Másnap reggel csillogó szemekkel ébredt, és még mindig az elõzõ éjszaka történtek hatása alatt volt. El sem hitte, hogy tényleg megtette, keze alatt még mindig érezte a másik bõrének tapintását. Energikusan kelt fel, de rögtön lelohadt a kedve, amint rájött, hogy ma este már a saját szállásán alszik. Pár percig csak állt, majd meggyõzte magát, így is többet kapott, mint amit valaha is remélni mert. Már csak az lenne gyönyörû, ha ma reggel is a kapitánnyal reggelizne. Ettõl új erõre kapva, elindult kifelé a szobából.  Sajnálkozva vette tudomásul, hogy a taichou már elment otthonról. Neki látott a takarításnak, jobban elhúzta, mint szokta, mert arra várt, hogy a kapitány betoppanjon. De hiába várt, a férfi nem mutatkozott, így szomorúan elindult a szállására. A hangok a fejében megint zsongtak, súgtak, egyre többen mondták azt, hogy reménytelen, törõdjön bele, és örüljön annak, amit kapott.


Lassan bandukolt, azzal nyugtatgatva magát, holnap is láthatja Byakuya – samát.  Elért a szállásához, az udvaron sokan élvezték az esti szellõt, de õ annyira elmerült a gondolataiban, hogy senkit nem látott. Csak ment, üdvözült mosollyal az ajkain, gondolatai újra, és újra ugyanazon személy körül forogtak. Átélte az elmúlt napokat, érezte a simogatást, megnyalta az ajkait, mintegy felidézve a kapitány ízét. Már éppen újra élte azt a röpke kis csókot, amikor valaki útját állta. Nem ment gyorsan, de az ütközéstõl hátratántorodott, a másik elkapta a karját, és talán egy picit túl közel is húzta magához. Egy darabig csak nézték egy mást, Hana értetlenül figyelte a másik szemében fellobbanó gyengédséget, majd az azt követõ dühöt. A shinigami eltaszította magától, és keresztbe tette a karjait a mellkasa elõtt, lenézõ mosollyal méregette Yamadát, aki még mindig csodálkozva figyelte a kialakult helyzetet. A szemei még jobban elkerekedtek, amikor meghallotta a másik elsõ mondatát.

- Na végre hazatértél Hana, fáradtnak látszol, a kapitány ennyire igénybe vett az ágyban? Hallottam, hogy igényes a partnereire. Csodálkozom, amiért téged választott, látszik rajtad, hogy fogalmad sincs semmirõl.

- Ho… Hogyan? – kérdezte a vörös minden árnyalatában Hana.

- Jaj ne tetessd már magad, mindenki tudja, miért voltál ott ennyi ideig.   Egy ideje rád sem lehet ismerni, úgy mész oda dolgozni, mint akit nyaralni küldtek. Szóval mindenkinek lejött mi az ábra.   Készségesen aláfeküdtél mi?

Erre már Hana is felocsúdott

–        Miket beszélsz? Teljesen megõrültél Yuya? – annyira méregbe jött, hogy a másik elé állt, és egy picit odébb is taszította, így adva még nagyobb hangsúlyt a szavainak.


Az csak ironikusan nevetett, majd elkapta a karját, és a közeli falhoz taszította, amikor a másik kezével tovább kapálózott szabadulás után, akkor lefogta azt is. Hana nem adta fel, izgett, mozgott, rugdosott, Yuya egy idõ után megunta, a kezeit a feje fölé emelte, és hogy nyomatékot adjon abbéli vágyának, miszerint a másik maradjon nyugton, egy picit meg is emelte a fiút, a kezeinél fogva. Hana ledermedt, és halkan fel is szisszent a kellemetlen érzésre.
Yuya zavarba ejtõen közel tolta az arcát, és kitartóan fixírozta, sokszor tévedet a tekintete a szája felé, ami még nagyobb zavarba hozta, egy idõ után elfordította a fejét.

- Na végre lenyugodtál, és nem kell felhúznod magad, én is csak azt mondom, amit mindenki más. – látta hogy Hana lenyugodott, ezért elengedte.

Yamada teljesen sápadtan nézett rá, a szemeiben könnyek ragyogtak

–        Ezt most tényleg? – kérdezte sírásba fúló hangon.

Yuya komolyan bólintott, a fiú kitört a szorult helyzetébõl, és elrohant.


Csak futott maga sem tudta hová, egyszerûen nem értette, hogyan gondolhatják, hogyan hihetik azt, hogy õ és a kapitány. Persze szerette volna, ha együtt lennének, de az, hogy a taichou ribancának nézzék az kicsit sok. Ahogy hazaért, rávetette magát az ágyra, keserves sírásra fakadt, ezek után hogyan nézzen a kapitány szemébe, hogyan végezze a dolgát?  Nem tudta, eszébe jutott, hogy Yuya azt mondta, mindenki tud errõl, errõl beszélnek. Akkor biztos a kapitány is tudja, csak a fülébe jutottak a pletykák. Ettõl még jobban megriadt, teljesen kétségbeesett. Tehetetlen dühében a párnáját verte, majd lassan lenyugodott, a nap izgalmaitól kimerülten elaludt.

Másnap félve ment dolgozni, de hála ég nem történt semmi, elvégezte a feladatait, várt egy kicsit, mert azért látni akarta a kapitányt. De sajnos ma sem találkozott vele, ahogy belegondolt, talán jobb is így, nem biztos, hogy jól reagálná le a helyzetet. Így is nehéz mellette semlegesnek maradnia, hát még most, amikor tudja, mit beszélnek róla a többiek. Elindult a következõ feladata helyszínére, nevezetesen a csatornába, meg kellett néznie minden rendben van-e. Eszébe jutott, amikor itt bujkáltak Ichigóval, akkor õ is szívtelennek találta a kapitányt, mert nem tesz semmit a húga megmentése érdekében.  Most sem ismeri a kapitányt jobban, de a szíve mélyén érzi, meg volt az oka, amiért így akart tenni. A végén pedig csak kiállt a húga mellett, Hana a szívével érezte, a taichou jó ember, és képes szeretni is, csak elzárta a szívét valamiért. Minden vágya az volt, hogy egyszer kinyíljon neki, és ha nem is az egész szívét, csak egy kis részét magáénak tudhassa.


Teljesen belemerült a gondolataiba, arra riadt fel, hogy valaki megérinti, szégyen nem szégyen, az ijedtségtõl felsikoltott. Aztán meg majdnem azért, mert az elõtte álló alak hirtelen magához ölelte. Próbált kiszabadulni a szorító karok közül, de a másik nem engedte, majd ahogy mélyet lélegzett az orra megtelt a másik illatával, felismerte, és megnyugodott.

- Na végre, hogy megvagy, már mindenütt kerestelek, nem ebben a járatban kéne lenned, azt hittem valami bajod esett, aggódtam – mondta szemrehányóan Yuya.

- Tényleg, nem is vettem észre, hogy ennyire eltávolodtam. Miért kerestél?

- Izé… Beszélni akartam veled. – vakarta meg a feje búbját szégyenlõsen a másik shinigami.

Hana csak bólintott, és lélekben felkészült a pletykákra, amikkel megint traktálni fogja.

- Figyelj, ne haragudj a tegnapiért, nem akartam olyan bunkó lenni, de, nos aggódom érted, és ez a szóbeszéd is megrémített. – közben olyan bûnbánóan nézett Yamadára, hogy képtelenség volt neki nemet mondani.

Így Hana elfogadta a bocsánatkérést, a másik srác örömében elnevette magát, ez a nevetés, olyan ragadós volt, hogy õ sem bírta tovább, eleinte csak halkan kuncogott, majd hangosan nevetett Yuyaval. Kellett neki ez a kacagás, kicsit megtisztította a lelkét. Ahogy lecsillapodtak, újra egymásra néztek, és tudták minden rendben van közöttük.


Éppen ezért, nem volt nehéz észre venni Yuya újra elkomoruló arcát, barátságosan megbökte, majd kérte mondja el mi bántja. Barátja nagyot sóhajtott majd belekezdett.

- Ezt nem azért mondom el, mert veszekedni akarok veled, hanem mert a barátod vagyok, és fontosnak tartom, hogy tudd.  Szóval ma volt egy kis dolgom, és a hatodik osztag irodáinál kellett elmennem, akaratlanul is tanúja voltam egy beszélgetésnek, amirõl neked is tudnod kell szerintem.

- Igen? – kérdezte Hana remegõ hangon.

- Nos hallottam, ahogy Kuchiki kapitány és a hadnagya az az Abarai Renji beszélgetnek, vagyis a hadnagy kérdezte a kapitányt a veled való viszonyáról.  Nekem elég számonkérõnek tûnt a hangja, nem úgy beszélt, ahogy a felettesekkel szoktak, hanem úgy, mint egy féltékeny szeretõ.  A kapitány pedig kikérte magának, hogy veled hozták össze, azt mondta egy olyan fiatal fiúval, mint te, soha nem kezdene.

- Jó, és én erre mit mondjak? Mit szeretnél, hogy reagáljak? – kérdezte fáradtan Hana.

-Én azt gondoltam, hogy tudnod kell ezt mert…

- Mert szerelmes vagyok Byakuya – samába AZÉRT?! – lépett Yuya elé szikrázó szemekkel. - AZÉRT?! – lökte meg ordítás közben, Yuya erre elesett. Lentrõl nézett fel az õrjöngõ fiúra, aki sírva, ordítva közölte a világgal keserveit. - Igen szeretem a kapitányt, és igen, tudom, hogy köztünk soha nem lesz semmi, mondjanak bármit a pletykák, azzal is tisztában vagyok, hogy nem tart sokra, na most már mindent tudsz, boldog vagy? – kérdezte még mindig üvöltve majd, ott hagyta. 

- Nem Hana nem vagyok az – súgta a sötétbe, de ezt már nem hallhatta.


Hana egyszerûen nem értette, miért történik vele mindez, miért kell mindenkinek tudnia, vagy csak sejtenie azt, hogy szerelmes a kapitányba. Utálta ezt a helyzetet, UTÁLTA csupa nagybetûvel. Nem érdekelte semmi haza sietett, bevágta magát az ágyba, és próbált elaludni, nehezen de sikerült. Álmában természetesen a kapitány is szerepelt, és mintha ellensúlyozni próbálta volna a valóságban történteket, itt a férfi vidáman mosolygott rá, és elmondta neki, hogy õ is szereti. Boldogan mosolygott, és kéjesen sóhajtozott, amikor a gyengéd szerelemvallás átment fülledt erotikába.  A taichou szomjasan csókolta, majd úgy ízlelte a bõrét, hogy sok, sok kis foltot ejtett rajta, amikor pedig elért a fájdalmasan lüktetõ keménységéhez, a mennyekbe repítette õt.


Reggel, amikor felébredt, érezte, hogy az elõzõ éjszakai álma nem maradt következmények nélkül, nem igazán volt elragadtatva, de ahogy visszagondolt az egészre mosoly szökött az arcára, de amint eszébe jutott a valós helyzet, ez a mosoly eltûnt. Gyorsan kifutott a fürdõbe, és elkezdett készülõdni a mai napra. Byakuyánál kezdett, mint mindig, és most nagyon remélte, ma sem találkozik vele, nem akarta látni, még emészteni kell a hallottakat, hogy ugyanúgy tudjon vele viselkedni, ahogy elõtte. Gyorsan végzett a dolgaival, és elindult elvégezni a többi feladatát. A gyógyszer raktárban kellett leltároznia, pont neki való munka, oda kell figyelnie, rendszereznie, számolni, nem gondolkozhat, a reménytelen szerelmén. Amikor végzett fáradtan adta le a papírokat az irodán, elindult hazafelé, de ahogy kereste a kulcsait, nem találta. Iszonyúan megijedt, mert a mosoda kulcsa is ott volt az övé mellett, holnap ott fog dolgozni, ezért kapott egyet. Nem valószínû, hogy valaki a szennyesre pályázik, de akkor is meg fogják büntetni, mert elhagyta. Lázasan törte a fejét, vajon hol hagyhatta el, amikor beugrott, hogy Byakuya lakásában letette a bejárat melletti kis asztalra.


Elindult a kapitány háza felé, közben magában fohászkodott, hogy még ne legyen otthon. Imái nem találtak meghallgatásra, mert az ablaktáblák nyitva voltak, és hangokat is hallott. A taichou, és még valaki volt benn. Nem bírta ki, belesett az ablakon, úgy tervezte, csak bepillant, aztán az ajtóhoz lopakodik, elemeli a kulcsait, és lelép. De amikor benézett utána már nem tudta elszakítani a tekintetét a látványtól. A padlón Renji feküdt kibontott lángvörös tincsei beborították a barna fát, és ahogy rásütött a lemenõ nap, olyan volt mintha egyes helyeken lángolna. Szép volt, ahogy ott hevert az izmos teste finom verejtékben fürödve, az izgató érintések hatására. Felette térdelt Byakuya, és lassan simogatta, minden érzékeny helyet megtalálva, legalábbis a hadnagy sóhajai errõl tanúskodtak. Egy idõ után a lángvörös hajú felemelkedett, és viszonozta a kapott szívességet, a fekete hajú némán tûrte, élvezetérõl, egy- egy csendben kieresztett sóhaj tanúskodott. Renji finoman húzta le a kapitánya nadrágját, majd elégedett arccal kezdte el simogatni a férfiasságát.

- És én még aggódtam, amiatt a kis puhány miatt. – nevetett fel rekedten a tetovált shinigami.

- Fogd be. – majd a láng hajú fölé hajolt, és egy erõteljes lökéssel beléhatolt.

Hana megbabonázva nézte Renji arcát, száját amint kéjes fájdalmas kiáltásra nyílik, az élvezettõl a padlón rázkódó testét.  Pirosló arccal hallgatta a kéj hangjait, nem bírt elmozdulni, megdelejezte a látvány.


A kapitány egyszercsak az ablak felé nézett, pont bele Hana szemébe egy végtelennek tûnõ másodpercig összekapcsolódtak, de így sem tudta megfejteni a férfi tekintetét, a vágy és élvezet mellett volt ott még valami, de nem jött rá. Aztán eszmélt tulajdonképpen mit is tesz õ, kilesi két ember legintimebb pillanatait, a szégyen pörölyként vágott végig rajta, elszakította magát az ablaktól. Egy kicsit odébb ment, zihálva próbálta felidézni miért is jött ide, amikor eszébe jutott a kulcs, tudta be kell mennie érte, mert ide õ ma már nem jön vissza többet, sõt az is kétséges holnap megteszi-e. Bevágtatott az elõtérbe, felkapta a csomót, és rohanva indult a szállására, szégyentõl piros arcára a könnyek húztak ezüstös csíkokat.