|
Elintézek néhány telefont, többek között az egyetemet is értesítem. Végzős hallgatóként néhány nap kimaradás nem olyan nagy probléma, szerencsére nincs vizsgaidőszak. A vizsgáimat nehezebb lenne lemondani.
Byron nagyon kedves és segítőkész. Megmutatja a szobámat is, és a rám fújó, morgó, hörgő likantrópokat elűzi mellőlünk a folyosóról.
- Komolyan nem értem, miért vagy rájuk ilyen hatással... - méltatlankodik. - Habár be kell vallanom, én is megkívántam a véredet az első pillanatban ahogy megláttalak.
Halvány mosollyal pillantok rá, miközben tartom vele a lépést. A szállásom felé vezet.
- Zsákmányállat vagyok - vonom meg alig észrevehetően a vállam. Felvont szemöldökkel fordítja felém az arcát.
- Zsákmányállat?
- Igen. Hattyú vagyok. Rendkívül ritka és egyedülálló likantrópia a miénk. Nem a sötét mágiából eredünk, és nem vadászatból tartjuk fenn testünket. Ránk nem hat sem a holdtölte, sem a mágia. Vámpír hívóállatai sem lehetünk.
- Oh... de furcsa... És akkor hogyan szaporodtok?
- Genetikai úton öröklődik a képességünk. Emberekkel szaporodunk, mert génjeinkre nincs hatással az övék. Van, hogy generációkon át nem jelenik meg egy családban a hattyú, és aztán hirtelen felüti a fejét. Kamaszkorunkban történik az első átváltozás.
Türelmesen válaszolgatok a kérdéseire, mert látom hogy őszintén érdekli. Elmesélem neki, hogy én vagyok fajom egyetlen hímje, és amíg meg nem halok, nem is lesz másik.
- Akkor baromi kevesen kéne lennetek, pedig állítólag szerte az államokban sokan vagytok.
Megrázom a fejem, ahogy megtorpanunk egy ajtó előtt.
- Összesen annyian vagyunk szétszóródva, mint például St. Louisban a farkas horda. Persze ha az összes államot figyelembe vesszük, ez borzalmasan kevés, azonban mindnek én vagyok a királya, ami komoly erőt jelent.
Belépünk a szobámba. Nocsak, igazán elegáns a berendezés. Minden antik és barokk stílusú, de nem csicsás. A baldachinos ágy uralja a helyiséget, amely szinte háromszor akkora mint egy normális franciaágy. Bele sem merek gondolni, mihez is van szükségük a vámpíroknak ekkorára...
- Gondolom végig velem kell maradnod - pillantok Byron-ra kérdően. - Mármint hajnalig.
- Aha - dobja le magát kényelmesen a kanapéra. Elmosolyodik, és szemfogai előbújnak ajkai mögül. Képtelen vagyok elszakítani róla a szemem... észreveszi. - Ne aggódj Don, ma már kajáltam.
Zavartan fordítom el tőle a fejem, és halk nevetését hallva elszégyellem magam.
- Bocsáss meg... - motyogom.
- Semmi baj. Inkább azt áruld el, hogy te kérsz-e valamit enni vagy inni. A hattyúk mit esznek? Mikor fogsz átváltozni, ilyenek...
Elmosolyodom a kérdésen.
- Köszönöm, nem vagyok éhes. Egyébként normál ételt veszünk magunkhoz, még hattyú formában is, alakváltás pedig akkor történik, amikor akarom, illetve ha komoly trauma ér. Van, hogy évekig nem is történik meg.
- Nem semmi - mosolyog rám kedvesen. Elnyomok egy ásítást.
- Megbocsátasz, ha alszom egyet? Én az emberi bioritmus szerint élek, és már nagyon későre jár.
- Persze, én elleszek itt.
Percekkel később már frissen zuhanyozva, egy kényelmes szaténpizsamában (amit a szekrényben találtam) durmolok a teniszpályányi ágyon.
***
Ébredéskor ugyanaz a sötét félhomály fogad, mint amikor elaludtam. Vakon kitapogatom az éjjeliszekrényen lévő karórámat. Reggel kilenc óra.
Sóhajtva túrok ujjaimmal ezüst-szőke, tollpihékből álló hajamba, és felülök. Byron sehol, és Asher még nincs itt. Talán elfelejtkezett rólam? Vagy...
Felfrissítem magam a fürdőben, vadiúj kölcsönfogkefémmel elgondolkozva sikálom fogaimat. Az is kérdéses, hogy ki merjek-e lépni egyáltalán a szobámból kíséret nélkül. De ha valóban elfelejtkeztek rólam, akkor kénytelen leszek. Itt bevárni a likantrópokat olyan, mintha tálcán kínálnám magam. Ráadásul éhes is vagyok. Megkordul a hasam is. Jhaj...
Kinyitom az ajtómat, és a folyosóra kikukkantok. Sehol senki. Oké, eddig rendben.
Jobb híján az lenne a leghelyesebb, ha megkeresném Anitát. Nagyjából tudom is, hogy merre van a szállása.
Természetesen az egyik folyosón szembetalálkozom pár likantróppal. Egyik sem tűnik kezdőnek, így nem is veszélyesek rám. Remélhetőleg. Megtudakolom tőlük, hol van Anita szobája. Elmagyarázzák, és az adott irányba folytatom tovább az utamat, megkönnyebbült sóhajjal.
Ekkor megérzem. Végigmarja érzékeny bőrömet az erő, és a jobboldali folyosó kereszteződéséhez érve már látom is a félig átváltozott vérsakált, ahogy felém lohol. Vicsorogva, acsarogva. Fenébe!
A levegőbe emelkedik, gyönyörű ívben vetődve rám. Ahogy elnézem, ő még egy kezdő, nemrég eshetett át az első alakváltáson, azért nem tud uralkodni ösztönein.
Likantrópként, erős vagyok. Erősebb mint egy ember, bár korántsem annyira mint egy vérfarkas, de ellene talán elég lesz.
Még a levegőben markolom meg marjánál, mint egy kutyát, és teljes erőmből vágom a falhoz. Ahogy becsapódik, a vakolatot és némi téglatörmeléket is lever. Felvonyítva esik a földre, és megrázza busa fejét.
Kihasználva kábaságát, mögötte termek, és nyakát egy birkózó fogással megragadva kezdem fojtogatni. Majdnem bejött.
Könnyedén vet át a vállain, és a földön nyekkenek. Teljes erőmből mosok be neki egyet, amitől hátrazuhan, de azonnal talpra érkezik, és ugyanezzel a lendülettel ugrik felém. Felemelem arcom elé a karomat, hogy az első harapás ne a nyakam érje...
Durr.
Kinyitom összeszorított szemeimet, és még látom ahogy a vérsakál a szemközti falhoz vágódik és vinnyogva terül ki a földön.
Előttem, nekem háttal áll valaki. Ő csaphatta le még röptében... Hosszú, hullámos aranyszőke haj, bársonykabát és nadrág... Ő az.
Felkelek, és mögé lépve figyelem az eseményeket. Hm. Ha jól tudom, Asher hívóállata a hiéna, tehát ez az ő egyik likantrópja.
A körülöttünk keringő erő csipkedi bőrömet. Ahh a pajzsom. Felhúzom, és máris jobban érzem magam.
- Jól vagy, mon peu oiseau? (kis madaram) Láttam, hogy ügyesen harcoltál...
- Igen, semmi bajom.
- Bien - biccent elégedetten, és velem együtt figyeli ahogy összekanalazza magát a vérhiéna. Felemeli busa fejét, és Ashert látva lekushad. Halkan nyüszögve kúszik közelebb.
Érzem Asher erejét fellángolni, ezért kabátjának ujját finoman meghúzogatva szólalok meg.
- Ne büntesd meg kérlek.
- Nem szándékoztam, mon cygne (hattyúm) - válaszolja rám sem pillantva. Rámutat a hiénára. - Menj az etetőbe. Most.
Figyelem ahogy elüget a vérhiéna, és hirtelen felém fordul a vámpír.
- Téged foglak megbüntetni. Miért hagytad el a szobádat kíséret nélkül?
Nincs értelme magyarázkodni.
- Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam - válaszolom udvariasan, de kerülöm a tekintetét. Túl erős hatással van rám, nem tanácsos a szemkontaktus vele.
- Hát lehet lát haragudni amikor ilyen édesen kérsz bocsánatot...? - sóhajt egy színpadias kézmozdulattal. - Szóval hová indultál?
- Anitához, de most hogy te már velem vagy, nincs rá szükségem.
- Oui. Nem vagy éhes?
Elpirulva biccentek, és ő halkan felnevetve fogja meg a kezem. Hangjába beleremegnek még a lábujjaim is... pedig pajzsom stabil. Nem hiába ő Jean-Cloude szerelme... hihetetlenül erős a csábereje...
Egy puszit hint a kézfejemre, és arcom lángra kap, úgy rántom vissza mancsomat. Ez már aztán... ez azért...
- Gyere, az étkezőben kényelmesebb - indul el a folyosón, és én mellé sorolva battyogok vele. Tisztára falábúnak érzem magam, hiszen ő szinte csak suhan elegánsan.
- Nekem is bocsánatot kell tőled kérnem mon cygne, ugyanis egy fontos ügy miatt halasztottam el a testőri feladataimat.
- Semmi gond - válaszolom halkan.
Az étkező teljesen üres. A vámpírok ilyenkor alszanak, és csak egy likantróp kerül elő valahonnan, ő pakol elém az asztalra mindenféle finomságot. Ahh de éhes vagyok...!
Jóízűen elfogyasztom a rántottát pirítóssal, és némi gyümölcsöt is. Végig magamon érzem a vámpír tekintetét. Ő nem reggelizik velem, hiszen ők nem esznek emberi ételt.
- Finom volt? - búgja lágyan ahogy befejezem. Felpillantok rá, mélykék szemeiben különös érzelmeket látok átsuhanni.
- Igen, köszönöm - mosolygok rá. Feláll, és mellém libbenve ül le kínosan közel.
- Idejét sem tudom már, mikor ettem utoljára emberi ételt... - mondja halkan, és egy barackot elvéve a gyümölcsöstálról megszagolja. - Valaha ez volt a kedvenc gyümölcsöm. Megtennéd, hogy eszel belőle? - nyújtja felém.
- Öh... persze.
Elveszem tőle, és beleharapok. Az édes gyümölcslé szinte szétrobban a számban, garatomat végigcirógatja ahogy lenyelem, húsa pedig szinte mézként olvad. Finom érett.
Hűvös ujjak törlik le a szám szélén kicsordult cseppet, és ahogy felpillantok rá, szemeiben mohó vágyat és szomorúságot látok. Tényleg nagyon szerethette ezt a gyümölcsöt.
- Ne sajnálj engem... - sziszegi hirtelen, tekintete fagyos mint a gleccser. Meglepődöm, és düh kúszik a torkomba. Nem szolgáltam rá, hogy ilyen hangsúlyt használjon velem szemben.
- Akkor te se sajnáld magadat - zárom le a beszélgetést higgadtan, és a gyümölcsöt letéve indulok az ajtó felé.
A semmiből terem előttem hirtelen, és államat megfogva néz a szemeimbe.
- Milyen bátor madárka vagy te... - súgja. - Fogalmad sincs mennyire veszélyben vagy, igaz?
Nagyot nyelek, amikor ereje végigégeti érzékeny bőrömet.
- Már hozzászoktam, hiszen egész életemben veszélyben voltam, és halálomig el kell viselnem.
- Igen tudom. A hattyúk átka... - cirógatja meg arcomat hűvös ujjaival. Megborzongok az érintéstől. - Valamikor régen... talán kétszáz éve is már... láttam egy hozzád hasonlót átváltozni. Feledhetetlen élmény volt az a szabad tekintetet, amikor felrepült az égbe... Soha nem felejtem el. Átok?! Úgy gondolom, még így is megéri.
Meglepetten nézek szép szemeibe.
- Minden angyalokról szóló mese és ábrázolás tőletek ered...- folytatja ellágyult mosollyal. - A te fajtád van a freskókon a templomokban, és a festményeken. Mind gyönyörűek vagytok és légiesek...
- Láttál egy magamfajtát átváltozni? - kérdezem halkan. - Az meg hogyan lehet? Mi hattyúk soha nem változunk át senki előtt.
- Sebastien volt a neve...
Talán szeretők voltak? Ez megmagyarázná, hogy miért láthatta átváltozni. Mintha tudná mire gondolok, megrázza finoman a fejét. Hajának virágillata felém száll.
- Non, nem az én kedvesem volt, hanem Jean-Claude-é... Amikor szakítottak, akkor összetört lelkileg, és átváltozva elrepült. Gyönyörű volt... Nagyon szerettem volna elcsábítani őt tőle, de nem tudtam.
- Miért nem?
- L’amour... - legyint kecsesen. Szóval szerelmes volt belé. Jaj szegény... Milyen kegyetlen a sors.
- Bizonyára meghalt néhány nappal később - szólalok meg elgondolkozva.
- Miért halt volna meg, mon cygne?
Komoran lépek az ajtó felé.
- A hattyúk egy életre választanak párt maguknak, és belehalnak ha elveszítik szerelmüket. Ezért.
***
A szobámban halk sóhajjal ülök le az egyik fotelbe, és őt figyelem ahogy körülpillant, majd a kanapéra ül elegánsan. Hihetetlenül szép ez a férfi.
Csodálva mérem végig, egészen a karfán pihenő kezének kisujjáig, majd észbe kapva emelem fel tekintetem arcára. Halvány mosollyal figyel. Uhh a fenébe! Lángoló arccal kapom el róla szemeimet.
- Nagyon édes vagy... - mondja lágyan, hangja szinte simogató. - Ha nem lennél király... egyszerűbb lenne.
- Egyszerűbb? Micsoda?
- A pomme de sangom lehetnél...
- Az micsoda? Öh... várjunk csak... - aha már tudom.Már hallottam ezt a kifejezést Anitától. Amolyan táplálék lennék neki.
Csalódottság ráng végig az arcomon. Sejthettem volna... Mérgesen viszonzom pillantását, égszínkék szemeim valószínűleg most viharszürkék a haragtól.
- Mon belle... - súgja. - Ne hidd, hogy a véredre szomjazom. Illetve arra is, de...
- Megkívántál engem? - húzom el a számat. Próbálok közömbös külsőt ölteni magamra, de a szívem úgy dübörög mellkasomban, hogy csak nehezemre esik visszatartani kapkodó légvételeimet. Nem tudom miért lepődöm meg, hiszen tudom hogy a világon minden likantróp, vámpír és természetfeletti lény kajaként kezel, nagy részük szexuálisan is vonzódik a magamfajtákhoz.
- Ne aggódj, nem fogok közeledni feléd mon cygne. Szépséged elriaszt... nem vagyok hozzád méltó - int kecses mozdulattal.
Döbbenten reked belém a levegő.
Jól hallottam amit mondott?!
Inkább nem firtatom a dolgot, csak furcsálló pillantást vetek rá. Miért mond ilyeneket? Gúnyolódna? Nem, hiszen amikor gúnyolódik, azt egyértelműen jelzi. Akkor meg?
Ez nagyon különös, hiszen nála szebb lény szerintem nincs a világon.
- Szóval? Mivel szórakoztassalak, mon cygne?
Kérdő tekintetem láttán csak finoman megvonja a vállát.
- Mivel más teendőnk a várakozáson kívül nincs, valamivel el kell üssük az időt, nem igaz?
Biccentek.
- És mit lehet itt ilyenkor csinálni?
- Nem sok lehetőség van... - sóhajtja. - Az igazán jó dolgok éjszaka vannak, nappal semmi érdekes. Ha beesteledik, elviszlek a Bűnös vágyak-ba... tetszeni fog.
- Hallottam arról a helyről, úgyhogy ezt inkább kihagynám. Nem szeretném ha...
- ...megbűvölne egy vámpír? - fejezi be helyettem. - Téged nem tudnak megbűvölni. A hattyúk immunisak erre, vagy mégsem?
Komolyan viszonzom kíváncsi pillantását.
- Csak likantróp vagyok, nem félisten.
Felnevet szavaim hallatán, és szemfogai megcsillannak. Uhh... félelmetesnek kéne lennie a látványnak. Akkor miért érzem izgatónak?
- De hívóállatok nem lehettek.
Helyeselek. Így igaz.
- Kár... ha választhatnék, a sakálok helyett inkább magadfajta isteni szépségű lényekkel venném körbe magam... - komolyodik el, ajkain kesernyés mosollyal. Valami miatt különös szomorúság szorítja össze a torkomat. Nem értem a szemeiben ezt a fájdalmat... és van egy sejtésem, hogy jobb ha nem is akarom megérteni.
Aranyszőke tincseit hátraveti vállán, és sóhajtva áll fel.
- Mindjárt visszajövök, mon cygne.
***
Meglepetten pillantok a dohányzóasztalon lévő sakktáblára.
- Tudsz sakkozni ugye? - ül le velem szemben a földre, és elkezdi a bábukat felrakosgatni.
- Sajnos nem.
- Semmi gond, megtanítalak. Előttünk az egész nap.
***
Egy sakkozással és hosszú beszélgetésekkel töltött nap után beesteledik. Azon kívül, hogy vágyakozva nézte ahogy ebédelek és vacsorázom, nem történt semmi különleges. Megtanultam sakkozni, és legyőznöm őt egyszer sem sikerült, mindazonáltal jól éreztem magam a társaságában.
Idővel már kontrollálni tudtam szemeimet is, amelyek folyton elkalandoztak rajta.
***
- Sakk és matt.
Sóhajtva szontyolodom el. Hát ez gyorsan ment. Halkan felnevet, amitől bizsergés cikázik végig testemen, és mintha ezer kéz cirógatná bőrömet. Pedig pajzsom stabil. Megborzongva sütöm le szemeimet.
- Ne csüggedj, még csak kezdő vagy. Idővel jobban is fog menni - int nagylelkűen, és egy kecses mozdulattal feláll. - Késő van, szerintem indulhatunk is.
Felállok, és követem őt az ajtóhoz.
- Indulhatunk? De mégis hová?
- A Bűnös Vágyak-ba természetesen. Jobb, ha Jean-Claude és Anita közelében maradunk, nem tudhatjuk mikor lesz ránk szükségük.
- Igen, akkor... rendben van.
Kilépünk a folyosóra, és ő hátrapillant rám a válla felett. Zafírkék szemei felragyognak a fáklyák fényében.
- Nem tűnsz túl lelkesnek... Ne aggódj, melletted leszek, nem eshet bajod. De mielőtt elindulunk, táplálékot kell magamhoz vennem.
Feszülten viszonzom oldalpillantását, és ő halkan kuncog.
- Non, mon cygne... Nem téged foglak megkóstolni, bármennyire is ínycsiklandó falat vagy.
Megállunk egy ajtó előtt, amely magától nyílik ki.
- Örömömre szolgál téged vendégül látnom szerény hajlékomban - hajol meg színpadiasan, és betessékel egy finom kézmozdulattal.
Tétován bebattyogok, és leesik az állam.
A fényűző, XIV. Lajos korabeli berendezés, a sok bársony és selyem... az arany és a krémszín... szobrok és festmények...
- Hűha... - suttogom.
- Tetszik? - lép mellém, és elégedett mosollyal figyeli arcomat.
- Lenyűgöző... - lehelem, majd a hatalmas, elfüggönyzött ágyra pillantok, és fülig elvörösödve dermedek le.
Egy karcsú kéz húzza félre a baldachint.
- Mester...? - szólal meg egy félénk hang, majd egy nagyon csinos, MEZTELEN fiú térdel fel. Teste körül a sötétarany szaténtakaró, mint egy ékszerfoglalat, úgy redőződik. Bőre hófehér, alakja karcsú és izmos, hosszú fekete haja csigákba formálva keretezi szépséges arcát. Fekete szemei rám pillantanak, és azonnal felcsillan bennük az éhes mohóság.
- Egy likantróp... - suttogom.
- Ő is sakáljaim egyike, és a jelenlegi pomme de sangom - biccent Asher, és az ágyhoz libbenve ül le a fiú mellé, aki már bújik is hozzá, karjaival nyakát átölelve. Mosolyogva simogatja meg a fejét, majd rám pillant, és a tágas szoba másik végébe mutat.
- Foglalj helyet mon cygne, és szolgáld ki magad kérlek. Nem tart sokáig.
A fiú nyaka fölé hajol, kivillannak szemfogai. Ajaj...
Elszakítva tekintetem róluk, lépek a bárszekrényhez. Valami erős kell... Remeg kezem-lábam.
- Ahh... mester...! - hallom az elhaló, kéjes sikolyt.
Ne nézz oda.
Felhajtom a rumot, amit kiöntöttem magamnak, diszkrét fulladási rohamot produkálok, majd levegőért kapkodva teszem le a poharat.
Kifinomult szaglásomnak köszönhetően érzem is a vér fémes illatát, és a gyönyör édeskés aromáját. Te jó ég, mit művelnek ezek?
Lángoló arccal töltök magamnak újabb pohárral, és felhajtanám, de forró ujjak fonódnak poharat tartó kezemre. Összerezzenve pillantok vállam felett a mögöttem álló, mosolygó vámpírra.
- Erre már nem lesz szükség... - súgja, ujjbegyeivel finoman megcirógatva lángoló arcomat. Lúdbőrözik a nyakam.
- Mondod te... - morgom, de azért hagyom hogy kivegye kezemből a poharat és az asztalra tegye.
- Jöjj mon cygne, az esténk még csak most kezdődik...
Elindul az ajtó felé, és követem. Nem bírom megállni, az ágy felé pillantok. Oh istenem, bár ne tettem volna!
A folyosó félhomályában remélem nem látszik, hogy a fejem olyan mint a paradicsom...
***
A kocsiban végig mohó pillantások szurkálják bőrömet, de már fel sem veszem.
Sakálok gyűrűjében lépünk ki a kocsiból, és a főbejárathoz lépünk. Asher láttán azonnal félreállnak az ajtóőrök, három benga likantróp, és még meg is hajolnak. Mindig is csodáltam ezt a nagyfokú alázatosságot, amelyre képesek a likantrópok, a saját fajtámat kivéve.
Odabent már lüktet a zene, vad, szívdobogtató ritmusban. Egy nagy színpad áll a központban, olyan mint a ruhabemutatókon a kifutó, hosszan benyúlik a nézőtérbe. Mindenhol zsúfolt asztalok, rengeteg ember, és mindenki tekintete a színpadon táncolóra tapad.
Megerősítem pajzsomat, mert szinte szikrázik a levegő a sok különböző természetű energiától.
- Arra... - hallom Asher mézédes hangját, és elém állva vezet egy asztalhoz. Felderül az arcom, amikor felismerem a magányosan üldögélő alakot.
- Szia Anita!
- Don! Asher! - derül fel idáig unott arca, szemei kedvesen csillognak. - Gyertek, foglaljatok helyet.
Biccentek, és mellé ülök. A hangos zenétől beszélgetni annyira nem tudunk, így a színpadra pillantok. Elpirulva kapom el onnan a szemeimet. Oh te jó ég... hát ezért vannak itt szinte csak nők!
Egy majdnem pucér férfi vonaglik a zenére, testét simogatja, és élveteg arckifejezéssel bódítja az alsójába pénzt dugdosó nőket.
Asherre pillantok. Halvány mosollyal néz engem, amitől csak még inkább zavarba jövök, de szerencsére a mellénk lépő pincér eltereli a figyelmemet.
A táncos fiú a színpadról leszökkenve lép hozzánk, és egész testének minden izmával lüktet egyszerre a zenével, úgy simul hozzá a széken ülő Anitához. Megszeppenve figyelem. Jé, hiszen ez az egyik vérlepoárd. Nahát.
Látványos nyelves csókkal válik el tőle, és a sikoltozó nősereg felé búcsút intve porzik el a színfalak mögé.
Kihasználva a hirtelen jött csendet, végre megszólalhatok. Anitától sok információt kapok, és meglepődve hallgatom az újonnan jött vámpírcsapatról szerzett adatokat.
- Rothadó vámpírok? - pislogok értetlenül. Asher szólal meg velem szemben.
- Halál Szerető vérvonalába tartoznak. Gyakorlatilag megölhetetlenek, és a szemed láttára képesek elrohadni majd újra összeállni.
Elfintorodom. Hát ez nem hangzik valami fényesen.
- Azért mondom el neked mindezt Don, hogy készülj fel rá - szorítja meg kezemet Anita. - Nagyon megrázó élmény tud lenni, ha felkészületlenül ér. Hidd el, tudom mit beszélek.
Bólintok. Jól esne most valami erős ital, pedig szinte soha nem iszom, de ez... kezd sok lenni. Eddig nyugodt kis életem volt, néha egy-egy likantróppal fűszerezve és sok meneküléssel, de rothadó vámpírok... Jaj.
Lekapcsolják a lámpákat, csak a színpad közepén világít egy reflektor, lágy zene csendül fel, érzékeket megborzongatóan. Valami készül, érzem a levegőben szikrázó energiákból.
Asherre pillantok, aki átül mellém és a fülemhez hajol, finom fűszeres illata orromba kúszik.
- Erősítsd meg a pajzsod mon cygne, és ne félj. Majd én vigyázok rád...
Megborzongok ahogy haja végigsimítja vállamat, még ruhámon keresztül is érzem, mennyire selymes, sűrű és puha. Nagyot nyelve biccentek, és behunyom a szemem. Rengeteg energiát összpontosítok a pajzsomba, mindent kiszigetelve. Mintha víz alatt lennék, de mégsem. Nehéz megfogalmazni, milyen is ez valójában.
A színpad felé fordulok, és a sötét hosszú köpenyben álló alakra. Hátraveti a csuklyát. Hiszen ez Jean-Claude. Mire készül?
Lassan felnyílnak sötétkék szemei, melyek mint a lágyan hullámzó mélykék óceán... Arcán halvány, érzéki mosollyal emeli fel a kezét.
Érzem a körülöttem végigsöprő erőt... mágia... mi ez?
Felforrósodik a testem a vágytól... ahh jézusom...
Egy kéz nehezedik a vállamra, és mintha egy csapásra függöny ereszkedne le elém, már nem érzékelem az iménti hihetetlenül erős vágyat. Felsóhajtva ernyedek el. Huh...
Asherre pillantok, aki szomorkás mosollyal ül mellettem, és a színpadon állót figyeli. Követem tekintetét, és csodálkozva figyelem ahogy nőket engednek fel a színpadra egyenként a biztonsági emberek, és azokat Jean-Claude megcsókolja.
Leesik az állam, és a kifejezéstelen arccal figyelő Anitára pillantok.
Nem... nem zavarja? Az én elveimbe ez nem fér bele. Na nem mintha más, ami Anitával kapcsolatos, beleférne...
Mi hattyúk csak egy személyhez ragaszkodunk, és nem ismerjük az osztozkodás fogalmát.
Düh lángol fel bennem, és elfordítom a fejem a színpadról.
A sok átszellemült arcot kezdem nézegetni.
- Miért izzik benned harag, mon cygne? - susog Asher a fülembe. Felé fordulok, és zavartan hőkölök hátra, olyan közel van hozzám az arca.
- Csak nem értem...
- Mit nem értesz? Szívesen elmagyarázom...
- Képes lennél rá? Nem hinném...
- Ha nem mondod el mi zavar, nem tudok segíteni - szorítja meg finoman a vállamat, amit még mindig nem eresztett el. Anitára pillantok, látszólag nem figyel ránk egyáltalán.
- Miért tűri ezt? - súgom nagyon halkan. Tudom, hogy vámpírfüleivel meghallja így is. - Hiszen Jean-Claude a szerelme... már múltkor is csodálkoztam ezen. Ez annyira...
- Neki is több férfival van kapcsolata. Az ő szerelmük ilyen...généreuse...
- Tessék?
- Nagylelkű...
Lehajtom a fejem, és finoman megszorítom a gyümölcsleves poharamat.
- Ostobaság. Valóban szerelem lenne ez?
Mosolyogva hajol hozzám, és szinte lángra gyúl a fejem, ahogy finoman megcirógatja orrával az arcomat.
- L’amour d’avoir étendu facial, mon cygne... A szerelemnek sok arca van, Don. Ez az egyik.
Válasz nélkül hagyom, és az ingyen-cirkuszt figyelem inkább.
Még így, mágia hatásától mentesen is lenyűgöz Jean-Claude szépsége és erotikus kisugárzása...
- Ugye milyen gyönyörű? - kérdezi Asher halkan. Biccentek. - A legszebb közülünk.
- Nem - rázom meg alig észrevehetően a fejem, mert az utóbbi mondat már nem helytálló.
- Quoi?
Elpirulva hajtom le a fejem, és válasz nélkül hagyom. Ezt most... inkább ne feszegessük.
Anita felé fordulok, és megkérdezem tőle, ami már első pillanattól kezdve foglalkoztat. Hol van Micah, aki elmaradhatatlan tartozéka?
- Elkapták a betolakodó vámpírok. Volt némi harc, és most a likantróp kórházban lábadozik.
- Igazán sajnálom... - szorítom meg kedvesen a kezét, amellyel a blúzát kezdi idegesen gyűrögetni. Szép arcáról süt az aggodalom. Visszaszorít, és oldódni látszik arcán a feszültség ahogy rám mosolyog halványan.
- Rendben lesz, gyorsan gyógyul.
Biccentek. Helyes. Anita összeomlana, ha baja esne annak a férfinak.
Jean-Claude műsora véget ér, újabb vad zene csendül fel. Asher elveszi kezét a vállamról, és mintha hirtelen minden ablak kitárulna, szinte letaglóz a rengeteg energia, illat és fény...
Halkan felnyögve kapom kezemet a szemeim elé, nem mintha ez segítene.
- Don... jól vagy? - kérdezi Anita aggódva.
- Csak levettem róla a védőpajzsomat, mon cher. Mindjárt jobban lesz.
És tényleg. Helyére rántom a saját pajzsomat, és fellélegzek.
Egy likantróp lép az asztalunkhoz, helyi pincér. Egy könyv méretű, lapos karton dobozt tesz az asztalunka.
- Ezt neked küldik Anita.
Figyelem ahogy kibontja, és elkomorul az arca. Mi az? Kíváncsian megkukkantom.
- Egy kés?
Visszateszi rá a fedelét, és feláll.
- Beszélnem kell Jean-Claude-al, mindjárt jövök.
- Veled megyünk - szólal meg Asher, már megyünk is utána. Egy tágas iroda-szerű szobába lépünk, és az épp Byronnal beszélgető Vámpírúr halvány mosollyal köszönt minket.
- Ezt kaptam - kezdi kertelés nélkül Anita, felé nyújtva a dobozt. Ahogy előkerül a kés, elkomorul ő is. Szép arcán gondterhelt arckifejezéssel beszélgetnek Anitával.
- Mi ez az egész? - kérdezem halkan a mellettem álló Ashert.
- Viktoria, a betolakodók vezére kihívta Jean-Claude-ot. A tőr a párbajt szimbolizálja, és valószínűleg a helyszín és az időpont a pengéjébe vésve.
- Oh... de miért csak most küldte el, amikor már egyszer...?
- Azok csak a csatlósai voltak. Ez az igazi kihívás.
- Értem.
Mintegy végszóra, nyílik az ajtó, és beviharzik rajta Richard a vérfarkasok királya, Rafael a patkányoké, és az új oroszlánkirály. Hű.
Heves tanácskozás veszi kezdetét, amit csendben figyelek. Beleszólásom nincs, nem vagyok harcos, én nem ilyen minőségben vagyok jelen. Csak kaja vagyok az ardeurnek. Ehh...
Annyit sikerül megtudnom, hogy három nap múlva, éjfélkor a Kárhozottak Cirkuszában lesz az összecsapás.
Huhh...
Heves vita veszi kezdetét, Anita és Richard között. Nő és gyűlik a feszültség. Ajaj... A likantróp erők csak úgy szikráznak a levegőben, perceken belül elszabadul az indulat...
- Elég! - csattan fel Jean-Claude hangja. Néhány szóval rendreutasítja a marakodókat. Igen, múltkor is tanúja voltam egy hasonló jelenetnek. Nagyon rosszul jönnek ki egymással.
- Mindenki menjen vissza a Kárhozottak Cirkuszába. Most együtt kell maradnunk, hogy felkészülten fogadjunk bármilyen váratlan támadást.
Néhány perc múlva Asherrel már a kocsiban ülünk, úton vissza a Város Urának szállásához.
***
A szobámban már vár minket Byron.
- Bocsáss meg mon cygne, nekem is fel kell készítenem a sakáljaimat. Reggel jövök hozzád, most pihenj le, bizonyára kimerültél - búcsúzik tőlem halkan Asher.
Kezemet megfogja, és finoman megszorítja. Ez az érintés... Elpirulva biccentek.
- Bonne nuit...
Na kösz.
|
