Az oldalán lévõ kallantyún tekert párat, majd letette a párkány másik végébe, nehogy felrúgja, és a ládikából kiáramló, csilingelõ dallamot hallgatta. Válla fölött áthúzta puha haját,  majd elkezdte kifésülni a tincseket.
Ábrándos tekintettel révedt ki a sötét tájra, s igaz látta a fák lombjának ringatózását, de a levelek között susogó szél helyett, csak a zenedobozka lágy dallamát hallotta. Lassú mozdulatokkal húzta végig a fésût barna hajzuhatagán újra és újra, s apró kis mosollyal gondolt vissza mindarra, amire e kis dallam emlékeztette. Ez a kis tárgy.

„Nem tudtam aludni soha, a viharos éjszakákon. Minden villám úgy hasított le az égen, mintha belém akarna csapni, és a dörgés csak még rémisztõbbé tette.”

Letette a fésût, majd három csíkba választva haját, lassan elkezdte befonni.

„ Félek… - mindig is féltem, az ilyen éjjeleken, de az igazgató csak ritkán volt otthon. Nem volt más, minthogy hozzá menjek át.”

Elmosolyodott, és egy hosszú pillanatra lehunyta pilláit.

„ Muszáj mindig átjönnöd? – morgolódott hangosan, sõt duzzogott, ha mellette kerestem menedéket. Gyerekek voltunk még akkor, néha sajnos még most is annak érzem magam.”

Arca komollyá vált, de a fonást nem hagyta abba, karcsú mozdulatokkal, kecsesen folytatta tovább.

„ Tessék – akkor kaptam tõle ezt a kis zenedobozt, hogy helyette ez nyugtasson meg. Már akkor sem törõdtem azzal, ha nem szereti, hogy ölelik. Tudtam, hogy ez csak a látszat.
Nem csak éjszaka, nappal is rengeteget hallgattam, bármikor ha bántott valami, ez volt nálam addig, amíg el nem kezdtük tanulmányainkat az akadémián.”

Amikor hosszú hajának a végére ért a fonással körbenézett a sötét szobában, de nem volt se szalag, se más amivel összefoghatta volna, így egy bosszús sóhajjal eresztette ki, és hátra dobta a tincseket. Újra kifésülte, hogy szép legyen az esése, majd letette a fésût, és újra felhúzta lábait. Átkarolva õket támasztotta térdeire állát, s ahogy elõre hajolt, pár vékony tincs az arcába hullott, de ez sem zavarta.

„ A szövetségesed leszek – tudatlan voltam még akkor, naiv. Azt hittem segíthetek rajta, de csak egyre rosszabbá tettem.”

Álla lecsúszott, s térdei mögül már csak hatalmas szemei látszottak ki. Könnyfátyol húzódott krémbarna íriszeire, de hiába szûkítette össze szemeit, csak nem múlt el a fojtogató érzés, nem akart elmúlni a kényszer, hogy sírjon.

„Vajon mennyire gyûlölsz engem? Zero…”

Összeszorította pilláit, hogy a könnyek ne szökjenek ki, majd ebben a pillanatban hallgatott el a kis dobozka, s néma csend telepedett a négy fal közé.

~*~

Egy erõs fuvallat csapta meg az akadémia tornyát, élesen süvített, s a tetõn álldogáló fiú… mindinkább férfi hosszú kabátját a magasba lendítette. Lehunyta szemét, hogy a felkavarodott por ne kerüljön bele, majd ahogy csitult a levegõ mozgása, újra körbetekintett a tájon.

Sóhajtott egyet, majd megnyugodott, hogy egy újabb nap telt el nyugalomban, az õ keze alatt.
Kivette zsebeibõl kezeit, majd egy egyszerû mozdulattal ugrott le a tetõrõl a teraszra, de ahogy felegyenesedett kikerekedtek szemei, de ugyan olyan gyorsasággal is szûkültek össze rengeteg érzelem futott végig arcát.
Gyûlölet, megvetés, lepettség, düh.
- Mit keresel itt? – morogta félvállról, majd kezeit visszarejtette zsebébe.
- Csak sétálni akartam egyet, körbenézni. Rég jártam már erre – a lány oldalra fordította fejét, hogy az akadémia parkjában lévõ fákat nézze halvány mosollyal.
- Az erkélyen? – húzta fel egyik szemöldökét Zero – Ne etess – kezei ökölbe szorultak a zsebében, de visszafogta magát, hisz tudta hogy ilyen könnyen nem lenne esélye ellene, nem rég tapasztalta a z erejét.
- Emlékszel? Mindig itt õrködtünk, figyeltük a többieket – háta mögött összefûzte ujjait, majd egyik lábáról a másikra billenve lépkedett piciket a párkány felé, végig a fiúra nézve.
- Ha már itt vagy… áruld el mit keresel itt? – a kérdésre Yuuki szeme elsötétült, kissé elõre hajtotta a fejét, nem tudott a szemébe nézni. Egyik kezét elõre libbentette, majd felé.
- Látod ezt? – a gyûrû ékköve megcsillant az esti fényben, ahogy a hold világított rá.
Zero fogai csikorogni kezdtek, azonnal felismerte, mit akar ezzel mutatni.
- A Kurantól kaptad? A hercegedtõl? – erõsen érezhetõ volt szavaiban a megvetés.
- Um – biccentett rá, majd visszatette háta mögé kezét, s csak így tudott újra ránézni.
- És? Õ most hol van? – fújta ki a levegõt, hogy levezesse feszültségét, nagyon lassan.
- Ano… - zavartan elmosolyodott a lány, majd kecsesen tarkójához kapott, haját a nyakára simította, és oldalra billentette fejét, lehunyt szemmel.
- Hm? – Zero teljesen lenyugodott, úgy érezte a piszkálódással teljesen el tudja terelni a saját figyelmét, és nem cselekszik meggondolatlanul.
A lány szemei hirtelen kipattantak, s eltûnt belõle minden csillogás, csak komor sötétség uralta íriszeit, arcról lefagyott a mosoly, s ebben a pillanatban Zero arcán megint eluralkodott a döbbenet.
- Ha válaszokat akarsz…  – könnyedén fellibbent a terasz párkányára – akkor kapj el – kacsintott vissza a fiúra, s két ujjal puszit dobott felé, majd kuncogva leugrott a fák közé.
- Hé! – kiáltott utána a párkányhoz sietve, de túl gyors volt neki a lány ugrása. Morogva vicsorított a fák közé nézve, haloványan felvillantak vörösesen szemei, de azonnal el is tûnt a fény.
Kisebb gondolkodás után bosszúsan lépett fel õ is a párkányra, kabátja alá nyúlva elõkapta pisztolyát, majd elszánt tekintettel vetette õ is magát a sûrû lombok közé.
- Állj meg! Ne szórakozz velem! – kiáltott utána, de csak egy könnyed kacaj volt a válasz.
A sötétben külsõ szemlélõ által úgy látszódhatott, hogy Zero ész nélkül lõ a fák közé, s minden puffanás után lila fénycsóvák haladnak keresztül a törzseken, de valójában Õ pontosan tudta, hogy merre is célozza a lövedékeket.
Távolból érezte a lány jelenlétét, megállás nélkül loholt, talpa alatt ropogtak a levelek, de a sötétben nem látszott, csak hallani lehetett.
Mindketten vámpírok voltak, tökéletesen láttak a sötétben, így a tájékozódás egyiküknek sem esett nehezére. Zero hirtelen fékezett, majd megállt és egy mély levegõt kifújva szabályozta légzését.
- Gyere elõ – mondta halkabban az elõzõ kiáltásoktól, majd lassan körbenézett, és megállt tekintete az egyik fatörzs mögül elõlépõ lányon.
- Ej, Zero… nem tudtad, hogy a fogócska lényege, hogy elkapd a másikat? – kérdezte mosolyogva Yuuki.
- Nincs kedvem játszani veled – vetette el a választ, még mindig a pisztolyt szorongatva.
- Ó tényleg? Akkor miért jöttél utánam? – incselkedett a lány, újra kuncogva, és tudta jól, hogy ezzel csak felbõszíti a fiúban lakozó vadat.
- Ne szórakozz velem! – szinte hörögte a szavakat Zero, maga elé csapta egyenesen karját, enyhén megrezzen ujjai alatt a fegyver, s szemeit lehunyva lõtt egyet.
Yuuki csak oldalra lépett és elhajolt a töltény elõl, s kifejezéstelen arccal figyelte a vele szemben állót.
- Franc! – sziszegte fogai között, majd ijedtében hátrahõkölt, amikor egy szempillantás alatt termett elõtte a lány, alig húsz centire volt az arca tõle. Kijózanította az érintés, ahogy Yuuki egyik kezét a vállára teszi, másikkal a karját szorítja meg.
Élesen vett egy mély levegõt, majd ismét összeszorítva szemeit lõtt egy újabbat, úgy hallatszott találatot ért a lövedék.

Yuuki a hasába térdelt óvatosan és úgy estek el együtt, s míg Zero a hátára esett, Yuuki pontosan rá.
Ahogy a lány hóna alatt kikandikált a pisztoly, érezte, hogy nem õt találta ez a töltény, s kipattantak szemei, csak ekkor látta a fán keresztülhaladó lila fénycsóvát.