Cím: Nechinechi Kokoro ~ Örök szív 
Kategória: Anime, Vampire Knight
Szereplők: Ichijo Takuma, Shiki Senri
Korhatár: 18
Műfaj: Romantikus, dráma, akció, Sötét
Figyelmeztetések: Shounen-ai, Yaoi, (később: Trágár beszéd, kínzás)
Befejezett:Nem
Lektor: Blacky
Rövid Leírás:
Két személy, s egy kialakuló barátság, amit nem a sors hozott össze, hanem rengeteg gonosz szál a háttérben, s nem is tudják, milyen sors vár mindkettejükre. Viszont a barátság határait átlépve újabb kapcsolat alakul ki a két fél között. A sok szörnyűséget is átélve, vajon kitartanak a másik mellett?
A párosítás Shiki x Ichijo. A szemszögeket váltogatni fogom - nem feltétlen fejezetenként, hanem ahogy az ihletem hozza majd. Az anime eseményeit fogom követni a történet során, kiszínezve a saját fantáziámmal, nem is kicsit. Csak annak ajánlom ezt a ficet, aki már végig látta az animét, mert a későbbiekben a többi fejezet akkor neki Spoiler lesz ^^
1. Sóhaj: Egy barátság kezdete?
(Ichijo szemszögéből)
Göröngyös úton haladunk már a fekete, sötétített ablakú limuzinnal, majd kihajtunk a főútra, ahol már nem rázkódik az egész autó. Kihúzva magam ülök, rendületlenül nagyapám tekintetét állva. Csak én vagyok erre képes, senki más, mástól nem is viseli el, hogy így nézzen rá.
- Takuma – szólal meg karcos hangján, amitől néha feláll a szőr a hátamon. Semmi finomság nincs benne – Az évek alatt nagyon jó barátja lettél az egyetlen ébren lévő Kurannak – mindkét keze sétapálcáján pihen, amit megingat beszéde közben, a padlózatba állítva a tárgyat – Szeretném, ha kifigyelnéd, mire is…
- De nagyapa! – vágok közbe, majd hirtelen hátra hőkölök… Ezt… ezt az egyet. A tiltakozást… még tőlem sem viseli el.
- Nem tűröm az ellenvetést – mordul fel, s megpróbálok én is lenyugodni. Hazudni nem fogok neki… csak egyszerűen nem mondok semmit… ez lesz a megoldás. Kaname nekem nagyon jó barátom, és nem akarok kémkedni utána.
- Értettem – biccentem előre fejemet kedvetlenül. Hamarosan megérkezünk az akadémiára, ma van a beköltözésünk napja. Párakkal már találkoztam, de kíváncsi vagyok a többi kollégistára is, akikkel együtt fogok majd tanulni. Eddig mint magántanulói sorsra voltunk ítélve, távol minden közösségi eseménytől. Ezért is tisztelem egyre jobban Kanamét. Létrehozta, s elérte azt, hogy a vámpírok nemesi rétege egy helyre gyűljön össze, s együtt tanulhasson, együtt lehessen fiatal korukat kihasználva. Bár nagyapám szerint biztos készül valamire, s csak ezért gyűjtött minket össze a tisztavérű herceg. Én is így vélem, de nem érdekel mi az, egyszer úgy is elmondja majd nekem, ha úgy érzi. Nem feszegetem azért, hogy megtudhassam szándékait. Egy tisztavérű szava szent és sérthetetlen, ez az, amit az évek során belénk neveltek, akkor tisztelt nagyapám miért kételkedik benne? Soha nem fogom megérteni az időseket.
- A szobatársad, én magam kértem, hogy ki legyen. Kevesen tudják, hogy az a fiú… Kaname egyik távoli rokona.
- Tessék? – pislogok rá hitetlenül. Rokona? Mégis kicsoda? Mi az, amiről nem tudok, a tanács pedig igen? Nyilván elég sok dologban vannak így, de most a beleegyezésem nélkül akarják irányítani az elkövetkező éveimet, ez kezd felháborítóvá válni.
- Takuma… idővel mindent el fogok neked mondani, de előre semmit sem akarok elárulni. Csak tedd azt, amit mondok.
- Értettem… nagyapa – nézek nyugodtan szemébe. Kíváncsivá tesz pár szóval, majd kétségek között hagy. Miért szeret ennyire játszadozni az érzéseimmel?
- Megérkeztünk, Ichio-sama – morog a sofőr és én csak most veszem észre, hogy már megállt a kocsi. Jé.. tényleg itt vagyunk.
Megvárom, míg kinyitják az ajtót és kiszállok, majd becsukódik az ajtó és lehúzódik a sötétített ablak.
- Tudod mi a dolgod – néz ki nagyapám majdnem ugyan olyan zöld szemekkel, mint ami nekem van, csak az övé összeszűkültebb, árad belőle a rosszindulat. Mikor kicsi voltam ezért is féltem tőle.
Elhajt a limuzin, majd jön a következő autó, ami aholmijaim hozza. Ami… egy furgon.
- Yaay! – nyújtom a magasba karjaimat. Örülök, hogy ilyen gyorsan ideértek – Kérem segítsenek bevinni – kérem őket mosolyogva, majd elindulok a bejárat felé, hogy kinyissam nekik mindkét szárnyát. Ennyi segítséget azért csak megérdemelnek.
- Örülök, hogy épségben megérkeztél Ichijo – hallom meg a mindig nyugodt és simogató hangot a hátam mögött, és azonnal tulajdonosa felé fordulok.
- Áh, Kaname. Hogy vagy? – érdeklődöm kedvesen, de mielőtt válaszolhatna, máris hozzák az első dobozt – Ó igen. Melyik is lesz az én szobám? – érdeklődöm a kicsit meglepett Kurantól, aki bársonyos hangon közli, hogy emelet, balra, harmadik ajtó – Köszönöm! – vágom rá vidáman, és kényelmes léptekkel elindulok fel a lépcsőn – Jöjjenek utánam! – intek a remegő lábú munkásoknak, akik egy szó nélkül követnek, csak sóhajtoznak. Zárva az ajtó, így egyet bekopogok, de mivel nem jön válasz, így benyitok, s tekintetem azonnal megakad az egyik ágy mellett pakolászó fiúra. Azt hiszem ő lesz az, sőt biztos vagyok benne, hisz csak két ágyas szobák vannak.
- Hm? – néz át válla fölött, egyenesen felém, de mire megfordul, már vígan mosolyogva állok közvetlen előtte, jobbom nyújtva neki.
- Szia, Ichijo Takuma vagyok, a szobatársad, örvendek – lassan elfogadja gesztusomat, majd lassú kézrázásba kezdünk.
- Shiki… Senri… - nyögi ki lassan, de közben én magamhoz rántom és átölelem.
- Biztosan jól megleszünk majd – mondom és elengedem. Hátat fordítok neki, csípőre tett kezekkel, majd felnézek a hatalmas doboz halomra – na akkor pakoljunk – határozom el magam, vállam fölött visszanézek a totálisan ledöbbent vörös hajúra – Segítesz nekem? – kacsintok rá mosolyogva.
~*~
Sóhajtva egyet huppanok le ülve az ágyam szélére, majd kicsit hátradőlve támaszkodom meg.
- Hah, ez kicsit fárasztó volt – fújok ki egy kis levegőt, hosszan lehunyt pillákkal – Köszönöm a segítséget, Shiki – fordulok az ő ágyához mosolyogva, de azt látom, hogy elnyúlva az ágyneműn, homlokára téve egyik tenyerét, a plafont bámulja, megnyúzott arccal.
- Jó sok holmid van, Ichijo-san – sóhajt ő is lágyan, majd lehunyja kék szemeit. Érdekes… majdnem olyan szépek, mint a zafír, de mintha hiányozna belőle az életkedv. Kár…
- Shiki – Egy lány hangját hallom az ajtó felől, és mikor arra felé irányítom tekintetem, meg is bizonyosodom róla, hogy jól hallottam – sokáig lustálkodsz még? – jegyzi meg lemondóan, majd karba teszi kezeit és finoman megrázza a fejét.
- Nem lustálkodom, eddig pakoltam – csak kapkodom a fejem kettejük között, és nagyokat pislogok. Ezek tök egyformán beszélnek. Ugyan azzal az életuntsággal, nagyon furcsa, ráadásul ismerik egymást.
- Na persze, nem is volt ennyi holmid. Inkább gyere – milyen bárdolatlan vagyok, felállok és azonnal hozzá lépek.
- Segítettem… - mondaná szobatársam, de eltakarom előle beszélgetőpartnerét, és felé is mosolyogva nyújtom jobbomat.
- Szia, Ichijo Takuma vagyok – ujjait finoman csúsztatja enyéim közé, felfelé tartva kézfejét. Ja igen, első bemutatkozáskor így illik. Felemelem kezét, és üdvözlő csókot adok kézfejére. Félmosolyra húzza száját, de nem gúnyos, inkább vidám.
- Touya Rima. Látom lesz egy társam etikett órán, akinek nem kell tanulni – jegyzi meg lusta hangon, és vállam felett igyekszik pipiskedve átnézni, gondolom Shikire. Oldalra állok, hogy mindketten szemügyre vegyük a még mindig pihenő fiút.
- Ezt hogy érted? – nézek megszeppenten vissza a lányra.
- Ez a félkegyelmű, sosem figyelt az illemórákon, ráadásul mindenhez lusta. Még enni is elfelejtene, ha nem szólnék néha rá – először nem hiszek a fülemnek, de ahogy visszanézek Shikire, aki lustán bosszús pillantással ajándékoz minket, elkuncogom magam.
- Értem már – mondom Rimának vidáman – pedig nekem most sokat segített a kipakolásban.
- Igen? – néz rám hitetlenkedve. Nem tudom mi ilyen érdekes benne.
- Na, gyertek mindketten, Kaname-sama lent vár minket a hallban – és már indul is előre, de én még visszafordulok.
- Te nem jössz Shiki? – kapaszkodom meg az ajtófélfában.
- Majd egy kicsit később – teszi fel kézfejét homlokára.
- Ne butáskodj már – megyek vissza utána, majd felkarolva „rángatom” ki az ágyból, és viszem magam után. Sokan vagyunk, bár a kollégisták csak egy része azoknak a nemeseknek, akik erre az akadémiára járnak, vannak, akik a közelben laknak, így limuzinnal járnak be, vagy csak egyszerűen megjelennek. A lépcső tetején állunk meg közvetlen Rima mögött, aki már ott állt a „helyén”.
- Köszöntelek titeket barátaim – távolról is tisztán hallom barátom hangját. A hallban haloványan égnek a gyertyák, hogy ellensúlyozzák a kinti éjszaka mélységét, de így is tisztán látunk mindent, vámpírszemünknek köszönhetően – Köszönöm, hogy a körömbe szegődtetek, ígérem, ezért hálás leszek – mindenki szívére emeli kezét, és kicsit előre biccenti fejét, és én is így teszek.
- Mi köszönjük, Kaname-sama – egyszerre zeng fel hálánk dallamos hangja, majd visszaemeljük tekintetünket a tisztavérűre.
- A házirendet már megkaptátok, de én is megjegyezném az alapvető dolgokat. A campus területén tilos vért inni. A nappali tagozatosok mind emberek, nem tudhatják meg, hogy kik vagyunk. Célom, hogy az emberek és a vámpírok békében tudjanak együtt élni, és szeretném, ha ehhez tartanátok magatokat.
- Értettük, Kaname-sama – újra kórusként szólal fel a tömeg, mintha csak egy lény, egy gondolkodás lenne… ilyen a vámpírok természete. A nemesi rétegé.
- A kollégium elnöke én leszek, és szeretném alelnökömnek Ichijo barátomat kijelölni – csak hatalmasakat pislogok smaragd szemeimmel, mindenki hátra fordul amerre Kaname is néz, én meg már megint meg vagyok lepve, pedig hallottam efelől valamit – Persze, csak ha elvállalja – mindig nyugodt arcán a szokásos alig látható mosoly dereng fel, és értem gesztusát, de nem csak a tisztelet miatt mondom válaszom.
- Természetesen, Kaname – integetek felé mosolyogva, és így mindenki visszafordul.
- Az óráink éjszaka lesznek, de a mai nap még nem kezdünk, visszamehettek a hálókörletetekbe.
- Köszönjük, Kaname-sama – mondjuk utoljára, majd oszolni kezd a vámpírtömeg.
- Sziasztok! – int felénk Rima, majd elindul az ellenkező irányba. Ja igen, a lányok hálókörlete a másik szárnyban van. Shiki mellé csapódom, hátam mögött összekulcsolt kezekkel, és visszavonulunk a szobánkba.
- Mióta ismeritek egymást Rimával? – érdeklődöm kedvesen.
- Gyerekkorunk óta – felel egyszerűen. Nem lesz nehéz hozzászoknom a szótlan természetéhez, hisz kezdetben Kaname is pont ilyen volt, sőt most is ilyen. Igaz most elkezdhetek gondolkodni, hogy vajon ő szokott meg engem, vagy én őt? Szerintem kölcsönös.
- Akkor nagyon jóban lehettek, hisz Rima elmondása alapján együtt voltatok magántanulók is ugye?
- Igen – huppan le ágyára, de még nem fekszik le.
Nincs egymástól távol a két ágy, és párhuzamosan helyezkednek el, a falon pedig egy ablak választja el őket. Szembe ülök vele, és úgy nézek rá, próbálom tovább szóval tartani.
- Jól kijöttök egymással, ahogy láttam, igazán kedves lehet számodra.
- A családjaink azt szeretnék, ha egy nap elvenném.
- Oh, értem – valahogy… magától értetődő volt ez számomra, ha a család ilyen jóban van egymással.
- De mi nem egyeztünk bele – ismét értetlen arcot öltve magamra nézek rá, de ő csak előre biccentett fejjel vizslatja a padlót. Sokkal beszédesebb lett, micsoda gyors változás.
- És…?
- Túl sokat kérdezel, Ichijo-san – kapja rám azonnal tekintetét, ezzel félbeszakítva mondatomat, és ez nem kicsit meglep. Azt hiszem, most érzem először azt, hogy túl cserfes vagyok. A percegik nyúló néma csend feszültséggé kezd alakulni a szoba légkörében, én is érzem.
- Bocsánat, én mindig ilyen vagyok, ne haragudj, kérlek – vakarom meg zavartan tarkómat, mélyen szabadkozva, de ő csak felsóhajt egyet.
- Mindegy – áll fel helyéről, én pedig utána nézek, ahogy a szekrényéhez lép – én lefekszem – jegyzi még meg, majd kitárja a szerkény két ajtaját. Néma csendben figyelem minden mozzanatát, s ahogy látom, hogy lassan, finoman csúsztatja le magáról a világos inget, érzem, hogy arcomba vér szökik, főni kezd a fejem, szívem heves kalapálásba vált, pedig még csak a válla bukott ki az ing alól.
- Hm? – néz rám vissza a válla felett, én pedig azonnal megrázom a fejem, hogy kiűzzem fejemből az idióta gondolatokat.
- Én még nem vagyok álmos, inkább visszamegyek a hallba – hadarom zavartan, majd fel is pattanok az ágyról és szinte kirontok a szobából, becsapva magam után az ajtót. Kiérve a folyosón, még mindig meghúzott lépésekkel sietek a földszint felé, kötött mellényemet meg-meghúzogatva mellkasomnál, hogy ne főjek bele. Mi a fene van velem?
Leszaladok a lépcsőn, azonnal három személybe botlom bele.
- Á, alelnök úr – jegyzi meg a Ruka, temperamentumos, mégis kedves hangján.
- Ó, sziasztok, látom még ti sem vagytok álmosak – lépek hozzájuk közelebb, és leülök a kanapé szabad szegletébe. Ruka, Aido és Kain, már szinte rég ismerem őket. Ugyan olyan rég, mint Kanamét – Ne legyen formalitás, nem szeretnék semmi féle megkülönböztetést – jegyzem meg kedvesen, majd beszélgetni kezdünk a beköltözésről, s a jövőről, hogy vajon mi várhat ránk itt az akadémián.
Nagyon jól érzem már itt magam, örülök nagyon Kaname ezen ötletének, de egy valami belül bánt még. Azt hiszem egy barátságot rontottam el a beszédes stílusommal, pedig eddig nem volt gondom vele. Talán kicsit vissza kéne fognom magam, hisz nem szeretnék rosszban lenni az egyetlen szobatársammal.
|
