Kagome éppen hazafelé tartott, egy óriási, halloweeni tököt cipelve, ami meglehetősen nehéz volt. De sikerült a legszebbet megszereznie, pedig komoly harc folyt a tökökért így az utolsó pillanatban. Kagome nem hiába küzdött érte, az anyukája ugyanis el volt foglalva, Sota túl kicsi volt még – egyébként is korán átment egy barátjához –, a nagyapját meg nem akarta erre megkérni. Az öreg shinto pap egyébként is kijelentette, hogy a Halloween nem fér össze az ősi japán hittel, így ki is vonta magát az egész készülődésből. Kagomét nem nagyon érdekelte, a nagyapja mindig is furcsa volt és kissé dilis benyomást keltett a szemében. Főleg, mert mindig furcsa ajándékokat adott neki. Például egy állítólagos kappa lábat a tizenötödik születésnapjára. A láb Buyoé lett, Kagome kövér, lusta, foltos macskájáé, akivel Inuyasha nagyon jól összebarátkozott. Pedig a kutyák nem voltak oda a macskákért, de úgy tűnt, Buyo és Inuyasha jól megértették egymást.

– Hé, Kagome! – Az ismerős hang kizökkentette a lányt a gondolataiból, olyannyira, hogy majdnem elejtette a kezében tartott, óriási tököt.

Bosszúsan sóhajtott egyet és a hang forrása felé fordult. Igen, Inuyasha ott állt, teljes életnagyságban nem messze tőle és félig bosszús, félig kíváncsi tekintettel méregette őt. Kagoménak kérdeznie sem kellett, mit keres itt a féldémon.

– Mit keresel itt? – tette fel mégis a szokásos kérdést, hátha Inuyasha ezúttal kivételesen valami mást válaszol. De előre tudta a választ.

– Érted jöttem. Azt mondtad, hogy három nap és visszajössz és ma van a harmadik nap. Gyere, menjünk! – Inuyasha csak ekkor vette észre a tököt Kagome kezében. Megszimatolta és a lányra nézett. – Ez ehető?

– Nem, ez egy halloweeni tök és nem ehető. Mérgező és nem megyek vissza, csak holnap. Ma Halloween van – jelentette ki a lány, bár jól tudta, hogy a fiú a felét sem érti a dolognak.

– Hallo...ween? – kérdezte Inuyasha és félredöntötte a fejét és megmozgatta a füleit, mint mindig, ha valamit nem értett. Utóbbit Kagome nagyon aranyosnak találta. A másik szemmel láthatóan nem értette, mit jelent a Halloween kifejezés.

– Igen, Halloween, ez egy ünnep, ami nálatok még nem létezik – válaszolta a lány és elindult a ház felé. Le akarta már tenni a tököt, kezdett túl nehéz lenni. Látta, hogy Inuyasha magyarázatra vár. – Halloweenkor feldíszítjük a házat, töklámpást faragunk és ijesztő jelmezekbe bújva szórakozunk. Ez a halottak ünnepe. Régen azt hitték az emberek, hogy ilyenkor a holtak szellemei visszajönnek az élők világába, ezért töklámpásokat faragtak, hogy azok mutassák az utat az elhunytaknak. Az ijesztő jelmezek pedig arra szolgáltak, hogy az ártó szellemek ne tudják megkülönböztetni az élőket a holtaktól. De ma már senki sem hisz ilyesmikben és az ünnep átalakult szórakozássá.

– Bah! – Inuyasha felhorkant. – A holt lelkek nem járnak vissza! A démonok meg úgyis kiszagolják a halandókat, akármilyen maskarát is húznak.

– Ezt én is tudom, de régen máshogy hitték – magyarázta Kagome, miközben majdnem elejtette a tököt.

Hirtelen érezte, hogy valaki kikapja a zöldséget a kezéből és mikor oldalra nézett, Inuyasha fél kézzel emelte magasra az említett növényt.

– Miért nem szóltál, hogy nem bírod el, buta liba? – kérdezte szemrehányó hangon a féldémon, mire Kagome a fejét csóválta. Megszokta már Inuyasha ilyesfajta szóhasználatát, így nem zavarta, bár szívesen odamondott volna neki valami nem túl kellemeset. Viszont a fiú hangjában nem volt semmi erőszakos, vagy durva felhang, egyszerűen úgy viselkedett, ahogy szokott.

– Köszönöm! – mondta Kagome, majd beléptek a házba.

Mikor beléptek a nappaliba, Inuyasha meglepetten vette észre a díszeket. A plafonról denevérek, kísértetek és csontvázak lógtak, a falakon ijesztő képeket látott, valamint az asztalon, a bútorok tetején és néhány polcon is rémisztő szörnyfigurák, vicsorgó boszorkányok és ijesztő formájú, színes mécsesek kaptak helyet. A plafon közepén elhelyezkedő lámpáról óriási, fehér pókháló lógott alá, közepén egy nagy, vörös szemű műpókkal. Kagome hagyta, hogy Inuyasha mindent tüzetesen megszemléljen és úgy vette észre, a másikat teljesen leköti a dolog. Elvégre sosem látott még ilyesmit és Kagome már azon gondolkodott, vajon a Karácsony is tetszene-e a fiúnak. Arra jutott, hogy biztosan, mert az meg csupa fény, csillogás, nevetés és ha szerencséjük van, akkor sok hó is jár majd hozzá idén is. Inuyashát mindig minden érdekelte, ami ehhez a világhoz tartozott, főleg, ha annak Kagoméhoz is köze volt. Kagome néha bűntudatot érzett, amiért sosem engedi sehová a fiút, de nem is a féldémont féltette, inkább a tokiói embereket, akik néha akaratlanul is áldozatául váltak a fiú ténykedéseinek. Igaz, egyszer Inuyasha leütött egy bankrablót és megmentett egy kislányt egy égő lakásból, a két eset pedig a hírekbe is bekerült. Kagome akkor nagyon büszke volt a féldémonra, de ezt nem mondta ki hangosan, mert Inuyasha még túlságosan elbízta volna magát.

– Ha lekapcsoljuk majd este a lámpákat, minden sokkal ijesztőbbnek fog tűnni – mondta Kagome, miközben a konyha felé kormányozta magukat. – Főleg, ha a mécseseket és ezt a töklámpást is meggyújtjuk – mutatott a tökre. – Mármint, miután kifaragtam.

– Nem egészen értem ezt a Halloween dolgot, de akkor ma este tényleg nem jössz vissza – jegyezte meg a féldémon és szabad kezével megvakarta a tarkóját.

– Csináltam egy kis tökös pitét – mondta Higurashi asszony, mire Inuyasha vádlón Kagoméra nézett.

– Kagome, azt mondtad, a tököt nem lehet megenni, mert mérgező!

– Amit Kagome hozott, az tényleg mérgező, mert csak dísztök – magyarázta Kagome anyukája. – De a pite sütőtökből készült, ami viszont ehető. Ha kihűlt egy kissé, megkóstolhatod, ha szeretnéd – mosolygott az asszony.

Inuyasha lelkesen bólintott és Kagomét kereste a tekintetével. De nem találta, míg félrenézett, a lány eltűnt, így kilépett a konyhából és a keresésére indult. Meg is találta a nappaliban, ahol Kagome éppen egy nagy tálat töltött meg mindenféle édességgel. Inuyasha érdeklődve nézte, nem értette a dolgot, de úgy gondolta, ez is ehhez a Halloweennek nevezett valamihez tartozik. Nem volt túlságosan oda az édes dolgokért, de bizonyos rágcsálnivalókat szívesen evett. Kagome mindig ügyelt rá, hogy olyasmiket hozzon, amit mindenki szeret. A legtöbb édesség mindig Shippo gyomrába került, Inuyasha viszont imádta a burgonya chipset, a ninja kaját, az instant rament, valamint a nem túl édes kekszeket és üdítőket. Meg persze Higurashi asszony főztjét, de elismerte, hogy Kagome is ügyes a konyhában. És ha valami ízlett neki, annak hangot is adott. Ahogy annak is, ha nem, bár utóbbival rendszerint megbántotta Kagomét, még ha nem is szándékosan. A többiek ugyan rendre figyelmeztették, hogy nem kell mindig mindenben ennyire őszintének lennie, de Inuyasha sosem tudta magában tartani a véleményét, ami rá nézve rendszerint nagyon kellemetlen következményekkel járt.

Kagome végzett és megfordult, majdnem nekiütközve Inuyashának.

– Inuyasha, muszáj neked mindig láb alatt lenned? – kérdezte a lány a hangjában némi bosszús éllel.

– Te meg folyton eltűnsz szem elől! – vágott vissza sértetten a féldémon.

– Sok dolgom van, inkább maradj egy helyben és… – Kagome megrázta a fejét. – Szeretnél segíteni?

Inuyasha bólintott, Kagome pedig tudta, hogy még ha a fiú katasztrófát is fog okozni, ami gyakran megesett, legalább a konyhában rajta tudja majd tartani a szemét. Szemmel láthatóan Inuyasha otthon érezte magát Kagome házában. Már mindent tudott, hol van és alapjáraton mindenkivel kedves volt. Vagy legalábbis nem olyan bunkó, mint amilyen szokott lenni. Tudta, hogy nemcsak a többiek tekintik családtagnak a fiút, de ez fordítva is így van. Inuyasha a saját családjaként gondolt Kagome családjára, ami jó érzéssel töltötte el a lányt. Még ha a féldémon sokszor csak azért is jött utána, hogy visszarángassa a feudális Japánba, úgy tűnt, szívesen tölti a többiekkel is az idejét. Elvégre, Inuyasha korán elvesztette a szüleit, Sesshomarut pedig nem lehetett éppen szerető testvérnek nevezni. A féldémon pedig, mint minden érző lény, családra vágyott és itt megkapta azt a szeretetet és törődést, ami után vágyakozott, még ha a büszkesége miatt sosem mondta ki ezt hangosan. Legfeljebb az bosszantotta, hogy Kagome sosem engedte őt sehová, nehogy az emberek furán nézzenek rá. Vagy esetleg még több bajt okozzon.

Kagome visszaterelte Inuyashát a konyhába és felrohant az emeletre némi vastag filctollért. Mire leért, a féldémon már a második szelet tökös pitét tolta befelé az asztalnál ülve és úgy tűnt, ízlik neki.

– Hé, Kagome, ez nagyon finom! – kiáltotta vidáman a visszatérő lánynak, miközben Higurashi asszony mosolyogva nézte a falatozó fiút, majd visszafordult a saját tennivalói felé. Úgy tűnt, ő is boldog volt, hogy a féldémonnak ízlik a sütemény.

– Ennek örülök – mondta Kagome, miközben egy éles, széles pengéjű konyhakést, valamint evőkanalakat vett elő. Meg egy tálat, amit a tök mellé helyezett. Inuyasha érdeklődve nézte őt az asztal másik végéből. – Ha megetted, segíthetsz nekem. Szükségem lesz a karmaidra.

– Oké! – válaszolta Inuyasha, bár nem igen értette, mik Kagome szándékai.

Kagome jól tudta, hogy Inuyasha karmai igen élesek és akár a húsz centis acélajtót is úgy vágják, mint kés a vajat. Pont erre volt szüksége. A lány szemet, orrot, szájat rajzolt a tök egyik felére, majd a tetejét is bejelölte a vastag filccel, hogy tudja, mennyit kell levágni ahhoz, hogy kényelmesen ki lehessen kaparni a zöldség sárga húsát. Még rengeteg ideje volt, mielőtt indulnia kellett, így nem kellett annyira sietnie. Inuyasha befejezte a második szelet pitét, Kagome anyukája pedig eközben kisebb édességeket és kekszeket készített, hogy a csoki és cukor mellett legyen még mivel megörvendeztetni az arra járó gyerekeket. Aztán nekilátott, hogy lassan a vacsorával is foglalkozzon.

– Inuyasha, ugye itt vacsorázol? – kérdezte barátságos hangon az asszony a féldémon felé fordulva.

– Mm – bólintott Inuyasha. Elvégre, ma már úgysem mennek vissza, pedig ő szeretett volna minél előbb újra nekilátni a maradék szilánkok keresésének. Viszont kezdte érdekelni ez a Halloween-dolog, bár ennek nem akart hangot adni.

– Inuyasha, gyere! – hívta Kagome, a fiú pedig felállt és odasétált. – A vonal mentén vágd le nekem a tök tetejét! Utána ki tudjuk kaparni a húsát és a magokat.

Inuyasha bólintott, majd kimeresztette a karmait. Kagome kissé aggódott, hogy a féldémon a tökben is kárt tesz, de szükségtelen volt. Egyetlen suhintás és a tök teteje úgy vált el a növény többi részétől, ahogy kellett. A fedél hangos csattanással gurult el, de Kagoménak még időben sikerült elkapnia és visszatennie az asztalra. Majd az egyik kanalat Inuyasha kezébe nyomta és elmagyarázta, mit is kéne tennie. Ketten tényleg gyorsabban végeztek a kikaparással, bár Kagoménak egyszer rá kellett szólnia a fiúra, hogy ne kóstolja meg a dísztök húsát. Inuyasha duzzogott, de szót fogadott. Mikor ezzel kész voltak, közösen kivágták a tök szemeit, orrát és a száját is. Már csak a vörös színű gyertya volt hátra, de ahogy Kagome érte nyúlt, megbotlott és csak azért nem vágódott el, mert hirtelen egy ölelő kart érzett a dereka körül. Mikor felnézett, Inuyashát pillantotta meg, aki fél kézzel magához húzta és megtartotta.

– Lehetnél kissé óvatosabb is! – feddte meg Inuyasha a lányt, akinek kellett pár pillanat, hogy összeszedje magát. – Jól vagy, Kagome?

– Igen, minden rendben és… Mit műveltél a tökkel?! – Mindannyian odakapták a fejüket, Inuyasha fülei pedig kissé hátralapultak a látottaktól.

– Kagome… – Inuyasha hangja halk volt, tele bűntudattal és némi aggodalommal, ahogy elengedte a lányt és egy lépést hátrált. Tudta, hogy mi fog következni és előre rettegett tőle. Megint bajt csinált és feldühítette Kagomét, pedig nem akarta.

– Ugyan, ugyan! – legyintett Higurashi asszony. – Ne csináljatok belőle ekkora ügyet! Szerintem kifejezetten jól néz ki így a töklámpás. Sokkal… karakteresebb és egyedibb. Fogadok, ilyen senkinek nem lesz.

– De anya! – ellenkezett Kagome, majd ránézett a tökre, aztán a féldémonra. Inuyasha meg volt szeppenve, mert tudta, hogy Kagome ilyenkor a földbe döngöli az „Ül!” parancsszóval. De ahogy Kagome jobban megnézte a lámpást, ő maga is úgy találta, hogy tényleg egyedi. – Végül is… nem is rossz. Talán a zsűrinek is tetszeni fog.

– Zsűri? – Inuyasha értetlenül nézett az idegen szó hallatán, de annyit felfogott, hogy most nem fogja megcsókolni a konyhapadlót. Ez kissé megnyugtatta.

– Olyanok, akik a versenyeken díjaznak – magyarázta Kagome. – Be akartam nevezni a tökfaragó versenyre és talán elég egyedinek fogják találni ezt a lámpást.

– Akkor… nem haragszol? – kérdezte óvatosan a féldémon, mire a lány elmosolyodott.

– Gyere, próbáljuk ki, biztosan tetszeni fog neked is – mondta Kagome és beleszúrta a vastag, hegyes végű tartón álló gyertyát a töklámpás közepébe.

Inuyasha hirtelen fülelni kezdett, mert odakintről hangos kiáltozások, nevetés, zene és durranások hallatszottak. A féldémon kíváncsian fordította arrafelé a fejét, majd Kagoméra nézett, aki azonnal megértette a néma kérdést.

– Várj úgy tíz percet és visszajövök – állt fel a lány és az emelet felé indult.

Kagome hamarosan visszajött és mikor belépett a félhomályos nappaliba, a féldémonnak a szava is elállt. A lány ugyanis egy lila-narancssárga ruhát viselt, ami a térdéig ért. A lábán fekete, combközépig érő csizma volt, a fején pedig lila színű, csúcsos kalap. Pont úgy nézett ki, mint az egyik figura, ami az egyik polcon kapott helyet egy denevér formájú, fekete színű gyertya mellett. Kagome azt mondta, az egy boszorkány és most a lány is az volt. Igaz, csak jelmezben, de akkor is úgy nézett ki, mint egy boszorkány.

– Nos, mit szólsz? – kérdezte Kagome, miközben közelebb jött és körbefordult. – Tetszik?

– Mmm – bólintott Inuyasha, mert mást nem tudott mondani.

Kagome valóban elragadóan nézett ki és a kezében még egy seprűt is szorongatott, ahogy a polcon levő társa. De azzal a boszorkánnyal ellentétben Kagome nagyon csinos volt, de ezt Inuyasha sosem vallotta volna be hangosan. Hiszen mindig rondának nevezte a lányt, holott sosem gondolta komolyan. Hiszen mindig gyönyörűnek tartotta, de nem merte hangosan kimondani. Kagome elmosolyodott és a kezét nyújtotta a fiúnak, amit Inuyasha el is fogadott.

– Akkor gyere, menjünk! Még úgyis jó sok idő, mire anya elkészül a vacsorával – mondta Kagome. Inuyasha a töklámpás felé nyúlt, de Kagome megrázta a fejét. – Hagyd csak, nem visszük magunkkal.

– Azt mondtad, hogy valami versenyre szánod – vakarta meg a füle tövét Inuyasha, ahogy visszaemlékezett a lány korábbi szavaira.

– Nem, nem – rázta a fejét a lány. – Ez a töklámpás túl különleges ahhoz, hogy mások is megcsodálják. Ez a miénk, mert ketten faragtuk. Nem akarom, hogy idegenek is lássák.

Inuyasha nem válaszolt, de a szíve táján valami meleget érzett. Kagome szerint ez a kettőjük lámpása, csak az övék, senki másé. Szinte nem is hallotta, hogy Kagome elköszön az anyjától, csak akkor eszmélt fel, amikor már az utcán voltak. Mindenhol nevetés és zene, hangos pukkanások a tűzijátékoktól és jelmezes emberek vonultak a közeli park felé. Inuyasha megszámolni sem tudta a rengeteg boszorkányt, zombit, démont, szellemet és más, számára ismeretlen jelmezt. Tudta, hogy mind jelmezek, érezte az emberek illatát. A házak mind ki voltak világítva és mindenhol a kapukon és a házak előtt töklámpások világítottak. Hagyta, hogy Kagome vezesse, teljesen rábízta magát a lányra. Az utcán jelmezes gyerekek is voltak, akik vagy a szüleikkel, vagy nagyobb testvéreikkel lépdeltek, siettek, futottak egyik háztól a másikig. Kagome elmagyarázta, hogy a gyerekek bekopognak a házakhoz, ahol édességet kapnak. Inuyasha bólintott és látta, hogy gyereknél van üst, vagy tök formájú edény, némelyik pedig tele van már édességgel. Mint kiderült, Sota is ezt csinálja a barátaival és azzal a Hitomi nevű kislánnyal, akinek nemrégiben szerelmet vallott.

Ahogy beértek a parkba, Inuyashát újabb meglepetések érték. A fákon és az oszlopokon mindenhol világító töklámpások, szellemek, denevérek és pókok lógtak, az utak két oldalán sorban ételes standok és mindenféle csecsebecsét áruló pultok álltak, a füves területeket pedig belepték a piknikezők és a szórakozni vágyók. A tó vize lágyan tükrözte vissza a lámpások fényét, igazi borzongató hangulatú mesevilágot varázsolva a parkba. Szemmel láthatóan mindenki remekül érezte magát a kissé hűvös idő ellenére is. Inuyashát lenyűgözte a látvány, ide-oda forgatta a fejét, mindent egyszerre akart megnézni. Kagome mosolyogva figyelte őt és arra gondolt, hogy Yuka kissé bosszús volt, amiért lemondta a mai iskolai bulit. De semmi kedve nem volt odamenni, mert tudta, hogy akkor összefutna Hojo-kunnal is. Most Inuyashával akart lenni, mert meg akarta mutatni ezt a féldémonnak.

– Kagome, ez… gyönyörű! – mondta ámulva a féldémon. – Ez is, meg… amit otthon mutattál nekem.

– Örülök, hogy tetszik – válaszolta Kagome és belekarolt a féldémonba, majd boldogan vetették bele magukat a forgatagba.

Életében először, Inuyashát egyáltalán nem zavarták az emberek, a sok, idegen illat, csak élvezte a színes kavalkádot és azt, hogy Kagoméval lehet. Szinte minden bódénál megálltak, hogy megnézzék az árukat, később játszottak is néhány játékkal. Nyertek is többek között egy hatalmas, puha plüss tököt, aminek ijesztő ábrázata volt, pont olyan, mint az általuk faragott töklámpásnak. Inuyasha ki sem engedte a kezéből, vigyorogva szorongatta, Kagome meg mosolyogva nézte a fiú örömét. A lány a fényképezőgépét is elhozta, így készített egy csomó képet kettőjükről, vagy csak Inuyasháról és persze a karneváli forgatagról is. Később sült tököt és más, nem túl édes nassolni valót ettek, Kagome pedig talált sütőtök ízesítésű instant rament, amire Inuyasha egyből rástartolt. Úgy tűnt, nagyon is megszerette a sütőtök édeskés, de nem túl émelyítő ízét. Remekül érezték magukat és Inuyasha tudta, hogy minden rendben van. Senki sem nézett rá furán, senki sem szólta meg, nevezte szörnyetegnek, démon fattyának, félvérnek, torzszülöttnek. Itt ő is olyan volt, mint mindenki más. Ahogy lassabb sétára váltottak, Inuyasha szíve kezdett elcsitulni és minden aggodalma elszállt. Mert nem számított a tegnap, vagy a holnap, csak ez a pillanat, hogy itt lehet Kagoméval, hogy kissé beleláthat a lány világába, amiről alig tudott valamit. Hogy vele lehet, átélve egy olyan pillanatot, ami sosem adatott meg eddig az életében. Végre önmaga lehetett és azzal volt, aki a világot jelentette a számára.

– Kagome… – Inuyasha nem nagyon tudta, hogy fogalmazza meg, mit is érez. Annyi mindent akart mondani, de a szavak nem jöttek a szájára. Egyébként sem volt túl jó abban, hogy szavakkal fejezze ki az érzéseit. – Köszönöm!

– Szívesen! – Kagome pontosan tudta, hogy a fiú mit köszönt meg, nem kellett kimondania. Közelebb húzódott Inuyashához és lassan andalogva figyelték az embereket. Inuyasha elmosolyodott. A világban most tényleg minden a helyén volt.