 ~Tükör szív~
Kategória: Anime, Ouran High School Host Club
Szereplők: Hitachiin Hikaru, Hitachiin Kaoru
Korhatár: 18
Műfaj: Shounen-ai, dráma
Figyelmeztetések: yaoi, insesuto
Befejezett: Igen (+ lesz extra)
Rövid leírás:
Figyelem! Nem csak férfertőzés, ráadásul yaoi is, plusz ikrekkel. Csak erősebb lelki világúaknak ajánlott, akik bírják az ilyen teljesen tabu témákat! A történet a két iker érzéseiről szólnak. Mindketten többet éreznek már mint testvéri szeretetet, de nem merik a másiknak bevallani, hisz félnek.
És az idő talán elhozza amire vágynak... vagy nem...
A kék szín HIKARU A sárga szín KAORU
1.fejezet: Rejtett érzelmek, kínzó érintések
~
Lágy napsugár cirógatására ébredek, ami arcomat éri. Lágy, forró lehelet simogatja bőrömet, és elmosolyodom. Ez csak egyvalakié lehet. Kinyitom laposan szemeim, majd öcsém arcára fordítom tekintetemet. Egymást öleljük, Ő még mindig alszik. Mindig is jobb alvó volt, mint én. Lágyan arcára simítom kezem, s majd mintha ezzel kapaszkodnék, húzódzkodom még közelebb hozzá, hogy puszit hintsek homlokára… De nem teszem meg… Nem tehetem meg…
Lassan felkel lágy érintésemre, laposan pislogni kezd… Hevesebben kezd a szívem verni. Szinte minden reggel ilyen… már hozzászokhattam volna…
Bár ilyen lenne az egész napunk… de nem… Miért kellett elvállalnunk ezt a kisördög testvérszerető szerepet abban a pokoli klubban?
Nem hittem volna, hogy valaha ez történik… ha ilyen mélyen belemegyünk a játékba.
Hüvelykujjamal egyszer végigsimítok halványan kipirult arcán. Úgy megcsókolnám… ahogy résnyire nyitott ajkakkal ébredezik… Fáj a szám a gondolattól.
- Jó reggelt… - néz rám apró mosollyal, fáradt csillogással szemében.
Ha így mosolyogsz rám elfelejtek mindent, még azt is hogy hamarosan indulnunk kell a suliba… pedig minden vágyam hogy egész nap csak veled feküdjek itt…
- Neked is Kaoru… - válaszolom szinte áhítatos szemekkel, úgy nézek végig rajta, mintha soha nem látott arcot vagy csodát látnék, de már annyi éve ismerem, mégsem tudok betelni vele, pedig én is így nézek ki.
- Mi a baj Hikaru? – álmos nyögéssel kérdez tőlem, lassan pislog, elég korán van még. Közelsége… Tekintete… újra felgyülemlenek bennem a furcsa bizsergető érzések… Vajon meddig fogom bírni, hogy ne érezhessek többet belőle puszta testvéri érintésnél?
- Semmi-semmi… - válaszolok kissé zavartan, majd arcán felejtett kezem óvatosan leemelem. Karjai eltűnnek forró testemről, s csak hiányát érzem, azonnal kiráz a hideg. Soha… soha nem akarom, hogy egy kicsit is távol kerüljön tőlem. Talán belepusztulnék… Hisz születésünk óta csak egymásnak vagyunk… Senkim se maradna…
De miért is gondolok ilyen dolgokra? Értelmetlen…
Mégis olyan rossz… Hogy a nap minden pillanatában együtt vagyok vele, de amire vágyom, azt nem kaphatom meg. A világ legkínzóbb ketrecébe vagyok zárva. Bármikor szabadulhatnék, de akár bent, kint is a végzet vár rám… Ez lenne a „se veled se nélküled” effektus? Minden bizonnyal igen.
Felül az ágyon, derekára csúszik a takaró, s ezzel kissé rólam is lerántja a leplet.
- Elmegyek zuhanyozni… - jelenti ki, majd kicsúszik a puha anyag alól.
- Megyek én is… - szólok fáradtan, majd feltápászkodom, az ágy szélére ülök, s pár pillanatig az ajtó felé távolodó alakját nézem, ahogy egyszerű pizsamaboxerben lépked a puha szőnyegen, az ajtóban megáll még, és a kilincset fogva tekint rám.
- Na… jössz? – néz még vissza utánam, végignéz rajtam miközben felé haladok, s láthatatlanul viszonzom pillantásait. Bármennyire is egymás másai vagyunk, nem magamat látom benne… Amint beérem, egyszerre lépünk be a fürdőbe, de egyetlen ruhánkat, egymásnak háttal vesszük le. Nem lennék képes még így is végignézni rajta… Nem bírnám ki… De vajon ő miért fordul el?
Miért fordul el ő is tőlem? Talán csak utánoz? Vagy én utánzom őt? Már nem is tudom, hogy ez mind közös gondolat vagy különböző-e… De ikrek vagyunk… akik mindent együtt csinálnak.
Miért kellet bennem ilyen érzéseknek születnie? Miért nem maradtam normális, s csak alakítom a szerepet…? Nehéz… Minden nap szörnyen nehéz, és ez csak egyre rosszabb… Ha nem csak szerepből lenne a karjaimban… ha nem csak játék lenne az egész… teljesen más lenne a világ… Fenekestől fordulna fel, és a lángokkal teli földi pokolból hófehér tisztaság válna. De semmi nem ilyen egyszerű.
Az élet nem egyszerű…
Belépünk közös zuhanyfülkénkbe, és a plafonból azonnal elindul a langyos víz. Olyan mintha az esőben állnánk… egy langyos esőben…
Még mindig háttal áll nekem… nem is baj, mert érzem… tudom, hogy nem bírnék magammal, elvesztené agyam az irányítást, inkább maradok így… mozdulatlan…
Oly közel, s mégis oly távol… Csak egyetlen szál választ el tőle, és hogy megkönnyebbüljön a lelkem, de nem… Ez a szál talán acélból van, és nem akar elszakadni.
Talán minden sokkal jobb lenne, ha elfelejteném az érzéseimet, ha kitörölném fejemből a kusza gondolatokat. Miért nem megy?
Elveszem a tusfürdőt, és tenyerembe nyomok egy adagot, majd oldalra fordulok, és felé nyújtom.
- Tessék!
épp hogy csak felém fordul, fél rám nézni? Miért? Vagy csak azért teszi mert én is?
- Köszi… - válaszol bágyadtan, ujjunk összeér, de nem rezzenek meg. Természetesnek kell mutatnom ezt az érintést, mintha mindennapos lenne… mert az is… Már vagy „ezer éve” mindennapos. De régen nem járt ennyi fájdalommal.
Talán… talán egyszer meg kéne beszélnem vele…
De félek hogy elveszíteném az egyetlen személyt, aki végig velem volt.
Közös reggeli zuhanyunkat a szobalányok zavarják meg, egyszerre közlik, hogy ruháinkat meghozták.
- Köszönjük – válaszoljuk egyszerre öcsémmel, s a fürdéssel végezve lépünk ki, törülköző után kutatva. Végig futtatom rajta tekintetem, de bár ne tettem volna. A fénylő cseppek különleges látványképet képeznek számomra. Ha nem lenne ez a helyzet, örülnék neki.
~*~
A limuzinba ülve terveljük ki a mai csínyeinket, hisz a Host Clubban – mint minden délután – dolgoznunk kell, káprázni, csillogni a hölgyek előtt, s a feszültségünket oldva Tamaki-senpai sem maradhat ki játékaink alól.
- Már megint Haruhit használjuk? – kérdem felvont szemöldökkel, apró mosollyal ajkamon. Tudom, hogy tetszik neki, látom amikor néha rá néz, érzem hogy olyankor van valami a levegőben.
- Persze… tudod, hogy királyunkat vele lehet a jobban megfogni – válaszol kissé meglepett arccal. Tudom, ritkán kérdezek vissza, de már… már szinte fáj, hogy mindig őt használjuk. Kezdem ténylegesen azt hinni, hogy Haruhit egyre jobban kezdi megszeretni… és ennek a vége az lesz hogy lassacskán… elveszítem – és amúgy is kíváncsiak vagyunk Haruhi otthonára nem? – zökkent ki zavart gondolataimból. Vissza kell öltenem mindennapi formámat.
- De – válaszolom halkan kuncogva, és hátradőlök a széken, oldalra, felé fordítom fejem, ajkain ugyan olyan mosoly ül mint az enyémen, a kisördögök már iskolakezdés előtt kezdenek kibújni belőlünk, ami nem is nagy baj… Régi énünk soha nem fog kihalni.
- Testvérharc hadi művelet kezdődik! – mondjuk egyszerre hangosan, vigyorogva, tükörképszerűen összefogjuk ujjainkat, és közelről nevetünk egymás arcába…
Csók… csak ez hiányzik nekem… Ha most könnyedén megszűntetném ezt a távolságot vajon mit szólna? Kiborulna? Meglepődne?
Biztosan… De nem merem megkockáztatni. Számomra nagy a tét. Nem tehetem meg.
Sofőrünkre tekintettel léve, befejezzük hadi tanácsunkat, hátunkat szinte egyszerre csapjuk vissza a háttámlának, de felé lévő kezem, még középen marad. Ujjai között…
Csak ez az egy őszinte érintés már sokat jelent.
Még mindig fogja a kezem… Vagy csak én nem akarom elengedni?
Vajon ő el akarja ereszteni ujjaim?
Vajon én fogom az ő kezét?
Vagy ő fogja az enyémet?
Nem… egymás kezét fogjuk…
~*~
- Ez itt a „ Melyikünk Hikaru” játék! - hangzik fel egyszerre a vidám mondat, felkapjuk golfsapkánk, hajunk összeborzolódik, de nem törődök vele.
- Találd ki kicsoda Hikaru és kicsoda Kaoru… ha nem találod el, akkor meglátogatunk.
Talán már ennyi is elég lenne Tamaki-senpai bosszantásához, de nem nekünk… A játékaink sokkal bonyolultabbak ennél. Kaoru szerint el fogja találni… Talán ő az egyetlen, aki meg tud minket különböztetni. Vagy mégsem? Majd mindjárt kiderül.
- Te vagy Hikaru, te pedig Kaoru – mutat helyesen Haruhi, de nem rezzenhetünk, játszani kell. Vajon Kaoru honnan tudta, hogy ez lesz?
- Nem talált! – mondjuk egyszerre.
Átkaroljuk egymást mosolyogva.
- Nem… eltaláltam – mondja mosolyogva Haruhi, majd tovább áll. Csak meglepetten pislogunk utána. Sejthettem volna, hogy ez lesz, de mégsem hiszek szememnek…
Ha már eddig eljutottunk, el kell űznünk unalmunkat… Muszáj… muszáj játékba fojtanom a feszültségem, mert különben felrobbanok, így legalább elterelem minden gondolatom felőle.
S jön a csodás megállapítás, Haruhi által, Kaoru kuncogni kezd, édesen ujjait szája elé tartva, alig van szívem azokat a bántó szavakat a szemébe mondani.
Elkezdődött… a testvérharc kezdetét vette… vajon meddig fog tartani? Meddig leszek távol tőle?
~*~
Otthon már az ágy szélén ülünk, felé lévő keze az ágyon támaszkodik, de alatta van az én kezem is… Erősen szorítja. Felhevül egész karom érintésétől. Oldalra fordítom fejem, arcát nézem amibe a vöröses tincsek hullnak. Görcsösen fogja kezem, remeg a válla.
- Nyugodj meg… - szólok halkan, mosolyt erőltetve arcomra. Tudom kevés a szó, de nem szeretem így látni – Semmi bajom, csak egy kis karcolás – és tényleg az. Véletlen volt, hogy egy apró tárgy megvágta az arcom. Hamar eltűnik majd a seb.
Nem válaszol… De remegése legalább lenyugszik. Azt hittem örülni fog majd, hogy összejött a tervünk, hisz be tudtuk csapni Haruhit. Vagy lehet hogy ez a gond? Most az egyszer nem értem, hogy mi baj lehet a bátyámmal. Lassan felnéz végre rám, szemeiben aggodalmat fedezek fel. Ez egyszerre lep meg és nyugtat meg. Aggódik értem, ennyire félt és óv. Nyugtatóan mosolygok rá, és végre lassan az ő arcizmai is rendeződnek. Ennek örülök.
Felé lévő karomra jobban rátámaszkodom, kissé felé is dőlök, már azt hiszem épp elveszítettem az egyensúlyom, de nem… csak felé hajolok. Nem zavartatom magam, viszont szívem mindjárt kiugrik a helyéről… Hikaru…
- Jó estét! – lépnek be személyes iker szobalányaink, egymás mellett állva, én pedig azonnal visszanyerem egyensúlyom, egyszerre nézünk feléjük – Kész a vacsora! – jelentik ki kifejezéstelen arccal. Ezek még azon sem lepődnének meg, ha esetleg egy „akció” közben néznének be hozzánk… Komolyan…
- Köszönjük… - válaszolunk mi is egyszerre, szokásunkhoz híven, majd megvárjuk míg kimennek a szobánkból. Visszafordulok bátyámhoz. Kissé meglepetten pislog rám, értem hogy miért, és ez nagyon zavarba hoz. Kiveszem szorításából kezem, és zavart mosollyal felállok. Majdnem lebuktam, mi van velem? Jobb ha most azonnal leindulunk vacsorázni.
~*~
Már jócskán leszállt az éj, az ablakon keresztül látom a csillagokat. Sőt, talán ha kertünk lámpái nem világítanának, talán többe is láthatnék. Kénytelen vagyok a csillagokkal törődni, mert ha nem tenném, azonnal Kaorura terelődne minden figyelmem.
Végül nem bírom tovább, felé fordulok az ágyban. Rég óta alszik már, oldalt fekszik, egyenletesen szuszog, arca kisimult. Minden éjjel ezzel a látvánnyal kell elaludnom, de csak nem rég óta zavar. Olyan nagy ez az ágy, mégis a közelében vagyok. Mert ott akarok lenni.
Kissé közelebb csúszok hozzá, mert egyszerre izgat fel és nyugtat meg közelsége. Nem szeretem ha távol van tőlem, viszont zavar a tudtat, hogy testvéri szereteten kívül mást nem kaphatok tőle. Fáj…
Motyog valami álmában… alig értem. Olyan aranyos így, mosolygás nélkül nem bírom megállni.
Mocorog, egyik kezével a párnán tapogatózik, óvatosan puhatolózik, míg arcom meg nem találja és meleg tenyerét bőrömhöz nem simítja, majd ő húzódzkodik közelebb hozzám, és átölel… álmában.
Miért nem láttam ezt előre?
Mindig ezt csinálja. Vajon mire gondol, miről álmodhat mikor ezt teszi? Tudni szeretném.
Olyan kísértő közelben van hozzám, szemem is megremeg ahogy ennyire közel látom. Az éjjeli félhomályban sokkal szebb mint a nappali fény csillogásában. Én már csak tudom. Szerepünk alkalmával nem egyszer kerülök hozzá ilyen közel. Megbabonázva hajolok felé.
Vajon vacsora előtt megszédült talán? Vagy mondani akart valamit?
Nem tudom… most nem érdekel… Most csak egy valamit akarok… Birtokolni ajkait.
Már érzem számon cirógató forró leheletét, éget, perzsel, mintha figyelmeztetni akarna mennyire veszélyes is ez, mennyire tilos. Alig egy-két milliméterre állok meg szájától. Fáj a szám már a közelségtől, de nem teszem meg. Mi van ha felkel? Nem merem megkockáztatni.
inkább kissé feljebb emelve fejem, orrára adom a belőlem kikívánkozó puszit, és viszonzom altató ölelését. Kellemes… Legalább közel lehetek hozzá, és most ez a legfontosabb.
- Szép álmokat… Kaoru… - suttogom hajába hajolva, majd lassan én is lehunyom szemem, hogy az álom minél hamarabb találjon rám.
2. fejezet: A kísértés egyre nagyobb…
Tűző nap, forró homok és sós levegő… Rég jártunk már az Okinawai strandon… el is felejtettem milyen nyugodt. Főleg ha magánterületi rész, és senki nem zargat minket, csak azok vannak itt, akiknek engedjük…
- Várj meg Kaoru! – futok öcsém után, kinyújtva felé kezem.
- Lassú vagy Hikaru! – kacag fel, ahogy én is. Egy elpattant labda után futunk, ami végül fogócskába torkollik. A lányok imádják, miért ne adnánk meg nekik amit szeretnek?
Ilyen a színház… ha élvezem, ha nem, játszani kell. A szerep mindenek felett. De kivételesen, most jól érzem magam. Tovább nevetve futok utána, loholás közben visszanéz rám, talpa alatt söpped az enyhén vizes homok, de hirtelen elveszti egyensúlyát.
- Kaoru! – kiáltok felé, de esését nem tudom megakadályozni, s én sem tudok időben megállni, így majdnem rá esek. Szerencsére reflexem elég gyors, és meg tudtam támaszkodni mellette. Fájón kissé felszisszen, összeszorítja szemeit és én megijedek.
- Kaoru… Kaoru ugye nincs semmi bajod? – nézek rá aggódó szemekkel. Végre felnyitja szemhéjait, arany szemeiben megcsillan a nap fénye. Ne… a kísértés.. már megint.
- Hikaru… - ne.. ne ejtsd ki így a nevem… nem fogom kibírni – semmi bajom – mosolyog fel rám, de nem tudom rémült tekintetem palástolni… Félek. Félek hogy olyan teszek, amit nem kéne.
Nem érti némaságom, karjaim enyhe remegését, belepirul a közelségbe. Egyre jobban kívánom azokat a remegő ajkakat. Vissza kell fognom magam, mert különben…
- ÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍíí – a lányok hangos sikítása jéghideg zuhanyként hat rám, a távolból és közelből egyaránt figyelnek minket.
Köszönöm… megmentettetek… Újra felöltöm ártatlan aggódó báty arcom, s enyhén legörbülő ajkakkal hajolok Kaoru vállába.
- Úgy megijedtem… - súgom lágyan bőrébe, s újabb sikolyok hangja veszik el dobhártyám szüzességét. Tudni kell alakítani, ilyen a színház, és ez a siker záloga.
Bár jobban örülnék egy másik díjnak.
Lassan felsegítem, és egymás vállát átkarolva megyünk vissza a többiekhez.
~*~
Haruhi Haruhi… már megint lobod a „kuncsaftjainkat”. Olyan édes, és ártatlan… De ha tudnák, hogy ő lány… vajon mi lenne?
Késő délutánra, mikor már a nap lemenőben van, csak a Host club marad a parton, s nem unva a röplabdázást játszunk tovább. Én, Hikaru és Haruhi, urunk, Honey-senpai és Mori-senpai ellen. nem mondhatnám, hogy igazságos, persze csak akkor ha a játékot figyeljük.
Tamaki-senpai bosszantása a fő cél.
Végre lány tagunk is fürdőruhában lehet, megszabadulva a fiús küllemtől. Jó látni, hogy az általunk ajánlott ruhát viseli. Biztos vagyok benne, hogy Hikaru oda és vissza van a látványtól is.
…
Talán… talán ideje lenne minden felé irányuló érzésem kitörölni. Amikor elestem a parton… majdnem Azt hittem, hogy megcsókol. De hogy juthatott ilyen balgaság egyáltalán az eszembe?
Attól hogy én így érzek, ő nem fog. Talán segítenem kéne majd neki, hogy összejöjjön vele.
Feltéve, ha „apuci” is beleegyezik.
- Hé! Ez nem igazság! – fújtat hercegünk, mikor két oldalról támaszkodunk Haruhi vállára, de csak egy ördögi mosollyal fordulunk felé, felcsillanó szemekkel.
- De jó, hogy egy csapatban vagyunk Haruhi – mondjuk egyszerre mély hangon, de legbelül a vigyorom csak egy szelíd mosoly. Hikaru érintése boldogabbá tesz minthogy itt szórakozzak.
De el kell felejtenem… muszáj… mert ha nem akkor csak belülről mar szét az érzés.
Valahogy kitörlöm majd…
~*~
Két külön ágy a strand melletti apartmanban. Fogadok, hogy Kyoya-senpai ezt az egyet nem tudja. Mi mindig egymás mellett alszunk, egy ágyban. Elült a vihar, ami vacsora alatt tombolt felettünk, s mi csak bambán állunk az ajtótól nem messze, a szobában.
- Jó lesz ez így? – vonom fel egyik szemöldököm, de azonnal rájövök, ugyanarra gondolunk. „Nem”.
Tükörmosolyt villantok felé, amit viszonoz is, majd összetoljuk ágyainkat. Ilyen egyszerű az egész.
Remélem Kyoya nem direkt csinálta… mégis mit gondolt?
- Megyek zuhanyozni… - jelenti ki halkan, de én rádobom magam az ágyra.
- Hé… egész nap vízben voltunk – nézek rá apró vigyorral, de ő csak csalódottan ráz fejet, egy sóhajjal.
- De az sós víz volt… - majd amint befejezi rövid válaszát, előkap egy törülközőt és a vállára csapja.
- Jó-jó… - sóhajtok fáradtan – majd megyek utánad én is – legyintem meg kezem, szemem lehunyva.
Nem válaszol, csak vállat von, majd kimegy. Nem csak a látvány miatt. Hanem azért is, mert nem tudom mit gondolnának a többiek. Természetesnek vennék, vagy furcsának. Mert az rendben hogy mindent együtt csinálunk, de egyeseknek már túlzás lenne.
Hallom ahogy megnyitja a vizet, lehunyom szemem…
Látom lelki szemeim előtt, ahogy teljes ruházat nélkül, a zuhany alá lép, a fényben felcsillanó fénycseppek arcára hullnak, lecsöpögnek hajáról, végig hátán, minden izmot végigcirógatva halad egyre lejjebb.
Felszakad belőlem egy kéjes sóhaj.
Nem… ezt már nem bírom tovább idegekkel, képtelenség. Nem nyitom ki szemem, képzeletemmel látni akarok mindent. Ha már élőben nem lehet az enyém, legalább a gondolataimban érezzem jól magam. Végigsimítok felső testemen, ég megállapodok nadrágomnál… De szűk lett idebent.
Nem nyúlok alá, mert az már veszélyes lenne, bármikor kijöhet. Még ezt is abba kéne hagynom, de képtelen vagyok rá. Újabb és újabb sóhajt hagyja el ajkaim, már csal alig pár simítás hiányzik, hogy sutba dobjak mindent, a nadrágommal együtt, és átadjam magam az élvezetnek. Kaoru… Kaoru…
Hirtelen zár kattanása józanít ki, s azonnal abbahagyom eddigi tevékenységem, felülök az ágyon, egyenes gerinccel. Melegem van… szörnyen melegem van!
- Mehetsz Hikaru! – szól a számomra édes hang és azonnal felállok az ágyról, igyekszem magam takarni valahogy, majd berobogok mellette a fürdőbe, egy szó nélkül.
Azonnal levetem ruháim, és beállok a zuhany alá, kizárólag hideget engedve magamra. Alkarjaimmal megtámaszkodok a falon, remegek egész testemben.
Meg kell nyugodnom… meg kell nyugodnom… meg kell nyugodnom…
A francba…
~*~
Egy enyhén szúró érzésre ébredek. Még sötét van, ragad le a szemem, de az oldalam piszkáló érzés nem hagy nyugodni. Azt hiszem az ágy közepén vagyok, és az ilyen kellemetlen.
Kiverte az álmot a szememből… Gonosz… Ahogy tisztul a látásom, hogy Hikaru alig pár centire van tőlem. Óvatosan mozgok, még a levegőt is visszatartom, mert nem akarom felébreszteni. Olyan szép látvány, rég nem figyeltem meg. Általában én vagyok az aki hamarabb elalszik. Olyan nyugodt és csendes, teljesen más mint mikor napközben huncutkodunk a tömegben, mindenki előtt. A kreált külső, ami régen még az igai volt. Olyan nagy a csábítás, olyan közel van hozzám, hogy azt hiszem mindjárt hátat fordítok minden eddigi megerőltetésemnek, és kockáztatok.
karjaival engem ölel. Pedig eddig mindig arra ébredtem, hogy én ölelem. Nem közvetlen közel van, de karjai finomam ölelnek körbe, ezt tisztán érzem.
A nyár előnye… a hiányos ruházat, a nap bármely szakában. Előny ez nekem egyáltalán? Nem tudom, de tetszik a látvány. Eddig pihenő karjaim óvatosan emelem meg, a takaró halkan susogva jelzi mozgásomat. Két tenyerem lágyan simítom mellkasára. Érzem ahogy dobog a szíve, ahogy egyenletesen szuszogva veszi a levegőt. Milyen forró a teste… Akár az enyém.
Lefelé kezdem el cirógatni, kiélvezek minden pillanatot. Csak ne ébredjen fel!
Eljutok a boxerig, és itt hirtelen megtorpanok, megrándulnak az izmaim.
Nem! Ezt mér végképp nem szabad! De a kísértés… nagyobb…
Elkerekednek szemeim, ahogy lejjebb érek… Ujjbegyeimmel érintem csupán, de számomra ez most olyan, mintha ezzel látnék.
Hikaru… miről álmodhatsz, hogy ennyire… ennyire…
Kíváncsian futtatom végig rajta ujjaim a ruhán keresztül, szívem a torkomban kalapál, nyelek egy nagyot. Megjelennek rajtam az izgalom első izzadtságcseppjei. Mereven figyelem arcát, hogy mikor ébred fel, de résnyire nyitott ajkaiból, csak sóhajok törnek fel. Felizgat a látványa, teljes mértékben.
Közelebb csúszom testéhez. Összeszorítja szemeit, hevesen lüktető szívvel állok meg egy kis időre, de mivel nem nyitja ki szemét, tovább folytatom a játékot. Viszonzom ölelését, egyik lában becsúsztatom övéi közé, hogy minél közelebb kerülhessek hozzá.
„Pizsamánk” összeér.
Olyan szinten melegem van, hogy most egy jégkockákkal teli kád is pocsolyává válna a környezetemben egy perc alatt. Miért toltuk össze az ágyakat?
Vagy inkább… Hogy vetemedhettem ilyenre? Lassan kezdek fel-le mozogni, és nem bírom, egy halk nyögés tör fel belőlem, bátyám sóhajt egy nagyot.
- Kaoru… - teljesen lefagyok… Fatal Error System…
Abba kell hagynom most… MOST! Lassan elcsúszok tőle, hogy ne ébresszem fel, egészen az ágy széléig, észre sem veszem milyen kicsi, a egy nagy koppanással már a parkettára is kerülök.
Au… a fenekem… ez fájt…
- Kaoru! – hallom mély hangját. Mégis sikerült felébresztenem. Hallom ahogy recseg az ágy, biztos felült, de én nem merek felállni. Mi lenne ha meglátná a kis sátrat rajtam? Most is biztos teljesen vörös az arcom – Hol vagy? Kaoru? – keres kétségbeesetten, én pedig még mindig elnyúlva a földön emelem fel jobb kezem.
- Itt vagyok… - nyöszörgöm fájdalmasan. Nem esett jól ez az esés.
- Hála az égnek – jaj ne… közeledik. Azonnal oldalra fordulok, még szerencsém, hogy a takaró félig-meddig lelóg az ágyról, így ágyékom el tudom fedni előle, épp mielőtt nagy szemeivel lekukkantana rám az ágyról.
- Semmi bajom… mindjárt felkelek… csak fáradt vagyok… - hadarom a kifogást, s csukott szemmel legyintek felé, nyomatékosítsam mondanivalóm. nyugodtan visszafeküdhet. Én még megvárom amíg lelohad a vágyam…
~*~
Furcsa volt az éjjel… Az az álom… Olyan valóságos volt. Majdnem azt hittem, hogy igazi. Szép is lenne, ha Kaoru tényleg önmagától kényeztetne így. Remélem az éjjel nem mondtam semmit álmomban, és azt is csak remélni tudom, hogy nem valami ilyesmi miatt zuhant le az ágyról. Már majdnem teljesen elaludtam, mire újra felkecmergett mellém. Bárcsak nyíltan is szerethetnélek, és nem csak akkor érinthetnélek gyengéden, amikor a szerepünk megkívánja…
Összepakoltuk holminkat végre, s indulunk haza a kis kiruccanás után, hisz holnap megint iskola. Egyik vállamra csapom kistáskámat, és öcsémmel együtt lépdelünk le a hosszú lépcsőkön, miközben a szolgálók a nagyobb csomagokat cipelik a kocsiba. Lent meglátom Haruhit és nagyobbra veszem lépteim, mellé lépek, és könyökömmel megtámaszkodom a vállán.
- Felkészültél a holnapi angolra? – vigyorodom el, de csak ekkor veszem észre, hogy a várt társhangom nem szólalt meg. Tamaki-senpai azonnal megfordul hangomra, hogy miért vagyok megint kislánya közelében, de nincs időm ezzel foglalkozni. Hol van Kaoru?
Azonnal hátra fordulok, és megáll bennem az ütő is.
Kedvesen mosolyog a mellette állóra… Kyoya… Hisz az Kyoya…
Nem… nem,nem az nem lehet. Nem biztos csak túlképzelem a dolgot, biztos vagyok benne.
Ne mosolyogj rá. Rám mosolyogj. Enyém az a mosoly, csak az enyém.
Ökölbe szorulnak kezeim, de amint mellém érnek, kilazítom, nem mutathatom ki mit érzek. Le kell nyugodnom. Nem birtokolhatom azt ami nem is az enyém, nem lehetek ennyire önző. Vagy mégis?
Jobb lesz beletörődni… Sokkal jobb lesz… ha elfelejtek mindent… Végleg…
3. fejezet: Ellentmondás
„- Elhagyott mi? – hallottam magam mellett egy ismerős mély orgánumot, és meglepetten pillantottam a szemüveges árnyhercegre. Vajon honnan tudja hogy pont ezt gondoltam amikor Hikaru és Haruhi távolodó alakja után néztem? – Ez előbb utóbb várható volt nem gondolod? Hisz már kamaszok vagytok… - arcomon mélységes csalódás jelenik meg. Igaza van. Lehet hogy én mást érzek, főleg ami tilos, de nem hagyhatom figyelmen kívül bátyám hozzáállását a dolgokhoz. Ebből is látom, hogy kockázatos lenne beszélnem vele. Hisz láthatóan Haruhit szereti, vele lenne képes igazi kapcsolatot létesíteni.
- De… - válaszolok egyszerűen. Olyan üresnek érzem most magam, hogy láttam ezt a kis idilli jelenetet… teljesen egyedül maradtam… Fáj…
- Nem vagy egyedül… - szól ismét Kyoya, én pedig kíváncsi meglepett szemekkel pislogok fel rá – aranyos vagy mikor így nézel – mosolyog rám, én pedig belepirulok mondatába. Nem tehetek róla, belém ivódott ez a pillantás. Lesütöm szemeim – Ha más nem is, én itt leszek majd – furcsa ezeket a szavakat pont az ő szájából hallani. Hisz Kyoya érdekember. Miért lenne számára jó, ha velem barátkozna? Bár lehet pár dolgot én sem tudok a családi kapcsolatokról és az üzletről, nem mindig érdekel. De nagyon is jólesett ez a kijelentése, kedves tőle.
- Köszönöm… - néztem fel rá egy erőltetett mosollyal, ezzel is meghálálva kedves szavait. Jó tudni, hogy van még mellettem valaki…”
Unalmas ez az óra, nem tudom mit kezdjek magammal, csak elnyúlva hajtom fejem a padra, és meredten nézek előre a táblára kanyarodó betűket figyelve. Unalom… Az utolsó óra és olyan lassan telik, mintha minden perc egy óráig tartana. De legalább van időm gondolkodni, kitalálni, hogy vajon mit és hogyan tegyem. Az már nem kérdés, hogy az érzésem titok marad, és megpróbálom megváltoztatni. De vajon sikerülni fog? Lassan oldalra hajtom fejem, és Hikarut figyelem, aki könyökölve a padon tartja meg fejét, szeme a sorokat követi, majd letéved a köztünk ülő Haruhi felé, de hozzám már nem jut el. Kerülne engem?
A strandi kis kiruccanásunk óta éreztem valami furcsát. Hidegebb lett felém, közvetlenebb, de próbál mindent a régiben folytatni. Miért teszi?
Egy sejtésem van… Haruhi…
~*~
Kyoya… te álnok, számító, fekete rém. Egy pillanatra fordulok el, és máris el akarod „csábítani” a számomra legfontosabbat? De miért is aggódom ennyire? Magamnak köszönhetek mindent. Mert nem cselekedtem időben, mert féltem… Még most is félek, és hiába ez a nagy lökés, hiába a jel. Másként értelmezek mindent. Lehet ez most arra volt jó, hogy észrevegyem tényleg minden helytelen, csak a remény éltette bennem azt a vágyat, amit iránta érzek. Amúgy sem normális egy olyan emberbe beleszeretni, egy olyan után vágyni, aki a tökéletes másom, talán jobb is lesz ez így. A társadalom befogadó, de nem ennyire, bár ha a fan lányokat nézzük a Hostklubból, ez megfontolandó, imádják a szerepeinket. Mégis érzem, - azt hiszem – ők is tudják, hogy ez mind csak színjáték, színház az egész világ. És mi vagyunk az ördögei.
Unatkozom… még pár pillanat, és mehetünk dolgunkra, új dizájn vár minket a harmadik zeneteremben.
Én igyekszem és próbálkozom. Fáj mellette úgy maradom úgy érinthetem, hogy tudom az enyém nem lehet. De ha egyre távolságtartóbb lennék, az hirtelen feltűnne. Miért ilyen nehéz minden? Miért nem maradhatunk a saját kis világunkban mindenkitől eltárva, és titokban azt tegyük amit csak akarunk? Basszus Kaoru. Miért nem tudod azt érezni amit én?
~*~
Végre felcseng az óra végét jelző dallam, és mi könyveinket táskákba sorakoztatva állunk fel a padoktól. Hikaru hirtelen könyökkel bök oldalba én pedig meglepetten pislogok fel rá, ahogy lekacsint, majd szemével Haruhi felé int. Ez most azt jelenti, hogy kövessem, így megteszem, hosszú léptekkel érem be testvéremet.
- Haruhi! – mondjuk egyszerre, majd két oldalról karoljuk át vállánál a lányt, de az egyetlen érintés ami felforrósít a Hikaru karja, semmi más. Most figyelnem kell mit mond, mert így tudom csak én is folytatni gondolatmenetét. Szerencsére ez még megy.
- Nincs kedved ma ellógni a klubból? – kezdi is iker felem, majd kissé szorítva az ölelést folytatom.
- Unalmasnak ígérkezik az egész mint ez az óra.
- Mi bajotok volt az órával? Én figyeltem – vágja ki magát egyből hol egyikünkre, hol másikunkra pillantva – És mégis milyen más elfoglaltságra gondoltatok? – felcsillan szemünk a kérdésre.
- Elmehetnénk hozzád – mondjuk vigyorogva.
- Kizárt! – csattan a válasz, és kiszakítja magát karjainkból, tovább haladva. Ez nem jött be, bár nem is bánom. Tudom, kárörvendő vagyok ebben a pillanatban, de nem tehetek róla. Mi ugyan úgy maradtunk, és csak összekulcsolt karjainkkal tartjuk meg egymást, úgy pislogunk utána. Jöhet az újabb délután, újabb kín és szenvedés az ördögi színház pokoli színpadán, az édes testvéri szeretet szerepe.
~*~
- Hikaru – nyögi édesen, ölembe fektetve fejét, és arany szemeivel felpillantva rám édesen. Miért kell minden nap ezt átélnem, éreznem? Legszívesebben itt helyben teperném le aminek a vendégek jobban örülnének mint az egyszerű érintéseknek amivel csak ajzzák bennem a vágyat.
Anti Viagrát fogok szedni, ha ez így folytatódik. Amikor felemeli karját, s ujjaival lágyan érinti arcom, ezer boldog pillangónap kéne repdesnie bennem, hogy megkaphatom amit akarok, de helyette ostor csapását érzem, minden egyes pillanat felés egy vizes csapással. Fáj… minden fáj…
Még a vagyonunk sem kéne nekem, csak vele lehessek úgy, ahogy akarom. De semmi sem ilyen egyszerű.
A lányok mellettünk szerelmes szemekkel nézik a jelenetet, ahogy ismételten trópusi ruhát öltve élvezzük a benti klímát és köszöntjük a bekövetkező jó időt.
- Tessék Kaoru – fogok meg egy szőlőszemet, majd ajkaihoz érintem, és lassan csúsztatom be, figyelve minden mozzanatot. Miért kínzom saját magam ezzel? Nem vagyok normális.
~*~
Ahogy ujja ajkamhoz és fájón bizsereg meg, de állom minden simítását s szemrebbenés nélkül eszem meg a lédús szőlőszemet, nem törődve szám szélén kibuggyanó cseppel. Hirtelen felhúz ölébe, és pár pillanatig farkasszemet néz velem, majd egy egyszerű mozdulattal nyalintja le rólam a ragadós nedűt.
Bennem reked a levegő és kikerekedett szemekkel nézek rá, szívem a torkomban dobog már, s elképzelni sem tudom eszem hol járhat. Ha ez mind őszinte lenne felém, boldogsággal lenne szívem csordultig tele, de tudom hogy hiú ábrándot kergetek, ezért csak pillanatokig élvezem a pillanatot, majd emléknek nyugtázva süllyesztem a feledés homályába. Nem fogom sokáig bírni ezt a szerepet, de Hikaru miatt meg kell tennem. Bármire képes vagyok érte, még erre is… hogy eljátszásnak tettem azt, amit valójában érzek. Vajon feltűnt már valakinek, hogy talán azért játszom ilyen jól, mert őszinte vagyok? Talán a gyermek korunkban felépített elmélet tényleg valós. Minden ember rajtunk kívül egy idióta.
- Hikaru… ilyet tenni mindenki előtt… - pislogok felé zavartan pirulva, majd bezsebelhetjük a további amúgy is várható sikolyokat és sóhajokat. Csak egyszer… csak egyszer szeretném azt érezni, hogy őszintén érint engem, hogy talán kicsi esélye van annak, hogy úgy érez mint én.
De mindhiába a remény és várakozás, tudomásul kell végre vennem, hogy az élet és sors semmiképp sem akarja, hogy együtt legyünk úgy, ahogy azt én szeretném. Semmi sem ilyen egyszerű. Más megoldást kell találnom mint tűrni, és a felejtést is ki kell zárnom, mert képtelen vagyok rá. Ezek az érzések mélyen gyökereznek bennem, nem lehet ilyen egyszerűen, egyik gondolatról a másikra kiirtani. Ez nem ilyen egyszerű. Más megoldást kell találnom…
~*~
A klubtevékenység a legrosszabb egy napban, az éjszakákat nem is számítva, amikor minden reggel ölelkezve ébredünk az ágyban, s azt veszem észre, hogy jobban gabalyodok belé, mint azelőtt.
Ha nem kapok egy kis segítséget, soha nem fogom tudni eltemetni az érzéseimet. Egyetlen esélyem van, egyetlen személyt tudok aki segíthetne nekem, akiben megbízom, és elsőnek fogadtam be a saját világunkba. Haruhi… te vagy az én mentsváram.
Mikor végre átöltözünk kényelmesebb iskolai ruhánkba, és nem kell elködösíteni tekintetem Kaoru fehér bőrének láttán, kicsit megnyugodva lépek öcsém mellé. Valahogy most kellemesebb a környezet, hogy egy vendég sincs itt. Ha most el akarom kezdeni, és tenni akarok saját ügyem érdekében, el kell lépnek mellőle, és Haruhihoz hajolni egy kis kéréssel. De nem akarom, nincs szívem elszakadni mellőle. Soha nem voltunk távol egymástól tíz percnél tovább. Hogy bírnék ki most nélküle egy egész délutánt? Légy erős Hikaru… este majd elmagyarázol neki mindent… De mit is?
Majd kitalálok valamit.
Mély levegőt véve sóhajtok egy hatalmasat, majd egy pillanattal később már Kaorutól ellenkező irányba lépek egyet, amit még soha nem tetem meg.
Jó időpontot választottam, mert Tamaki nincs a közelben, szerintem kint várja Haruhit, hátha sokadik próbálkozására sikerül rávennie hogy hazavihesse, de semmi esélye. Legalább ezzel őt is felbosszanthatom majd, ez az ami cseppet megnyugtat. Szívem ketté hasad, ahogy érzem a hátamba fúródó pillantást, de ellen kell állnom neki, nem nézhetek hátra, mert visszafutnék karjaiba, és végtelenségig szorongatnám én is. Nem fordulhatok meg. Miért kínzom magam ezzel?
- Haruhi – meglepetten pislogva fordul felém a lány – Segítened kell. Beszélhetnék veled?
- Hikaru? Velem? – teste előtt keresztbe fonva karjait fogja a tálcát.
- Hadd hívjalak meg most délután valahova…
~*~
Szívem szakad meg, s könnyen gyűlnek szemembe, ahogy pusmogásukat látom az ajtóban állva. Olyan hirtelen történt az egész, hogy gondolkodni sem volt időm, csak azt éreztem, hogy a mellettem keringő levegő fagyossá rideggé válik, és csak egy fájó hűs szellőt hagyott maga után bátyám, amint kilépet a szférámból, hogy Haruhi felé menjem. Fejem annyira zúg a meglepezzségtől, hogy azt sem hallom mit beszélnek, nem értek semmit és elképzelni sem akarom, hogy vajon miről beszélhetnek, de ahogy látom hogy udvariasan kivezeti, arcát tele komolysággal, megszakad a szívem.
Ezt akartam nem? Hogy egyszerűbb legyen elviselnem a közelségét és érintését, hogy nem kelljen hamis érzelmek reményéből táplálkoznom. Akkor mégis miért könnyfátyolos a tekintetem, és már azt sem látom, mi van előttem? Megtörlöm szemem.
Egy üres ajtókeret, nyitott fával semmi más. Olyan üres mint az én lelkem most belül. Körülöttem sötétség és én vagyok az egyetlen színes pont a közepén gyér megvilágítással baljós arckifejezéssel, szomorú szemekkel. A világ, amit oly sok éven át csak Hikaruval éltem, elzárva ebben a sötét tudatban és fantáziában most üresebb mint valaha. Egyedül maradtam.
Tényleg ezt akartam? Tényleg erre vágytam, hogy Hikaru boldogan éljem, míg én egymagam senyvedek a számára hátrahagyott világunkban?
Újra könnyen szöknek szemembe, s hiába törlöm, az utánpótlás nem marad el. Sarkon fordulok, hogy a klubhelyiség egy kisebb zugába menekülhessek elrejteni bánatom, de útközben nekimegyek valakinek, nem is szólok, nem is figyelek rá, csak futok tovább, és bezárom magam az öltözőnek kijelölt kis szobába.
Hamarosan lábak kopogása töri át a csendet, és háttal ülök neki egy kanapén, hirtelen egy kezet érzek vállamon. Megtörlöm szemem és felnézek rá.
- Kyoya – mondom halkan, közben ő leül mellém elhagyhatatlan noteszával.
- Megint ezen rágódsz? – teszi ölébe a fekete táblácskát, és egy biccentéssel válaszolok neki, lesütve szemem és előre nézve kémlelem lábaimat. Még az ő szemébe sem vagyok képes nézni. Olyan csupasznak érzem magam Hikaru nélkül, a beszéd is nehezebben megy.
- Mondtam hogy ne aggódj nem? Én itt vagyok még neked – ujjai közé vesz állam, és maga felé fordítja, kikerekedett szemekkel figyelek rá, ahogy felém hajol, én dőlök hátra és már fekszem de még mindig közeledik.
Utolsó erőmmel egy pofonnal csapom észhez, majd lelököm magamról, én pedig felpattanok mint a nikkelbolha, újra könnyes szemekkel, szomorúbban mint valaha.
- Azt hittem a barátom vagy – köpöm szinte felé a szavakat, majd elviharzok, és hívatok magamnak egy kocsit, hogy hazavigyen… Egyedül már csak ott leszek biztonságban. Nem bírok tovább így élni…
4. fejezet: Tükörszív
Már csak pár méter… már csak pár méter, és… és…
Nem… nem bírom tovább. Épp mielőtt szobánkba érnék, egy könny csillan meg, de letörlöm arcomról, hogy a vörös szőnyegre hulljon. Nem akarom, hogy arcomon végigfolyjon… Nem… A szolgálók nem mertek hozzám szólni míg a folyosón csörtettem végig, és a szüleink szerencsére nincsenek itthon. Most azt tehetek, amit akarok. Rávetem magam az ágyra, és hisztik kislányként kezdek csapkodni a szépen megvetett ágyneműbe. Utálom… utálom mindkettőt. Szaporán kezdem a levegőt venni, de ettől fáj is a fejem… Meg kell nyugodnom, mert így semmit nem fogok elérni. A hiszti nem megoldás. Én okosabb vagyok ennél, biztosan kitalálok valamit… majd.
Hátamra fordulok, tarkóm alá teszem kezem, és a plafont kezdem el bámulni. Oké Kaoru, most gondolkodj. Szereted a bátyádat. Igen… De ez már sokkal több, mint egyszerű testvéri szeretet, ezt réges-rég tudom. Hikaru is szeret engem, de csak mint egy testvért… egy öcsit, akit olykor meg kell védeni, szeretni kell vagy hallgatni rá. Egy tökéletes fél vagyok, aki őt egészíti ki… ezt miért felejti el?
Nélküle… én olyan vagyok, mint egy félig üres pohár.
- Hikaru… - suttogom magam elé halkan, könnyem csaj folyik a puha takaróra. Most épp Haruhival van… biztos kettesben. De nekem miért nem szólt erről? Mert… rendben van az, hogy tudom általában mire gondol. Tudom folytatni a mondatait, és ő is az enyéimet. De soha nem gondoltam volna, hogy egyszer letér a közös utunkról, innentől már nem tudom követni. Eltévedtem a labirintusomban.
Kyoya… csak felmordulva gondolok rá. Így már minden világos, hogy miért közeledett ilyen barátiasan. Soha nem gondoltam volna róla, hogy ő ilyen is tud lenni. Viszont akármilyen okos, az időzítése nem tökéletes. Nekem most nem ilyen menekülési mód kéne a bátyám elől. Lehet ő is csak azt hitte, hogy a testvérem „levesztése” bánt. Nem tudja, hogy jobban szeretem Hikarut mint bátyámat, ezért hihette azt, hogy ez megoldás lenne nekem. Nem ostoba ő sem… csak nem tud mindent, ennyi az egész. Most hogy így végiggondolom, már nem is haragszom rá. Csak egy kicsit… legbelül.
Viszont a nagy kérdés az. Most mit tegyek? Olyan szörnyen érzem magam. Fáj, mar belül az egyedüllét érzése. A kimondatlan szeretetem sorvadásától fáj a szívem, és már az egész teste, olyan mint egy izomláz. Mozogni sincs kedvem, semmihez nincs kedvem… Már élni sem.
Ha előre tudom, hogy ez ennyire fájdalmas… Jobban felkészültem volna rá. De nem volt időm. Hirtelen történt minden. De… lehet csak túldramatizálom a dolgot? Lehet, hogy csak beszélgetnek. De miért nélkülem? Mi az amit nem lehet velem is megbeszélni? Miért hagyott egyedül?
Rosszul vagyok… Ki kellene szellőztetnem a fejem. Nem akarok élni… nem akarok semmit… Hikarut akarom…
Elmegyek sétálni.
~*~
- Tanácsot akarok kérni… - mondom tarkóm vakargatva, miközben körbenézek. Furcsa egy helyen vagyunk, nem nagyon jártam még ilyen kicsi teázóban, ahol ennyi ember van egyszerre… Kicsi asztalok, kicsi párnák és kicsi csészék. olyan szokatlan ez is nekem.
- De mégis miben? – pislog rám értetlenül hatalmas szemeivel, ahogy felé nézek. Furcsa csillogást látok benne. Nagyot sóhajtok, majd kezembe veszem a csészét, és kortyolok egyet gondterhelten. Olya nehéz… amit éveken keresztül magamban tartottam, most elmondani valakinek… Felkészültem én erre? Muszáj lesz.
- Nos… - kezdek bele, de még egy sóhaj követi szavam – Ez… számomra egy nagyon kényes téma… ígérd meg, hogy senkinek nem fogod elmondani.
- Furcsa vagy Hikaru… még nem láttalak ilyennek… Így most majdnem olyan vagy mint Kaoru – mosolyogva iszik bele teájába, én meg csak még nagyobb szemekkel pislogok rá… Istenem… - De nyugi, nem mondok semmit… Nem szoktam pletykálgatni.
Ez igaz… ő Haruhi… mind ismerjük.
- Köszi… - mondom motyogva.
- Akkor… elmeséled? Úgy jobban tudok segíteni – szólal meg hosszú hallgatásom után… Akkor essünk neki.
- Tudod, hogy mennyire szeretem az öcsémet… - bólint válaszként, így tovább folytatom – De… én Kaorut nem csak öcsémként szeretem… annál is jobban… - elakadozva mesélek… szörnyen nehéz ezeket ténylegesen kimondani – És… nekem… ez annyira rossz… évek óta magamban tartom… szerepelünk a Host Klubban, minden nap eljátsszuk azt, amit én komolyan is gondolok… De Kaoru, szerintem ezt nem tudja… - nem tudok most az ő szemébe sem nézni, inkább a csészémben úszó teafüvet lesem – És már nem bírom tovább… De attól félek, ha elmondanám neki, akkor ellökne magától… és teljesen elveszíteném… - kész… kifújom magam. olyan mintha egy fél szikla eset volna le a mellkasomról… De ez akkor is csak egy fél. Megoldást akarok… Vajon ő mit mond? Hosszú ideje meg sem szólalt… felnézek végre rá, de még mindig csak hatalmas szemekkel figyel – Mi van? – morgok rá.
- Én… mindig is azt hittem, hogy tényleg együtt vagytok… - most én pislogok nagyokat… De hát mindig is azt mutattuk az emberek felé, hogy szerep az egész… Akkor meg… - Mert… azért látszik, hogy mi az amit eljátszotok, és mit nem. És… mindketten annyira őszintén csináltátok… Hikaru… Hikaru jól vagy? – leejtem csészémet, nem törődöm vele, hogy az asztalon szétfolyik a lé, vagy hogy a nadrágomra is cseppen… Riadtan nézek előre… Nem… az nem lehet. Hogy nem vettem eddig észre? Az a szempár… az összes érintés. Egy érintés nem tud hazudni. Én miért tudtam ilyen jól alakítani? És ő? Ez mind… mind nem lenne tökéletes, ha nem lenne… kölcsönös… Szívem mintha újjászületne hasadásával, a reményem akkorára nő, hogy lassan kibújik belőlem. Vajon… vajon tényleg igaz lenne? Tényleg? vagy csak beképzelem? Hisz Haruhi ezt látja, és tudom, hogy ő sosem mondana hülyeséget… Kaoru… Kaoru is szeret?
- HIKARU! – ráz fel mély gondolkodásomból a lány, és lassan pislogok rá, majd szó nélkül ölelem át nagy örömkitörésemben…
Elengedem hosszú nyöszörgő szorongatás után, majd zsebemből előcsapva egy „kis” pénzt az asztalra teszek.
- Most mennem kell… köszönöm… - és már rohanok is.
- Hé, ezzel mit kezdjek?! – kiabál utánam, de már csörtetek is ki az ajtón… Sietnem kell.
~*~
Az utolsó pár sort görbítem a papírra, majd az ágyra dobom… Most kicsit levegőznöm kell, és gondolkodni. Felkapok egy vékony pulóvert, és elindulok a szobánkból, vissza sem nézve, csendben zárom be az ajtót.
- Hívassam a limuzint fiatal úr? – hajol meg komornyikunk.
- Nem, köszönöm… ma sétálni szeretnék – válaszolom halkad… kedvetlenül.
- Ahogy óhajtja fiatal úr – lép hátra, én pedig haladok tovább… A cselédek is összesúgnak mögöttem, hogy… vajon miért vagyok egyedül? Vajon miért? Mert Hikaru nincs itt…
Csalódottan sóhajtok egyet, majd ujjaimat a zsebembe akasztom és kilépek az ajtón.
Olyan hosszú az előkertünk… eddig észre sem vettem, hisz mindig kocsival járkáltunk ki be…
De legalább a fák között nem füstöt érzek, nem is a tömény parfümök illatát… Hanem tiszta oxigént, ami talán segít rajtam. Valamennyire lenyugtat a környezet, a madárcsicsergés és a levelek zaja. Mélyet szippantok a levegőből, majd ugyan úgy fújom ki. Kezdjük az önelemzésem. Nem merem Hikarunak elmondani mit érzek… Sem szóban, sem írásban, sem más által… képtelen vagyok erre… Ha egy picit is megtörne azaz idill amiben élünk, ha ez a törékeny porcelán csak meg is repedne, hatalmas törést okozna… Ezt nem akarom veszélyeztetni. De akkor mi lenne a legjobb megoldás? Magamban tartani, ez biztos. De úgy fáj… és ha belegondolok. Akkor ezentúl azt is el kellesz viselnem hogy Haruhival vagy más lányokkal akar lenni. Belepusztulnék így gyorsan kell valamit tennem.
Észre sem veszem már a külvárosi részig értem ki, ahol ugyan már több kocsi is jár fel-alá, de nem zavar… ösztönből válaszok ki egy utat, majd azon indulok el tovább.
Azt hittem, hogy én mindig tisztán látok, hogy mindig tudom a megoldást, vagy a választ. Vagy tudok segíteni, meg tudok érteni bárkit. De ha magamról van szó, minden teljesen lenullázódik bennem. Nem vagyok képes józanon viselkedni, és a szerelmes csalódottságtól megrészegülten kóválygok az érzelmek kavalkádjában. Egy káosz van a fejemben.
Lassan a nap is megy le, gyönyörű színűre festve az eget, a felhőket… Csobogó vizet hallok meg, és az irányba fordítva tekintetem meglátok egy hidat. Milyen szép és díszes. Nem nagy, de annál ívesebb.
Felsétálok rá, és az alatta hömpölygő kisebb folyót kémlelem, majd megállok a híd közepén a korlátnak támaszkodva.
Felejtenem kéne? Nem… az túl hosszú folyamat, sok időbe telne, ennyi pedig nincs. Már rég el kellett volna kezdenem. Egyedül nem menne… hacsaknem…
Kyoya… Olyan kedves volt velem, és azt hitte így segíthet… Én meg tudatlanul pofoztam fel. Talán ő tudna segíteni nekem a feledésben. Végül is egy próbát mindenképp megér. Jobb, mintha magamat emészteném míg bele nem senyvedek a dologba.
Ahogy lefelé nézek, s a fehér habokat megbűvölten figyelem, olyan inger kerülget amit álmaimban nem mertem volna hinni sem, hogy valaha megfordul a fejemben. Ha… ha leugranék… Megszűnne minden fájdalmam… megszűnne a káosz a fejemben, és nem lenne senkinek semmire gondja. Hikaru talán túlélné, hisz a több mint 10 éves egymásra utaltságunk után végre ki tudott törni, és másokkal is komolyabb kapcsolatot létesíteni. Tudom… tudom hogy fájna neki, és látom is magam előtt könnyes aggódó arcát… Súlyosabb mint mikor egy-egy kisebb balesetet játszottunk el, s akkor mutatta az aggódó báty szerepét.
Emlékek… sorra törnek elő belőle, bárhova nézek, bármire gondolok. Életem majd’ minden percét vele töltöttem, nem… nem tudom elképzelni nélküle… De vajon képes lennék megtenni? Alkarjaimmal támaszkodom a korláton, egyik lában kissé felemelve akasztom de az egyik giccses díszbe az oldalán.
Vajon… megmerem tenni?
~*~
Lélekszakadva rohanok házunk belső lépcsőjén, nem érdekelnek a furcsálló tekintetek, sípolva lihegek és minél gyorsabban akarok a szobánkba érni. Kaoru… Kaoru kérlek ne haragudj rám…
- Kaoru! – ordítom szívszakadva, kitépve az ajtót a helyéről, de elkerekedett szemekkel látom… a szoba üres. Berohanok, és körbenézek, az ágyon meglátok egy cetlit… ne… NE…
Felkapom és megfordítva olvasom soratit:
„ Remélem jól érezted magad a délután. Unatkoztam, így úgy gondoltam én is elfoglalom magam valamivel. Ha későn érnék haza, ne keress, majd sietek.
Kaoru”
Miért? Miért most? Vajon hova mehetett? Azonnal meg kell találnom. Összegyűröm a papírt, majd visszafelé rohanok azonnal, a sofőrünket azonnal le is intem, és vissza bevetődöm az autóba.
- A városba, azonnal! – mondom morogva, megmarkolva az ülést, és már indulunk is. Hátra dőlve kissé összegörnyedek és aggodalmasan magam karolva remegek meg enyhén. Elment itthonról, nélkülem. Én is elmentem nélküle, de… akkor még ezt mind nem is sejtettem. Amit eddig csak álomnak vagy fantáziálásnak gondoltam, végre igazzá vált a szememben. Kérlek mondd, hogy igaz az amire annyira vágyom… De mit csinálhat?
Nyugalom Hikaru… Ikrek vagytok, könnyen tudsz az ő fejével gondolkodni…
De nem most. Most túlságosan izgatott vagyok, és aggódom érte. Kaoru nem szokott hülyeségeket csinálni… Általában. De ez az eset nem általános. Vajon mit érezhetett, amikor Haruhival mentem el a délután? Magamból kiindulva… összezuhantam volna… Remélem ő nem ilyen… nagyon remélem.
Átkutatjuk autóval a belvárosi részeket, de sehol sem leljük, lassan már szép körmeim kezdem egyenletesen lerágni idegességemben. Mikor bekanyarodunk egy utcába, megérzek valamit.
- Állj! – kiáltom el magam, és a kocsi hangos nyikordulással fékez. Kiugrom a limuzinból, becsapom ajtaján, majd az ellenkező irányba kezdek el veszettül futni… Itt… tudom, hogy erre lesz… érzem!
Már megint csak lihegve futok, és az egyik utca végére érve térdeimre támaszkodva hajolok előle mélyen levegőt kortyolgatva, mint a vízben fulladó. Francba már… hol lehet? Hunyorítva emelem fel fejem, szívem hatalmasat dobban és elmosolyodom… végre… végre megtaláltam.
Hirtelen kerekednek ki szemeim, a pulzusom az egekbe szökik, mikor azt látom, hogy már két lábban áll a korlát alján, lassan feltámaszkodik.
- KAORU! – kiáltom el magam, majd újabb szélsebes futásba kezdek – KAORU! – visítom felé, végre rám néz nagy pislogó szemekkel, én pedig az utolsó méteren elrugaszkodva szökkenek fel a levegőbe, és azonnal átölelve rántom magammal a földre.
Oldalra esünk mindketten nyekkenve, s én mint hajótörött az utolsó darab fát úgy szorongatom magamhoz testét – Hülye! Ne ugorj le! – elkezdek remegni, majd a hirtelen sokktól kis könnyek jönnek elő… pedig nem szoktam sírni.
- Hikaru… te… sírsz? – kérdi nyöszörögve, hisz még mindig szorongatom – Hikaru… mi van? – lassan, szavaira engedek karjaim erejéből. Kinyitom szemem, úgy nézek furcsálló szemeibe… Ki vele… itt az alkalom… Már nem számít semmi, nem érdekel semmi, csak hogy tisztázzam magam.
- Szeretlek… Szeretlek te hülye… Nem akarlak elveszíteni! – mondom kikelve magamból, majd megcsókolom, nem törődve meglepett nyögésével. Olyan rég.. olyan rég vártam erre, s végre őszintén érinthetem úgy, ahogyan én akarom. Csókolhatom szívből, magaménak érezhetem mindenét… Kimondtam… végre kimondtam… Szeretlek Kaoru.
~*~
Szívem mindjárt helyéről veti ki magát, és fut körülöttem pár kört, ahogy forró remegő ajkait enyémen érzem meg, Kikerekedett szemeim összeszűkülnek lassan, majd le is hunyom őket, és könny csordulva viszonzom ezt a spontán csókot, aminek mindennél jobban örülök… Szeret… Úgy szeret, amiről mindig is csak álmodtam… Én is erősen ölelem át az aszfalton fekve, és kinyitva ajkaim adom át csókjának, felnyögve veszi észre, és egyre mohóbban fal, ahogy én is őt… Remegek a boldogságtól, az örömtől… Nem akarok soha elszakadni tőle. Egymásba gabalyodva fekszünk már, és lassan hajolunk csak el egymástól. Szemem könnyfátyolos akár csak övé… Nem láttam még ilyen érzelmesnek.
- Hikaru… - mondom édes hangon, őszintén… Görbülten mosolyodom el, nehezen dolgozom fel az egészet, bármennyire is örülök neki – Nyugi… nem ugrom le… - tartom vissza megint könnyeim.
- Biztos, mert nem engedlek… - mosolyodik el kisördög módjára… Igen… ő az – Eddig mindig én csináltam hülyeségeket nem? – kérdi szemében tele melegséggel.
- De… és mindig én fogtalak vissza.
- Itt volt az ideje, hogy egyszer én tegyem meg… Baka… - egyszerre kuncogjuk el magunkat.
- Szeretlek Hikaru… de soha nem akartam elmondani. Féltem…
- Attól, hogy elveszíthetlek – fejezi be helyettem, de már meg sem lepődöm… Már ebben is ugyan az a tulajdonságunk. Megint…
- Miért mentél ma el Haruhival? – kérdem, máris féltékenyen, amit persze igyekszem elrejteni.
- Nem tudtam mit tegyek… és azt hittem csak ő segíthet nekem eldönteni… mit tegyek – jó gondolat. Érdekes, hogy nekem ez nem jutott eszembe. Elmosolyodom és kezeimmel közre fogom arcát.
- Olyan… boldog vagyok… - mosolyodom el, de az örömkönnyek csak nem múlnak.
- Ne sírj annyit már öcsi – mosolyodik el ő is, majd mohón még egy csókért hajol hozzám.
~*~
- Annyi év után…
- Annyi sóvárgás után…
- Végre rájöttem…
- Rájöttünk…
- Hogy a szívünk.
- Mint egy tükör.
- Úgy néz egymásra.
- Azt hiszi magát látja benne.
- Közben a másik néz vele szembe.
- Közös érzelmek.
- Ugyan azok.
- Két szív.
- Egy érzés.
- Testvéri szerelem, egy tükörszívben.
|
