|
~My lovely pain~
Kategória: Anime, Bleach
Szereplők: Ichimaru Gin, Aizen Souske
Korhatár: 18
Műfaj: Erotikus, Sötét.
Figyelmeztetések: yaoi, kínzás, trágár
Rövid leírás:
Gin szemszögéből íródik a történet. Egy összetört jellem, akit csak az elhaló remény éltet, de annyira Aizen hatása alatt van, bármennyire is meg akar szabadulni tőle, nem képes. S, hogy mi lesz a vége? Majd meglátjuk... A történetet csak azoknak ajánlom, akik szeretik a yaoit!
Ja és igen... ez az első Bleach ficem ^^
1. fejezet: Pecsét
~
Saru nélkül, csak fehér zokniban sétálok a fa teraszon, arcomon a szokásos mosollyal. Ez a vigyor már a védjegyem, egyszerűen levakarhatatlan, viszont most mégis muszáj lesz eltüntetnem egy kis időre. Oldalra fordítom fejem, és az eget kémlelem. Narancssárgás fények játszanak az égbolt palettáján, melyet a nap pennája fest be gyümölcsszínnel, pár madár szeli át az eget. Szép, szép… de nem nagyon érdekel. Szörnyen kíváncsi vagyok. Aizen –sama az elmúlt hetekben elég titokzatos volt, még velem szemben is, pedig eddig mindig mindent megosztott személyemmel.
Mindig. Tiszteltem és még most is tisztelem, csodálom a munkájáért, és ahogyan elérte céljait.
Némán lépkedek, néha még így is megreccsen egy-két deszkalap a talpam alatt, egyik kezem csak lóg a testem mellett, másik a fegyverem mellett kapaszkodik az övembe készen állva bármire. Megtorpanok, majd mélyet szippantok a friss levegőből. Az áramló szellemi energiák, mindig feltöltenek, melyek szüntelenül keringenek a levegőben. Hisz egész Soul Society szellemi energiából épül fel. Lassan, fokozatosan tüntetem el arcomról a vigyort, igyekszem hivatalos arcot ölteni, kénytelen vagyok. Hadnagyként előtte nem mosolyoghatok állandóan. Várok még egy kicsit, hisz érzem az ő auráját… már idekint érzem a lángoló hangulatát, biztosan ő is érzi, hogy itt vagyok, nem várathatom meg. Lassan félretolom a vékony fal ajtót, félhomályos szoba látványa tárul elém, Ő pedig háttal ül nekem. Lazán kihúzom magam, hogy a fekete egyenruha egyenletesen álljon rajtam.
- Ichimaru Gin hadnagy… Hivatott Aizen taichou – mondom kicsit morgó hangon. Nekem ez a hivatalos.
- Igen… Gin. Gyere beljebb – int felém lomhán kezével, de nem fordul meg. Magam mögött visszahúzom az ajtót, de nem ülök még le. Nem… amíg ő nem engedi, addig nem. Háttal ül nekem, egy egyszerű, sötét mintás kimonoban, gyertyák szolgáltatják a halvány fényt, és csak az apró karrándulásaiból sejtem, hogy ír valamit. Aurája megváltozott, furcsa érzés tölt el, ismerős bizsergetés. Ez nem jó jel.
- Tedd le a fegyvered. Nálam sincs – utasít még mindig unott hangon, s kérésének eleget téve lazítom ki övem, hogy utána a fal lábához tehessem óvatosan zanpakutoumat, s amint a parkettán koppan a fegyver, máris adja következő parancsát – ülj le, mindjárt befejezem.
Pár pillanatig csak nézek ki fejemből, nem értem ezt az egészet. ha hivatalos ügyben hívat, nem ilyen, most sokkal kényelmesebbek és lusták a mozdulatai. Végül csak ráveszem magam, és majdnem közvetlen mögötte a nekem szánt párnára helyezem magam törökülésbe, és térdeimre támaszkodom. Kíváncsian figyelem vajon mit ír, de széles vállaitól nem látom, csak azt hogy meredten figyel előre.
Nem kell túl sokat várnom, leteszi pennáját egy finom koppanással, majd felsóhajt, s kis pecsét nyomó kockáját a gyertya lángjába tartva hevíti fel, majd mikor eléggé felforrósodott azzal nyomja bele a jelet az iratokat lezáró faggyúba. Sosem tudtam megérteni mi lehet ennyi írnivalója egy kapitánynak. Lassan fordul felém, ruhájának érces susogásától kiráz a hideg, de végre arcát is láthatom. Fáradt szemeit, amik a szemüveg mögül lágyan tekintenek keresztül a külvilágra. Arcán érthetetlen mosoly ül, lágy, és tökéletesen kisimítja arcát. Barna haja mint mindig, hullámos tincsekben hullnak néhol előre, igazi ártatlan arca van ilyenkor, de az a tekintet, amit felém irányít. Szinte marón égeti bőrömet. Ez az ő hatalma, a saját bűvereje. Mire teljesen felém fordul, már tekintetem rég megszokja a félhomályt, s azt az illatot, amit a fanyar, szürke gyertyák árasztanak magukból.
- Gyerünk Gin, lazulj el, csak beszélgetni akarok veled… kérni valamit – kérni? Egyre zavarosabbá válok. Mit akarna tőlem kérni? De szavaira a szokásos mosolyom kerül vissza, fokozatosan kúszva foglalja vissza helyét arcomon.
- Mit akar kérni? Aizen taichou? – kérdezem sejtelmesen, de ahogy leveszi szemüvegét, és hosszú pillanatra lehunyja pilláit, a levegő bennem reked.
Nem… nem lehet… megint kezdi. Lustán hajába túr, hogy hátra simítsa tincseit, s az eddig elől kandikáló fürtök fele immáron fejéhez lapul, de pár még így is előre hullik. Szívem szaporább ütemre vált, mindig ez történik, ha meglátom ezt az arcát. Mióta rám talált ezzel tudott magához hódítani, ezzel a megjelenéssel. S tudja, hogy ezt sorra ki tudja használni nálam, nagyon jól tudja, és meg is teszi. Mindig, amikor akar valamit.
Ahogy kínzó csigasággal nyílnak fel szemei, nyelnem kell egyet felkészülve a babonázó pillantásra, és nem is kell csalódnom. Pont ugyan úgy néz ki… mint akkor.
Leteszi okuláréját a kis asztalkára amin eddig írt, tekintetét egy pillanatra sem levéve pihegő arcomról, ezzel is tökéletesen a bűvkörében tart. Amint keze szabaddá vált, felém kezdi nyújtani, lassan rásimítja arcomra, nem tudok mozdulni, képtelen vagyok.
- Tudom, hogy már észrevetted… készülök valamire – én ismerem a legjobban, e felől nincs kétségem, de ez a dolog kölcsönös, Ő is úgy ismer engem, mint a saját tenyerét.
- Igen – válaszolom halkan, mégis határozottan. Végre megosztja velem?
- Helyes. Nem csalódtam benned – mosolya kiszélesedik ,elégedettséggel tölt el engem is. Az elismerés nekem nem ér fel semmivel, ez a legjobb érzés – Komoly dologról van szó. Bízol bennem? – biccentek, de kissé kezd zavarni, hogy tenyere még mindig arcomon van, kezd égetni az érintése – Engedelmeskedsz minden utasításomnak? – teszi fel az újabb kérdést, lassan már egy vallatáson kezdem érezni magam.
- Persze kapitány, ez természetes – mondom már szinte áhítattal. Utálom hogy ezt mindig kihozza belőle. Utálom.
- Ebben reménykedtem – mondja lágyan, majd felém kezd hajolni, teljesen ledermedve hagyom, hogy arcomra hajoljon. Akarok én tiltakozni? Ki tudja? Mert én nem.
Bizserget közelsége, de még mindig csak tenyere érint. Lehelete éget, ugyan úgy mint barna tekintete. Szemem egyetlen pontra szegeződik, ajkaira. Óvatosan kezdi enyéimet végigsimítani, szikrák pattannak ki bőröm alól érintése nyomán, szám azonnal remegni is kezd. Ugye nem csak ezért hívott ide? Ugye nem ezt akarja kérni tőlem? Már megint? Azt hittem végre beleavat titkába, de csalódnom kell. Nem bízik meg bennem eléggé. Gondolataimból fellángoló csókja józanít ki, sőt… inkább egy más fajta kábulatba ejt, egy mélyebbe, ahonnan nincs visszaút, nincs kijárat. Az ajtó zárva van.
- Taichou – nyögöm ajkaiba, de nem hatja meg, felmorranva furakszik nyelvével ajkaim közé, s remegve hagyom hogy ízleljen. Utálom… utálom, hogy legyengít, én ennél sokkal erősebb vagyok.
Lassan szétsimítja rajtam az egyenruhát, forró bőrömet lágy ujjai érintik meg, kocsonyává válok tőle.
Gyűlölöm…
Cirógató mozdulatokkal buktatja le vállamról a fekete anyagot, a meleg hiánya amit ez a burok adott megszűnik, az enyhe hűvösség megcsap, és újabb remegésre készteti testemet. Hiába feszengésem, hiába a keserves nyögések, megmoccanni nem tudok, mintha nem s akarnék, s Ő sem enged el, kiélvezi testem blokkolását az utolsó percig. Ujja megtalálja mellkasom legérzékenyebb pontját, újabbat nyögök egyre szenvedélyesebb csókjába, megfeszül egy pillanatra testem, majd újra elernyed. Mintha tollhegynyi, millió tűzgolyó görögne végig ereimben úgy érzem pezsdülését, s tetézi az égető érzést számról letérő ajkai, ahogy nyakamra nyálcsíkot húzva kezdi bőrömet ott falatozni. Felkapom végre kezeim, és ruháját markolom meg, kapaszkodót keresek utolsó mentsvárként, és hiába tudom, rajtam ez sem segít, csak görcsösen szorongatom, mielőtt teljesen elolvadnék. Sóhajaim visszaverődnek a falakról, undorral hallgatom minden lélegzetvételem ami miatta ilyen heves és szapora. Ágyékom már forrón feszít, s csak a bő ruhának köszönhetem a rejteket, de hiába mindez, ismer már annyira, hogy tudja mikor váltja ki belőlem a vágyat, sóvár testem előpattanó jeleit, melyek többért könyörögnek elmémmel ellentétben. Egy-egy ponton erősebben szívja meg nyakam, felszisszenek a fájdalomtól, s a tudattól, hogy újra megjelölt. Egyedül az nyugtat meg, hogy tudom pár nap és ez is eltűnik. Úgy mint a többi folt, amit mindig testemen okoz. Felsőtestem már teljesen szabad, mezítelenül remegek előtte, és utolsó csepp erőmmel ezt a reszketést fojtom el, amíg csak bírom. Hátamba karmol érzéki mozdulattal, kéjesen sóhajtok fel, ívbe feszül testem, és lehunyom szemeimet, mosolyom már rég nem virít, teljesen elbújt arcom zegzugába, ahol csak emlékezetemben láthatom.
- Hidd el… nekem is nehéz lesz ezt kérnem tőled – hát mégis van valami más, ami miatt hívatott? Végre nem csak erre kellem neki… végre… Mi lehet az? Vajon mi?
Testem egy nyögéssel csuklik össze, mikor nadrágom alá csúsztatva kezét fogja meg forró ölem kemény vesszőjét, egy pillanat alatt visszarántott a józanságból vissza a sóvárgásba… Mindig tudta a módját.
- És mi lenne az? – fülled sóhajjal szakad ki belőlem a kíváncsi kérdés, mely egyre jobban foglalkoztatja kábává tűnő fantáziámat. Hátam fogva, ajkaival már mellkasomra tér, fogaival finoman karcolva bőröm ér el mellbimbóm csúcsáig, majd azt harapdálva foglalja el magát, engem pedig az őrületbe kerget. Érzem, ahogy keze szorításában duzzad egyre jobban vágyam, de nem lazít ujjai merev tartásán, csak hagyja hogy belefeszüljek, s egyre nyomasztóbbá téve a környezetet fullasztó nyögésekben gyengüljek el. Fejemben ezer harang kezdi zengő dallamát, látásom már ködös, tekintetem kába, kezeim remegnek, de így kezdem el ruháját bontani, elégedett sóhaját hallva szívem kihagy egy ütemet, majd újra rákezd őrjítő hajszájába. Látni… látni akarom újra egész lényét, érinteni, majd mélyen belekarmolni gyönyöröm, ahogy jóval az utolsó előtti pillanatban minden kényeztetése abbamarad. Mire kinyitom újra szemem, az ő felsőtestén sincs már ruha, s hátáról, előre, vállára szökő vörös csíkok ékesítik eddig hibátlannak vélt barnás bőrét. Nem kérek bocsánatot, hisz mosolyog, szemében tűz, és mérhetetlen vágy. Fokozatosan dönt hátra, majd amint a padlóra fektetett egy gyors mozdulattal húzza le rólam a maradék ruhát, így egy ádámkosztümben virítva felsőbbrendűsége felett nyúlok el, ficergésemmel a kényelmes elfekvésemet keresve. Szemeivel úgy néz végig rajtam többször is, mintha tekintetével nyaldosna végig, szinte érzem azt a szellemi érintést, amit íriszeiből bocsát felém, s már ennyivel is bekebelez. Félelmetes mégis hívogató, hipnotizáló tekintet. Élvezettel simít végig testemen, majd felém kerekedik, térdeivel lábaim közé férkőzve kényszerít egy egyszerű terpeszbe. Még mindig nem válaszol nekem, csak húzza az agyam. Lehet csak játékból mondta tovább? talán csak azért, hogy engem ingereljen? Elképzelhető.
Megfogja egyik lábszáramat, s felemelve kényszeríti térdem az összehúzásra. Ugyan ezt teszi másik lábammal is, s ezzel a pozícióval tökéletesen azt sugallom felé, hogy átadom magam kegyeinek, s fantáziájának minden vágyát kiélheti rajtam, de a látszat csal. Ez nem én vagyok.
- Kawaii – susogja borzongatóan, mire csak morgok egyet elégedetlenül… Nem szeretem, ha ezt mondja rám… nem vagyok édes, nem vagyok aranyos. Shinigami vagyok, az 5. osztagban, hadnagyként. Egy hadnagy nem aranyos… egy hadnagy harcias és erős.
Kuncogással konstatálja fintorom, ujjai fenekemre siklanak, arcom azonnal kisimul, s pilláimat hosszan hunyom le, sóhajom magamba rekesztem, nem engedem kitörni. Nem érdemli meg.
Viszont ahogy egy ujját vezeti belém ez mind kiszökik egy apró nyögéssel, s összerántanám lábaim, de szabad kezével erősen tartja egyiket, így képtelenné téve tervemet. Lassan enged csak fel testem, s érzelmeim összefolyni látszanak bennem. Gyűlölet és vágy, tisztelet és undor, rajongás és utálat. S az egészet felváltja a sóvárgás, a mohóság és a kéj. Testem lángol érintése nyomán, tenyereimet a parkettának feszítem, s ahogy érzékeim a lávatengerben olvadni kezdenek, végtagjaim úgy ernyednek el, lábaim önkénytelenül tárom szét, ezzel nagyobb hozzáférést biztosítva minden porcikámhoz. Még… akarom még…
Növekvő feszültség, forró zizegés, lüktető gyönyör az, amit érzek, de mind szürke köddé válik, amint megszakítja kontaktusát velem, rongybabaként terülnek szét tagjaim a földön. Pihegve hallom csak ruha érzéki susogását, félig nyitom csak fel szemhéjam, már érzem is a tenyereket újra lábaimon, melyek az alacsony magasba emelik összehajlott izmaim, s bejáratomnál egy enyhén nedves, de annál forróbb tag mered lüktetve.
- Azt akarom, hogy légy te a 3. osztag kapitánya – a mondat felér egy jégkockás fürdővel, szemem, s pupilláim azonnal kikerekednek, már tenyereim támasztom is a földre, hogy felüljek.
- Na de – alig emelkedem a föltől pár centimétert, azonnal felkiáltva csapódom vissza, ahogy belém vezeti vastagon duzzadó férfiasságát. Nyöszörögve kérlelem őt a befejezés iránt, de szavaim összezavartak és érthetetlenek, csak elhaló félhangok szöknek ki torkomon. Végül szívem csak rásegít, s hiába a hullámzó gyönyör, mégis megformálok szavakat.
- Ta… Taichou… miért? – nyögöm akadozva a lassú, kínzó ütemtől, de már alig tudok csak figyelni rá, agyamat elárasztja az a kéjforrásból áramló hőség, ami egész testemet égeti már.
- Ha bízol bennem, megteszed – egy erősebbet lök, s én nyekkenek egyet – ha ezt elérted, elmondok mindent… addig ne is kérdezz – arca olyan fagyos, akár a jéghegyek csúcsa, tiltakozásom már semmit sem ér, és a bizonyítási vágy mindenek felett ál. Képes leszek rá. Bár olyan érzés, mintha kivetne maga mellől, mégis érzem, hogy nem ez a célja.
- Ne hidd, hogy nem volt megfelelő a munkád… nehéz lesz posztodra megfelelő hadnagyot választanom – nem érdekel… nem érdekel a szövegelése, így csak még rosszabbul esik, de ki nem mondanám – Adok neked egy jelet… amivel te is érezni fogod, hogy hozzám vagy kötve… ne feledd.
Tudtam… tudtam, hogy legalább ennyit jelentek neki. Szám már szóra nyílna, hogy a kérdést megfogalmazza, de tempóján olyan hirtelen gyorsít, hogy észbe kapni sincs időm, eszeveszett tempóban áraszt el a gyönyörhullámok elő habjai, s felnyögve feszítem fejem a földnek.
Hirtelen erős tenyere erőszakosan tapasztja be szám, mintha nem akarná nyögéseim hallani, amik után oly sokszor könyörgött régebben. Összeszorítom szemem, hisz mindjárt megfulladok, de szemeim azonnal kipattannak, amint megérzem a mindennél fájóbb és maróbb égetést bőrömön, fenekem egyik zugában, hangos sikolyom tenyerébe tompul, szemem sarkából kicsordul a könny a fájdalomtól, de a gyönyört hozó mozgás hamar elfeledteti velem ezt a pillanatot, pár szapora lökés kell még, s sikolyomat az orgazmus mindent elsöprő hulláma ráng végig egész testemen, távolról egy mély hörgést hallok, s bensőmbe forró nedvet áramlani.
Vége… vége van.
Kábán sóhajtozom oldalra billentve fejem, óvatosan leteszi lábaimat, de egyszer még végigsimít azon a ponton, ahol az előbb megégetett. Résnyire nyitom szemhéjaim, halk koppanásra figyelek fel, és tekintetem megakad a kis tárgyon. A kockán, melyekkel a pecséteket szokta nyomni. A tompa fényben is jól látszott, ahogy gőzölög, s a parketta lakkjába halvány foltot éget.
Megbélyegzett, billog került a fenekemre, mint a jószágállatoknak. Egy tárgy lettem, bár úgy éreztem eddig is magam, de így bizonyossá vált. Egy eszköz vagyok a számára, s hagyom.
Felöltözik, haját visszarendezi, s szemüvegét is felkapja magára.
- Lassan öltözz… remélem értetted a feladatod – jelenti ki kedvesen, de számomra ez mégis érzelemmentes. Hogy mit érzek most? Megaláztatást? Ugyan… azt az érzést már rég eltemettem magamban, túltettem magam rajta, s elfeledtem. Nem.
Tisztelet. Gyűlölet. Rajongás. Undor. Lojalitás.
Ez mind egyszerre bennem lakozik.
Még nem moccanok, csak kábán pihegek tovább, kiheverem az elmúlt pillanatokat. Rá nézek, újra háttal van nekem, ruházata teljesen rendezve, mozdulatlanul, mintha csak a távozásomat várná.
Szeretem? Talán. De felesleges civódnom ezen, hisz úgyis tudom, viszonzatlan lenne, így fel sem merül saját magamban sem a kérdés. Szeretet? Hiú ábránd. Az azoknak való, akiknek vannak érzéseik.
Neki nincsenek, én így ismertem meg. Kedves külseje is csak látszat, semmi több. A belső az ami számít, s az ő belsejét érzelmek terén, egy fekete lyuk képezi. És én mégis reménykedem. Mert egy idióta vagyok. Egy megpecsételt idióta.
|
