Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Áramszünet
Korhatár: 12+
Műfaj: Yaoi
Kategória: Nem anime
Feltöltő: Mese
Feltöltve: 2010. 01. 17. 18:25:37
Megtekintve: 1276 db
Kritikák: 3 db

Áramszünet a metrón.

Megjegyzések: Nos vidéki lévén nem nagyon használom a metrót, így fogalmam sincs, hogy előfordult-e, hasonló pár perces áramkimaradás. Remélem sosem. Kérlek most nézétek el nekem, és írjátok az alkotói szabadság számlájára.

 

 

Mindig piszkálták, törékeny, lányos alakja kihozta a többi fiúból a szurkálódó megjegyzéséket, mindennap menekülés volt, ha nem volt téma, biztos őt, vették elő. 

Mindez azért indult el, mert lerajzolta egyik osztálytársát, Jeremyt, amikor egy unalmas matekóra közben elaludt a padon. Nem gondolta volna, hogy ekkora híre lesz a dolognak, véletlenül derült ki, az egyik lány kölcsönkérte a füzetét, ő pedig már, rég elfelejtette a rajzot. Tehát óvatlanul odaadta, aztán másnap tele volt vele az iskola, hogy ő meleg.

Ráadásul, akit lerajzolt, az egyik legnépszerűbb srác volt az iskolában.

 

********


Ma is együtt voltunk kémia laboron, sőt, a tanár egy párba osztott be minket, lévén Jeremy a legjobb a csoportban, én pedig, mint reménytelen eset, talán ilyen felügyelet mellett, nem robbantom fel az egész labort.

Utáltam az egészet, bármit tettem, minden egyes mozdulatom, kuncogás, és gúnyos beszólás kísérte. A másik fiú sztoikus nyugalommal tűrte, de az arcán néha megrándult egy izom, jelezve, hogy talán még sem veszi olyan félvállról.

A következő óra tesi volt, az öltözőben mindig elpiszmogok, szóval általában én megyek utoljára, most is mikor körbe nézek, látom végre egyedül vagyok. A csöndet kiélvezve üldögélek még egy kicsit, majd elindulok a terem felé, vagyis indulnék, de valaki elkapja a karom, és a falhoz taszít. Fájdalmasan fintorgok, majd összerándulok, ahogy egy tenyér csattan mellettem a falon. Meglepődve bámulok Jeremy dühös szemeibe.
- Mond mi a szarért kellett engem lerajzolnod? De ha már meg is teszed, legyen annyi eszed, hogy nem teszed közszemlére.
Én csak hallgatok, és bámulom a kavargó szürke szempárt, egyszerűen elbűvöl, olyan mint a tenger viharkor. Gyönyörű. Szótlanságom miatt még jobban fellobban benne a düh, a tenyér megint csapódik a falon, de még a fülem melletti hangos zaj sem tud rávenni, hogy elszakadjak tőlük.
- Mondjad már!
Erre már én is felrezzenek, majd próbálok válaszolni, de éljen; megint előjön az a fantasztikus tulajdonságom, ha stressz helyzetbe kerülök, dadogok.
- É.. Én cscs.. csak…
- Te jó ég, nekem erre nincs időm, de jobb, ha tudod, oltári nagy bajban vagy – mondja fenyegetően.
Újra a szemébe nézek, és a dühön kívül látok ott mást is, nem tudom mi az, de nincs időm felismerni, mert elszakítja a szürke örvényt tőlem.

Nagy nehezen eltelt a nap többi része, én még mindig Jeremy viselkedésén töprengtem, egyszerűen nem értettem.

Eddig úgy tett, mint aki felül áll ezen az egészen, nem vett részt a piszkálódásban, csak egy- egy gúnyos mosollyal jelezte, hogy nem bánja a dolgot.  Habár, amikor kezdett eldurvulni a helyzet, mindig leállította azokat, akik túllőttek a célon. 

A francba, megint rá kellett jönnöm, hogy nem értem az embereket. Ezen gondolkozva ballagok a metró állomás felé, a fülemben a kedvencem szól; a Massive Attack-tól, adok rá még egy kis hangot, teljesen ki akarom zárni a külvilágot.

Lassan sodródom a peron felé a tömeggel, nem látok senkit, és semmit, csak a legújabb képen gondolkozom, amit festeni fogok, meg Jeremy szemein, mert azokat is le akarom festeni. Kár lenne tagadni teljesen, megbabonáztak.

A tömeg izgatott mozgásából érzékelem, hamarosan megérkezik a metró, én is feleszmélek kicsit, sikeresen beszállok, körbenézek, lehangoló, mindenütt télikabátok, és hideg illat. Utálom a telet! Elindulunk, újra próbálok elmerülni a saját kis világomban, de valaki mindig meglök, így egy kicsit nehéz. Körbe kémlelek, keresek egy viszonylag bökdösés mentesebb helyet, és akkor meglátom őt.

Hála az égnek, háttal áll nekem, a barátai gyűrűjében.

Na innen tényleg jobb lesz dobbantani.

Éppen araszolnék arrébb, amikor hirtelen; megáll a szerelvény, és minden sötétségbe borul. Fantasztikus, más sem hiányzott, áramszünet vagy mi. Állunk a sötétben, hirtelen felháborodott hangot hallok a közelemből, jaj de jó, valaki szépen kihasználja az áramszünet adta alkalmat.

Egyszer csak tapogatózó kezet érzek az arcomon, felkiáltanék, de nem tudok, mert a kéz gazdája ügyesen betapasztja a számat, a másik kezével megbontja a sálam, és elveszi a nyakamról. Majd a tarkómat cirógatja, teljesen elgyengülök, az ott a gyenge pontom, nem tudok védekezni sem, csak próbálok nem összecsuklani. 

A következő merénylet ellenem, az a finom kis nyalás, amit az előbb simogatott helyre kapok. A nedves érintéstől egy kicsit magamhoz térek, újult erővel kezdek mocorogni, szabadulásom érdekében. A „molesztálóm” mintha ráérzett volna, hogy feltámadtam az előző megrökönyödésemből, finoman megharapja az állam, és egy puszit nyom az előző harapás helyére, majd elenged, én pedig ott állok zavartan, és felizgulva. Hálát adva a nagykabátnak, ami jótékonyan takar mindent.

Hirtelen tér vissza az áram, felébreszt engem is, körbenézek, keresem, ki lehetett a letámadóm. Valahogyan...

Újra, és újra Jeremyre esik a tekintetem, aki még mindig nekem háttal áll, habár mintha kicsit ziláltabb lenne a külseje, de nem; ezt csak biztos, én képzelem be.

Ő tuti, hogy nem lehetett, de akkor is tudni akarom, ki volt, aki ennyire ráérzett a gyenge pontjaimra.  Végre az én megállóm jön, kiverekszem magam a szerelvényből, és a sötét utcán elindulok hazafelé. Nem tudom ki volt az, aki elkapott, de az a férfi, nagyon érti a dolgát.

Igen biztos, hogy férfi, egy nő ezt sose tenné meg, vagy csak nagyon ritka esetben, meg a keze egy férfikéz volt. Meg életem második nagy szerelme egy fiú volt, ő simogatott hasonlóan, egy lány, teljesen másként ér az emberhez.

Amíg ezen gondolkoztam, haza is értem, örömmel láttam, valószínű egyedül leszek ma este. Nem baj, úgyis festeni akartam, azt pedig akkor tudok a legjobban, ha egyedül vagyok. Gyorsan otthoni, kényelmes festőruhát húztam, bekapcsoltam az ihlető zenét, és elmerültem az alkotásban.

Nem tudom, mennyi idő múlva; a telefon csörgésére eszméltem fel, apám volt az; közölte, hogy bent kell maradniuk a kórházban, nem tudják mikor jönnek haza.

Hiába, az orvosok élete már csak ilyen.

Amikor visszamentem, megdöbbenve láttam, hogy Őt festettem a képre, az egyik angyalnak pont olyan arca volt, mint Jeremynek. Azzal eddig is tisztában voltam, hogy tetszik, hiszen miért pont őt rajzoltam volna, de a festés teljesen más, az a rajz csak egy kis firka volt, de lefesteni az olyan, olyan más. Ezen agyalva zuhanyoztam le, utána meg próbáltam elaludni, de nem ment, mindig csak ő járt a fejemben. Bárcsak ő támadott volna le a metrón...


Másnap iszonyú kialvatlanul ébredtem, de végre péntek, csak pár óra és hétvége.

Örömömbe, jócskán vegyült üröm, amikor eszembe jutott, ma megint kémiánk van, jaj csak ne labor munka legyen; imádkoztam a suliig.

Bent hála ég, mindenkit feldobott a közelgő hétvége, és nem velem foglalkoztak. Eljött a rettegett kémiaóra ideje, persze labor volt, persze; vele voltam egy párban.

Nem nagyon szóltunk egymáshoz, csak néha nézett furcsán rám, amikor észrevette, hogy kitartóan bámulom. Igyekeztem elkapni a tekintetem, de soha nem sikerült időben.

Aztán egyszer csak, a szemembe fúrta a tekintetét, és meglepő módon, nem láttam benne mást, csak kíváncsiságot, és kérdéseket.

Azt hiszem, nyitva felejthettem a szám, annyira meglepődtem, hogy dühös tekintet helyett, ezt látom. Ő a döbbent arcomat egy kis mosollyal jutalmazta, amitől nekem is vigyorognom kellett. És az óra végéig, még sok-sok mosoly cserélt gazdát.


- Josh és, Jeremy!

- Igenis! - kiáltottuk, szinte egyszerre.
- Ma ti takarítjátok le az asztalokat. – közölte a tanárnő, majd odadobta a szertárkulcsot, és kiment a teremből.
Ahogy egyedül maradtunk, iszonyatos zavarba jöttem, hirtelen nem is tudtam, mit mondjak.
- Te azt az oldalt kezdd el leszedni oké?
- Pe.. Persze. – nyögtem ki nagy nehezen. Hülye dadogás!
Ő csak kedvesen kuncogott rajta egyet, majd elkezdett pakolni.
Nem is nagyon figyeltem oda,  mit teszek, csak azon járt az agyam, valamit mondani kéne, beszélgetni kéne vele.

De nem ment; semmi sem jutott eszembe, amit mondhatnék. Ahogy ott gondolkoztam, sikeresen fel is borítottam a sósavas üveget, automatikusan nyúltam érte, de hirtelen ott termett, és lefogta a kezem.
- Megbolondultál?! – rivallt rám - Figyelj már oda! Leégette volna a bőrödet...! – még mindig kiabált.
Én megint csak szerencsétlenül álltam, és csak egy bocsánatot sikerült kinyögnöm, szerencsére dadogás nélkül.
- Áh, inkább befejezem egyedül, ha rád kell figyelnem, soha nem végzek –  mondta, s közben meg, nem éppen finoman, ellökdösött az ajtóig.

Teljesen letörve ballagok el a rajz fakt terembe, ott szerencsére, a tanár annyi feladatot sóz ránk, hogy nem nagyon van időm a kémiateremben történteken gondolkozni.

De amikor eszembe jut, elszomorodom, elpuskáztam a lehetőséget, de nagyon.

 Végre szünet, ahogy kimegyek a folyosóra, látom teljesen sötét van odakint, hülye tél utálom! Belépek a mosdóba, lehajtom a fejem, és megmosom az arcom, amikor felemelkedem, érzem valaki a hátam mögött van átkarolta a derekam, és már megint sötétség... Újra azok az ujjak simogatják a tarkóm, a nyakam, a hajam.
- Ki a fe… - kérdeznék, de egy száj az ajkaimra csap, visszaszorítva a szavakat.
Életem egyik legjobb csókját kapom, játékos, mégis érzéki, és az íze, ah, soha nem kóstoltam még ilyen finomat.

Szívem szerint, a végtelenségig folytatnám, de a levegőhiány véget vet mindennek. Még bódultan kapkodom a levegőt, amikor a támadóm kifut a mosdóból, s a folyosói fényben, csak egy szürke nadrágot, és egy érdekes cipőt látok. Tudom, hogy azt a cipőt láttam már valahol. De nem ugrik be hol. Visszamegyek rajzra, és végig ezen agyalok, tudom, hogy valahol már  láttam.
Hétfő, utált hétfő, és egész hétvégén a cipőn agyaltam, láttam valakin, de nem tudom hol. Amikor belépek az osztályba, rögtön mindenkinek a lábát vizslatom, nem valószínű, hogy innen van a csábítóm, de ki tudja.

Senkin nem látom azt a cipőt, csalódott vagyok, de hoppá, most látom, Jeremy nincs is itt. Mondjuk merész gondolat, lenne azt feltételezni, hogy ő az.

Pedig annyira jó lenne, egész hétvégén a csókon merengtem, született is egy kép. Persze nem meglepő, hogy a vágyaimat ábrázolja, én és ő vagyunk rajta, hevesen ízleljük éppen egymást. Teljesen elmerülök az ábrándjaimban, amikor visszatérít egy hang a jelenbe. Ezt ezer közül is felismerném, az övé. Ahogy elmegy a padom mellett, a cipőjére pillantok, és rögtön lesápadok, ez az Ő cipője; azé aki letámadott a metrón, aztán meg a mosdóban.

Te jó ég!

Rosszul vagyok, nem értek semmit. Szédelegve jelentkezem, szólok, hogy szeretnék kimenni, a tanár csak az arcomra néz, és rögtön engedi. Az ajtóban még visszafordulok, találkozik a tekintetünk, aggodalmat látok benne, megszédülök megint, de most már a boldogságtól.

Ő volt az...

Három napja agyalok ezen, három napja kétségek között vergődök.

Mi van, ha csak egy szemét tréfa. De nem, nem lehet az, tréfából csak nem csókolt volna meg. Kilesek a folyosóra már mindenki elment, csak ő van bent.

Hála ég, ő is pont úgy piszmog a pakolással mint, én. Halkan nyitom ki az ajtót, és settenkedem az öltözőbe, látom nem figyel semmire, csak a zenét hallgatja, ami olyan hangos, hogy én is hallom. Mosolygok, ahogy rázza a fejét a ritmusra, de most feladatom van, majd máskor nézem őt, ha minden jól megy sokszor lesz alkalmam rá.

Gyorsan lekapcsolom a villanyt, mögé surranok , és átkarolom a derekát. Megdermed, majd egy gyors mozdulattal, kirántja a füléből a fülhallgatót, mozdulna, de megint megakad a mozdulat közben, mert lecsapok a tarkójára és kis puszikkal hintem tele. Érzem, ahogy bennakad a levegő, belemosolygok a tarkójába.
- Na milyen érzés, ha a saját csapdádba esel be… bele? – nem hiszem el, csak beledadogtam.
- Josh? – kérdezi, de hallom, hogy nevetgél mellette, így egy kicsit megnyugszom.
Megfordul a karjaimban, és végigsimít az arcomon, majd egy csókot lop tőlem.

Amikor elválunk egymástól, nevetve mondja:

– Hé lopod az ötleteim... Ezért valami büntetést érdemelsz.
- Mi legyen az? – kérdezem incselkedve.
- Még nem tudom, de majd kitalálok valamit – végig nyalja a nyakam. – És hidd el, nagyon találékony vagyok az ilyesmiben.
- Jó, az nagyon jó... a találékonyság... az... nagyon jó...    már azt sem tudom, mit beszélek, elveszek az engem kényeztető kezekben.



Nem tudom, hogyan lesz tovább, csak annyit, hogy ez egy ígéretes kezdet, és ha ő is akarja, még bármi lehet belőle. De most nem akarok gondolkodni, csak élvezni, élvezni azt, amit tőle kapok.






                                                              Vége.

 


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).