Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Vas szerelem(1. fejezet)
Korhatár: 18+
Műfaj: Dráma
Kategória: Naruto
Feltöltő: timcsiikee
Feltöltve: 2009. 07. 26. 00:14:32
Módosítva: 2009. 07. 27. 13:00:10
Módosította: timcsiikee
Megtekintve: 1996 db
Kritikák: 2 db

1. fejezet: Egy új személy

 
A tikkadt nyári meleg mindennapos Sunagakure-ban. A helyi lakosok már hozzászoktak a fülledt időhöz, a fullasztó meleghez, ami egy kívülálló számára akár végzetes is lehet, ha nem ismeri igazán a környezetet. Az ég mindig tiszta, csak néha tarkítja egy-egy esőfelhő az égboltot, de az is ritkán érkezik el eme kis rejtett faluba, ezért is ilyen sivatagos itt minden. A hétköznapi pórnép ugyanúgy tengeti mindennapjait ilyen időben, mint bármikor. Az eső számukra egyben áldás és átok, hisz a frissítő égből hulló víz nem jön egyszerűen. Hatalmas viharok és tomboló szelek hadával kíséri folyamát. De még nem jött el ez az idő. Most… a gyerekek is élvezhetik a forróságot és a száraz időt. A szokásos játszóterekről szűrődő gyermeki kacaj elhagyhatatlan, s ez jelzi, hogy milyen jó is gyereknek lenni. Felhőtlenül és tudatlanul élni. Nem foglalkozni a világgal, csak örülni a létnek, a jó időnek, és hogy társainkkal játszhatunk.
Egy kisfiú zöld köpenyben állt házuk erkélyén, vörös haját meg-meglebegtette a lágy szellő, ami a közeledő vihart is jelezte sokak számára. Mogyoróbarna szemeivel mereven nézte a játszótéren hancúrozó gyerekek hadát, akik hol csoportosan, hol magányosan, de élvezték az idő adottságait. A lányok mosolyogva hintáztak, a fiúk vagy fára, vagy másra másztak, mindenkinek megvolt a maga foglalatossága. A fiú csak sóhajtott egyet, majd feltette karjait a korlátra, és ráhajtotta fejét.
- Sasori… - nyekeregte egy idős hang, és a fiúcska azonnal irányába fordult.
- Chiyo-baa-sama … - mosolyodott el, és azonnal nagymamájához futott, átölelte, ahol csak tudta, majd felnézett, és angyali arcán reménykedő ragyogással nézett mélyen az idős hölgy szemébe – Ugye… ugye anyuék már itthon vannak? – kérdezte még mindig felfelé nézve.
Az idős nő csak zavartan kezdte tarkóját vakargatni, és nyekegve próbált válaszolni az angyali kis teremtésnek.
- Nem… Nem… Sajnos egy újabb, és hosszabb küldetést kaptak, így eltarthat egy ideig, míg visszaérnek…
A fiúcska lassan elengedte nagymamáját, lépett hátra párat, arcocskáján a mosoly lefelé konyult, majd kirévedt az erkély ajtaján.
- Értem… - mondta merengőn, végig kifelé nézve.
- De ne aggódj... – hajolt le hozzá az idős hölgy, és magára terelte figyelmét – Majd várjuk együtt őket… jó? – mosolyodott el Chiyo, mire a fiúcska arcán is reményteli mosoly csillant fel.
- Jó! – mondta nagy lelkesedéssel, kissé ugorva is egyet – Chiyo-baa-sama… éhes vagyok! – fogta meg aprócska mosollyal nagyanyja köpenyének ujját, kérlelően nézve fel angyalian csillogó barna szemeivel.
- Jól van… Mi is a kedvenced? Elmegyünk egy étterembe, jó? – ajánlotta fel kedvesen, hogy ezzel is kicsit felvidítsa unokáját, aki azonnal helyeslőn bólogatni kezdett.

~*~

Némán sétáltak már hazafelé a narancssárga fényárban, a poros elnéptelenedett utcán, amit a lenyugvó nap sugarai színeztek aranyló árnyalatúra. Sasori fejét kicsit előre biccentve haladt nagyanyja mellett, s hallgatta, ahogy a száraz porszemek ropognak minden egyes lépésnyoma alatt. Alig jártak már páran az utcákon, az emberek korán hazasiettek, menekülve a sivatagi rideg éjszakától. A fiúcska meghallott a távolból egy vidám gyerekkacagást, és azonnal felemelte krémbarna tekintetét. Meglátta, amint egy másik kisfiú szülei között, kezüket fogva néz fel hol egyikre, hol másikra, majd kezük tartására hagyatkozva emelte fel lábait, tovább nevetve. Sasori azonnal megtorpant, és tovább nézte a számára elérhetetlennek tűnő családi idillt, a vidám arcot. A köpenyének ujjának takarásában összeszorította kis ökleit, arca rezzenéstelenül nézett tovább előre mereven. Chiyo is megállt pár lépéssel utána, majd unokája és a kis család között kezdett el cikázni tekintete. Szíve összeszorult, ahogy a vörös hajú kisfiúra gondolt, és tudta, hogy ő már soha nem lehet így imádott szüleivel. De az ő arca is rezzenéstelen maradt, hisz nem akarta elárulni magát, s az igazságot… ám  fennmaradt benne egy újabb kérdés…
Mikor fogja elmondani neki? Mert örökre nem maradhat titok… Bármennyire is fogja szüleit várni… Nem fognak hazajönni… Soha…
Egy kósza sós könnycsepp gördült le az idő fogaskerekei által meggyötört arcon. Fekete szemével továbbra is Sasorit tartotta figyelemmel, aki még mindig előre figyelt.
A szemmel tartott kisfiú épp elesett, és hangosan sírni kezdett, szülei azonnal felkapták, és míg apja ölelte és nyugtatta, addig anyja kitisztította a sebet, és leragasztotta, majd mikor megnyugodott, tovább haladtak…
Sasori az utolsó pillanatig figyelte őket, kicsi szíve öklével együtt sajdult meg a fájdalomtól, nagyanyja viszont unokájáról nem tudta levenni tekintetét.
A kisfiú ajkait halk sóhaj hagyta el, félig lehunyta szemeit egy pillanatra.
- Menjünk – csengett fel hangja a néma utcán, majd folytatta lépteit a porban.


Már csak pár méterre voltak házuktól, de Sasori újra megállt. Tekintetét az üres és kihalt játszótérre vezette. A nap már javában súrolta a horizontot, és készült a vonal alá bújni, az esti hűvösebb szellő már a port kapta fel néhol.
- Mi a baj, Sasori? – kérdezte nagymamája kissé rekedtes hangon.
- Chiyo-baa-sama… - fordult haloványan mosolyogva rokona felé, kissé felcsillanó szemekkel – Maradhatok még itt egy kicsit? – mutatott kezével az üres játszótér felé.
Az idős hölgy először szólni sem tudott semmit, majd fájón elmosolyodott, és igenlően biccentett a fiúnak.
Sasori azonnal a hinták felé vette lépteit, nagymamája pedig bement a házba.

~*~

Az éj zenéi töltötték be a házak falai közti teret, hűvös idő volt, de nem olyan fagyos, mint télen. A játszótéren már csak egyetlen fiúcska volt. Nem játszott, csak ült a hintában, lelógatta kis lábait, néha fel-felrúgta zöldes köpenyét. Két kis kezével a hinta láncába kapaszkodott, fejét előre biccentette, vörös hajtincsei előre hullottak. Lábai előtt a porban sorra cseppek gyűltek egymás mellé, de nem az eső cseppjei nedvesítették be a langyos port. Ezek az ő könnyei voltak, melyek sós ízükkel fűszerezték az utcát. Fájt kis gyermeki szíve, mert tudta, hogy hiányzik valami.
Egy gyermek, ha távol is van a szüleitől, megérzi, ha gond van velük. Hisz akit igazán és szívből szeretünk, azzal szívünk eggyé válik, s ha egyikük meghal, a másik szíve érzékeli ezt.
Nem tudta, mi ez az érzés, de fájt, és már nem bírta magában tartani. Mindig erősnek mutatta magát, hisz apjára akart hasonlítani, aki erős shinobi, de már tudta, hogy példaképe, akire annyira felnézett, talán soha nem tér már vissza.

Halk léptek törték meg a néma sírás zaját, egy nagy kivágott cipős láb hagyott friss nyomokat a sárgás porban. Sasori hirtelen felkapta fejét, de könnyfátyolos tekintetétől senkit nem látott, így köpenyének ujjába kezdte törölni barna szemecskéit.
- Egy ilyen erős fiú mit csinál egyedül éjszaka a játszótéren? – állt meg az idegen a hinták mellett, rátámaszkodva a tartófára. A fiú, ahogy megtörölte szemeit, lassan felnézett a magas alakra. Fiatal volt, haja sötét. Ruházata szín fekete volt, egy egyszerű nadrágból, és egy hosszú ujjú pólóból állt, aminek nyakánál kis háromszögben háló volt. Zöld szemeiből melegség sugárzott, szeme kontúrja hosszan fel volt húzva arcán.
- Ki vagy te? – szipogta vékony hangján, és igyekezett újabb előbuggyanó könnyeit visszafojtani. A férfi leguggolt hozzá, egyenesen a fiú elé. Rámosolygott, hátha ezzel őt is erre késztethetné, de nem volt rá hatással.
- Én? – kérdezte egy pillanatra lehunyva szemeit, majd kezét Sasori fejére helyezte, és lassú mozdulatokkal kezdte borzolni – Csak egy barát… - nagy tenyere szinte egész feje búbját beterítette, ujjai a selymes vörös tincsek közé bújtak. A fiú könnyei megálltak, csak elkerekedett szemekkel nézte az előtte mosolygó alakot. Tenyerének melege átjárta testét, és olyan szikrát keltett szívében, amitől hirtelen eltűnt a szúró fájdalom. Egy érintés elég volt, hogy gyötrő bánatát egy kicsit elsöpörje tőle.
- Barát… - suttogta kis ajkaival maga elé, míg az idegen elvette kezét fejéről, majd lábaira támasztotta karjait.
- Én itt vagyok, ha kell… és nem szabad csak így sírni… légy erős, így lesz belőled jó shinobi. Majd én segítek neked… - felállt, és zsebre tette kezeit, majd lassan elindult ki a játszótérről. Sasori szólni sem tudott, hisz meglepte a mondat, amit felé intézett a számára idegen és barátságos férfi.
- Várj! – nyúlt utána kis kezével – Még nem is mondtad, hogy mi a neved! – kiáltott utána, de a sarkon már eltűnt, nyomát sem látta. Lepattant a hintáról, és futni kezdett, ahogy ruhája engedte, de amint a falhoz ért, a sötét utcán már nem látott senkit, akármerre nézett.
- Sasori! –szólt egy ismerős hang, és kis fejét a közeli házon lévő erkély felé fordította, ahonnan nagymamája integetett neki – Gyere most már haza! – kiáltott megint, majd egy utolsó intés után bement a házba. A fiú biccentett egyet, még utoljára az útra nézett, hátha láthat valamit, de csak a sötétséget észlelte. Apró mosoly kúszott arcára a gondolattól, mikor a barát szó csengett fel fülében, majd befutott a házba. Átvetette pizsamáját, majd a nagy ágy közepére mászott, ahol nagymamája betakarta, és egy utolsó búcsúcsókot hintve homlokára kívánt nyugodt éjszakát.

Egy új személy lépett be a fiú életébe. Bár nem tudta, nagyban megváltoztatja majd életét.
Egy barát, aki szó nélkül, ismeretlenül ott volt, mikor bánatos volt szíve. Első alkalom volt, hogy valaki a barátjának nevezte. Oldalra fordult ágyában, majd feje fölé nyúlt álmatagon. A szokásos mozdulatsort végezte, mikor egyedül volt, szülei képét vette magához, csak úgy tudott elaludni, de most már a mozdulat közben megállt keze. Ajkai résnyire nyíltak, és lehunyta pilláit, hogy szép álmot hozzon szemére a nap.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).