Megjegyzés: Oké, már biztos mindenki unja, hogy örökké fûzök valamit az írásokhoz, de nah kinek mi a bogara. ;) Szóval ezek, kis pillanatok két ember életébõl, hogy végén egy pár lesznek-e? Az majd kiderül. Jó szórakozást hozzá, véleményeket szívesen olvasok.


Bosszantó.

Utáltam, gyûlöltem, és minden negatív érzés élt vele szemben. Annyira tökéletes volt, olyan nyugodt, és már az önmagában bûnnek számított, hogy létezett. Míg én minden reggel elhúztam a szám, amikor tükörbe néztem, és tisztán láttam minden hibám. Sokszor csak bámultam a tükörben azt a másikat, és nem tudtam elhinni, hogy én vagyok. Azt gondolták, egy hiú pöcs vagyok, holott errõl szó sem volt, egyszerûen nem tudtam néha megfejteni, kit látok, ki az az ember. Mert én váltig hittem, hogy nem én vagyok.

Ez is egy ugyanilyen nap volt, csak álltam, és néztem magam. A tükörbéli alak ugyanarra fordította a fejét mint én, de mintha elõször látnám, úgy kezdtem el tanulmányozni a vonásait. Majd szinte transzba esve, felemelem a kezem és megkarmolom a nyakam. Nézem a piros kis csíkokat a bõrömön, és mint narkolepsziás ébredek fel az álomból. Gyorsan befejezem a borotválkozást, és a fogmosást is megejtem. A piros csíkok még mindig ott vannak, mintegy emlékeztetve arra, hogy ez valóban én vagyok. Sietve öltözöm, nem akarok késni, hiszen akkor nem vár meg, nem láthatom, és nem bosszankodhatom a metrón végig, amiatt mert ma reggel is olyan jól néz ki. Nem szívhatom be a parfüm illatát, ami tökéletesen illik hozzá, nem kívánhatom, hogy had ízleljem meg, vajon tényleg olyan keserû-e, mint az aroma alapján feltételezni lehet. Amíg ezen merengek, hirtelen azt veszem észre már fel is öltöztem. Gyorsan felhúzom a cipõmet, és már rohanok is le a lépcsõházban.

A szokott helyen áll, mint a tökéletesség örök mementója, ma is káprázatos, idegesen pillant az órájára, azt hiszem késtem.

- Késtél – vágja rögtön a képembe, ahogy odaértem mellé.

Majd választ sem várva a metró felé siet, együtt várunk, én végig lopva, és nyíltan is bámulom, minden kis részletét kielemzem. Tudomást sem vesz róla, már megszokta a reggeli fürkész tekintetem. A kocsiban szorosan egymáshoz préselõdünk, és én újfent bosszankodom a jól eltalált öltönyön, és azon a finom, de mégis fanyar illatfelhõn, ami beburkol kettõnket.

Próbálok közelebb préselõdni, és lopni a kifogástalanságából, amikor hirtelen meredten nézni kezdi a nyakam.

- Már megint megkarmoltad magad.

Még azt sem feltételezi, hogy egy nõ volt. Mondtam én, hogy bosszantó.

Féltékeny.

Szánalmas vagyok tudom. Itt lesem a kávéautomata mögül, ahogy annak a szemétnek bájolog. Aki ahelyett, hogy felismerné, hogy õ már nem szabad, csak bután nevetgél, és hozzáér! Hé állj! Mondom, állj! Mit képzelsz te hülye? Nem látod, hogy õ már másé? Az ENYÉM, így csupa nagybetûvel. Igaz még sosem történt semmi, de akkor is, én fürkészem már vagy fél éve minden reggel, én tudom ha változtat frizuráján. Te nem látod, ha a fodrász két milliméterrel rövidebbre vágja, de én igen. Mindent tudok róla, te semmit. Szóval te Isten átka húzzál el innen, és hagyd õt békén. Mert különben…

Oo észre vett, a francba, csendben lapulok, és jobban behúzódok a kávégép mögé, hoppá, már késõ hallom, hogy erre jön. Fenébe.

- Ne vigyorogj ilyen idiótán, tudom, hogy leskelõdtél.

Lebuktam, de várjunk csak ez hová megy? Rohanok utána, nem téveszthetem szem elõl.

Hm, mosdó, ah igen a szokásos tisztálkodási szertartás, ellenõrzi minden okés-e. Önimádó fasz, de akkor is imádom.

- Féltékeny vagy?

Ez hirtelen volt, így nem ér! Dobjuk be a vigyorgást, hátha attól elfelejti mit is kérdezett. Nevetek miközben görcsösen markolom a mosdókagyló szélét. Mindent tudó mosolyt villant, majd egy röpke másodpercre megérinti a kezem. Elkábulok, eddig sose ért hozzám. Halkan kuncogva lép ki az ajtón, feleszmélek, és utána kiabálok: - Nem!

Pedig igen.

Boldogság.

Ma rám mosolygott, olyan igazi módon. Nem volt benne gúny, lenézés, nem egy mesterkélt valami volt, hanem igazi mosoly. Amikor megláttam én is csak nevetni tudtam, szívbõl, jókedvûen. Ettõl újra szélese húzódtak az ajkai, és olyan szép volt, hogy meg kellett érintenem. Hozzá kellett érnem, tudni akartam vajon tényleg olyan puha, mint amilyennek kinéz. Megtettem, odanyúltam, és végig simítottam. Aztán elolvadt a világ, megállt minden, az ujjhegyem bizsergett, én pedig boldog voltam. Boldog voltam, mert kaptam egy igazi mosolyt, és egy érintést. Hiszen hagyta, ha csak kicsit is, de engedte. Rövidke pillanat volt, de nekem szinte minden. Majd vége lett elcsapat a kezem, és gorombán morgott valamit, felállt, és otthagyni készült. Az ajtóból még visszaszólt: - Ez meg ne történjen még egyszer.

Nem tudtam hazudni, ezért kimondtam az igazat.

- Nem ígérhetem meg.

Csak bólintott, és kisétált. Én pedig ott maradtam, és tudtam, most már mindennap erre fogok várni, egy újabb részletre az álarc mögül, egy szeletke igazságra, ami õ, csak senki nem látja, mert nem akarja. Tudni azt, hogy a rideg tökéletes máz mögött egy igazi ember bújik meg, már az, az egekbe emelt. Ez most már a Mi titkunk. Én pedig ettõl boldog vagyok, egy ideig ott fog virítani rajtam, de aztán majd csak csendesen, senki által nem látva, de boldog leszek.

Érintés.

Istenem, ha vagy ott fenn akkor tegyél valamit, ma annyira vesztesnek érzem magam.  Rádöbbentem a hatalmas igazságra: nincs esélyem nála. Ma is ott táncolt körülötte az a nõ, én pedig elbújva a fal takarásában tehetetlenül néztem az egészet, és rájöttem; sosem fog úgy nézni rám.  Nem én leszek a szerelme, hiszen mit kaptam én fél év ismeretség, és kitartó ostrom után? Egy mosolyt, amikor is fél másodpercre megmutatta, hogy õ is ember.  De ezen kívül? SEMMIT. Igen azt, nagy nullát, maximum egy morgást, hogy hagyjam vagy valami ilyesmi. Ahogy ez tudatosult, megint befutottam a menedéket jelentõ mosdóba, és most itt állok, nézem zihálva a tükörképem. Férfi létemre legszívesebben sírnék, sõt már sírok is, elindult a könnycsepp, az ajkaim pedig keserû mosolyra húzódnak.

 Hirtelen nyílik az ajtó, annyira megdöbbenek, hogy elfelejtem eltüntetni az árulkodó nyomokat. Õ áll ott, szeretném azt hinni, hogy utánam, miattam jött, de nem hiszem, újabb szomorú mosolyt dobok a világnak. Várom, hogy elmenjen, vagy mondjon valami sértõt, de egyiket sem teszi helyette közelebb lép, és lesimítja az éppen legördülõ vízcseppet az arcomról. Ez annyira megdöbbent, hogy levegõt is elfelejtek venni, semmit sem szól, csak ott tartja a kezét, és azt veszem észre, hogy már egy ütemben vesszük a levegõt.  Hirtelen kattan a zár, és mi kiszabadulunk a kábulatból, látom az arcán, hogy meglepõdött a tettén. Majd a csodálkozás után rosszallás költözik a szemeibe. Ez jobban fáj, mintha mondott volna valami sértõt, csak elütöm a kezét, és kirohanok.

Most boldognak kéne lennem, hiszen önként megérintett, simogatott, de nem vagyok az. Csak jobban fáj az egész, de túl kell lépnem ezen. Igen, el kell felejtenem ez lesz a legjobb. Sajnálom az egészet, azt hogy beleszerettem, az el nem csókolt csókokat, az érintéseket, mosolyokat, amiket nem kapok meg, mindent sajnálok.