|
Kék szín Hikaru Sárga szín Kaoru
Friss rózsák, melyek körbevesznek minket, az egész terem tele a népszerű virágokkal, ami persze Urunk miatt hever szinte mindenhol. Egy ártatlan embernek szíve nem lenne megmozdulni egy ilyen környezetben, hogy nehogy eltaposson akár egy szirmot is, de mi… Nem vagyunk ennyire szépségimádóak. Legalábbis én.
Ha el akarunk jutni valahova, akkor menni kell… és ha menni kell, akkor kénytelenek vagyunk rálépni pár ilyen virágra, ha nem akarunk katonák módjára tipegni.
- Tono! – mondom hangosan, miközben Haruhit karolom át, aki nehezen, de menekülni próbál – Miért kell ide ez a sok virág? – és még szépen fejeztem ki magam.
- Ejj Hikaru – ingatja meg orrom előtt ujját, színpadiasan – A hölgyek oda vannak a virágokért! S ki ne vágyna arra, hogy virágágyon kényeztesse egy férfi? – Fejezi be, majd a karom alól kiszökő lányra csillan perverz tekintete. Az ötletei mindig is egyediek voltak, ezt elismerem. Bár unom már, hogy nem tudja beismerni, hogy nem Haruhi apja, hanem szerelmes… De mint tudjuk, ha magáról van szó, mindig is lassú.
Megvonom vállam.
Egyedül Kyoya-sempait „sajnálom” ebben az egészben. Vajon hogy bírja így elviselni urunk szeszélyeit? Viszont… Kyoyáról jut eszembe…
Összeszűkülnek szemeim, majd a szélső asztalra téved tekintetem, ami ugyan el van kerítve olykor a napfénytől, de egy oldalán mindig belátni. S látom, ahogy Ő és Kaoru beszélgetnek.
Idegesítő… Szörnyen az.
Ajkaimat harapdálva fogom magam vissza, hogy rájuk törjek.
Megígértem…
Kaoru azt mondta van egy dolog, amit nem előttem akar megbeszélni vele. Megbízom benne, hisz miért ne tenném… Akkor mégis… miért kalapál idegesen félre a szívem?
~*~
- Csak bocsánatot akarok kérni – mondom halkan, lazán állva a démonherceg előtt.
- Nem Kaoru… Inkább én… - felmutatom kezemet, komor arckifejezéssel, és elhallgat… Vicces, hogy milyen reakciót tudok kiváltani belőle, nem is tudom megállni mosoly nélkül.
- Tudom mire gondolsz. De megnyugodhatsz. Senkinek nem mondtam el semmit, még Hikarunak sem. A Családod semmit nem fog megtudni, nem akarok bajt okozni – a feszültség ami eddig az arcán ült halványan, olyan mintha a sóhaj kifújásával egyszerűen eltűnne – nem olyan családból származom én – teszem még hozzá, egy igazi kedves Hitachiin mosollyal, mire mindig hűvös arcán neki is egy félszeg mosoly húzódik el.
- Köszönöm Kaoru… Hidd el számomra csak egy gyengeség volt. De biztos jól vagy már azóta? – rábólintok kérdésére, még mindig ugyan olyan arccal.
- Igen, teljesen jól. Nem kell aggódnod, bár szerintem eddig sem tetted – kacsintok rá félszegen, és egyik kezem csípőre teszem.
- Talán – válaszol ismét azzal a hűvös mosollyal, és megnyugszom teljesen.
- Akkor ezt megbeszéltük – konstatálom boldogan, majd intek neki kis búcsúzásképp, és zsebre dugott kezekkel visszaindulok a mi helyünk felé…
Hikaru már ott ül, nekem háttal éppen, vele szembe a vendégeink, akik tekintete egy pillanatra rám vetül, de ahogy mutató ujjamat szám elé teszem, igyekszenek nekem segíteni, és tovább folytatják a beszélgetést. Elmosolyodom, majd hátulról siklatom szemeire kezemet, és vállára hajolok, egészen füléhez.
- Na ki vagyok? – susogom bele halkan, s a reakciót hiába várom, mégis teljesen meglep. Hirtelen fordul meg, kezem elkapva ránt egyet rajtam, és a következő pillanatban már az ölében ülők, sőt szinte fekve nyúlok el a kanapén, ő felém hajol, ujjával nyakam cirógatva.
- Ne hagy így egyedül máskor Kaoru… megveszek a hiányodtól – susogja államra, s félig lehunyt szemekkel alig észlelem a lányok sikongatását.
- Hikaru… - nyögöm elhalóan és vékony hangon. Ez egyszerre színpad és őszinte érzés… A szenvedély a szemében, őszinte, ahogy minden szava is. De az, hogy ebben a pillanatban épp nem csókol meg, amit annyira szeretnék, az már a színház része… De vajon mi ez a feszültség, ami körüllengi ikremet?
~*~
Annyi kérdés cikázik a fejemben, mégis… azaz mégsem… mégsem tehetem fel. Nyilvánvaló lenne amit érzek, és ezt nem akarom közönség előtt firtatni. Ez csak mi ránk tartozik.
Ahogy édesen csillogó szemekkel néz fel rám, úgy elillan minden akár egy rémálom, mint mikor csodás látképpé válik. Annyira szép, és annyira az enyém… és csakis az enyémnek akarom érezni.
Lehajolok hozzá, hogy beteljesítsem szívem vágyát, de ahogy izgatottan markol rá egyenruhámra mellkasomnál, megtorpanok. Ajkaival mutatja ő is mennyire vágyik már rá, de ,égis megállít.
Micsoda mazochisták vagyunk… Nemde?
Azt akarom, hogy vége legyen a napnak, hogy végre az összes vendég eltűnjön, és csak mi ketten maradjunk. De hogy tudnám megoldani, hogy tovább maradjunk itt? Egészen véletlenül?
Felegyenesedem és ikrem is magammal húzom, aki ez után mellém csúszva, pironkodva nyúl egy teáért. A lányok időközben elmentek, hisz még dolguk is van, nekünk pedig a következő kis csoportra kell készülnünk. Töröm a fejem, de még semmi nem jutott eszembe.
Egyetlen dolog még, amiért minden délután elviselem ezt a kínpadot, az az, hogy szédíthetjük a lányokat. Mindig is ezt tettük, csak akkoriban kegyetlen formában. Nekem ez is megfelel.
Már épp tervelném ki a végső dolgot, amikor urunk ránk kiált.
- Hikaru! Kaoru! Dizájnváltás!
~*~
Immáron egyforma yukatában ülünk a vendégeinkkel szemben, kezeim összefűzve vannak a ruha nagy és lenge ujja alatt, és kedvesen mosolygom a lányokra. Egyszerű bájcsevej folyik, igyekszünk válaszolni Hikaruval sajátos stílusban, ami nagyon könnyen megy.
Örülök, hogy minden rendeződött, pedig azt hittem, hogy Hikaru féltékenykedni fog, hiába nincs oka rá. De örülök, hogy végre felnőtt módjára viselkedve, érette megállja helyét, és bízott bennem… Boldog vagyok.
- És tudjátok már, holnap milyen díszletetek lesz? – kérdi az egyik elragadó hölgy mosolyogva, teáját iszogatva. Ketten vannak, általában kettesével jönnek vendégeink, ahogy mi is ketten vagyunk.
- Urunk szeszélyeit, nem lehet előre behatárolni – válaszolok kedvesen, s látszik a hölgyeken is a színészi tehetség, mert hiába a mosoly, a kedves szavak… a tekintetük mindent elárul. Fan service-t akarnak. Meg is kapják, ha rólunk van szó, hisz mi mindig megadjuk azt, amit a vendégeink kívánnak.
Az utolsó vendégek tőlünk távoznak,ami meglepő, hisz mindig Tamakinál szokott a legnagyobb sor lenni, igaz ő egyszerre 4-6 lányt is képes fogadni, és úgy foglalkozni velük. Bármennyire idiótának tűnik néha. Ha erről van szó, teljesen profi benne. Csak magát nem veszi észre, hogy vonzódik Haruhihoz. Mindegy, most jobb ha magunkkal foglalkozunk.
Már szinte mind át vannak öltözve, bár nem baj, hogy mi nem, hisz a mi anyánk divatcégétől van az összes ruha, mi akár ebben is mehetünk haza.
- A yukatákat letettük a szekrényekbe – int felénk Kyoya, s én rábólintva köszönöm meg, majd mind elbúcsúznak. Hikaru felé fordítom tekintetem.
- Lassan mi is mehetnénk… fáradt vagyok – jelentem ki halkan, majd rábólint, s így indulok meg az öltözőnek kijelölt helyiség felé.
~*~
Fáradt? Az most nem számít. Még az álmosságot is ki fogom szekálni a szemeidből drága ikrem.
Lehet hogy gyerekes vagyok… lehet hogy féltékeny, de nem érdekel. Érezni akarom, hogy jobb vagyok annál a sötét hercegnél. Tudni, éreztetni akarom, hogy Kaoru az enyém…
Figyelem, ahogy előre megy az öltöző felé.
Nos igen… amióta „így egymásra találtunk” feltaláltuk a külön öltözés csodáit, amit sokan furcsállnának, így a többek előtt nem így teszünk, hanem elfordulunk egymástól, de most senki nincs itt, ezért teszi olyan természetesen. Én viszont, most tejesen másra pályázom.
Halkan, nesztelenül követem, s amikor bemegyek épp nekem háttal állva oldja ki a ruha puha övét. Meglátja árnyékom, és kerek szemekkel fordul felém azonnal.
- Hikaru! – rivallana rám, de csókkal fojtom belé a szavakat, és hátrálásra kényszerítem. Ujjaival görcsösen kapaszkodik nyakamnál a ruhámba, én viszont közben saját övemet bontom ki. Kezeim lassan rásiklanak karcsú derekára, kerek fenekére, majd megemelve ültetem rá a kis asztalra, a számba nyög a meglepettségtől. Szétnyílt rajta a yukata, így mikor elszakadok a finom ajkaktól, láthatom résnyire félmeztelen setét, hisz ezek alatt a ruhák alatt csak egy alsónadrágot hordunk.
- Hikaru – tolna el magától, kéjesen nyögdécselő hangon, de nem tágítok. Ez a hang… mintha saját magának akarna hazudni. A hangja könyörög, a kezei taszítanak… Milyen zabálnivaló ilyenkor. Újra ajkaihoz kapnék, de mellkasomnak feszíti tenyereit – Bárki megláthat – sóhajtja még utolsó mentsvárként, mire bosszúsan szorítom össze szemeimet.
Bárki? BÁRKI? Biztos vagyok benne, hogy RÁ gondolt… Hát nem érdekel.
Egy laza mozdulattal húzom ki övemet, ami lágy és mégis durva susogással siklik le rólam, egy hirtelen mozdulattal felemelem összefogott csuklóit, és az asztal mögötti szekrény giccses csúcsdíszéhez kötözöm szeretett testvérem karjait, egyenesen a feje fölé. Meglepett szemekkel figyeli felhördült reakciómat, ajkai remegnek. Fél tőlem?
- Bárki? – morgom szinte csak magamnak – biztos vagyok benne, hogy azt nem akarod, hogy Ő lásson – mondom hangosabban is, s értetlenül kezd pislogni rám.
- Mégis kicsoda? – kérdez teljesen zavartan, még azzal sem törődve, hogy kikötöztem.
- Kyoya-sempai! – szinte kiabálok, de mégsem szeretnék. Az ingerültség mégis kierőszakolja belőlem, hogy megemeljem hangomat.
Lefagy a pillanat, hosszan néz engem, majd arca elfancsalodik, ajkai legörbülnek, s lesütive tekintetét biccenti előre fejét. Most mi van?
~*~
Mikor már azt hittem, minden rendbe jön, mikor már azt hittem, hogy érett. Kiderül, hogy mégsem. Ugyan olyan mint régen. Ő Hikaru. Lobbanékony természet, s szenvedélye ebben is megnyilvánul. Szenvedélyesen birtokló. Habár meg kéne értenem, hisz mindig is megértettem, most mégis rosszul esik a reakció. Kiakasztott karjaimra támaszkodva hajolok előre, majd mellkasának döntöm fejemet.
- Hikaru… - sóhajtom csalódottan.
- Mi az? Csak nem eltaláltam? – hangja fölényes, pedig semmi oka rá… sőt…
- Nem – mondom halkan. Megfogja karjaim és visszaemel úgy, hogy tiszta legyen a szemkontaktus.
- Akkor mondd el… mi dolgod volt vele? Hm? – nincs más választásom, elmesélem neki… pedig igazán nem kéne, hisz jelentéktelen dolog, és tudom ő ezen is felhúzná magát.
- Azt hittem megbízol bennem! – elfordítanám fejem, de állam megfogva rántja vissza, közvetlen közel hajolva.
- Benned megbízom… benne viszont nem – morogja halkan, szemei szúrósan pillantanak rám. Félelmetes így. Soha nem láttam még ilyennek. hasonlónak talán, de ilyennek… még nem.
Könnyen szöknek szemembe… Ez nem az én testvérem.
- Amikor azt hittem, hogy Haurhit szereted és vele vonultál el, itt maradtam sírni – arca teljesen ledöbben, de nem ereszt továbbra sem, csak lágyabban tart az előzőnél – Kyoya jött oda, hogy megvigasztaljon, már senki nem volt itt – a láng felgyullad szemében… félek tőle… - Ő sajnos „máshogy” akart vigasztalni, s ekkor felpofoztam. Ma ezért kértünk egymástól bocsánatot… Ő a letámadásért… én a pofonért… ennyi – fejezem be elhalóan. Kezem megremeg, fogait csikorgatja… elég…
- Az a szemét… - dörmögi orra alatt, s látom rajta az ingert.
- De egy ujjal sem ért hozzám! – kiáltok rá, ahogy tudok, végül megcsillannak a levegőben, s arcomon az első könnycseppek. Egy pillanat alatt nyugszik le végre, meghökkenve néz rám, majd fájdalom gyűlik a szemébe ahogy arcomat nézi.
- Kaoru… - mondja halkan, majd elgyengülve simogatja le ujjával a sós vizet arcomról – Sajnálom… - mondja halkan, őszinte bűnbánó hangon, amit csak én ismerek fel, senki más. Ujjával felemeli állam, hogy puha csókot adjon, s egy utolsó szipogással megadom magam, viszonzom a csókot. Végre, ez már az én Hikarum. Egyre hevesebbé válik a csók, teljesen átölel, hátamat megdönti míg vállaim a szekrény oldalát nem érintik. Kezei a ruha alá siklanak, széttárva rajtam, hirtelen szakadok el tőle.
- Hikaru… bírd már ki hazáig! – egy nyögéssel csuklik el hangom ahogy nyakamba csókol.
~*~
- Sajnálom Kaoru… nem bírom ki – duruzsolom a puha bőrbe vigyorogva, majd tovább csókolgatom hevesen, ízlelgetve minden porcikát.
- Akkor legalább… oldozz el! – kérleli egy nagy nyeléssel megszakítva, s nem bírom abbahagyni a vigyorgást.
- Dehogy oldozlak. Így sokkal izgisebb! – nyögdécseléseit bezsebelve olyan kuriózumi élvezettel tölti el hallójárataim, mint mindig, s ínyencként ízlelgetve testét csókolom meg ahol csak érem.
- Hikaru! – igen… ejtsd még a nevem így. Mellkasára térek, ami szaporán mozog fel és le a heves levegővételtől, megfeszül az izgalomtól. Imádom ezt is.
Már nem tiltakozik szavakkal, s teste sóvárabb mint elméje, tudom jól, hisz egyek vagyunk, testileg egyformák. Elvigyorodom, ahogy már hasát csókolgatva combjait simítom széjjel, s mellkasom, nyakam már találkozik az ő feléledt vágyával. Lecsúsztatom róla a vékony boxert, ahogyan magamról is, s ujjaimat lágyan végighúzva combjának belső felén, remegését kiváltva gyönyörködöm benne, s csak ez után kezdem el izgatni.
~*~
- Hikaru… Hikaru! – hiába a szó, a könyörgés, akkor sem hagyja abba, sőt mintha jobban felbuzdulva tenné, úgy kezd kényeztetni, mintha belemerült volna teljesen a szenvedélybe. Hátra vetem fejem, nem bírom nézni ahogy csinálja, mert akkor sokkal jobban élvezném, s ez az amit vissza a karok fojtani. Résnyire nyitott ajkakkal, összeszorított szemekkel lihegek vadul, nem bírok ellenállni neki, talán már nem is akarok. Ha Hikaru valamit elhatároz… az úgy lesz. Én sem állhatok ilyenkor az útjába, főleg ha pont én vagyok a cél. Elengedi ajkai közül felizgatott merevségem, majd lejjebb csókolgatva, kicsit megemelve nyalogat tovább.
Felsikkantok ahogy az érzékeny pontra ér, karjaim megrándulnak, mert azonnal a szájamhoz kapnék, de nem tudok, meg béklyó állít meg a mozzanatban.
Ajkaimra harapok, úgy fullasztom el a sikolyokat, nem akarom, hogy bárki is meghalljon minket.
- Nyugodj már meg – hajol fel, ajkait körbenyalva, s én izzadt testtel pillantok fel rá kábán. Elégedett élveteg mosoly ül arcán, kezét a térdemre teszi, majd lassan, kínzón simogat felfelé, aztán vissza, hogy térdhajlataimnál fogva megemeljen, meg kissé, ölét bejáratomhoz illessze.
- Hikaru… - csak nevét vagyok képes nyögni lágyan, ahogy ilyenkor mindig. Bizsereg az egész testem, már vágyik arra, hogy kitöltsön, de még nem teszi meg. Ujjait államra siklatja, lehajol hozzám, hogy mélyen nézhessünk egymás szemébe.
- Imádom ezt a tekintetet – duruzsolja ajkamra, halvány mosollyal arcán, majd csókra hajol, lassan én puhán, s mikor egy hirtelen lökéssel merül el testemben, finoman harapok ajkaiba, közé nyögve gyönyörömet. Magához szorít, a ruha alatt, egyik lábamat tartja még kezével, bőrömet cirógatja az ő kiengedett ruhája. Szeretlek…
~*~
Egyre-egyre gyorsítom csípőm lökéseit, belefeledkezve a ködös tudatomba, már a csók sem megy könnyedén, hisz a levegőhiány zihálásra késztet. Tudtam, hogy nem kell sok, és megadja magát nekem. Mindig ez van, én győzök, s ő élvezi a hatalmamat felette, mintha mindig ez lenne a dolga.
Mikor már közeledek a csúcs felé, őt is rásegítem ennek elérésében, eltátott ajkakkal feszülök meg, őt figyelem, minden mozzanatát, remegését, iszom látványát. Gyönyörű szép.
Egyszerre nyögünk fel ahogy robban a gyönyör, hosszan lebegek vele összegabalyodva a puha felhőkbe.
Ahogy elernyed testem, rá borulok lihegve, óvatosan kioldom karjait, s azonnal rám tapad, szorosan ölelve magához.
Hosszú percekig csak lihegünk, nem teszünk mást, végül ő töri meg az idillt édes hangjával.
- Mit fog szólni anyu, ha meglátja a ruhát? – halkan kuncogok párat, de nem hajolok el tőle. Örökké az ölelésében akarok maradni, szorítani magamhoz, és soha nem akarom elengedni… mert az enyém… S én is az övé vagyok. Ez nem lehet másképp, csakis így.
- Kaoru… - mondom halkan, mikor mér kissé lenyugodott testem, s rendesen kapok levegőt is.
- Hm? – sürget meg hatásszünetem közben, s arcom csak még jobban dörgölöm vállgödrébe.
- Sajnálom… - szabadkozom a kitörésemért, hisz láttam mennyire megbántottam vele… szörnyen fájt őt így látni, és az én hibám volt… csak az enyém – ígérem… többet nem leszek féltékeny.
|
