi örömöknek.
Csak én bírok ezzel a szenvedéllyel, amivel Ő eláraszt, mégis a kiváltság érzése távol áll tőlem.
Megsimítom az erős férfias kezet, ami testemen pihen, s mikor kényelmesen helyezkednék el, tompa fájdalom nyilall hátamba. Enyhe karmolások, csíkok fedik bőröm, ezt így vakon is érzem, de szerencsémre, gyorsan gyógyuló testemnek elég fél nap, és láthatatlan lesz.
Talán a szeretet érzése az, ami ilyen aktus után halványan áramlik bennem, de egy másik érzés sokkal erősebben tombol szívemben.
A tisztelet még mindig nem halt ki belőlem, hisz a férfi aki mindig bálványom volt, még most is az. Eszméi, céljai, tekintélye mind arra sarkall, mégis kopni kezd ez a mély érzelem.
Amit tesz velem, az megingatja bennem a lojalitást, és minden más ehhez hasonló érzületet.
Tisztellek, de mégis gyűlöllek… Kakashi-sama…
~*~
- A feladatod, a következő: - dörren mély hangja a maszk mögül – ezt az üzenetet kell elvinned a Daimjohoz, s a választ visszaszolgáltatni. Egyedül mész.
- Értettem! – Bólintok határozottan, s átveszem a tekercset, majd övtáskám mélyére rejtem, s egy félkezes pecséttel el teleportálok az erdő szélső szegletébe.
Feladatom egyszerű, még egy alantas jounin is könnyen megcsinálná, de a cél jelenleg az én büntetésem, egyben a sebesség és bizalom amivel egyelőre rendelkezem. Chakrém felerősítve húzom meg a tempót, s egy fáról a másikra szökellve suhanok szélsebesen a lombok tetején.
A feladatot alig fél nap alatt sikerült véghez vinnem, azaz azt a részét, hogy elvigyem az üzenetet.
A választ megkapom alig fél óra alatt, s nyugodtan hagyhatom el a sivár falut, de a kapun kiléptem után alig párszáz méterre, megtorpanok.
Szívem hevesen dobog, s nem a fizikai megterhelés által, hanem a bennem burjánzó feszültség gyanánt. Maszkom lyukain keresztül meredten figyelem a kezemben pihenő tekercset, s ahogy végső elhatározásra jutok, markom összeszorul, de nem reccsen meg a fa tok.
Idézek egy postamadarat, genjutsu által fejébe vésem a biztonságos útvonalat, s szabadjára engedem, hogy teljesítse helyettem feladatom másik felét.
Hátat fordítok minden eddigi utamnak, s stílusosan egy egyszerű legyintéssel, vissza sem nézve búcsúzom.
„Viszlát Konoha!”
~*~
Új élet az, ami rám vár ezek után, s csak remélni tudom, hogy könnyű is lehet az a rögös út, amit választottam egy röpke pillanat alatt. Fejemben pörögnek a lehetséges variációk a tovább folytatásra, s kényelmes séta közepette fontolgatom, hogy vajon merre is vezessen a célom.
A szellő mellett, szinte némán halk süvítés üti meg fülem, s az utolsó pillanatban pattanok félre a támadó elől. Egy kunai reppen el mellettem, s köpenyem felszakítva apró csík-sebet ejt karomon, majd ahogy szaltóval földet érek, egy fatörzsbe fúródva dermed meg a fém tárgy.
Kezemet a sebre tapasztom, s chakrát áramoltatva bele igyekszem begyógyítani, ámbár ahogy lüktet az ér lilás árnyalatú vérem fröccsen a fűbe, és elkerekedett szemekkel ismerem fel a meghamisíthatatlan tényt.
- Méreg? – súgom halkan maszkomba, majd ahogy lépteket hallok magam felé figyelek, fekete, vörös felhős köpenyben sétál elém egy alak, ujján egy újabb mérgezett kunait pörgetve, bordó fürtjei arcát keretezik, de vonásait már nem látom, tekintetem elhomályosul, s a fullasztó sötét mélység ragad magával, ahogy ájulás lesz úrrá testemen.
|
