1365 nyár eleje, valahol Közép-Japán felé:

– Acélkarmok! – Inuyasha hangos kiáltással esett neki a védtelen, vékonyabb törzsű fának, ami a képzeletében egy félelmetes és roppant erős démon alakját vette fel.

Persze, a fa nem mozdult és a kis féldémon első csapásától nem is dőlt ki, bár a törzsén szép, hosszú és mély sebek keletkeztek Inuyasha hegyes karmaitól. A gyermek elégedett volt, de azért újra nekiveselkedett, hogy „megküzdjön a félelmetes ellenféllel”, ahogy ő mondta. Tudta persze, hogy az csak egy fa, de mióta Kasumi elmesélte neki Akazuki történetét, Inuyashát teljesen magával ragadta Gin, a bátor félkutyadémon karaktere. Ő is olyan erős akart lenni, mint Gin, hogy meg tudja védeni magát és bár sosem mondta ki még magának sem, de Kasumit is meg akarta védeni. Felugrott, cselezett, támadott és visszahúzódott, mintha igazi lenne a küzdelem közte és a „démon” között. Végül az ötödik csapással a fa végre megadta magát és hangos recsegés-ropogás közepette eldőlt.

– Ezt neked, te mocskos démon! – húzta ki magát büszkén Inuyasha, miközben szemrevételezte a művét. – Többé nem fogsz engem csak úgy lenézni, az biztos!

– Hát, ő már biztosan nem fog semmit sem csinálni – jegyezte meg komoly hangon Kasumi, aki éppen a maradék gyümölcsöket pakolta el. – Ha már megölted ődémonságát és megszabadítottál minket egy ilyen hatalmas veszélytől, talán odébb is állhatnánk, te bátor hős.

– Minden rendben, Inuyasha? – kérdezte a lány, inkább megszokásból, mint aggodalomból.

– Én nem vagyok olyan puhány, mint te! – vágott vissza a féldémon és felgyorsította a lépteit.

– Azt én is tudom – bólintott Kasumi –, csak meg akartam bizonyosodni, hogy nem maradtál le.

– Bah! – szegte fel a gyermek a fejét, mint mindig, ha szerinte Kasumi ostobaságot beszélt.

Hallotta, hogy a lány felkuncog, de a hangjában nem volt gúny, inkább vidámság. Inuyasha nem értette a dolgot, de nem is érdekelte, míg fel nem értek az emelkedőre. Jó magasan voltak, alattuk sebes sodrú, vad folyó zúgott, a partja pedig igen keskeny volt mindkét oldalon. A másik oldalon folytatódott az út, tőlük pedig mintegy két ri* távolságra egy kötélhíd volt látható. Inuyasha nem szerette a kötélhidakat, mert könnyen el lehetett vágni valaki útját a két végén. Nem volt hová futni, legfeljebb csak lefelé lehetett ugrani. Így a szirt széléhez futott, de szomorúan állapította meg, hogy a fal túlságosan sima éa karmaihoz képest. Nem lett volna képes lemászni, vagy ha mégis, akkor nem tudott volna rendesen megkapaszkodni semmiben. Még növények sem nőttek a falon, csak pár fűcsomót látott lejjebb, amik semmit sem értek volna. A part pedig túlságosan keskeny volt, ráadásul a víz is túl vad ahhoz, hogy megpróbáljon úszva átjutni. Az ár azonmód elsodorta volna és Inuyasha is tudta, hogy ilyen erős sodrásban esélye sem lenne élve kijutni a partra.

– Inuyasha, gyere, vagy itt hagylak! – hallotta meg Kasumi hangját, mire azonnal abbahagyta a bámészkodást és a lány után futott.

– Mi az? Hallasz valamit? – kérdezte Kasumi aggodalmasan, mire Inuyasha bólintott.

– Egy pap – mondta halkan Inuyasha, miközben a fülei hátralapultak a félelemtől. – Erre tart, de még nem látni – mutatott a másik partra, ahol egy fákkal és bokrokkal övezett ösvény húzódott. – De hallom, ahogy jön és kántál és van nála csengettyű. A szagát is érzem.

– Csengettyű? Akkor talán egy buddhista pap, vagy szerzetes lehet – vélekedett Kasumi és szemrevételezte a hidat. A pap akkor tűnt fel az ösvényen és már a lány is ki tudta venni az alakját. – A hídon nem férünk el egymás mellett, azt mondom, engedjük át és utána mi is átmegyünk.

– Nem engedem, hogy bántson téged – mondta lágy hangon a lány. – Ha ilyesmire készülne, akkor majd elveszem tőle a kedvét, akár buddhista, akár egy gonosz démon, rendben?

A pap lassan jött át a hídon és Inuyasha kikukucskált Kasumi háta mögül. A férfi őt nézte, Inuyasha tudta, hogy észrevette őt, mert összehúzta a szemöldökét és elhallgatott. Majd a ruhája alá nyúlt és néhány papírdarabot vett elő. Talizmánok voltak, ebben Inuyasha biztos volt. Egy kéz ért a fejéhez és Inuyasha felnézve Kasumi megnyugtató, de komoly tekintetével nézett farkasszemet. Ez kissé megnyugtatta, de hátrálni kezdtek, hogy több utat adjanak a másik félnek. Mikor a férfi átért, megállt és előbb Inuyashára nézett, csak aztán vette szemügyre Kasumit. Végül a tőrökre esett a pillantása és a szemei elkerekedtek. Az arca alapján valahol a harmincas évei végén járhatott, de Inuyasha nem tudta biztosan. Mindig nehezen tippelte meg az emberek életkorát.

– Isteni fegyvereket hordasz magadnál – szólalt meg a pap. Mély hangja volt, mintha valaki egy kút mélyéről szólt volna. – Mégis egy veszedelmes démonkölyköt védelmezel, amelynek élnie sem lenne szabad.

– Könnyen ítélsz anélkül, hogy tudnád, miről beszélsz, buddhista – mondta határozott hangon Kasumi, miközben megkerülte a papot. Inuyasha vele mozdult és észrevette, hogy Kasumi lépései óvatosak és pontosan kiszámítottak. A híd felé araszoltak úgy, hogy Inuyasha mehessen át először. A gyermek senkinek sem árt, neked sem fog. Azonban, ha neked ártó szándékaid lennének vele szemben, úgy elveszem tőle a kedved. Hogy a fegyvereim isteniek-e, vagy sem, nem számít. A gyermek a védelmem alatt áll és senkinek sem fogom hagyni, hogy bántsa.

– Ezek Raizennek, a Villámok és az Ég istenének tőrei. Hogy kerültek hozzád, egy egyszerű halandó leányhoz?! – A pap hangja haragosra váltott, vagy inkább fenyegetőre, mire Kasumi felemelte a tőröket és azok körül zöld villámok kezdtek villogni. Inuyasha hangosan nyelt egyet.

– Inuyasha, menj át a hídon! – mondta Kasumi, a hangjában pedig nem utasítás csengett, de egyértelmű volt, hogy nem szeretné, ha a gyerek ellenkezne vele.

– De… mi lesz… ha… – Inuyasha a tekintetét Kasumi és a férfi között járatta, miközben halálra volt rémülve.

– Minden rendben lesz, kicsim, bízz bennem! Ez az ember nem fog neked ártani. – Kasumi hangja határozott és megnyugtató volt egyszerre.

– Fogalmam sincs, ki az a Raizen nevű isten, de nem lehetett valami ügyes, ha hagyta, hogy a fegyverei egy halandó kezébe kerüljenek – mondta Kasumi és a hangján hallatszott, hogy mosolyog. – Főleg egy olyan kezébe, aki bánni is tud velük.

– Állj félre! A démonfattyúnak vesznie kell! – A férfi kirontott oldalra és már dobta is a talizmánokat.

– Nem öllek meg, ne félj, én nem vagyok gyilkos – mondta Kasumi, majd felállt, elengedve a férfit. – Ahogy az az ártatlan gyermek sem, akivel végezni akartál.

– Az egy féldémon és egy nap… – kezdte a pap, miközben feltápászkodott.

– És mi van akkor, ha féldémon?! – rivallt rá a lány, Inuyasha pedig összerezzent a hangjától. Ritkán hallotta Kasumit dühösnek. – Talán nincs joga élni?! Talán azért, mert féldémon, a puszta létezése is tiltott?! Nem ő választotta, hogy féldémonnak szülessen, de a magadfajták miatt kell bujkálnia és menekülnie egész életében! A magadfajták hajkurásszák őket állandóan és a magadfajták azok, akik megkeserítik az életüket! Mindannyiukét! Nem csoda, ha félik és gyűlölik az embereket.

– Egy nap meg fogod bánni, hogy megvédted őt, de akkor már késő lesz – csóválta a pap a fejét szánakozón. – Túl késő lesz.

– Nem tudhatod, de az biztos, hogy te és a világ előítéletes azokkal szemben, akik másmilyenek. Nem fogadjátok el őket, mintha ők tehetnének arról, aminek születtek – közölte hidegen Kasumi, majd elindult a híd felé. Mielőtt rálépett volna, félig megfordult és a férfira nézett. – Ha újra megpróbálsz neki ártani, vagy bármely féldémonnak, nem leszek ilyen kegyes.

Inuyasha még mindig rettentően félt, ahogy Kasumi és a pap szavait hallgatta. A férfi gyűlölte őt, Kasumi azonban kiállt érte. Megvédte és azt mondta, a létezése nem bűn, hogy nem ő tehet arról, amiért féldémonnak született. Inuyasha most már tudta, hogy meg kell kérdeznie, így amikor a lány átért, minden bátorságát összeszedte a kérdéshez. De még mielőtt megszólalhatott volna, Kasumi letérdelt hozzá és gyengéden megsimogatta a fejét. A tekintete most teljesen nyílt volt és barátságos.

– Nem esett semmi bajod, Inuyasha? Nem sérültél meg? – Kasumi hangja lágy volt és kedves egy csipetnyi aggodalommal keverve. A gyermek megrázta a fejét. Semmi baja nem volt, a papírfoszlányokat már messzire repítette a szél, őt pedig megvédte a tűzpatkány bundájából készült öltözéke. - Biztos?

– Biztos – bólintott Inuyasha. – Jól vagyok, nem kell aggódnod miattam.

– Akkor jól van, örülök, hogy épségben vagy – ölelte magához Kasumi a féldémont.

– Miért hív mindenki féldémonnak, meg démonfattyúnak? – kérdezte komoly hangon a gyermek, mire Kasumi értetlenül pislogott.

– Mert féldémon vagy – válaszolta Kasumi, mire Inuyasha félredöntötte a fejét. Nem értette a dolgot. – Te… nem tudod, mi az a féldémon? – Inuyasha bizonytalanul rázta a fejét, mire Kasumi felsóhajtott. – Beszélgessünk egy kicsit, jó?

Kasumi felállt, majd egy lapos kőhöz vezette Inuyashát és letelepedtek egymás mellé. Inuyasha választ várt és úgy tűnt, Kasumitól most meg is fogja kapni, amit szeretett volna. Pár percig némán ültek egymás mellett, mire Kasumi megszólalt.

– A féldémonok olyan lények, akiknek az egyik szülőjük démon, a másik pedig ember – magyarázta. – Általában az emberi szülő az anya.

– Az édesanyám… ember volt… – suttogta halkan Inuyasha, ahogy emlékeiben felrémlett az anyja képe. Nehezen, de megállta, hogy a könnyek, amelyek a szemét szúrták, ne buggyanjanak ki. Nem akart Kasumi előtt sírni és nem akart gyengének látszani. – Egyszer… egyszer megkérdeztem tőle, de...csak szomorú lett és… sírt így… így…

– Így inkább nem kérdezted meg többször, nehogy fájdalmat okozz neki – mondta Kasumi, Inuyasha pedig bólintott. A fülei lekonyultak az emlékekre. – Ha édesanyád ember volt, akkor édesapád volt démon. Ha tippelnem kéne, a füleid miatt kutyadémonnak mondanám. Róla tudsz valamit?

– Már ő is meghalt – mondta a kis féldémon. – Édesanyám azt mondta, hogy azon az éjszakán halt meg, amikor születtem, így sosem ismerhettem. Megmentett minket.

– Biztosan nagyon szeretett titeket, ha képes volt feláldozni az életét – simogatta meg lágyan Kasumi Inuyasha fejét. – Nem kell szégyellned, hogy féldémon vagy, nem érsz kevesebbet sem az embereknél, sem a démonoknál. Te mindkettő vagy, Inuyasha, de neked kell eldöntened, hogy akarsz élni. Nem te választottad ezt az életet, de erősnek kell lenned, ha élni akarsz.

– De miért gyűlöli mindenki a féldémonokat? – Inuyasha őszinte, tiszta tekintettel nézett fel Kasumira. – Vagyis… a legtöbben?

– Tudod – Kasumi hangja elgondolkodó volt –, az emberek félnek attól, amit nem ismernek és nem értenek. Így ahelyett, hogy próbálnák megismerni azt, ami ismeretlen, inkább elpusztítják. Nem szeretik, ha valaki másmilyen és a démonoktól különösen félnek. De te nem tehetsz arról, hogy féldémonnak születtél, nem kell mindenkit gyűlölnöd. Vannak jó emberek és jó démonok is a világon, érted?

– Azt hiszem… – mondta Inuyasha kissé bizonytalanul.

– A lényeg, hogy te döntöd el, hogy akarod élni az életedet. Ez a te döntésed, a te életed – magyarázta türelmesen Kasumi. – Én is csak segíthetek neked, ha szeretnéd. Az is a te döntésed volt, hogy velem jössz és biztos vagyok benne, hogy fogsz még jó emberekkel és jó démonokkal találkozni az életed során. Lehet, hogy nem ma, vagy holnap, de egyszer biztosan.

– És te mindig mellettem leszel? – kérdezte a kis féldémon, miközben óvatosan belekapaszkodott Kasumi karjába.

– Mindig, amíg csak szeretnéd. Nem hagylak magadra, ne félj! – mosolygott a lány.

Tokió, a jelen:

– Szóval így tudtad meg, hogy mik a féldémonok? – kérdezte Kagome, miközben a cipőjét vette. Inuyasha bólintott. – Kasumi-san nagyon kedves lány lehet, ha így törődött veled.

– Ma délután elviszel arra a Todai nevű helyre, ugye? – Inuyasha tekintete szúrós és komoly volt, még előre is hajolt, mintha azt próbálná kipuhatolni, vajon a másik hazudik-e. Ráadásul témát akart váltani.

– Mondtam, hogy igen, de ha most nem indulok el, el fogok késni az iskolából – válaszolta Kagome. – Majd sietek haza és indulunk is.

Elköszönt mindenkitől és már kinn is volt az ajtón. Inuyasha nem ment utána, ahogy szokása volt, most nem zavarta Kagomét. Ahogy a család többi tagját sem. Sota már elindult, Kagome nagyapja a nappaliban újságot olvasott, Higurashi asszony pedig a boltba indult bevásárolni. Inuyasha egyből Kagome szobája felé vette az irányt, mindig ott érezte magát a legnagyobb biztonságban, ha a modern korban járt. Nem mintha a ház többi része veszélyes lett volna, de Kagome szobáját belengte a lány kellemes és finom illata, ami mindig lecsendesítette Inuyasha szívét és lelkét. Úgy döntött, megnézi azokat a mesekönyveket, amiket előző este Kagome asztalán hagyott. Mikor hazajöttek, már nem volt kedve hozzájuk, ráadásul Sota játszani hívta, amikor hazaért az iskolából. Inuyasha kedvelte Kagome kilenc éves öccsét, szívesen játszott vele, mert kevésbé volt idegesítő, mint Shippo. Bár a kisfiú legalább olyan félénk volt, mint a csapat rókadémon tagja, de mivel mindketten gyerekek voltak, Inuyashát ez nem zavarta túlságosan. Ráadásul Sota szemében ő egy hős volt, aki mindentől megvédi a világot, ez pedig büszkévé tette a féldémont.

Ám az asztalon valami más is várta, egy papír, vagyis inkább több papír, aminek nagyon ismerős címe volt. Inuyasha egyből rájött, hogy ezt olvasta tegnap, vagyis inkább rálelt és becsapta a könyvet. A papírokon az apjáról, a Nagy Kutyadémonról volt szó, de Inuyasha nem akart vele foglalkozni. Mégis… Kagome ezeket neki hozta, tudta jól. Az első gondolata az volt, hogy fogja és a szemetesbe vágja az egész paksamétát. De aztán eszébe jutott, hogy Kagome ezeket neki hozta haza, így erőt vett magán és Kagome ágyára ülve olvasni kezdte a papírokat. Sok mindent írtak az apjáról, az a professzor, vagy ki, sok dolgot összeszedett és Inuyasha egyik-másik információval tisztában is volt. Például azzal a csatával, amit az apja Ryuukotsusei ellen vívott, vagy azzal a háborúval, amit a macskadémonok ellen viselt. De volt jó pár dolog, amiről nem tudott és abban sem volt biztos, hogy azok igazak-e. Őt és Sesshomarut nem említették név szerint a papírok. A professzor csak annyit írt, hogy Togának egy fia biztosan volt, egy teljesen démon és valószínűleg egy emberi hercegnőtől is született gyermeke, akinek a sorsa ismeretlen. Az anyját, Izayoit sem említette név szerint, csak Toyama tartományt, ahol Inuyasha született. Inuyashának eszébe jutott, hogy megkérdezhetné Myoga apót a dologról. Ám az öreg bolhadémon mindig váratlanul bukkant fel és rendszerint nem adott egyértelmű válaszokat. A Nagy Kutyadémonról mindig csak annyit mondott, hogy bátor, erős, hatalmas és igazságos démon volt, aki nagyon szerette Izayoi hercegnőt. Igaz, Inuyasha sem érdeklődött soha az apja iránt, de a mostani helyzetben, ha nem is ismerte be, de szeretett volna róla többet tudni. Az anyja sosem mesélt sokat, mintha még a szerelme emléke is fájt volna neki. Hiszen látta meghalni Togát és ez valószínűleg összetörte a szívét. Inuyasha tudta, hogy ez milyen érzés, az ő szíve is összetört, mikor Kikyo „elárulta”, majd megpróbálta megölni. Hiába derült ki azóta, hogy mindez csak Naraku ármányos, sötét cselszövése volt, a fájdalom még mindig tüskeként fúródott a féldémon szívébe.

– Inuyasha, hát itt vagy! – A féldémon összerezzent a hangra és felnézett. Csak Higurashi asszony volt az és Inuyasha eltűnődött, vajon miért nem hallotta, amikor bejött. – Mi a baj, drágám? Olyan gondterheltnek tűnsz. Megint összevesztetek Kagoméval?

– Nem, nem vesztünk össze, csak… – Inuyasha felsóhajtott. – Régi emlékek. Nem kell miattam aggódni, jól vagyok.

– Kagome említette tegnap este, hogy keresel valakit – foglalt helyet az asszony Inuyasha mellett. A fiú meglepetten pislogott. – Biztos vagyok benne, hogy megtalálod, de ha emészted magad, csak rosszabb lesz. Inkább segíts nekem, az eltereli egy kicsit a figyelmed.

Inuyasha bólintott. Néha segített a ház körül, főleg a szentélyben, amikor ki kellett takarítani. A féldémon meglehetősen nagy testi ereje jól jött, amikor különösen nehéz ládákat, vagy értékes tárgyakat kellett arrébb tenni. Most is segített Atsukonak levinni a hatalmas szennyeskosarat a fürdő melletti kis helyiségbe, ahol a mosógép állt. Inuyasha ismerte már ezt a szerinte félelmetes és hangos masinát és egyáltalán nem szerette. De elismerte, hogy tényleg könnyebb így mosni, mint kézzel. Kagome anyukája ma ágyneműt mosott, többek között Kagoméét is, hiszen néha szükség volt rá. Míg ment a mosás, Inuyasha a takarításban is segédkezett. Atsuko porszívózott, amit Inuyasha szintén utált. A porszívó hangja túl hangos volt az érzékeny füleinek, de ez rossz szót sem szólt. Engedelmesen felemelte az alacsony asztalt, valamint arrébb tolta a bútorokat és a tévét is felkapta, amikor az asszony odaért. Mikor lejárt a mosás, még abban is segédkezett, hogy kivitte a teli kosarat a kertbe és segített kiteregetni az asszonynak az ágyneműt. Tényleg elfelejtette minden gondját és röviden még be is számolt néhány dologról Kagome anyukájának Kasumit illetően.

– Nagyon jólelkű lány lehet, ha ennyire kötődtél hozzá – jegyezte meg Atsuko, mikor végeztek a teregetéssel. – Biztosan látod még. Azt mondják, akik egyszer találkoztak és elváltak egymástól, azoknak az útja egy nap újra egymásba fut.

– Gondolod, hogy tényleg újra találkozom vele? – kérdezte bizonytalan hangon Inuyasha.

– Én teljesen biztos vagyok benne – bólintott az asszony. – Azok után, amik az elmúlt hónapokban a családunkkal történetek, szerintem már semmin sem lehet meglepődni. Kasumi előbb-utóbb elő fog kerülni és már van egy nyomotok is. Ha követitek, biztos vagyok benne, hogy újabb nyomok fognak előbukkanni, amik végül Kasumihoz vezetnek majd titeket. Csak hinned kell benne, hogy ez meg fog történni. Légy türelmes és minden elrendeződik úgy, ahogy kell.

Kagome tényleg hamar jött haza aznap délután és meglepődött, amiért Inuyasha nem morcosan fogadta. Üdítő változatosság volt, hogy a fiú nem rángatta magával, hanem ezúttal megvárta, míg a lány lepakol, átöltözik, eszik pár falatot és magához veszi a fehér válltáskáját.

– Ma szokatlanul türelmes vagy, Inuyasha – jegyezte meg Kagome, ahogy leértek a szentélyhez vezető lépcsőn és elindultak a legközelebbi buszmegálló felé.

Kagome a kezében tartotta az útvonaltervet, hiszen a Todainak több kampusza volt és meg kellett néznie, mégis melyikhez kell menniük. A Történelem Tanszék a Komaba Kampuszon volt, így a buszmegállótól még sétálniuk kell majd. Az út jó háromnegyed órát vett igénybe, így Kagome előre figyelmeztette Inuyashát, hogy ne idegeskedjen és legyen tekintettel a többi utasra is.

– Én elviszlek a hátamon – jegyezte meg a féldémon.

– Az jó lenne, de sajnos fogalmam sincs, hogy pontosan hová is kell mennünk – mondta Kagome. – Nem ismerem azt a környéket, sosem jártam a Todai közelében sem.

Inuyasha csak morgott, de hajlandó volt felszállni a buszra, amikor az megérkezett. Ha őszinte akart lenni, nagyon, de nagyon kíváncsi volt, hogy ez a hogyishívják professzor tud-e nekik segíteni bármiben, avagy sem.

Megjegyzés:

Tosando: Japán egyik régi, meglehetősen nagy régiója. A modern térkép szerint egy része a mai Fukui tartomány. Kasumi és Inuyasha Gifu környékén voltak éppen.