Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Szösszenetek I.
Korhatár: -
Műfaj: Shounen Ai
Kategória: Nem anime
Feltöltő: Mese
Feltöltve: 2010. 02. 13. 19:20:30
Megtekintve: 984 db
Kritikák: 3 db

Megjegyzés: Oké, már biztos mindenki unja, hogy örökké fűzök valamit az írásokhoz, de nah kinek mi a bogara. ;) Szóval ezek, kis pillanatok két ember életéből, hogy végén egy pár lesznek-e? Az majd kiderül. Jó szórakozást hozzá, véleményeket szívesen olvasok.


Bosszantó.

 

 

Utáltam, gyűlöltem, és minden negatív érzés élt vele szemben. Annyira tökéletes volt, olyan nyugodt, és már az önmagában bűnnek számított, hogy létezett. Míg én minden reggel elhúztam a szám, amikor tükörbe néztem, és tisztán láttam minden hibám. Sokszor csak bámultam a tükörben azt a másikat, és nem tudtam elhinni, hogy én vagyok. Azt gondolták, egy hiú pöcs vagyok, holott erről szó sem volt, egyszerűen nem tudtam néha megfejteni, kit látok, ki az az ember. Mert én váltig hittem, hogy nem én vagyok.

Ez is egy ugyanilyen nap volt, csak álltam, és néztem magam. A tükörbéli alak ugyanarra fordította a fejét mint én, de mintha először látnám, úgy kezdtem el tanulmányozni a vonásait. Majd szinte transzba esve, felemelem a kezem és megkarmolom a nyakam. Nézem a piros kis csíkokat a bőrömön, és mint narkolepsziás ébredek fel az álomból. Gyorsan befejezem a borotválkozást, és a fogmosást is megejtem. A piros csíkok még mindig ott vannak, mintegy emlékeztetve arra, hogy ez valóban én vagyok. Sietve öltözöm, nem akarok késni, hiszen akkor nem vár meg, nem láthatom, és nem bosszankodhatom a metrón végig, amiatt mert ma reggel is olyan jól néz ki. Nem szívhatom be a parfüm illatát, ami tökéletesen illik hozzá, nem kívánhatom, hogy had ízleljem meg, vajon tényleg olyan keserű-e, mint az aroma alapján feltételezni lehet. Amíg ezen merengek, hirtelen azt veszem észre már fel is öltöztem. Gyorsan felhúzom a cipőmet, és már rohanok is le a lépcsőházban.

A szokott helyen áll, mint a tökéletesség örök mementója, ma is káprázatos, idegesen pillant az órájára, azt hiszem késtem.

- Késtél – vágja rögtön a képembe, ahogy odaértem mellé.

Majd választ sem várva a metró felé siet, együtt várunk, én végig lopva, és nyíltan is bámulom, minden kis részletét kielemzem. Tudomást sem vesz róla, már megszokta a reggeli fürkész tekintetem. A kocsiban szorosan egymáshoz préselődünk, és én újfent bosszankodom a jól eltalált öltönyön, és azon a finom, de mégis fanyar illatfelhőn, ami beburkol kettőnket.

Próbálok közelebb préselődni, és lopni a kifogástalanságából, amikor hirtelen meredten nézni kezdi a nyakam.

- Már megint megkarmoltad magad.

Még azt sem feltételezi, hogy egy nő volt. Mondtam én, hogy bosszantó.


Féltékeny.

 

Szánalmas vagyok tudom. Itt lesem a kávéautomata mögül, ahogy annak a szemétnek bájolog. Aki ahelyett, hogy felismerné, hogy ő már nem szabad, csak bután nevetgél, és hozzáér! Hé állj! Mondom, állj! Mit képzelsz te hülye? Nem látod, hogy ő már másé? Az ENYÉM, így csupa nagybetűvel. Igaz még sosem történt semmi, de akkor is, én fürkészem már vagy fél éve minden reggel, én tudom ha változtat frizuráján. Te nem látod, ha a fodrász két milliméterrel rövidebbre vágja, de én igen. Mindent tudok róla, te semmit. Szóval te Isten átka húzzál el innen, és hagyd őt békén. Mert különben…

Oo észre vett, a francba, csendben lapulok, és jobban behúzódok a kávégép mögé, hoppá, már késő hallom, hogy erre jön. Fenébe.

- Ne vigyorogj ilyen idiótán, tudom, hogy leskelődtél.

Lebuktam, de várjunk csak ez hová megy? Rohanok utána, nem téveszthetem szem elől.

Hm, mosdó, ah igen a szokásos tisztálkodási szertartás, ellenőrzi minden okés-e. Önimádó fasz, de akkor is imádom.

- Féltékeny vagy?

Ez hirtelen volt, így nem ér! Dobjuk be a vigyorgást, hátha attól elfelejti mit is kérdezett. Nevetek miközben görcsösen markolom a mosdókagyló szélét. Mindent tudó mosolyt villant, majd egy röpke másodpercre megérinti a kezem. Elkábulok, eddig sose ért hozzám. Halkan kuncogva lép ki az ajtón, feleszmélek, és utána kiabálok: - Nem!

Pedig igen.




 

Boldogság.

 

 

Ma rám mosolygott, olyan igazi módon. Nem volt benne gúny, lenézés, nem egy mesterkélt valami volt, hanem igazi mosoly. Amikor megláttam én is csak nevetni tudtam, szívből, jókedvűen. Ettől újra szélese húzódtak az ajkai, és olyan szép volt, hogy meg kellett érintenem. Hozzá kellett érnem, tudni akartam vajon tényleg olyan puha, mint amilyennek kinéz. Megtettem, odanyúltam, és végig simítottam. Aztán elolvadt a világ, megállt minden, az ujjhegyem bizsergett, én pedig boldog voltam. Boldog voltam, mert kaptam egy igazi mosolyt, és egy érintést. Hiszen hagyta, ha csak kicsit is, de engedte. Rövidke pillanat volt, de nekem szinte minden. Majd vége lett elcsapat a kezem, és gorombán morgott valamit, felállt, és otthagyni készült. Az ajtóból még visszaszólt: - Ez meg ne történjen még egyszer.

Nem tudtam hazudni, ezért kimondtam az igazat.

- Nem ígérhetem meg.

Csak bólintott, és kisétált. Én pedig ott maradtam, és tudtam, most már mindennap erre fogok várni, egy újabb részletre az álarc mögül, egy szeletke igazságra, ami ő, csak senki nem látja, mert nem akarja. Tudni azt, hogy a rideg tökéletes máz mögött egy igazi ember bújik meg, már az, az egekbe emelt. Ez most már a Mi titkunk. Én pedig ettől boldog vagyok, egy ideig ott fog virítani rajtam, de aztán majd csak csendesen, senki által nem látva, de boldog leszek.



 

Érintés.

 

 

Istenem, ha vagy ott fenn akkor tegyél valamit, ma annyira vesztesnek érzem magam.  Rádöbbentem a hatalmas igazságra: nincs esélyem nála. Ma is ott táncolt körülötte az a nő, én pedig elbújva a fal takarásában tehetetlenül néztem az egészet, és rájöttem; sosem fog úgy nézni rám.  Nem én leszek a szerelme, hiszen mit kaptam én fél év ismeretség, és kitartó ostrom után? Egy mosolyt, amikor is fél másodpercre megmutatta, hogy ő is ember.  De ezen kívül? SEMMIT. Igen azt, nagy nullát, maximum egy morgást, hogy hagyjam vagy valami ilyesmi. Ahogy ez tudatosult, megint befutottam a menedéket jelentő mosdóba, és most itt állok, nézem zihálva a tükörképem. Férfi létemre legszívesebben sírnék, sőt már sírok is, elindult a könnycsepp, az ajkaim pedig keserű mosolyra húzódnak.

 Hirtelen nyílik az ajtó, annyira megdöbbenek, hogy elfelejtem eltüntetni az árulkodó nyomokat. Ő áll ott, szeretném azt hinni, hogy utánam, miattam jött, de nem hiszem, újabb szomorú mosolyt dobok a világnak. Várom, hogy elmenjen, vagy mondjon valami sértőt, de egyiket sem teszi helyette közelebb lép, és lesimítja az éppen legördülő vízcseppet az arcomról. Ez annyira megdöbbent, hogy levegőt is elfelejtek venni, semmit sem szól, csak ott tartja a kezét, és azt veszem észre, hogy már egy ütemben vesszük a levegőt.  Hirtelen kattan a zár, és mi kiszabadulunk a kábulatból, látom az arcán, hogy meglepődött a tettén. Majd a csodálkozás után rosszallás költözik a szemeibe. Ez jobban fáj, mintha mondott volna valami sértőt, csak elütöm a kezét, és kirohanok.

Most boldognak kéne lennem, hiszen önként megérintett, simogatott, de nem vagyok az. Csak jobban fáj az egész, de túl kell lépnem ezen. Igen, el kell felejtenem ez lesz a legjobb. Sajnálom az egészet, azt hogy beleszerettem, az el nem csókolt csókokat, az érintéseket, mosolyokat, amiket nem kapok meg, mindent sajnálok.  

 


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).