Kék szín Hikaru Sárga szín Kaoru
Tekintetem egy pillanatra a kinti csodavilágra terelődik. Az ablak keskeny rácsain keresztül figyelem, ahogy a szálingózó hópihék elhaladnak az üveg előtt, majd lassan eltűnnek a nagy fehérségben. Minden egyes négyzetben az ablakon külön-külön szép mintázatú jégvirág játszik, áttetsző, csillogó látványukkal ékesítik az ablakot. Igazán szép.
Szeretem a telet, mindig tartogat valami érdekeset, valami vicceset és szépet.
Kisgyerekekként rengeteget voltunk kint, hóembert építve, csatázva, vagy csak egy-egy hó angyalt a földbe mintázva.
De már azóta felnőttünk, iskolába járunk, sőt egy Host Klub tagjai is vagyunk.
És most itt ülök, tekintetem visszatéved a kezemben pihenő könyvre, sóhajtok egyet, majd visszabújok a sorok közé. Minden csodája a téli szünetnek itt van, de nem használhatjuk ki, mert tanulni kell. Átkozott tananyagok.
Habár elég meleg van, szeretek ilyenkor egy pulóvert, vagy csak egy vékonyabb garbót hordani, most is ez van rajtam. Egy világosbarna garbó, egy sötétbarna nadrág, s fehér pamut zokni, ami melegíti minden lábujjamat. Felpolcolt párnák tartják a hátam, felhúzom térdeim, s rá támasztva a könyvet olvasok tovább. Fárasztó, de sajnos meg kell tanulni.
Hikaru nem tudom merre lehet, már több mint tíz perce ki ment, és azt mondta mindjárt jön. Biztos vagyok benne, hogy csak a tanulás alól akarja kihúzni magát, hisz tudja hogy így is úgy is segítek neki.
Nem arról van szó, hogy buta hozzá…
Ó közel sem. Csak lusta, és a csínyek jobban érdeklik, mint ez. Persze utólag megtanulja ezeket, s ez olyan mintha lázadás lenne a tanárok ellen.
Érdekes perspektíva, de ez nem jönne be, ha én nem lennék neki.
El is mosolyodom a gondolatra… még egy dolog, amiért fontos vagyok neki.
- Mit nevetsz? – szólal meg a számomra nagyon is kedves ismerős hang, de mire pont ránéznék, máris csattan az ágyon hason fekve, párat hullámzik a matrac, de nem vesztem el egyensúlyomat… szerencsére.
- Semmit – vált hirtelen komolyra az arcom, de ő csak mosolyogva néz fel rám, ragyogó aranyszín szemekkel, felkönyökölve az ágyon, és fejét megtámasztva.
- Pedig láttam ám – erre egy újabb mosolyt kell villantanom, de sajna ez is eltűnik, mikor egy csalódott sóhajjal fordulok vissza a könyvem felé – Mi jót csinálsz? – kérdi, mintha nem tudná.
- Tanulok… neked is azt kéne – mondom, ki sem nézve a lapok közül, benyálazom mutatóujjam, és lapozok egyet.
- Kár… pedig tudnék egy jobb elfoglaltságot is – megrezzen fülem. Ah… elkezdte csábító hadműveletét. De bármit is talál ki, nem adhatom be a derekam, tanulni kell, most ez az első.
- Igen? És mégis mit? – teszem az ártatlant, tovább olvasva. Szinte már csak átfutok a mondatok felett tekintetemmel, nem is fogom fel, hogy olvasok e vagy csak nézem a sorokat, mint a képeket.
- Csókolj meg – mondja vidáman, és azonnal megáll szemem a mozgásban.
Ilyennel még soha nem próbálkozott… rájött volna? A fenébe, ez így nem lesz jó… tudja milyen vagyok, és én is tudom. Lassan felé fordulok, ajkán még mindig ugyan az a mosoly játszik, szemei huncutul csillognak. Komolyan gondolta, látom arca simaságán. Bizony…
Újabbat sóhajtok, de csak egy kicsit.
- Igazad van – mosolyodom el én is – De ha megkapod, utána te is tanulni fogsz? – fenyegetem meg, de a cinkosság rejthetetlenné válik.
- Aha – bólint rá, szabad kezem arcára simul. Tudom én hogy hazudik, de majd úgyis ráveszem. Nem csak neki vannak ilyen fegyverei.
~*~
Mélyen néz szemembe, tekintetemből pedig süt a szeretet. Tudtam én, hogy ennek ő sem bír ellenállni. Én sem tudnék, de ő nem folyamodik ilyen cselekhez. Előrébb csúszik az ágyon felém, s ahogy ujjbegyei lágyan érintik meg arcomon a bőrt, szinte felperzselődik minden egyes pont. Csak ő tudja kiváltani belőlem ezt az érzést. Felragyog szemem, ahogy picit előrébb hajol hozzám, én is feltápászkodom, hogy elérjük egymást, s csak azt veszem már észre, hogy törökülésbe vágytam magam, vele szemben. Egyik keze államnál fog, másik kezével a könyvet tartja el magától, és csak rám figyel.
Ez az, amit végképp el akartam érni nála, hogy még egy idióta könyvre is féltékeny vagyok, ha több figyelemmel illeti mint engem. Nem hunyom le szemem, csak pilláim lejjebb eresztem, ahogy ő is, s ahogy az a pár milliméternyi távolság megszakad köztünk, mintha egy óriási gát szakadt volna szét, s elárasztva mindenem részegít meg a tüzes vágy. Fokozatosan, lassan mélyítem finom csókját, magamévá teszem ajkait, majd lassan nyelvét táncra hívom. Közelebb csúszom hozzá, át is ölelem, megfogom felkarjait, s szuszogva, egyre szenvedélyesebben csókolom meg.
Nagyon akarom… érezni…
Egy pillanatra hajolok csak el tőle, szemem teljesen le van már hunyva, nyelvünk még el sem hagyja egymást fényesen csúszva, egy szó… egy akarat szakad ki torkomból.
- Még… többet… még… - mintha csak egy imát mormolnék hadarom gyorsan, vágytól recsegő hangon, majd azonnal folytatom is apró testrészének felfalását.
- Hikaru – nyögi édesen ahogy egy újabb fél pillanatra hajolok el tőle, s tudom, hogy meg akart állítani, de talán nem is sejti, hogy minden mozzanata, minden egyes belőle áradó hang csak még jobban feltüzel. Felkarját fogó ujjaim átsiklanak hátára és szorosabban ölelem át, lassan a párnák közé kezdem dönteni, de egy pillanatra sem vagyok hajlandó elhajolni tőle. Semmi pénzért.
Hallom ahogy összecsapja könyvét, de fél szemmel arra felé sandítva látom, hogy hüvelykujja még a lapok közé van szorítva.
Nem hagyhatom, hogy az egyetlen akadály még létezzen. Lassan arra siklatom felé eső kezem, és egy egyszerű mozdulattal csúsztatom ki kezéből. Tiltakozó feszengését testem súlyával nyomom el, majd ahogy szabaddá válik keze összefűzöm ujjainkat, és erősen nyomom bele összekulcsolt kezeinket a puha fehér párnákba. Testem már szinte lángol, minden érzékem rá van kihegyezve, s ahogy még csak ruhán keresztül simulok hozzá, érzem, hogy reakcióként ő is hasonlókat érez mint én. Olyan puha és meleg minden, lassan azt érzem beleolvadok a ruhába… Hehe…
Meg kell szabadulnom tőlük.
- Kaoru… - mondom halkan dörmögve, miközben arcára majd nyakára térek le csókokkal, szabad kezem pulóvere alá csúztatom, megérzem ujjaim alatt bőrét… Elégedett kandúrként morgok bele csókunkba. Még… többet akarok… még…
Halkan nyöszörög alattam, ami csak szítja bennem a lángokat, nem hagyom még szuszhoz sem jutni, én is orromon szuszogok levegő után, fullasztó csókom nem megszakítva. Imádom… Nagyon…
Reszket alattam, nevem sóhajtozva, nyakának hajlatát csókolgatom minduntalan, s ahogy lábai közé térdelek, ágyékunk lassan összeér. Forró ölünk egy,máshoz dörgölődik, és akarva-akaratlanul isegy nyögés szakad fel torkomból. Már nagyon vágyom rá.
- Hikaru… azt mondtad… tanulni fogsz… - nyögi megint elvéknyodó hangon, de csak vállgödrébe kezdek kisördög módjára vigyorogni. Ó persze. Ugye ezt Ő sem gondolta komolyan?
- Persze… már tanulok is. Látod? Gyakorlom a bioszt – majd újabb csókot égetek fehér bőrébe. Addig-addig simítom fel pulóverét, míg mellkasáig fel nem csúszik, megfeszül teste, szinte már teljesen átadja magát nekem… ezaz…
~*~
- Gonosz vagy… - nyögöm halkan, de már lassacskán én is csak mosolyogni tudok. Nem hiszem el, hogy ennyire jól csinálja… megint… Mindig el tudja csavarni a fejem, mintha ez lenne a szakértelme. Egyik oldalt ujjaink összefonva fúródnak a párnába, másik oldalt felemelem karom, s a háttámlába kapaszkodom. Teljesen elkábul agyam azoktól az érintésektől, amikkel engem bombáz. Engedelmesen nyújtom fel mindkét karomat, s hátam kissé megemelve hagyom, hogy egyetlen rántással tüntesse el rólam egyszerre a pólót és a pulóvert is. Kinyitom szemem, s felcsillantva rá tekintetem fúrom ragyogó íriszeibe. Annyi vágy és huncutság van benne, utol sem érem ebben… vagy talán mégis… Hisz ikrek vagyunk, vagy mi.
Azonnal megragadom az ő pulóverének alját is, majd ahogy zuhanok vissza a párnák közé, ugyan úgy rántom le én is róla, s mint ha természetes lenne úgy bújik ki belőle, majd nagyokat pislog rám.
- Szeretem ha egyformák vagyunk – mondom komisz kis mosollyal, majd egy laza mozdulattal ledobom az összegöngyölt ruhát a földre. Elvigyorodik, én csak egy mosollyal viszonzom, és hagyom, hogy lassan megint rám hajoljon, újabb fullasztó csókért. Hajótöröttként ölelem át testét, ujjaim hajába fúrom, s hagyom hogy héjaként körözzön számban, kutakodó nyelve.
Kezei bebarangolják testem, s a ruhahiány által keletkezett hűvösség azonnal elillan. Lefelé halad ajkaival, újabb és újabb hangokat kicsalva belőlem.
Az idő mint egy nem létező fogalom válik semmivé az érintésektől, s a felforrósodott vágytól ami körülvesz minket. A levegő fülledté válik, a feszültség csak úgy pattogzik, s mire agyam a szürke ködből csak egy pillanatra ki tud kukkantani, már azt látom elhomályosult tekintetemmel, hogy mindketten mezítelen teljes valónkban, egymásba gabalyodva fekszünk a puha fehérségben, a menedéket adó ágyneműk tömkelegében.
Egy csók… amiért régebben csak kínzó fájdalommal sóvárogtam, mára már teljes természetességgel kapom meg, csak kérnem kell… csak tekintetemmel hívogatni kell, s egy pillanat alatt megszűnik az a pár centiméter távolság, s összefonva ajkaink földöntúli érzést hozva egymásnak csókolhatjuk meg másunkat. Mert bármennyire hihetetlen, egymás másaiba szerettünk bele… Egymásba, kik egyformák vagyunk külsőleg, de belsőleg nagyon különbözők. Ki más lehetne a lobbanékonyabb természet ha nem Hikaru? És ez a jelleme most szenvedélyében érvényesül, követni is alig tudom. Hogy lehetséges, hogy neki ilyenkor több a józan esze mint nekem? Hogy lehetséges az, hogy ekkora szakértelemmel játszik végig testemen, míg én csak elhaló próbálkozásokkal igyekszem viszonozni mindezt, de ahogy ő általa izzik fel a vágy bennem minden kudarcba fullad.
Azt mondja, neki már az hatalmas öröm, ha az én boldog arcomat láthatja. Én is akarom látni az övét…
Felettem térdel, míg én alatta fekszem. Nyakamba hajol, s úgy kábít forró csókjával, ágyékunk már teljesen minden ruha takarása nélkül dörgölőznek össze, és ez az a pillanat, ahol semmire sem vagyok képes, csak átadni magam az ő irányításának. Két karom felvezetem fejem mellett, s ráhajtom a párnákra. Kicsit felemelkedik rólam, s combjaim széjjelebb simogatja erős kezeivel, és akarva-akaratlanul mozdulnak izmaim néma parancsára. Felsúhajtok, és lassan feszül meg testem, mellkasom megemelkedik, majd egyre szaporábbá válik légzésem, ahogy a vágy mellé izgatottság is párosul. Hikaru… Hikaru…
~*~
Egy egyszerű mégis csodás mozdulat melytől mindketten kéjesen nyögünk fel. Egymással ellentétesen feszül meg testünk, ahogy elmerülök benne… Annyira szeretem, s főleg amikor így láthatom. Lassan felnyitom összeszorított szemeimet, és lapos tekintettel hajolok fölé. Arca kipirult, nem mer rám nézni, karjai hátra hajlanak át a párnákon túl, s ujjaival erősen markolja az anyagot, látom a gyűrődésén. Megállok, hisz így gyönyörű a pillanat… így… mozdulatlanul, egy kis ideig.
Kezembe veszem egyik térdhajlatát, kicsit megemelem, hogy jobban hozzá férhessek, engedelmesen hagyja, hogy úgy mozgassam tagjait, ahogy én akarom. Ilyenkor is annyira ártatlan, és sokkal… sokkal édesebb mint mikor egy-egy szerepet játszunk el a Host klubban. Sokkal…
- Kaoru… - nyögöm nagyon halkan, s felszólításomra lassan felnyitja pilláit, hogy rám nézzen. Imádom azokat a hatalmas ragyogó szemeket, főleg ha tükörként „ használva” magam is láthatom benne. Megfeszítve minden izmom megtámaszkodom az ágyon, s rajta ahogy lehet, majd lassú, kényelmes mozgásba kezdek, figyelve minden egyes reakcióját. Annyira érzékeny, annyira szép, egy pillanatra sem akarom róla levenni a tekintetem. Egyre közelebb és közelebb hajolok hozzá minden mozzanatnál, míg nem végül közvetlen arca előtt lehetek. Lehelete bőröm perzseli, és érzem ezt viszonzom neki szapora légvételeimmel. Testem már teljesen átadta magát neki, és ez kölcsönös. Már csak őt érzem magam mellett, másra nem is tudok figyelni csak rá, és hogy ne rontsak el semmit. erősen összpontosítok arra… arra az egy pillanatra ami hamarosan bekövetkezik… A gyönyör teli pillanat amit most és mindörökre csak tőle akarok megkapni. Mellette támaszkodom meg, ajkát megsimítva enyémmel hívom fel magamra a figyelmet, amire szinte automatikusan veti nyakamba karjait szorosan magához ölelve, s máris lehúz magához, hogy ő kezdeményezzen csókot. Ritkán csinál ilyet, hisz közöttünk ő a szemérmesebb, ő az aki a félénkebb. Szeretem én így is látni… mindenhogy… bárhogy… Csak láthassam. Szorosan átölelve adom meg neki azt amit szíve kíván, az enyém is kívánja, s ahogy egyre közeledik a fellegekbe szökés pillanata, szinte már harapva, marja csókoljuk a másikat mégis finoman és szenvedélyesen, szaporodó apró kis nyögésekkel, míg végül nem…
Eláll egy hosszú pillanatra a lélegzet, s a némaságból akár egy robbanás úgy tör elő az összegyülemlett forró feszültség, s bizsergető érzéssel egyetlen pillanat alatt elárasztva testünket terjedjen szét, ezzel hatalmas nyögést kicsalva belőlünk, melyet egymás ajkai közé remegünk el.
~*~
A mennyek kapuja mint egy mesés álom úgy foszlik szerte ugyan olyan gyorsasággal, ahogy az orgazmus ér el minket. Kívül belül forróság ölel körbe, s nem fojtogat… épp ellenkezőleg. Lágyan meleget, akkor is ha éget. Mert ez a tűz a szívemben van, s mardosás helyett egy örökkön égő lángot táplál. Úgy érzem ez soha nem fog kihalni, és nem is fogom hagyni neki. Remegek, kivert a víz, s ezt csak akkor veszem észre, mikor már kicsit tisztult a fejem. Bátyámat ölelem görcsösen, mindkettőnk testén filmréteget képzett az izzadtság. Csapdába csalt egy pillanat alatt, de már nem bánom… egyáltalán nem.
- Sunyi vagy ugye tudod? – mondom elmosolyodva, majd legközelebbi testrészére, fülére hintek puszit.
- Igen, tudom… - válaszol vállamba dünnyögve, ajkai mozgásából érzem, hogy vigyorog, majd nyakamra ad ő is csókot. Végigsimítom kezem hátán, nem zavar hogy rám nehezedik, hisz elbírom. Nem könnyen, de elbírom testét. Józanodik elmém, s vele együtt minden porcikám is, lassan fázni kezdek, hiába a jó fűtőrendszer… egy ilyen dolog után a kimerültség tesz fázékonnyá. Csak gondolnom kell egyet Hikaru mellém csúszik, menet közben pedig a takarót felrántva már mozgás közben mindkettőnket befed. Rá terelem tekintetem, látom hogy mosolyog, s ez én arcomra is derűt csal. Közel húz magához, kezeivel közre fogja arcomat, és én is így teszek.
- Többet is korrepetálhatnálak bioszból – vigyorodik el, de csak egy csalódott sóhajjal hunyom le szemem, viszont mosolyom nem fagy le… sőt. Kiszélesedik. Ő Hikaru, soha nem változik.
- Majd egyszer eléred, hogy én foglak be tanulni… - válaszolom újra felnyitva szemem.
- Majd meglátjuk – feleli utoljára, majd magához húz, én lehunyom pilláim hogy teljes varázsában adjam magam a csóknak. Összegabalyodva válok el tőle, s homlokunk összeérintve nézünk mélyen egymás szemébe… Mintha a veséjéig látnék.
- Szeretlek Hikaru… - mondom szinte csak magamnak, de ha csak ajkam mozgását látná, Ő akkor is tudná, hogy mit mondok. Azt is, hogy mire gondolok. Én is tudom, már felből tudom a választ.
- Én is szeretlek öcsi.
|
