|
Újhold
1365 május vége, valahol Nyugat-Japánban
Inuyasha egy szikla mögül nézte, ahogy Kasumi pár suhintással végez a hatalmas kígyódémonnal. A démonnak esélye sem volt, a lány Villámhozónak nevezett pengéi percek alatt darabolták fel a fenevadat, amely olyan botor volt, hogy orvul rájuk támadt. Inuyasha már tudta, hogy Kasumit a tőrök figyelmeztetik a veszélyre, a lány azt mondta, „énekelnek” neki valami furcsa, szokatlan hangon, amit csak ő hall. A kígyódémonnak emberhúsra támadt kedve, de mint ő mondta, egy finom falat fiatal, zsenge féldémon sem lenne ellenére. Kasumi úgy tűnt, nem értett egyet a démon étkezési szokásaival, mert felvette a harcot. És győzött. Inuyasha a rejtekhelyéről ámulva nézte a lányt, aki félelmet nem ismerve védte őt a kígyó támadásaitól. A kis féldémon keserűen gondolt arra, hogy még túl kicsi, túl gyenge ahhoz, hogy megvédje magát. Hiszen nemcsak a démonok, de az emberek elől is futnia és rejtőznie kellett, ha életben akart maradni. Akármennyire is nem bízott Kasumiban, felnézett a lányra és elhatározta, hogy egy nap, ha felnő, ő is ilyen erős lesz, mint ő. Nem, még nála is erősebb, hogy soha többé ne szoruljon senki védelmére és könyörületére.
– Most már előjöhetsz, Inuyasha – hallotta meg Kasumi hangját, mire lassan előbújt. – A démon elpusztult. Nem is értem, hogy lehetett olyan bolond, hogy azt hitte, mi leszünk a vacsorája.
Inuyasha látta, hogy a lány a fejét csóválja és akaratlanul is egy egészen picit elmosolyodott, amint meg is lepődött. Hiszen már akkor sem volt egy vidám gyerek, amikor még az édesanyja élt. Nem sok oka volt a vidámságra egy olyan helyen, ahol az édesanyja mindig szomorú volt, vele nem játszott senki és mindig mindenhonnan elzavarták, pusztán azért, mert félvér. Utána pedig egyáltalán nem volt oka nevetni, mégis, Kasumi megszólalása valahogy mosolyt csalt az arcára. Egy hete keltek útra, maguk mögött hagyva a kényelmes kunyhót. A lótól Kasumi az első útba eső faluban megszabadult. Senki sem kérdezte, kié, miért akarja eladni, de jó árat kapott érte, amiből feltölthette a készleteket. Inuyasha a falun kívül várt rá, nem szívesen lépett emberek lakta területre, mert jól tudta, hogy az emberek hogy viselkednének. Először jönne a meglepődés, majd a kiabálások, sikítások, menekülés. Aztán a férfiak felkapnák a fegyvereiket, jobb híján a kapáikat, köveket és azokkal rontanának rá. Megdobálnák, meg akarnák ölni, ő pedig menekülhetne, pedig nem csinált semmit. Nem, jobb volt, hogy nem volt útban és nem okozott felesleges felfordulást. Kasumi sót vett, rizst, norit, szárított húst és néhány ritka fűszert ami máshol nem terem meg. Mindent, amire szükségük volt, de pont annyit, hogy el tudják cipelni. Bár Inuyasha felajánlotta, hogy segít cipekedni, de Kasumi ezt visszautasította. A féldémon nem tudta, hogy miért, de nem merte megkérdezni. Még nem volt elég bátor hozzá és ki akarta tapasztalni, vajon a lánynál meddig mehet el.
Ahogy tovább indultak a kígyódémon legyőzése után, Inuyasha elgondolkodott, hogy vajon miért nem érezte a meg a démon szagát, vagy miért nem hallotta meg őt. Máskor mindig már messziről megérezte volna, kivéve… A felismerés úgy csapott belé, mint a villám, amivel Kasumi szokott harcolni. Hiszen pár éjszakája már megfigyelte, ahogy az addig kövér hold egyre fogy az égen, tegnap éjszaka pedig már csupán egy apró, vékony szelet látszott belőle. Rá kellett volna jönnie, eddig sosem volt ilyen óvatlan. Hiszen ma van Az az éjszaka, amit minden hónapban a legjobban gyűlölt. Az Újhold éjszakája, amit legszívesebben eltörölne, ha tehetné. Előre rettegett tőle, hiszen nem tudta, hogy Kasumi hogy fog reagálni rá. Vajon mit fog tenni, ha meglátja majd ma éjjel? Nem, mindenképpen el kell tűnnie, Kasumi nem láthatja meg! Ha meglátja, akkor lesz egy fegyver a kezében, amit felhasználhat ellene, ezt pedig Inuyasha nem akarta. Csak azt nem tudta, hogy rázza le a lányt. Kasumi mindig figyelt rá és nem szerette, ha a gyermek látótávolságon kívül tartózkodik. Talán segíthetne tűzifát gyűjteni és „elfelejtene” visszajönni. De nem, tudta, hogy Kasumi keresni kezdené, ha sokáig elmaradna, mintha ugyan felelősséget érezne iránta. De hiszen ő már meggyógyult, a karja összeforrt, a lábai is rendesen működtek. Igazából nem volt szüksége rá, hogy Kasumival tartson, bármikor otthagyhatta volna. Önmaga sem tudta, vajon mi késztette arra, hogy mégis vele maradjon, de akármennyire is nem bízott a lányban, mégis valahogy ösztönösen érezte, hogy Kasumi megvédi őt. Hogy mellette nem eshet bántódása, ez pedig zavarta. Az elmúlt két évet tökéletesen túlélte segítség nélkül is, nem volt szüksége senkire. Ám mégis maradt, ami kész rejtély volt számára. De úgy döntött, ezzel majd később foglalkozik, előbb valahogy el kell tűnnie, még mielőtt leszáll az éjszaka. Máskor is meghúzta már magát egy magas fa lombjai között, vagy egy magasan levő barlangban, esetleg egy, a föld mélyén levő szűk üregben, ahová a nagyobb démonok nem fértek be. Aludni sosem aludt ilyenkor attól való félelmében, hogy soha többé nem ébred fel. Mindig rettegve várta a hajnal első sugarait, amikor végre biztonságban. Vagy legalábbis, már megérezte a démonok, emberek és más, fenyegető lények szagát.
Inuyasha elgondolkodva lépdelt nem messze Kasumi mögött. A lány nem nézett hátra, az utat és a környező fákat figyelte, mintha ellenségtől tartana. Való igaz, a kígyódémonnak lehettek testvérei, vagy bajtársai, akik meg akarnák bosszulni a halálát. Az elmúlt egy hét alatt rendszerint támadtak rájuk démonok és Inuyasha tudta, hogy ennek részben ő az oka. A démonok kiszagolták az olyanokat, mint ő és könnyű prédának hitték. Ha Inuyasha egyedül lett volna, menekülni, rejtőzni lett volna kénytelen, de így hagyatkozhatott Kasumira, aki megvédte őt. A kis féldémon bűntudatot érzett, amiért a lánynak miatta akad problémája, de mikor pár napja ezt szóvá tette, Kasumi csak leintette és azt mondta neki, hogy egyáltalán nem haragszik rá. Kasumi hirtelen megállt és Inuyasha kis híján beleütközött. Hirtelen hátrált pár lépést, bár a lány sosem bántotta, még csak meg sem szidta, mióta ismerte. De a beidegződés miatt Inuyasha mégis tartott tőle.
– Itt letáborozunk – mutatott előre Kasumi, mire Inuyasha is odakapta a fejét. Tágasnak tűnő barlang bejárata előtt álltak, amit mindkét oldalon fák szegélyeztek óvón. A szikla, amely otthont adott a barlangnak, nem volt túl magas és veszély esetén fel lehetett mászni az oldalán. Tökéletes és biztonságos búvóhelynek tűnt. – Várj itt, megnézem, nem lakott-e, bár Rakurai és Ikazuchi nem jeleznek veszélyt. De jobb az óvatosság.
Inuyasha bólintott és nem mozdult, míg Kasumi óvatosan, a tőreit készenlétben tartva belépett a barlangba és körbejárta. A kis féldémon aggódott, hiszen ha démonok nem is, de medve, vagy farkas, esetleg egy tigris még élhetett a barlangban. Inuyasha szaglása ugyan most gyengébb volt, de nem érezte állatok, vagy démonok szagát. Kasumi nem sokkal később kilépett a barlangból és intett Inuyashának, hogy menjen be. Inuyasha óvatosan besétált és úgy találta, a barlang valóban megfelelően tágas kettőjüknek egy éjszakára. Négy, vagy akár öt ember is kényelmesen elférhetett itt, a bejárat jól védhető volt és tüzet is lehetett benne rakni.
– Ez a barlang régóta lakatlan – szólalt meg Kasumi. – Ha élt is itt valaki, vagy valami, a nyomok már rég kihűltek. Ma éjszakára itt maradunk. Segítesz tűzifát gyűjteni?
– Igen – válaszolta Inuyasha. Keveset beszélt, igyekezett nem láb alatt lenni, de mindig segített Kasuminak. Szerette volna, ha a lány hasznosnak találja őt.
– Jól van, addig én hozok vizet és talán pár halat is sikerül fognom. Van a közelben egy tó, ha jól éreztem a víz szagát. Ha elég fát gyűjtöttél és még nem jönnék vissza, maradj a barlangban! – közölte a lány és elindult.
Inuyasha még várt egy kicsit, míg tűzifát kezdett gyűjteni. Kissé félt, hogy Kasumi tényleg keresni fogja, de jobban tartott attól, hogy sebezhető állapotában mutatkozzon. Igyekezett nem túlságosan eltávolodni Kasumitól és a barlangtól sem, így a tó környékén keresett száraz gallyakat és vastagabb ágakat. Látta, ahogy Kasumi vizet mer a nála levő, henger formájú tartókba és közben élénken lesi a tavat is. Halat kereshetett és Inuyasha úgy vélte, biztosan akad jó pár a tóban. Nem messze tőlük egy nádas volt és a kis féldémonban felmerült az ötlet, hogy talán lehetnek ott költő madarak. Esetleg kacsák, azoknak meg talán vannak tojásai, hacsak nem keltek még ki a kiskacsák. Inuyasha nagyon szerette a sült kacsahúst, de a tojást sem vetette meg, ha sikerült rá szert tennie. Az esetek többségében azonban meg kellett elégednie a tyúktojással, ha volt olyan szerencsés és egy útjában levő faluból sikerült csórnia párat. Ha az nem sikerült, akkor maradtak az énekesmadarak tojásai bár azok igen aprók voltak, de mindig sok volt belőlük. A madarak tavasztól nyár közepéig költöttek, azonban azok a tojások mégsem voltak olyan jóízűek. De persze, éhes gyerek nem válogathat, ezt hamar megtanulta.
Mikor úgy érezte, elég fát gyűjtött és már a negyedik adagot rakta le a barlangban, úgy döntött, egy picit pihen. A nap már ugyan kezdett leszállni, de Kasumi sokáig maradt, így Inuyasha úgy érezte, egy kicsikét talán ő is ráér. Fáradt volt, hiszen hiába bírta sokkal jobban a gyaloglást, mint egy embergyerek, mégis, a tűzifagyűjtéssel együtt sok volt ez az ő kis testének. Leült, a hátát a barlang falának vetette és ásított egyet.
– Csak… néhány percre lehunyom a szemem… – dünnyögte halkan, csak úgy magának, miközben álmosan pislogott párat. – Csak egy picit… aztán…
Észre sem vette, mikor aludt el, közben pedig a nap lassan leereszkedett a tó mögött, sötétségbe vonva a környéket.
~*~
Inuyasha tűz pattogó hangjára és valami finom, semmivel sem összetéveszthető illatra ébredt. Még mindig a barlang falának dőlve ült és mikor kinyitotta a szemét, tábortüzet látott, amely felett nyárson egy jókora madár sült. Inuyasha azonmód megérezte a sült kacsa fenséges illatát és összefutott a szájában a nyál. Hogy aztán óvatosan a bejárat felé tekintve a hideg veríték üssön ki a kis testén. A nap teljesen lement, a kinti eget csillagok pettyezték, de a Hold sehol sem látszott. Inuyashán páni félelem lett úrrá, ahogy megtapogatta a fejét. A kutyafülei eltűntek és helyettük a feje oldalán kerek emberfülek voltak. Megnézte a kezét, ahol karmok helyett rövid körmök voltak és ahogy előrehúzta a haját, az ezüstszínű helyett olyan fekete volt, mint a tinta. Emberré vált, mint minden Újholdkor, ha lemegy a Nap az égen! Az édesanyja figyelmeztette, hogy ilyenkor sebezhető és bújjon el, nehogy megtalálják. Erre ő ma botor módon elszunyókált ahelyett, hogy biztos búvóhelyet keresett volna, minél távolabb a barlangtól.
Észrevette, hogy nincs megkötözve és hogy még csodás módon él. Óvatosan fordult ismét a tűz felé, amelynek másik oldalán Kasumi üldögélt békésen és érdeklődő pillantásokat vetett Inuyashára. Közben a parázsban turkált és Inuyasha tojás illatát érezte. Sült tojás volt, semmi kétség, amit a héjában szokás elkészíteni a forró hamuban. Izayoi hercegnő is gyakran készített ilyen ínyencséget Inuyashának, aki, ha a tojások elkészültek, mindig, szinte rágás nélkül nyelte a finom falatokat. Az édesanyja mindig csak mosolyogva nézte, pedig egyáltalán nem éheztek. Ha az anyai nagyapja gyűlölte is őt, Izayoitól sosem tagadta meg a hercegnőhöz illő bánásmódot. Még akkor sem, ha egy kies kastélyban éltek, távol mindentől és pusztán egy tucat szolga gondoskodott róluk.
Ahogy Inuyasha Kasumira nézett, a lány tekintetében nem látott meglepettséget, ellenségességet, vagy undort. Mintha teljesen természetesnek vette volna, hogy Inuyashából hirtelen embergyerek lett. Mintha semmi meglepő nem lett volna az egészben.
– Szóval így nézel ki emberi alakodban – szólalt meg végül Kasumi, miközben megmozgatta a parazsat, majd egy késsel megszurkálta a sülő kacsát. – Ez megmagyarázza, miért voltál olyan furcsa az utóbbi napokban. Tehát Újhold éjszakáján veszted el a démoni erődet.
– Mit fogsz most tenni velem, te átkozott? – kérdezte harciasan Inuyasha, a hangjában annyi bátorsággal, amennyi csak kitelt belőle. De belül rettegett a lehetőségtől, hogy a lány bántani fogja. – Megölsz? Csak próbáld meg, asszony, nem adom ám könnyen magam! Ha közel jössz, megharaplak!
– Eszem ágában sincs bántani téged – rázta a fejét Kasumi, bár látszott rajta, hogy magában jót derül a kis féldémon kifakadásán. – Ha bármilyen ártó szándékom lett volna, már nem lennél életben. Bármikor végezhettem volna veled, nem igaz?
Igaz, ami igaz, Inuyasha kénytelen volt elismerni, hogy Kasumi nem mond butaságot. Ráadásul most még könnyebb dolga lett volna, míg ő alszik, mégis, meg sem kötözte, ahogy más tette volna. De ettől még nem bízott benne jobban, mint eddig, elvégre sosem tudhatta, hogy ki mikor fordul ellene. Óvatosan a tűzhöz kúszott és megtelepedett pontosan Kasumival szemben, hogy a lány minden mozdulatát szemmel tudja követni. Ez mindig így volt, mióta elindultak, sőt, már az előtt is, de úgy tűnt, Kasumit nem zavarja. Vagy legalábbis, nem tette soha szóvá.
Inuyasha figyelte, ahogy Kasumi kikotorja a parázsból a megsült tojásokat – pontosan hat darab, gyönyörű kacsatojás volt –, majd picit megvágja a piruló húst. Elégedettnek tűnt és Inuyasha is úgy gondolta, hogy megsült.
– Nos, mit kérsz? Szárnyát, combját, vagy a mellehúsát? – kérdezte Kasumi, mire Inuyasha meglepetten pislogott. – Én a magam részéről az utóbbi kettőre szavaznék, de…
– Combot – mondta halkan Inuyasha. Imádta a kacsacombot, mindig az volt a kedvenc része a madárból, bár a szárnyát sem vetette meg.
– Valahogy gondoltam – nevetett fel Kasumi, miközben óvatosan leemelte az aranypiros, frissen sült szárnyast a tűz fölül.
Inuyasha figyelte, ahogy a lány egy fából készült deszkaféleségre teszi a kacsát, gondosan levágja a combokat, az egyiket egy fatányérra teszi, majd megpucol három tojást, amiket egy tálkába tesz. Vizet töltött, evőpálcát vett elő, majd felkel. Inuyasha összerezzent, ahogy a lány felé közeledett, de nem mert mozdulni. Kasumi csak letette mellé az ételt, majd visszaült a saját helyére. Feldarabolta a kacsát, elvette a másik combot és a maradék tojást, majd nekilátott. Előtte azonban a maradék húst arrébb tette, hogy kihűljön. Inuyasha gyanakodva szaglászta az ételt, de aztán rájött, hogy Kasumi nem mérgezhette meg. Hiszen nem tudta, mit fog választani, ráadásul úgy saját magának is ártana.
– Egyél, nem mérgezett – mondta Kasumi, miközben a tojás héját a tűzbe dobta.
– Nem mintha meg tudnál mérgezni, asszony! – vágott vissza hevesen Inuyasha és szinte nekiesett az ételnek.
Forró volt, meg kellett fújnia, de el kellett ismerni, majdnem olyan finom, mint amilyet az édesanyja készített annak idején. A kacsa bőre finom, ropogós volt a sótól, amit nemcsak a bőrre, de alá is bedörzsöltek. A hús omlós volt, puha és szinte szétomlott Inuyasha szájában. A kis féldémon éhes volt, elvégre sokat ment aznap és még dolgozott is a tűzifával, nem csoda, ha megéhezett.
– Inuyasha – szólalt meg Kasumi, mire a fiú felnézett rá –, köszönöm, hogy hoztál tűzifát.
Inuyasha meglepetten pislogott, hiszen neki nem szoktak megköszönni semmit. Jó, az édesanyja szokta mondani neki, hogy „Köszönöm!”, de más soha.
– Keh! – mordult fel a gyerek és evett tovább.
Hallotta Kasumi halk kuncogását, de nem törődött vele. Az étel túlságosan finom volt, a kacsahús is, valamint a tojások is ahhoz, hogy most eszébe jusson, nem bízik a másikban. Ráadásul, mielőtt találkozott Kasumival, az anyja halála óta ritkán lakhatott jól. Most pedig minden nap tele volt a hasa, biztonságban volt, kényelmesen alhatott és nem kellett állandóan menekülnie. Akármennyire is berzenkedett a dolog ellen, el kellett ismernie, hogy a Kasumival való ismeretsége nagyon is hasznos volt a számára. Csak azt nem értette, hogy ebben Kasuminak mi a jó. Nem volt ostoba, pontosan tudta, hogy mindenki ellenszolgáltatást vár mindenért, hiszen semmi sincs ingyen. Inuyashában fel sem merült a lehetőség halvány csírája sem, hogy Kasumi önzetlenségből és puszta kedvességből van vele, hiszen a barátság és a segítőkészség fogalma szinte ismeretlen volt a számára. Senki sem segített csak úgy egy olyannak, mint ő. De megkérdezni nem merte, tartott a választól.
Lassan megvacsoráztak, a kacsacombok és a tojások elfogytak, a maradék hús is meghűlt annyira, hogy el lehessen rakni. Kasumi a szárnyakat és a mellehúsát nagy levelekbe csomagolta és a holmijai közé tette. Az edényeket reggel is ráértek elmosni, ilyenkor úgysem volt jó ötlet a szabadban kószálni. Hallani lehetett, ahogy néhány démon a barlang közelében járkál, de nem jöttek be. Inuyasha mégis összébb húzta magát.
– Nem tudnak bejönni – mondta halkan Kasumi, Inuyasha pedig fülelni kezdett. – Mielőtt bejöttem, védőtalizmánokat helyeztem el a barlang bejáratánál. Az távol tartja őket.
– Minket pedig bent – jegyezte meg Inuyasha, mire Kasumi bólintott.
– Meséljek valamit? – kérdezte hirtelen Kasumi, Inuyasha szemében pedig érdeklődést csillant. – Sok mesét tudok, talán olyat is, amit nem ismersz.
– Nem vagyok már gyerek! – csattant fel a kis féldémon, de a hangjából ki lehetett hallani, hogy nem így gondolja. Az édesanyja sokat mesélt neki mindenféléről. Démonokról, istenekről, távoli helyekről és csodás kalandokról. – Nincs szükségem mesékre! – közölte, majd a fejét is elfordította, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Őt ugyan nem fogják lekenyerezni holmi buta, kisgyerekeknek való történettel!
– Ó, ezt sajnálattal hallom – sóhajtott fel Kasumi. – Pedig ebben a mesében van egy hatalmas, sötét erdő, egy gonosz démon és egy bátor hős is. Biztos nem akarod hallani?
Inuyasha szerette az izgalmas történeteket, mint minden gyerek. Hogyne szerette volna? És ebben még egy hős is volt, aki nagy valószínűséggel démonokat öl. Viaskodott magában, mert nagyon kíváncsi volt a történetre, de mégsem árulhatta el. Végül a kíváncsisága győzött.
– Jól van, akkor meséld el! – mondta nagy kegyesen a gyerek, mintha nem érdekelné az egész, miközben tűkön ült a kíváncsiságtól. Régen hallott már mesét, de inkább elharapta volna a nyelvét, semmint ezt bevallja.
– Jól van, akkor figyelj, Inuyasha! – mondta mosolyogva Kasumi és belekezdett. – Réges-régen, nagyon régen, de olyan régen, hogy már senki sem emlékszik rá, mikor történt, volt egy hatalmas, sűrű, sötét erdő. Olyan hatalmas volt, még a legerősebb és legkitartóbb démonnak sem sikerült soha egy hét alatt átérnie rajta. Ebben az erdőben rengeteg kisebb-nagyobb démon élt, amelyek közül némelyik igen veszélyes volt. Ám az erdőtől nem messze állt egy falu, amelyet egy démon sem mert háborgatni, mert egy erős miko védte. Ennek a mikónak volt egy lánya, akit Akazukinak hívtak. Azért volt Akazuki a neve, mert a fiatal és meglehetősen szép lány mindig vérvörös kimonót viselt, amit még a nagyanyja varrt neki tűzpatkány bundájából annak idején. Akazuki mindenkihez kedves volt, az emberek szerették őt, mert mindenkin segített, legyen az állat, ember, démon, vagy bármilyen szerzet, ha az segítségre szorult. Akazuki nagyanyja az erdő egy távolabbi szegletében élt egy kis kunyhóban, néhány órányi járásra a falutól. Hogy miért költözött oda, senki sem tudta, de senki nem is firtatta, mert bolondos, furcsa öregasszony hírében állt. Azt állították, képes beszélni a növényekkel és minden élőlény a barátja.
Inuyasha feszült figyelemmel hallgatta a mesét, egészen elvarázsolta a történet és Kasumi hangja. Még sosem hallott ilyen történetet és nagyon tetszett neki. Megborzongott, mikor Akazuki találkozott az idegennel az erdőben, majd mérgesen morogni kezdett, amikor a farkasdémon előbb a nagymamát, majd Akazukit is megette. Közben kissé közelebb ólálkodott, de észre sem vette. A szemei kerekre tágultak és ha kutyafülei lettek volna, azokat most nagyon hegyezte volna. Ugyanis most olyasmi következett, amire tényleg nem számított.
– Az erdőben ezalatt egy féldémon lépdelt a fák között – folytatta a mesét Kasumi. – A haja hosszú volt, selymes, ezüst színű, két, bársonyosan puha kutyafüle a hó színében pompázott, szemei pedig gyönyörű, aranysárga színben ragyogtak. Éjfekete hakamát és ugyanolyan színű haorit viselt, oldalán egy szépen megmunkált kard markolata kandikált ki a hüvelyéből. Maga a félkutyadémon – mert az volt – jóképű volt és messze földön híres volt bátorságáról, erejéről, segítőkészségéről és jó szívéről. Mindig segített a bajba jutottakon, még ha az emberek és démonok félvér mivolta miatt megvetették és üldözték is. Messziről érkezett és mikor meghallotta a hangos horkolást, megállt. Beleszimatolt a levegőbe és elfintorodott, mikor megérezte a farkasdémon szagát. Kíváncsivá tette a dolog, mert tudta, hogy a farkasdémonok bizony ádáz, kegyetlen teremtmények, akik mindenkit megtámadnak, aki az útjukba kerül. És mint minden valamirevaló kutyadémon, – és közéjük a félkutyadémonok is beletartoztak –, ki nem állhatta a farkasokat. A féldémon, akinek nevét senki sem tudta, sebesen futni kezdett a szag forrása felé, majd meglepetten torpant meg az erdei kunyhó előtt. Nemcsak a farkas szagát, de emberekét is érezte. Két emberét, egy fiatal lányét és egy idős asszonyét. Mikor óvatosan bekukkantott a kunyhóba, ott látta a hatalmas démont, amit elégedetten fújtatva, horkolva alszik. Akkora volt, mint egy hegyomlás, csoda, hogy befért a kunyhóba és nem feszítette széjjel. Egy kosárka hevert a fából készült padlón, amelyből szétgurult az étel és a palack szaké. Valamint egy csokor vadvirágot is látott szétszórva, így tudta, mi történt itt. A féldémon halkan morogni kezdett, mikor halk, segélykérő hangokat vélt hallani a démon gyomrából. A fenevad egyben nyelte le az áldozatait, ami akár szerencsésnek is volt mondható. A féldémon nem félt, odalépett a démonhoz és nemes egyszerűséggel képen rúgta.
Inuyasha eltátotta a száját, hiszen az a félkutyadémon pont olyan volt, mint ő, csak felnőtt. Nyelt egyet és izgatottan hallgatta, hogyan harcolt a bátor féldémon a farkasdémonnal, míg végül egy Acélkarmok nevű támadással sikeresen végzett vele. Örült, hogy a végén Akazuki nem félt a megmentőjétől és a történet boldogan ért véget.
– Gin attól kezdve minden évszakban egyszer megjelent a kis erdei kunyhóban és lassan ő és Akazuki összemelegedtek. Néhány évvel később Akazuki anyjának akarata ellenére házasodtak össze és a féldémon már nem ment sehová. Ott éltek hármasban – később négyesben – a kis kunyhóban az erdei tisztáson, ahol mindig boldogok voltak. Akazuki pedig soha, de soha többé nem tért le az erdei ösvényről és soha többé nem állt szóba idegenekkel. Ahogy a Ginnel közös lányuk sem. Itt a vége – fejezte be Kasumi a mesét. – Tetszett?
– Megjárja – vont vállat Inuyasha, mert nem akarta elárulni, mennyire lenyűgözte a történet.
Pedig nagyon is tetszett neki, látta maga előtt, ahogy Gin egymaga bánik el egy hatalmas démonnal és a kardját sem használta. Az a rész tetszett neki a legjobban, hiszen ő is ilyen bátor és erős akart lenni.
Később, amikor Kasumi már aludt, Inuyasha némán feküdt a helyén a még mindig égő tüzet bámulva. Nem tudott aludni, Kasumi meséje túlságosan is felpörgette a fantáziáját. Valamint arra gondolt, hogy ha Gin féldémon, akkor hasonlított-e hozzá. Vajon ő is emberré vált Újholdkor? Ha minden féldémon egyszer egy hónapban emberré válik, akkor ők félig emberek vajon? De ha félig emberek, akkor félig mik? Talán démonok? Inuyasha úgy érezte, mélyen belül tudja a választ, még ha az édesanyja sosem árulta el neki. De nem volt biztos a dolgában, megerősítésre volt szüksége. Kasumira pillantott, aki békésen szuszogva aludt a tűz másik oldalán. Úgy érezte, a lány tudhatja a válaszokat, hiszen mindig minden kérdésére válaszolt eddig. Viszont a kis féldémon tudta, hogy még nincsenek olyan ismeretségben, hogy teljesen meg tudjon bízni a másikban. Eddig túl sokszor árulták el, túl sokszor kellett menekülnie, amikor már biztonságban érezte magát. Várni akart, ezért is tartott Kasumival. Visszagondolt arra, hogy Kasumi milyen odaadóan ápolta, hogy azon az éjszakán, amikor eljött az a három férfi milyen bátran megvédte őt és utána milyen gyengéden ölelte magához. Inuyasha akkor megnyugodott. A kis féldémon vágyott az ölelésre, ezért is gyengült el akkor, ezért is hagyta magát. De a bizalom nem olyasmi volt, amit Inuyasha csak úgy mindenkinek szó nélkül osztogatott. De mégis… mégis… úgy döntött, még egy ideig Kasumival tart, aztán meglátja, mi sül ki belőle. Mert mélyen tudta, hogy szüksége van a lányra, a védelmére, a kedvességére, de főleg a szeretetére. Ám még nem volt kész rá, hogy ezt akár önmagának is bevallja. Ahhoz még túlságosan félt.
~*~
Tokió, a jelen
Kagome nem tudta megállni, hogy a történet végén valahogy el ne mosolyodjon. Most már szinte teljesen biztos volt benne, hogy Kasumi a modern világ szülötte, vagy legalábbis egy olyan korból származott, ahol ismerték a Grimm fivérek meséit. Akazuki története neki is ismerős volt, az anyukája gyakran mesélte neki, majd később Sotának. De Kasumi változata kissé különbözött tőle, hiszen farkas helyett farkasdémon, vadász, vagy favágó helyett pedig egy ezüst hajú kutyaféldémon szerepelt benne. A lánynak nem kellett gondolkodnia rajta, hogy Kasumi Inuyasháról mintázta a féldémont, mintha meg akarta volna mutatna a gyereknek, hogy egy féldémon is lehet erős és bátor. Azért mesélt neki, hogy megnyugtassa az Újhold alatt rettegő gyermeket és ez be is vált. Aztán az eszébe ötlött valami.
– Inuyasha – nézett a féldémonra, aki mellette sétált. Inuyasha kíváncsian nézett Kagoméra. – A… szóval… az Acélkarmok támadásod… a meséből ered?
– Naná! – bólintott büszkén Inuyasha, mire Kagome elkuncogta magát. A fiú olyan volt, mint egy büszke kiskakas, ahogy kihúzta magát. – Mégis, mit gondoltál?
– Értem – mondta Kagome. – Kasumi sok mesét mesélt neked?
– Sokat – válaszolta a féldémon, aztán elgondolkodott. – Mesélt egy féldémon testvérpárról, akiket egy ogre meg akart enni, de előtte felhizlalta őket. Aztán volt egy egy elátkozott démonról, aki egy kastélyban élt, meg egy másik egy féldémonról, akit szolgaként tartottak a mostohatestvérei, de a végén az ő élete is jóra fordult. Meg… volt egy mese egy alvó hercegnőről, akit egy boszorkány tartott fogságban. De voltak igaz történetei is, meg olyanok, amiket ő maga talált ki.
Kagome bólintott és számba vette a meséket. Jancsi és Juliska, a következő talán a Szépség a Szörnyeteg volt, aztán valószínűleg a Hamupipőke és az utolsó a Csipkerózsika. Mind ismert mesék voltak a mai korban, sőt, több száz éve is. A lány biztos volt benne, hogy Kasumi ismerte a meséket és Inuyasha miatt kissé átalakította őket. Elvégre logikus volt a dolog, de Kagome még nem akarta mindezt megosztani Inuyashával. Ha bebizonyosodik, hogy Kasumi valóban a modern Tokióban él, akkor könnyebb lesz megtalálni. De előbb a tőreiről akart információt szerezni.
Lassan odaértek a hatalmas könyvtárhoz, de mielőtt bementek, Kagome elmagyarázta Inuyashának, hogy odabenn nem szabad hangoskodni, futkározni, mert azzal zavarna másokat.
– Csak halkan szabad beszélgetni – mondta Kagome. – És kérlek, most az egyszer ne legyél olyan heves!
– Jól van, jól van! – morogta kelletlenül a féldémon. – Nem vagyok gyerek!
Mikor beléptek, Inuyasha ámulva nézett körül. Sosem látott még ennyi könyvet egy helyen, még a kastélyban sem, ahol gyerekkorában élt. Az előtérben magazinok és újságok voltak kirakva szépen több sorban, a beltérben rengeteg, hatalmas könyvespolc volt látható tele könyvekkel és mikor a féldémon felnézett, látta, hogy odafenn még vagy két emeletnyi polcsor van. A könyvtár óriási volt, Inuyasha el sem látott a végéig. Ezen kívül tőlük nem messze voltak hatalmas asztalok is sok-sok székkel és lámpákkal. Némelyiknél emberek ültek, olvastak, vagy tanultak. Legalábbis egy csapat fiatal lány és fiú olyan tevékenységet végzett, amit Kagome is szokott otthon csinálni. Inuyasha úgy gondolta, valami buta tesztre készülhetnek. Talán itt az emberek ennyire szeretik a tesztnek nevezett dolgokat? A földszinten ezen kívül egy hosszú, alacsony pultot is látott, ami mögött egyenruhás, fiatal lányok ültek. A ruhájuk nem olyan volt, mint amit Kagome szokott hordani, így biztosan nem az ő iskolájába jártak. Inuyashának fogalma sem volt róla, hogy mik, vagy kik azok a könyvtárosok, de Kagome határozottan az egyikük felé indult. Egy másik lány könyveket vett át egy idős férfitól, majd nem sokkal később visszaadta neki őket. Miért vette el, ha utána visszaadja? Inuyasha nem értette, de inkább Kagome után sietett, nehogy a lány megharagudjon rá. De közben a fejét forgatva nézelődött és szimatolt. A könyvek és az idegen emberek illata kissé idegesítette, de nem szólt semmit. Sokkal jobban lefoglalta ez a furcsa, idegen és ismeretlen hely.
– Menjünk, keressük meg a könyveket, amik kellenek – hallotta meg Kagome hangját, mire megrázta a fejét, mint aki álomból ébredt. – Inuyasha? Minden rendben?
– Aha – bólintott a fiú és követte Kagomét az egyik távolabbi részre. – Csak… még sosem láttam ennyi könyvet egy helyen.
– Ó, tényleg, a te idődben nincsenek könyvtárak – csapott a homlokára Kagome. – Neked itt minden új és ezt mindig elfelejtem. Egy könyvtárban rengeteg könyv van mindenféle témában a mesekönyvektől kezdve a regényeken át az ismeretterjesztő könyvekig. Még újságok és magazinok is vannak. Sok könyvet ki lehet kölcsönözni.
– Kikölcsönözni? – kérdezte Inuyasha. Ezt a kifejezést nem értette.
– Ez azt jelenti, hogy hazaviheted a könyveket, otthon elolvashatod őket és egy hónap múlva vissza kell hozni – magyarázta Kagome. – De amit mi keresünk, azt sajnos nem lehet, csak itt olvashatjuk. De nem baj, fénymásolatot készíthetünk arról, ami érdekel.
Inuyasha nem nagyon értette a dolgot, de túlságosan lefoglalta a rengeteg polc, ami mellett elmentek. Mindegyik tömve volt könyvekkel, amiknek a gerincén nemcsak a könyv címe volt, de valami számok és jelzések is, amiket nem értett. Végül megálltak egy Japán Mitológia nevű részleg előtt és Kagome a könyveket nézte, mint aki nagyon keres valamit. Inuyasha érdeklődve olvasgatta a könyvek címeit. „Japán legendás démonai”, „Mítoszok és legendák a Feudális Japánból” – ez a cím megragadta a figyelmét és kihúzta a helyéről a kötetet –,”Kaguyahime és más legendák – Mítosz, vagy valóság?”, „Japán istenségek a középkorban és előtte” és hasonló című kötetetek. Aztán Inuyasha magához vette a „Japán legendás démonai” kötetet is, maga sem tudta, miért.
– Megvan – lépett oda hozzá Kagome, mire Inuyasha kis híján elejtette a kezében levő köteteket. – „A japán mitológia legendás fegyverei”. Hátha ebben nyomra bukkanunk. Nálad mi van?
Inuyasha felmutatta a könyveket, mire Kagome bólintott. Bár nem vihették ki ezeket sem, de helyben lehetett őket olvasni.
Letelepedtek egy asztalhoz, nem túl messze a Mitológia részlegtől és Kagome belemerült a legendás fegyverek kötetbe. Vagy legalábbis a tartalomjegyzékbe, miközben fél szemmel Inuyashát figyelte. Inuyasha a „Japán legendás démonai” kötetet fogta a kezében és Kagoménak volt egy olyan érzése, hogy a fiú okkal vette le a könyvet a polcról. Hiszen Inuyasha nem sokat tudott az apjáról és Toga, a Nagy Kutyadémon elég legendás volt a maga idejében. De látszott rajta, hogy tépelődik, vajon kinyissa-e a könyvet, vajon végigolvassa-e. Inuyasha hirtelen oldalra nézett, a tekintete tele volt kérdésekkel, kételyekkel és aggodalommal. Kagome gyengéden megsimogatta a fiú kezét és bólintott. Látszott, hogy Inuyasha megnyugszik és Kagome még a tartalomjegyzéket is megmutatta neki, elmagyarázva, hogy használja. Aztán visszafordult a saját könyvéhez és nekilátott ő is átfutni a tartalomjegyzéket.
Talált is egy fejezetet a Négy Legendás Nagy Isten fegyvereiről, amit érdekesnek talált. Jó hosszú fejezet volt, mert részletesen tárgyalta a négy isten – Himeno, Mizuna, Randotaiji és Raizen – életét és tetteit, csak aztán tért rá a fegyverekre. Aztán hirtelen halkan felsikkantott, mire Inuyasha ijedtében majdnem belefejelt az előtte levő könyvbe.
– Mi van? – kérdezte halk, mérges hangon a féldémon.
– Inuyasha, ezt nézd meg! – mutatott Kagome egy képre, amelyen egy mérges, vagy inkább arrogáns tekintetű, hosszú hajú férfi volt látható, a kezében pedig két tőrt tartott. A kép elég nagy volt ahhoz, hogy a tőröket jól ki lehessen venni.
– Ezek… – Inuyasha szemei elkerekedtek, hiszen jól ismerte ezeket a fegyvereket. – Ezek… Kasumi tőrei!
– Biztos vagy benne? – kérdezte Kagome, mire Inuyasha határozottan bólintott. – Ezt hallgasd, mit ír a könyv – mondta a lány és olvasni kezdett. – „Raizen a Négy Nagy Isten egyike, a Villámok és az Ég Istene volt az ókori, majd a kora középkori Japánban. Erőszakos, önző, kegyetlen, arrogáns istenként tartották számon, aki egyformán gyűlölte az embereket, démonokat és a többi istent is. Előszeretettel bántotta, kínozta, gyötörte, aki csak az útjába került. Fegyverei a Villámhozó néven ismert tőrök voltak, név szerint Rakurai és Ikazuchi. Úgy tartották, hogy a tőrök képesek villámokat szórni, erőteret gerjeszteni és széttépni az ellenfelet. Ezen kívül csak egy személynek engedelmeskedtek és Raizen testének részét képezték. A legenda szerint Raizen egy csata során vesztette el a fegyvereit, amikor azok cserben hagyták őt a kegyetlenkedései miatt, ő pedig emiatt elvesztette hatalma egy részét.”
Inuyasha és Kagome egymásra néztek és ugyanazt gondolták. Ha Raizen elvesztette a tőreit, azok meg Kasumihoz kerültek, akkor a lány egy isteni eredetű fegyvert birtokolt.
– Azt mondtad, a tőrök véletlenül kerültek Kasumihoz – mondta Kagome, mire Inuyasha bólintott. – De mi van, ha a tőrök őt választották? Elvégre, Raizent elhagyták, mert túl kegyetlen volt. Talán új gazdát kerestek maguknak és Kasumit megfelelőnek találták. – Kagome a könyv elejére lapozott. – A kötetet egy Dr. Kameki Toshiaki nevű professzor írta. A könyv elején azt írják, hogy a Todai-on tanít. Talán ő több információt is tud erről az egészről, mint ami a könyvben van.
– Akkor keressük meg ezt a professzort azon a Todai nevű helyen – mondta Inuyasha, akinek fogalma sem volt, mi az a Todai.
– Előbb felhívom, hogy egyáltalán bent van-e – mondta Kagome. – Ó, te megtaláltad, amit kerestél?
– Nem! – vágta rá ingerülten Inuyasha, majd becsapta a könyvet.
Kagome még éppen látta a fejezetcímet, ami a „Toga, Japán legendás Nagy Kutyadémona” címet viselte. Magában felkuncogott és mielőtt visszavitte volna a könyveket a helyükre, lefénymásoltatta a két fejezetet. Egyet az istenekről, egyet Togáról. Közben a fejét csóválta, hogy Inuyasha annyira nyilvánvalóan tudni akart bármit az apjáról, amit senki sem mondott el neki. Azt a könyvet is Dr. Kameki írta, így a lánynak már két oka volt felkeresni a professzort.
Sajnos azonban úgy tűnt, Kameki professzor aznap nem tartott órát, de másnap este hétig az egyetemen tartózkodott. Mikor Kagome ezt elmondta Inuyashának, a féldémon meglepően nyugodtan fogadta a hírt. Kagome szerint túlságosan is nyugodtan, ami arra engedett következtetni, hogy a fiú ideges, vagy éppen valami máson jár az esze. Ez pedig általában valami katasztrófa előjele volt, amit a lány szeretett volna megelőzni. Mikor megkérdezte Inuyashát, mit szeretne csinálni, a fiú Kagome legnagyobb meglepetésére azt mondta, szét akar nézni a könyvtárban. Kagome hagyta neki, Inuyasha pedig nem hangoskodott, nem heveskedett, majd jó három órával később két kötet mesekönyvvel és hat kötet mangával távoztak. Kagome egy szót sem szólt. A mesekönyveket még értette, de a mangákat… Bár jobban megnézve, hogy Inuyasha Dragon Ball mangákat vett ki, már jobban értette a dolgot. Magában kuncogott, de nem szólt semmit. De elhatározta, hogy minimum egy hónapig nincs „Ül!” – akármit is csinál a másik – és Inuyasha tripla adag Ninja Rament kap majd. Meg dupla adag burgonya chipset, hiszen megérdemli.
– Holnap iskolába megyek – mondta Kagome hazafelé menet, mire Inuyasha bólintott. – Kérlek, ne gyere utánam! Sietek, ahogy tudok, utána felkeressük Kameki professzort.
– Szerinted tud segíteni? – kérdezte bizonytalan hangon Inuyasha.
– Nem tudom, de érdemes megpróbálni. Ő írta a könyvet, biztosan vannak még információi, amiket nem osztott meg – vélekedett Kagome. – Hátha újabb nyomra bukkanunk, mert van egy olyan érzésem, hogy ha Kasumihoz kerültek Raizen tőrei, akkor ő is veszélyben lehet. Talán ezért tűnt el aznap éjjel.
Inuyasha bólintott. Most már jobban átlátta a helyzetet és Kagoménak igaza volt. Talán az a professzor tud valamit, ami segít nekik megtalálni Kasumit.
Magyarázatok:
Akazuki – A Piroska és a farkas mese hőnőjének japán neve
miko – shinto papnő
Gin – ezüst, vagy ezüstszínű
Todai – Tokió Egyetem, Japán legnívósabb egyeteme, ahová a legnehezebb bekerülni
Toga – Sesshomaru és Inuyasha apjának neve, bár általában csak Nagy Kutyadémonként, vagy Nagy Kutyatábornokként emlegetik.
Izayoi – Inuyasha halandó anyja
1365 május 29-én volt Újhold, tehát a múltbeli történetszál akkor játszódik.
|
