|
Négy év telt el Naraku legyőzése óta és egy év, mióta Kagome saját akaratából visszatért a feudális Japánba. Azóta együtt élt a faluban a többiekkel, egy kunyhóban lakott Inuyashával és Kaede anyóval és szorgalmasan tanult, hogy egy nap méltó papnő válhasson belőle. Az élet visszatért a megszokott kerékvágásba, Naraku legyőzése után béke honolt a vidéken. A falut nem háborgatták démonok, szellemek, ártó lelkek, ha pedig nagy ritkán mégis, Inuyasha, Kagome és a többiek szembeszálltak velük. Kagome nem is lehetett volna boldogabb, hiszen együtt volt azzal a fiúval, akit mindenkinél jobban szeretett a világon. És tudta, hogy Inuyasha ugyanígy érez, még ha nem is mondta ki túl sokszor. A kettőjük kapcsolata sokkal mélyebb lett, mióta a lány a feudális kort választotta a modern tokiói nyüzsgés helyett. Inuyasha ugyan még mindig ugyanolyan vad, sokszor tiszteletlen és fellengzős volt, egy igazi energiabomba, aki öt percig nem tud nyugton ülni, de Kagome pontosan így szerette őt, amilyen. Persze, veszekedések előfordultak, de Kagome egyre kevésbé használta a nyakláncot fegyelmezés céljára. Tudta, hogy Inuyasha csak Inuyasha és sosem fog megváltozni, ő mindig ilyen marad.
Az utóbbi időben azonban valami aggasztotta Kagomét. Inuyasha furcsán viselkedett. Eddig is előfordult, hogy néhány órára, vagy egy-két napra eltűnt valahová, de ilyenkor mindig démonokat ment irtani vagy egyedül, vagy Mirokuval, esetleg Sangoval. Azonban az utóbbi időben titkolózott, ami felkeltette Kagome figyelmét. Azt kizárta, hogy a féldémon egy másik nő után járna, nem volt olyan kéjenc, mint Miroku annak idején, mielőtt megnősült és családot alapított volna. De Inuyasha sosem titkolózott, még akkor sem, amikor annak idején Kikyoval találkozgatott. Mindig őszintén elmondta Kagoménak, hogy mi történt, még akkor is, ha ezzel megbántotta, vagy feldühítette a lányt. A mostani eset azonban más volt. Inuyasha mostanában sokszor eltűnt, ha pedig Kagome rákérdezett, vagy mismásolt valamit, vagy ingerült lett és elrohant. Mintha bántotta volna valami és Kagome kezdett aggódni a féldémon miatt. Tudta, hogy Inuyasha akkor viselkedik így, ha bántja valami, de eddig ezeket a dolgokat is meg tudták beszélni. Most azonban valami egyáltalán nem stimmelt és a lány szerette volna tudni, mi lehet a gond. Talán ő tett valamit, akár akaratlanul is, amivel megbántotta a másikat? Talán Inuyasha mérges rá valamiért? Talán az a baj, hogy visszajött és nem maradt Tokióban? Talán a fiú szerint hiba volt visszajönnie? Inuyasha már nem szereti őt, csak nem meri bevallani? Esetleg teher lenne a féldémon számára a jelenléte? Kagome fejében ezer és ezer lehetőség keringett és egyik borzalmasabb volt, mint a másik. Hiszen Inuyasha utoljára a legelején, a megismerkedésük utáni első hónapban viselkedett így. Akkor, amikor még nem bízott benne, csak a Shikon gyöngyöt akarta megszerezni, hogy teljesen démonná váljon. De a Shikon gyöngy Kagoménak hála elpusztult, így ez sem jöhetett számításba. Ráadásul Inuyasha már régen letett arról a szándékáról, hogy teljesen démonná váljon. Már évekkel korábban elfogadta, hogy féldémon és nem csinált már belőle ügyet. Elvégre így is jóval erősebb volt a legtöbb démonnál, amivel dolga akadt.
Kagome úgy döntött, Kaede anyóhoz fordul tanácsért, akinél bölcsebb embert itt nem ismert a faluban. A lány nagyon szerette Inuyashát és remélte, az idős papnőnek talán lehet valami ötlete, hogy mégis mi lelte a féldémont. Mikor aznap Inuyasha estére sem került elő – pedig mindig visszajött, mire besötétedett, hacsak nem volt valami dolga –, Kagome előhozta a dolgot. Vacsora után jártak és a fiú általában haza szokott jönni, de most sehol sem volt.
– Valami gond van Inuyashával, Kaede anyó – mondta Kagome, mire az idős asszony csak bólintott.
– Igen, én is észrevettem és nem én vagyok az egyetlen – válaszolta Kaede. – Eddig sem tudott nyugton ülni, de most valami nagyon megváltozott. A falusiak is felfigyeltek rá és nem tudják mire vélni a dolgot.
– Talán… nem akarja, hogy itt legyek – sóhajtott Kagome és a tűzbe meredt. Nehezére esett kimondani a dolgot. – Lehetséges, hogy úgy gondolja, hiba volt visszajönnöm és nem itt lenne a helyem, hanem a saját világomban. De miért nem mondja a szemembe, ha így van? Elviselném, még akkor is, ha a kút már bezárult és nem biztos, hogy vissza tudnék jutni a modern korba. Lehet, hogy összetörne a szívem, de…
– Ha erről lenne szó, akkor azt biztosan közölte volna veled, Kagome – nyugtatta meg az anyó a lányt. – Lehet, hogy Inuyasha kissé vad és olyan fejjel a falnak típus, de egyenes és őszinte jellem, ezt mindenki tudja. Nagyon szeret téged, hiszen míg nem voltál itt, minden harmadik nap kiment a kúthoz és órákon keresztül várt rád. Ha nem akarná, hogy itt legyél, akkor nem tette volna ezt. Neki te jelented a világot.
– De akkor mi a baj? – Kagome hangja fájdalommal teli volt. – Most már sokszor napokra eltűnik és tudom, hogy nem démonokra vadászik Mirokuval, vagy Sangoval. Ha rákérdezek, vagy nem válaszol, vagy ingerült lesz és újra eltűnik. Ez megy már… majdnem jó másfél hónapja és nem tudom, mit tegyek. Úgy érzem, csak teher vagyok a számára, de nem meri bevallani. Pedig eddig mindig mindent meg tudtunk beszélni és meg tudunk együtt oldani, bármiről legyen is szó. Most olyan, mintha… megint nem bízna bennem. Minden pont olyan, mint… az elején, mikor először idekerültem.
Kaede anyó megnyugtatólag Kagome vállára tette a kezét. Ő is aggódott kettőjükért és nem tudta, hogy segíthetne a lánynak. Nem mondta el, hogy próbált Inuyashával beszélni, de a fiú őt is ugyanúgy lerázta, ahogy mindenki mást is. Mintha egyedül akart volna lenni, mintha valami rágta volna belül, amit nem tudott megoldani. De túl büszke volt ahhoz, hogy segítséget kérjen bárkitől is.
~*~
Kagome csak egy újabb héttel később tudta meg, mi is járt Inuyasha fejében. Addigra már feladta a reményt, hogy megpróbáljon beszélni a féldémonnal és egyre elkeseredettebb lett. Olyannyira, hogy Kaede anyó pár nap pihenőt javasolt neki, mert Kagome nem volt képes figyelni a magyarázataira. Pedig eddig mindig Kaede anyó tanításai voltak az egyetlenek, amik elvonták a figyelmét Inuyasháról. Aznap este, mikor Kagome visszatért a kunyhóba, azt üresen találta. Már nem is várta, hogy Inuyasha felbukkan, így csak sóhajtott egyet és körbenézett. Ideje volt vacsorát készítenie. Ahogy leguggolt, észrevett valamit. Egy szépen összehajtogatott papírlap volt, olyasféle, amit még Kagome hozott magával a modern időkből. Meglepetten vette fel és hajtogatta ki, hogy aztán elkerekedjenek a szemei. Az írás, ami rajta volt, egyértelműen Inuyasha kézírása volt, Kagome azonnal felismerte a girbegurba írásjeleket. Inuyasha nem tudott jól írni, sosem volt alkalma rendesen megtanulni, hiszen kora gyermekkora óta menekülnie kellett. Az elmúlt egy évben Kagome tanítgatta a kanjikra és a hiraganákra, Inuyasha pedig nagyjából meg is tanult írni, bár a kézírása szépnek egyáltalán nem volt mondható. De legalább olvasható volt.
Kagome!
Este gyere a folyóhoz, ahol a falu véget ér, mondani akarok valamit.
Inuyasha
A levél rövid volt, tömör, csak a lényeget tartalmazta, de Inuyasha mindig is ilyen volt. Nem volt a szavak embere, ha érzésekről volt szó, inkább tettekkel beszélt. Kagome elgondolkodott és úgy döntött, elmegy a folyóhoz, hátha végre pontot tehet a dolog végére. Ha Inuyasha tényleg szakítani akar vele, ha valóban erről van szó, akkor legalább a saját fülével hallja, még ha a szíve bele is fog szakadni.
Kagome összeszorult, aggodalmas szívvel lépdelt a hely felé, ahol Inuyasha várta. Gyönyörű tavaszi este volt, a szellő virágok édes illatát hozta, a fűben tücskök ciripeltek, az égen ezer és ezer számra szikráztak a fényes csillagok és a kövér telihold mutatott utat a sötétben kóborlóknak. Kagome talpa alatt minden lépésnél zizegett a friss fű, de ő észre sem vette a természet csodáit. Aztán hirtelen megpillantotta Inuyashát, aki a folyó partján ült és meredten a vizet nézte. Napok óta nem látta, de mintha egy élet telt volna el azóta. Inuyasha gyönyörű volt, a selymes, ezüstszínű haja, a borostyánsárga szemei, a fehér, puha bundás kutyafülei és a még markánsnak nem nagyon nevezhető vonásai a legjóképűbb férfiak közé sorolták, akiket Kagome valaha csak ismert. De Kagome félt, aggódott és ahogy a féldémont nézte, amint az meredten figyelte a folyót, úgy gondolta, talán a másik is ideges. Lassan lépdelt, halkan, de Inuyasha éles hallását és szaglását nem tudta kikerülni. Tudta, hogy a fiú valószínűleg már régóta tudja, hogy felé közeledik, de mégsem adta jelét annak, hogy észrevette volna őt.
Kagome odaért Inuyashához és óvatosan helyet foglalt mellette a folyó partján. Egyikük sem szólt, de a csend most nem puha köntösként borult rájuk, ahogy eddig mindig, hanem fojtogató béklyóként. Kagome legalábbis így érezte. Sokáig nem történt semmi, csak csendben figyelték a vizet, mígnem Kagome úgy érezte, hogy elég. Ha Inuyasha nem akar megszólalni, talán neki kéne beszélnie. Már éppen szóra nyitotta a száját, amikor Inuyasha megmozdult. Benyúlt a haorija alatt rejlő zsebbe és előhúzott valamit, majd Kagome felé nyújtotta.
– A tiéd – mondta egyszerűen és a lány mintha enyhe remegést hallott volna ki a féldémon hangjából. De talán csak képzelte.
Kagome a fiú kezében tartott dologra nézett. Egy négyzet alakú, fából faragott, egyszerű doboz volt, ami minden díszítést nélkülözött. A lány nem értette a dolgot, de elvette és merően nézte. Aztán Inuyashára pillantott, aki nem nézett rá, de a fülei megremegtek. Egyértelműen ideges volt és mintha összébb is húzta volna magát egy kicsit. Mint aki fél, aggódik Kagome reakciója miatt. A fülei is enyhén hátralapultak, ami aggasztotta Kagomét, de a doboz kíváncsivá is tette. Óvatosan elvette, majd szívdobogva emelte le a tetejét, hogy aztán egyik kezét a szája elé kapja. A dobozban ugyanis, puha, vörös színű anyagon egy gyűrű pihent. Nem aranyból volt, nem volt drágakövekkel kirakva és nem díszítette gyémánt. A gyűrű ugyanis egy katakuriból, azaz japán kutyafog ibolyából állt, melynek szára gyűrűformára volt megtekerve, hogy a virág felül legyen. Pontosan akkora volt, amekkorának lennie kellett.
– Inuyasha… – suttogta Kagome és szemét könnyek lepték el. Minden fájdalma, minden aggodalma és minden haragja egy szempillantás alatt párolgott el. Mert tudta, hogy mit jelent ez az ékszer.
Inuyasha lassan odafordult, és elképedve, ugyanakkor idegesen szemlélte Kagomét. Kagome sírt. Ez sosem jelentett jót, Inuyasha már jól tudta. Ilyenkor Kagome mindig hevesen kiabálni szokott, aztán elordítja az „Ül!” parancsot, amitől a fiú mindannyiszor testközeli kapcsolatba kerül az anyatermészettel. A fenébe, most jól eltolta! Megint, hogy az istenek sújtanának le és robbantanák őt ezer és ezer darabra! Sejtette, hogy rossz ötlet, de azt nem, hogy Kagome elsírja magát a látványtól.
– Mi az?! – kérdezte ingerülten a féldémon és óvatosan hátrálni kezdett. A fülei a fejére lapultak ijedtében. – Mit sírsz, te buta liba?! Most mi rosszat csináltam?!
– Inuyasha… – Kagome felnézett a fiúra, a szemében nyoma sem volt haragnak, csak meglepettséggel vegyes meghatottságnak. – Szóval… ezért titkolóztál? Ezért járkáltál el és… ezért voltál olyan elviselhetetlen? Azt hittem… azt hittem, már nem kellek neked, csak nem mered elmondani.
– Sajnálom… – Inuyasha tudta, hogy rosszat tett, hogy mélyen megbántotta Kagomét. De nem akart neki rosszat, mindössze ideges volt, tépelődött és nem mert senkitől sem segítséget kérni. Mert ő ilyen volt, mindig mindent egyedül akart megoldani. Ezzel pedig csak problémát okozott mindenkinek, főleg annak, aki a számára az egész világot jelentette. – De… nem tudtam, mit tegyek. Aztán… eszembe jutott, hogy abban a fura képes dobozban láttam ilyet. Hogy… a férfiak gyűrűt adnak a nőknek és… – Aztán hirtelen felemelte a kezét. – De nem kell elfogadnod, ha nem akarod! Én… tudom, hogy megbántottalak, de… nekem te vagy a világ és… nem akarok nélküled élni. Nekem csak te létezel, Kagome. Mindenkinél jobban szeretlek ezen a világon és veled akarom leélni az életemet.
Kimondta. Végre kimondta és valahogy a szíve megkönnyebbült. De még mindig félt és aggodalommal teli szívvel várt Kagome válaszára. Kagome megtörölte a szemét és a dobozt Inuyasha felé nyújtotta. A féldémon fülei lekonyultak. Tehát Kagome nem fogadja el az ajándékát. Gondolhatta volna azok után, ahogy az utóbbi időben bánt vele. Folyton elhajtotta, elrohant és bunkóbb volt vele mint bármikor, amióta ismerték egymást. Ugyan, miért is ne utasítaná vissza az érzéseit? Mégis mit gondolt, ki ő? Csak egy féldémon, aki azt hitte, méltó egy olyan gyönyörű, erős lány szerelmére, mint Kagome. Pedig annyit kereste azt a nyavalyás növényt és mire sikerült elkészítenie a gyűrűt, nem egy virágot tett tönkre. Sokat dolgozott, de úgy tűnik, a semmiért.
– Feltennéd? – kérdezte lágyan Kagome. – A másik világban ezt így szokás. A fiú húzza fel a gyűrűt a lány ujjára, ha megkéri a kezét.
– Ó! – Inuyasha szemei elkerekedtek, ahogy megértette a dolgot. Aztán csak egy aprót bólintott.
Óvatosan, hogy össze ne törje, kivette a kis virággyűrűt a dobozból. Kagome odanyújtotta a bal kezét, Inuyasha pedig gyengéden megfogta és finom mozdulattal a lány gyűrűsujjára húzta a kis ékszert. Pontosan ráillett, mintha ráöntötték volna. Persze, hogy illett rá, hiszen Inuyasha pontosan ismerte Kagome kezének minden porcikáját. És nemcsak azt.
– Gyönyörű! – suttogta elérzékenyülve Kagome. Valóban tetszett neki az élő gyűrű, habár tudta, hogy pár napon belül el fog száradni. De Inuyasha neki készítette és ez mindennél többet jelentett a lány számára. Inuyasha feleségül akarja venni, amire Kagome sosem akart volna nemet mondani. – Inuyasha, én is nagyon szeretlek és veled akarom leélni a hátralevő életemet. Örökké a tiéd leszek, én drága, makacs féldémonom.
– Én pedig örökké a tiéd, te erőszakos papnő – mosolyodott el Inuyasha.
Inuyasha magához húzta Kagomét és lágyan megcsókolta, beleadva minden, Kagome iránt érzett szeretetét a csókba. Érezte, ahogy Kagome viszonozza a csókot, egyik kezével a féldémon hajába túrva, a másikkal a bal fülét simította végig. Inuyasha gyűlölte, ha hozzáérnek a füleihez, de Kagome kivételt képezett. Ő megtehette, ő egyedül, de senki más. Mert Kagome más volt, ő miatta született, Inuyasha pedig Kagome miatt. Aztán csak ültek ott kettesben összebújva mint régen, annak idején a múlt ködében. Mert nem volt szükség szavakra, vagy ígéretekre. Minden rendben volt, a szívük megnyugodott.
Vége
|
