Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Gyűlöllek szeretni 4. éj
Korhatár: 16+
Műfaj: Dráma
Kategória: Vampire Knight
Feltöltő: timcsiikee
Feltöltve: 2010. 01. 31. 16:25:39
Megtekintve: 1319 db
Kritikák: 2 db

4. éj: Kötelék


„Rideg szél süvített át az erdő fái között, a jeges fuvallat csak úgy csípte minden élőlény felületét. Két pár apró lábacska egymás után lépkedett, talpuk alatt ropogott a frissen leesett hó. Sötét volt már, némán, egymáshoz nem szólva sétáltak célirányosan, de hirtelen az egyik kis csizma megtorpant.
- Mi a baj Yuuki? – fordult meg egy ezüst hajú fiú, kérdőn pillantva lila íriszeivel a lányka felé.
A szólított nem válaszolt, csak hatalmas gesztenyebarna szemekkel révedt előre, tekintete egy magas kollégiumi épületet pásztázott végig. Ablakai sötétek voltak, hisz senki nem tartózkodott benne ilyenkor, a lakói az iskola főépületében ültek tanáraikat hallgatva.
- Felejtsd el Yuuki… Ő máshova tartozik – komorult el Zero hangja az előző kedves megszólításhoz képest.
- De… - próbált volna szabadkozni, visszafordulva felé, de elcsuklott hangja.
- Ők emberbőrbe bújt vadállatok… hidd már el nekem… - próbálta meggyőzni. Nehezen viselte, hogy a lány kedvel közülük valakit… egy fontos valakit.
- Én nem hiszem – rázta meg buksiját és a lehűlt tincsek megadón libbentek feje után.
- Akkor miért remeg a kezed? – kérdezte a fiú elhalkulva, majd egyszerre pillantottak le az összekulcsolt kesztyűkre. Tényleg remegett, de nem… nem a hidegtől.”

BUMM-BUMM-BUMM!
Dörrent egy pisztoly, csövének vége csak úgy füstölgött a kilőtt töltény után. A célszemély egy kartonlap volt, rajta emberi alak mintája festve feketével, körvonalával párhuzamos sávok húzódtak, mindegyik pontozást jelölt. A célzás tökéletes volt… pont a szívet találta el az illető. Hirtelen szék csikordult, ahogy rávetődött valaki, s az csúszott pár centimétert. Egy magas fiú görnyedt rajta, feje előre volt biccentve, ujjait gondterhelten túrta ezüstszín hajába, másik keze az asztalra nyúlt, ahol a fegyver pihent, félig még az ujjai között. Bosszúsan sóhajtott egyet. Meredten nézte a talajt… a csempéket… a lábait. Remegtek lila íriszei, ahogy a gondolatok peregtek a szeme előtt.

„Zero nekicsapódott a fürdő falának, ahogy egy karcsú kéz mellkasának támaszkodva nyomta felé. Yuuki levette egyenruhájának kabátját, s levetette a zuhanytálcába, a fiú csak hatalmas szemekkel figyelte tettét.
- Mit csinálsz, Yuuki? – kérdezte meghökkenve.
- Nem hagyom, hogy E-szinte süllyedj – nekicsapódott Zero mellkasának, ragyogó barna szemekkel nézett fel rá – a szövetségesed leszek…”

- WÁÁÁ! – hördült fel Zero, majd hirtelen kiegyenesítette fegyvert tartó karját, és oda sem figyelve lőtt egyet… pontosan a fejre célozva. Lecsapta pisztolyát az asztalra, majd két kezével temette tenyereibe arcát. Összeszorította szemeit, ajkára harapott úgy, hogy majdnem kiserkent a vére.
„Miért? Miért nem tudom egyszerűen lelőni?” – pörgött fejében a gondolat. Megannyi érzés és kavargó, zavaros elme. Mérhetetlen fájdalom, bizonytalanság tükröződött minden egyes mozzanatából. A szemeiből.
Egyik kezét felvezette lassan csúsztatva a fa lapra, ami két lő részt választott el.

„ Sötét égen pislákoltak a csillagok, akár egy fekete selyemterítőn szétgórt halom igazgyöngy, a szellő lágyan cirógatta a fák lombjait. Zero egy táskát vállára vetve sétált ki, egyszerű ruhába öltözve a kapu felé.
- Zero! – visította élesen egy hang, majd tulajdonosa erősen csapódott neki a megtorpant fiúnak, s mint hajótörött egy úszó fadarabba úgy kapaszkodott belé, nem eresztve. Az említett csak felnézett az égre ragyogó szemekkel, úgy látszott mindjárt könnyek lepik el tekintetét, de erősebb volt annál, minthogy engedje gyengeségét megmutatni.
- A szövetségesed leszek…”

- WÁÁÁH! – hatalmasat hördült fel a fiú, majd olyan mérhetetlen erővel markolt bele a falapba, hogy mély nyomot hagyott benne minden ujja, mint egy száraz levél úgy recsegett tenyerében az anyag.
- Miért nem tudom már elfelejteni ezeket a képeket? MIÉRT? – üvöltötte hangosan, éles hangja visszaverődött a rendezetlen terem falairól, zúgott fejében a visszhang, megismételve a kérdését. De válasz nem jött rá, tudta, hogy csak ő találhatja meg.
„Egy vámpír… egy vámpír lett belőle, ami mindent megváltoztat. Egy olyan vámpír, mint Hio Shizuka. Ugyan az a faj… Ugyan az a jellem. Ő már nem ember. Nem az, akit megismertem. Ennek… ennek a célnak kell, ennek az érvnek a szemem előtt lebegnie!”

„Egy napon. Megkereslek… és megöllek”

„Betartom az ígéretem.”

Hirtelen felkapta fejét, hajtincsei hátracsapódtak, szemeiben rubinos fény csillant fel, mélységes gyűlölettel fűszerezve. Erőset markolt, porrá zúzta ujjai alatt a fát, karmai bújtak elő, majd halkan hördült fel.
- Megölöm…

~*~

- Örülök, hogy eljöttél egy kis időre. Ugye milyen finom ez a tea? – kérdezte lelkesen Kaien, arcán boldog mosoly terült el.
- Igen, valóban – bólogatott Yuuki lelkesen, majd szájához emelte a csészét, hogy egy újabbat kortyolhasson a meleg frissítőből.
- Maria-san nagyon jól végzi a munkáját, jól választottatok – fordult kicsit komolyabbra hangja, a kedvesség mellett.
- Ugyan… Szinte ő maga vállalta el, bár szerintem is nagyon ügyes. Bementem egy órára hozzájuk minap éjjel, fegyelmezettek voltak – tette le csészéjét a kis asztalra, majd illedelmesen térdeire tette enyhén ökölbe hajtott kezeit, majd csak maga elé nézett.
- És mondd csak – szólt az igazgató neki, és azonnal felé kapta tekintetét, majd eltorzult arcának minden vonása, ahogy a könnypatakkal áztatott arcot látta meg – mikor megy férjhez az én egyetlen kislányooom? – nyafogott rekedtes hangon. Ilyenkor senki nem nézné ki belőle, hogy valaha legendás vámpírvadász volt.
- Négy hónap múlva… Július végén – válaszolt mosolyogva, majd lezárta pilláit.
- Kiryu-kunnak… elmondtad már? – újra komolyra váltott hangja, hihetetlen volt ez a gyors hangulatváltás, mégis igaz. Yuuki arcáról egy pillanat alatt fagyott le a mosoly, szeméből a csillogás is eltűnt, mint amikor egy kényes témával néz szembe az ember, s fejében eszeveszetten keresi a választ.
- Nem – mondta halkan, szinte csak súgta ajkai között a szavakat – És kérlek, ne mondd el neki. Ha muszáj lesz… én akarom majd.
- Értettem – bólintott egyet előre megértően a férfi, majd ő is letette csészéjét, hisz elfogyasztotta teáját. Egy kedves intő gesztussal kínálta újra kicsi lányát, aki csak fejrázással utasította vissza.
- Remélem azért mész Kaname-kunhoz, mert szereted – duruzsolta halkan Kurosu, Yuuki megint csak maga elé nézett, üveges tekintettel vizslatta maga előtt az üres csészét, rajta a csicsás díszeket, s szép vonalú arcára ismételten egy mosoly kúszott.
- Hn – biccentett válaszként – Hm? – kapta azonnal tekintetét az ablak felé, de csak a fák lombjai (lombjai) között beszűrődő sávos napsugarakat lehetett látni.

~*~

Zero állt a fal másik oldalán, már több méterre az ablaktól. Habár nem hallott egyetlen szót sem, de látta azt a kis idilli jelenetet, amit az ablaküveg áttetsző jelensége nyújtott neki. Egyik kezét a falra támasztotta és enyhén előre görnyedve másik tenyerét arcára tapasztva sóhajtott fel.
- Mit gondoltam én? Csak idejövök és kész? – mondta halkan, szinte csak magának hisz senki nem volt a közelében.
„Nem… ez nem lesz ilyen egyszerű. Ki kell találnom valamit. Senki sem fogja hagyni, hogy beteljesítsem az ígéretem… Senki!” – gondolta magában.
„Elszakítottam vele az összes kötelékemet. Csak lehetőséget kell találnom, hogy egyedül maradjak vele… És menni fog. Tudom!”
Dübb…
DÜBB…
Feje hirtelen fájón kezdett lüktetni, torka kiszáradt, szíve összeszorult, és arcáról azonnal nyakához kapott, szorongatni kezdett. Olyan érzése volt, mint mikor fellobban benne a vérszomj. De ez más volt, különbözött attól a régi érzéstől, ami évekkel ezelőtt valamelyest sikerült kitörölni az emlékei közül.
- Zero – hallatszott egy kedvesen lágy hang mögüle, sarkon fordult, és szembenézett azokkal a nagy barna szemekkel, amik napok óta újra gyötrik emlékeit.
- Mit akarsz itt? – mordult rá, tekintete vörössé vált újra, összezárta szorosan pilláit, hogy a lány ne vegye észre, de már késő volt.
- Ezt én is kérdezhetném – teljes nyugalommal állt előtte, ujjait maga előtt összekulcsolva pihentette, tekintete üres volt, csak egyetlen érzelem csillant meg benne.
„Miért tört rám megint?” – morfondírozott magában a Kiryu, lassan múlt csak el benne a tomboló düh, s a vadállat keveréke.
- Én még itt mindig őrző vagyok, ha nem tudnád – egyenesedett ki, flegma hangnemét elővéve.
- Biztos nagyon jól végzed – kanyarodott apró mosoly a lány ajkára, szemében egyre több fény látszódott, de ez Zerot nem hatotta meg, bosszús sóhajjal lehunyta egy hosszú pillanatra szemét, majd megindult.
- Nincs kedvem nosztalgiázni, inkább elmegyek – meghúzta lépteit, hogy Yuuki mellett elhaladva vonuljon vissza lakása felé.
- Menekülsz? – kérdezte a hosszú hajú lányka, s halk kuncogása azt árulta el, újra a tisztavérű, magabiztos jelleme bukkant elő belőle. – Nem hagyom. - csapott rá felé eső karjával a mellette elhaladó fiúra, aki azonnal lefogta a csuklóját, mielőtt az ujjak nyakát érték volna. De a pillanat lelassult. A lila íriszek hatalmasra kerekedtek, ahogy meglátta a meglibbenő láncot, ami egy óvatlan pillanatban nyakához ért a lendületnek hála, majd egy sötét árny követte a mozdulatot, hatalmas erő csapott le rá a semmiből, s egyetlen pislogás után azt vette észre, hogy a zöldellő fűben hever, felfeszített karokkal, s Yuuki diadalmas apró mosollyal áll felette.
- Te meg…
- Már el is felejtetted? – vágott szavába a lány, oldalra fordult, s ruhájának susogása törte meg az idilli természet hangulatát. Felmutatta csuklóját, egy ujjal húzta fel a karláncát – Még mindig nálam van – fejezte be mondatát.
Zero nem tudott megszólalni, de nem a bénító átok hatására. Fejében ezer és egy gondolat sepert végig, pusztító dühöt szórva végig elméjén, de hiába kezdett el felhördülve feszengeni, a mágia erősen tartotta meg. Yuuki felkuncogott, majd fölényesen ült rá a fiú csípőjére, keresztbe téve lábait kényelmesen.
- Szállj le rólam! – mordult rá vicsorítva – A mágia csak egy percig hat! Ha nem tűnsz el, szétmarcangollak, amit kiszabadulok! – fenyegette ingerülten, de csak egy mosoly volt rá a válasz.
- Amúgy is azt akarod nem?
„Mi ez? Nem szokása provokálni. Ez is az új énjéhez tartozna?”
- Akkor miért nem futsz el? Vagy menekülsz? Miért vagy még itt? – bombázta kérdéseivel, melyek csak pár pillanat alatt szakadtak ki tudatából. A lány csak könnyedén felállt róla, majd apró lépésekben sétált el tőle, vissza az épület bejárata felé.
- Hogy miért? – fordult még vissza válla felett – Azt neked kell tudni – a lila íriszek ismét kikerekedtek a meglepettségtől, amit a válasz váltott ki belőle. Pár pillanattal később, mikor már Yuuki eltűnt a látóköréből egy villanással, a béklyója feloldódott, de nem kelt fel még a földről. Tekintetét felvezette a kék égre, az egyre jobban halmozódó felhőkre, a feje felett.
„Mégsem sikerült” – sóhajtotta belső hangja. Arca rezzenéstelen volt, ahogy egész teste is. Egy kósza szellő libbentette meg hajtincseit, s ruháját, mellette a fűszálakat melyből áradt a tavasz illata.
Érezte. Csak most fedezte fel, azt a hajszálvékony kis köteléket, melyet nem sikerült darabokra tépnie. Egy acélszál, amelyhez képtelenség hozzáférni.
„Vajon mikor?” – tette fel magában az újabb kérdést, ametiszt színű tekintetéből kifagyott minden érzelem, minden emberi csillogás. Felemelte egyik kezét, lassan nyakára simította, ahol a tetoválása is helyet foglalt csupasz bőrén. Görcsösen meggörnyedtek ujjai, körmeit vájta a puha bőrbe, majd hosszú karmolást ejtett nyakán, újra és újra, csak épp annyira felsértve bőrét, hogy vére ne buggyanjon elő.
„Vajon mikor…?”


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).