|
Megmentő
1365 késő tavasza, valahol Nyugat-Japánban:
Inuyasha rohant, ahogy a lábai bírták, miközben hallotta maga mögött az emberek, a lovaskocsi és a szabadon eresztett állatok hangját. Hiába volt féldémon, még gyermek volt, nem tudott olyan gyorsan rohanni, mint a teljesen démonok, vagy a felnőtt félvérek. Ráadásul az eső is zuhogott, ami nehézzé tette a látást, szaglást, csúszóssá a talajt, ő pedig többször el is botlott az alattomosan megbúvó gyökerekben, kövekben, elcsúszott a sárban, ami tovább lassította a menekülését. Nem először fordult elő, hogy üldözik, bár emberek ritkán akadtak a nyomába. Leginkább a kisebb-nagyobb démonok pécézték ki maguknak, akik előszeretettel ölték meg a félvéreket. A féldémonokat az emberek és a démonok is gyűlölték, kivetették őket maguk közül. Az emberek azért, mert félig démonok voltak. A démonok pedig pont azért, mert félig emberi vér folyt az ereikben. Sehol sem leltek vigaszt, vagy nyugalmat, sehová sem tartoztak, sem az emberek, sem a démonok közé. De mind az emberek, mind a démonok szerettek sportot űzni abból, hogy félholtra hajszolták, majd kegyetlen módon megölték az olyanokat, mint Inuyasha is. Mintha a féldémonok tehettek volna arról, hogy olyannak születtek, amilyenek. Mintha ők kérték volna ezt a sorsot. De világ kegyetlen hely volt, ezt Inuyasha már a születése után megtanulta. Az anyja megvédte amíg tehette, de a palotában élő legutolsó kis szolga is lenézte és megvetette Inuyashát, aki azt sem értette még, miért közösítik ki. Hogy miért bánnak így vele, miért nem játszik vele egyetlen gyerek sem, miért mondják rá, hogy féldémon. Nem értette, mit jelent és valahányszor az anyját, Izayoi hercegnőt kérdezte, az asszony szemét könnyek lepték el és magához szorította Inuyashát, mintha ezzel megvédhetné a gyermekét mindentől.
De az anyja már nem volt mellette, két tavasszal ezelőtt vesztette el egy hosszú betegség után. Izayoi ugyan megígértette az embereivel, hogy vigyáznak Inuyashára, óvni fogják, gondoskodnak róla, ám azok nem tartották be az ígéretet. Az anyja teste szinte még ki sem hűlt, amikor a palota népe, élén Inuyasha anyai nagyapjával kiűzte a gyermeket a szabadba, hogy ott pusztuljon el. Inuyasha nem értette a dolgot, de elfutott és azóta már a második tavaszt is megérte. Nem halt meg, megtanult gondoskodni magáról, bár az elején majdnem meghalt. De kitartó volt, ha kellett, az emberektől lopott ételt, később megtanult vadászni, halászni, megevett mindent, amit talált a gyümölcsöktől kezdve a gyökerekig. Ott és akkor aludt, ahol és amikor tudott. Menekült az emberek és a démonok elől. Ahogy most is.
Az eső egyre jobban zuhogott és a kutyák is egyre közeledtek. Tudta, hogy kutyák, még az esőn át is érezte a semmivel össze nem téveszthető szagukat. Az ég megdördült, villám csapott egy fába, amely recsegve-ropogva tört szét és hullott földre, hogy aztán lángolni kezdjen. Elzárta az utat Inuyasha elől, így a fiatal féldémonnak balra kellett futnia, be a fák közé azt kockáztatva, hogy rázuhan valami. Tudta, hogy a piros kimonójában nagyon is feltűnő, de le nem vethette. Az édesanyja varrta neki tűzpatkány bundájából. Erősebb volt, mint a legerősebb páncél, megvédte őt a tűztől, ráadásul mindig megvarrta magát és ahogy Inuyasha kicsit nőtt, a ruha is vele nőtt. Bár ez mit sem segített, ha elfogják és tudta jól, akkor mi várna rá. Hallott már a vadászokról, akik fiatal féldémonokra vadásznak, hogy eladják őket háziállatnak, vagy az Arénába, amitől minden féldémon halálosan rettegett. Inuyasha semmiképpen sem óhajtott valaki játékszere lenni, hogy egy ketrecben mutogassák és nevessenek rajta. Hogy belerúgjanak és állatként bánjanak vele. Ő nem volt állat, féldémon volt, bár nem nagyon tudta, mit jelent ez a kifejezés. Csak azt tudta, hogy valami olyan, amit sem az emberek, sem a démonok nem akarnak maguk közé fogadni.
Inuyasha újfent elbukott egy kiálló gyökérben és mikor megpróbált feltápászkodni valami vicsorogva és morogva ugrott rá. Az egyik jól megtermett vadászkutya volt, amely hangosan vonyítva hívta a gazdáit. A többi kutya Inuyasha köré gyűlt, dühödten morogtak, szájukból nyál csorgott ki. A kis féldémon küzdött, rémülten és erőlködve próbálta lerázni magáról a hatalmas bestiát, amely belemart a bal vállába. Inuyasha felüvöltött az égő fájdalomtól és igyekezett megfordulni, de képtelen volt rá. A kutya jóval nehezebb volt nála, ő pedig fáradt volt, kimerült, éhes és pusztán egy gyermek.
– Mit fogtatok, fiúk? – hallatszott egy reszelős férfihang, majd hamarosan a hang gazdája is megérkezett. – No, nézd csak, a kis félvér jól megfuttatott minket, igaz-e? Nézzük, él-e még.
A férfi elhessegette a kutyát, majd lehajolt Inuyashához. A kis féldémon pont erre várt és sértetlen jobb kezének összes karmával morogva a férfi felé kapott. Sikerült is megkarmolnia a felé nyúló kezet, mire a férfi felüvöltött, de a másik kezével megragadta a gyermek grabancát és kissé felemelte, majd a földre vágta. Inuyasha felkiáltott a fájdalomtól, de ez nem hatotta meg a támadóját.
– Rohadt, nyavalyás kis dög! – ordította a férfi. – Még van merszed belém karmolni, te állat?! Most megkapod a magadét!
Újra felemelte Inuyashát a nyakánál fogva, ezúttal eltartva magától, majd sérült kezébe egy vastag vasdarabot fogva, a gyerek arcát és gyomrát célozta meg. Inuyasha jobban bírta az ütéseket, mint egy vele egykorú embergyerek, de fáradt volt és legyengült. Próbált ellenkezni, rekedten felvisított az erős ütésektől, de nem tehetett semmit. Érezte, ahogy az egyik karja egy reccsenéssel eltörik, egy, a homlokán levő sebből pedig esővízzel kevert vér csorog.
– Hé, agyon ne verd már, mert ha megdöglik, semmit sem fizetnek érte – hallatszott egy másik hang, egy öblösebb és testesebb.
– Nem aggódj, ezek jól bírják. Ha ledobnám egy hegy tetejéről, azt is simán túlélné ez a kis korcs – nevetett hangosan az első férfi. – Csak megruházom, hogy eszébe se jusson packázni velünk. Meg kell neki tanítani, hogy hol a helye, nem? Ráadásul a kis rühes megkarmolt, ezt csak nem hagyhatom megtorlatlanul.
A két férfi felröhögött, miközben Inuyasha félig öntudatlan állapotban lógott az első férfi kezében. Nem volt már ereje ellenkezni, túl sokáig üldözték és túlságosan kimerült ahhoz, hogy harcoljon. Hangosan pihegett, kis mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt fel-le, ahogy próbált levegőhöz jutni. Fájt a feje, a karja, az egész teste és a szemét is alig tudta nyitva tartani. Érezte, hogy szédül, ahogy az elméje kezdte feladni és a világ úszni kezdett a szemei előtt. Az eső hevesen verte a talajt, a fákat, a bokrokat, Inuyasha egész testében reszketett, az adrenalin, ami eddig futásra késztette, már eltűnt a testéből. Fázott, de tudta, hiába próbálna részvétet kicsikarni ebből a két férfiból, semmi haszna nem lenne.
– Egyébként szép kis példány, főleg a fülei miatt. Jó árat kapunk érte – mondta a második férfi. – Biztos megveszi valami gazdag úr, hogy mutogassa mint egy drága házi kedvencet. Régen tettünk szert ilyen csinos kis jószágra.
– Az már biztos – helyeselt az első férfi. – Jó pénzt adnak majd érte a piacon, ha ugyan meg nem nyuvad addig. Talán kissé túl keményen ütöttem meg, de hát az ilyen kis fenevadakkal az ember nem tudhatja, hányadán áll.
– Na, dobd be a ketrecbe és menjünk vissza! Már eléggé bőrig áztunk ezért a mihaszna kis korcsért. A fene gondolta volna, hogy ennyit bír rohanni. A kutyák is majd belepusztultak.
Inuyasha úgy lógott a férfi kezében, mint egy zsák. A karját sem bírta felemelni, nem még kiszabadítani magát. Annyit érzett, hogy valahová bedobják, ő pedig beütötte a fejét. Halkan feljajdult, de a két férfi csak nevetett rajta.
Aztán hirtelen mennydörgés hallatszott, túl természetellenes ahhoz, hogy a viharhoz tartozzon. Inuyasha erőlködve nyitotta résnyire a szemét és látta, hogy valaki rátámad az őt foglyul ejtőkre. Nem tudta, ki lehet az, hogy ember, démon, vagy félvér. De a levegő sistergett és az illető körül zöld színű villámok örvénylettek, amik telibe találták a két férfit. Ordítás, lovak nyerítése, kutyák rémült csaholása vegyült az eső és a villámok hangjába. Az illető mondott valamit, amit Inuyasha nem hallott. A feje túlságosan zúgott, de azt látta, hogy a két férfi és a kutyák elfutnak, őt pedig otthagyják. Próbált ébren maradni, mikor az illető elindult felé, de túlságosan sérült volt és érezte, ahogy a tudata kezd képlékennyé válni. Valaki kinyitotta a ketrec ajtaját, ő pedig egy hangot hallott. A szavak nem álltak össze a fejében, de a hang lágy volt, aggodalmas és kedves. Inuyasha még tudata utolsó foszlányaival érezte, ahogy valaki a karjába veszi, majd sötétség borult rá.
~*~
Inuyasha hol kissé visszanyerte, hol elvesztette az eszméletét. Félálomban érezte, hogy valaki levetkőzteti, valamivel bekeni a testét, majd valami furcsa ízű italt itat meg vele. Érezte, hogy meleg van, de a tudata összefolyt, nem volt képes megfogni a képeket, amelyek a szeme előtt leperegtek. Fogalma sem volt, hogy hol van, mi történik vele, de remélte, hogy legalább már nincs messze a vég. Hirtelen nedves ruhát érzett meg a homlokán. Az egész teste lángolt, mintha eleven tűz égetné, ő pedig nyöszörögve próbált arrébb húzódni a forróság elől. Végül lassan, ő sem tudta mikor, álomtalan álomba merült.
Mikor magához tért, az egész testét ólomnehéznek érezte. A feje zúgott, szét akart hasadni, minden tagja fájt, a torka pedig kiszáradt. Lassan nyitotta ki a szemét és meglepetten vette észre, hogy nappal van. Hogy reggel volt-e, vagy délután, nem tudta, de nem odakinn volt. Észrevette, hogy valaki bekötözte a sebeit, különös tekintettel a törött karjára. Valaki gondoskodott róla, amit már régóta nem tett senki, ha róla volt szó. A földön feküdt egy gyékényen és egy puha, meleg anyagból varrt takaró borult fölé. Ahogy óvatosan elfordította a fejét, megállapította, hogy egy kunyhóban van, a földbe süllyesztett tűzhelyen tűz égett és felette egy fémből készült edény lógott. Az illatból ítélve rizskása főtt benne, Inuyasha gyomra pedig összeugrott, ahogy a levegőbe szimatolt. Az ételnek csábító illata volt, ugyanakkor nemcsak a rizskása illatát érezte, hanem egy emberét is, ami megijesztette, egyben arra is késztette, hogy meneküljön. Az emberek úgyis csak bántani akarják, ám ahogy megpróbált megmozdulni, rájött, hogy nincs ereje. A fejét is alig bírta felemelni, ráadásul a törött karja még mindig eszméletlenül sajgott. Mozdítani sem bírta. Ahogy maga mellé nézett, meglepetten látta, hogy a ruhája ott van mellette, szépen össze is volt hajtogatva. A kupac tetején ott várakozott Inuyasha egyetlen értéktárgya, egy kagylótartó, benne vörös színű szájfesték. Még az édesanyjáé volt, ő adta Inuyashának a halálos ágyán, amit a kis féldémon azóta kincsként őrzött. Hiszen ez volt az egyetlen dolog, ami az anyjára emlékeztette. Megnyugodott, hogy nem esett baja és szemmel láthatóan, bárki is hozta ide, nem vette el tőle. Ahogy fülelni kezdett, rájött, hogy nem hallja az esőt. A vihar elvonult, odakinn madarak csicseregtek a fák ágain és lágy szellő fújt a bokrok alján. Aztán hirtelen lépéseket hallott, amik a kunyhó felé közeledtek. Inuyasha összerezzent, ahogy félrehúzódott a bejáratot takaró noren és egy fiatal lány lépett a kunyhóba.
– Felébredtél? – kérdezte az idegen, Inuyasha pedig felismerni vélte a hangot, amely a ketrecnél szólt hozzá. – Jobban vagy?
A lány lerakta a kezében tartott gyümölcsöket, majd Inuyasha felé indult, aki összehúzta a szemét és fenyegetően morogni kezdett. Még a fülei is hátralapultak. Egész testében megfeszült, készen a menekülésre, vagy a támadásra, de úgy tűnt, ez a lányt nem ijesztette meg.
– Jól van, morogj csak! – mosolyodott el az idegen. – Akkor legalább tudom, hogy nagy baj már nincs. Megmaradsz, ne félj, de éjjel nagyon aggódtam miattad. Féltem, hogy nem éled túl. De erős kis kölyök vagy, hála az égnek – térdelt le és Inuyasha felé nyúlt. Inuyasha próbált arrébb húzódni, de a lány csak a homlokát tapintotta meg. Majd elégedetten bólintott. – Jól van, lement a lázad. Úgy tűnik használtak a gyógyfüvek, kicsi féldémon. Éhes vagy?
Inuyasha gyanakodva nézett a lányra és most nézte meg jobban. Olyan korban lehetett, amikor a lányok már férjhez szoktak menni. Fiatalabb volt, mint az édesanyja, a haja hosszú volt, fekete, a szemei gyönyörű mélybarnák. Az arca jóindulatot és kedvességet sugárzott, nem látszott rajta ártó szándék, de Inuyasha tudta, hogy óvatosnak kell lennie. A látszat sokszor csalhat, ezt már nagyon jól megtanulta. A lány öltözéke egyszerű volt, de inkább olyan, amit a férfiak hordanak. Viszont a fiúnak el kellett ismernie, hogy sokkal hasznosabb az ilyen ruházat, ha az embernek harcolni, menekülni, vagy éppen utaznia kell. Az idegen illata igazán különleges volt, mintha erdei bogyók, nyári naplemente és tavaszi szellő illata lett volna benne. Inuyasha kellemesnek találta ezt az egyveleget, de ettől még nem bízott a lányban. Lehetett ellenség is, aki csak arra vár, mikor lankad a kis féldémon figyelme, hogy aztán árthasson neki.
Az idegen felállt, majd a tűzön rotyogó ételhez lépett. Valamit még beleszórt, aminek enyhe gyógynövény illata volt, párat kavart még rajta, majd megkóstolta. Elégedetten bólintott, levette az edényt a tűzről és egy tálkába szedett a benne levő ételből. Egy pohárba pedig vizet öntött és Inuyashához sétált, aztán letelepedett mellé. Úgy helyezkedett, hogy könnyedén meg tudja támasztani a gyermek testét, majd finoman félig ülő helyzetbe emelte, hogy a kis féldémon neki tudjon dőlni. Inuyasha felszisszent, a sebei és az ütések helyei még mindig nagyon fájtak.
– Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni – mondta a lány. – Biztos szomjas vagy, igyál egy kicsit! Aztán enni is kapsz.
Finoman Inuyasha szájához emelte a poharat, aki gyanakodva szaglászta meg. De csak sima forrásvíz volt, így megnyugodva kortyolt bele. A víz nem volt sem túl hideg, sem túl meleg és kellemes érzést keltett. Próbált nem mohón inni, mert az édesanyja mindig óvta tőle. De nagyon szomjas volt, így nagy kortyokban nyelte az éltető folyadékot.
Mikor a pohár kiürült, a lány maga mellé tette és egyik kezébe vette a rizskásával teli tálkát. A másikban egy kanalat tartott és Inuyasha megfigyelte, hogy megfújja neki az ételt. Ahogy az édesanyja tette, amikor Inuyasha még nagyon kicsi korában beteg volt. Az első falatot megszagolta, gyanakodott, de nem érzett semmit, ami méregre utalna. A gyógynövényeket érezte, de így is óvatosan vette a szájába a rizskását. Finom volt, az állaga pont megfelelő és ami a legfőbb, kellemesen meleg volt. Nem volt pont olyan íze, mint amit az édesanyja készített, de Inuyashának ízlett. Felnézett a lányra, aki türelmes mozdulatokkal, arcán szelíd mosollyal etette. Inuyasha félt tőle, nem bízott benne, de mégis, valami belső, ősi ösztön azt súgta neki, hogy ez a lány nem fogja bántani. De túl sokan rúgtak már bele, túl sokan próbálták bántani, túl sokan hazudtak neki ahhoz, hogy bízni tudjon. Tudta, hogy menekülnie kéne, de jelenleg felülni sem tudott egyedül. Ki volt szolgáltatva egy idegen ember kénye-kedvének, ami egyáltalán nem tetszett neki. Mégis, valami furcsa módon megnyugtatta az idegenben, talán mert ez az egész helyzet az anyjával való együttlétre emlékeztette. Mikor végzett, a lány lefektette és gyengéden betakarta.
– Egyébként hogy hívnak? – kérdezte a lány. – Mégsem szólíthatlak állandóan kölyöknek, vagy féldémonnak, nem igaz?
Inuyasha mérlegelte a kérdést. Igaz, ami igaz, még be sem mutatkozott, de ő sem tudta a lány nevét. Ám valóban nem akarta, hogy állandóan mindenféle neveken hívják, volt neki rendes, tisztességes neve, amit az édesapja adott neki a születése után. Az apját sosem ismerte, de az anyja szerint rendkívüli személy volt, kedves, erős, bátor és becsületes. De meghalt azon az éjszakán, amikor Inuyasha a világra jött.
– Inu… yasha… – nyögte halkan a kis féldémon.
– Inuyasha? – kérdezte a lány mosolyogva. – Nagyon szép neved van. Engem Kasuminak hívnak. Örülök, hogy megismerhettelek, Inuyasha.
~*~
Tokió, a jelen:
Kagome a még alvó Inuyashát nézte, miközben az elmúlt estén merengett. A féldémon sok mindent mondott neki, mesélt neki Kasumi-sanról, aki megmentette őt attól, ami talán a halálnál is rosszabb lett volna. A lány szíve összefacsarodott a gondolatra, hogy Inuyashának miket kellett kiállnia. Alig tudott bármit a gyermekkoráról, de már megértette, hogy Inuyasha miért nem mesélt soha ezekről a dolgokról. Túl fájdalmasak lettek volna, az emlékek csak sebeket téptek volna fel a lelkében. A tegnapi eset is bizonyítja, hogy bár a féldémon mindig határozottnak és keménynek mutatta magát, a lelke mélyén nagyon is mélyen érintették a múltban vele történtek. Sosem volt senki, akiben megbízott volna annyira, hogy beavatta volna ezekbe a dolgokba. Kagome valahol nagyon örült, Inuyasha benne ennyire bízik, hogy nem fél előtte megnyílni és rábízni egy ilyen titkot. Szeretett volna többet tudni Kasumi-sanról, hogy hogyan is alakult a kettőjük kapcsolata, de félt kérdezni. Inuyasha a múlt éjjel nyugtalanul aludt hozzá bújva, egyszer fel is keservesen nyüszögött álmában és csak Kagome gyengéd simogatása tudta megnyugtatni. A lány sejtette, hogy lidérces álmai lehettek, talán arról álmodott, hogy nem mentették meg. Vagy Kasumi-sanról álmodott, arról, hogy elveszítette őt.
Kagome óvatosan felkelt, hogy ne ébressze fel a féldémont, bár tudta, hogy Inuyasha sosem alszik nagyon mélyen. Csupán egyszer történt meg, hogy teljesen nyugodtan aludt Kagome ágyán, de akkor mindkettőjüket biztonságba tudta. A lány tisztában volt vele, hogy a tegnapi eset felkavarta a féldémon érzéseit, így mindent meg akart tenni, hogy segítsen neki. Bár tudta, hogy kicsi az esélye, hogy megtalálják Kasumi-sant, hiszen talán nem is Tokióban lakik. Mi van, ha csak látogatóba érkezett, vagy kirándulni és már elhagyta a várost? Ráadásul a leírás, amit Inuyasha adott, rengeteg fiatal lányra ráillett. Ha Kagome tudná a vezetéknevét, akkor talán kicsit könnyebb dolga lenne. Vagy ha tudná, melyik iskolába jár. Bár még így sem biztos, hogy Kasumi-san az a Kasumi-san, akit Inuyasha keres. De ezt nem akarta elmondani Inuyashának, ugyanakkor hamis reményeket sem akart benne kelteni. Tudta, hogy csak egy hétig vannak ebben a világban, Inuyasha nem szívesen volt itt, főleg azért, mert minél előbb le akarta győzni Narakut és összeszedni a Shikon gyöngy szilánkjait. Arról már letett, hogy teljesen démonná váljon, mikor rájött, hogy ez mivel is járna, de Naraku legyőzése az első helyen szerepelt a listáján. Kagome nem tudta, vajon Kasumi-san keresése ér-e annyit, hogy a féldémon tovább maradjon a modern kori Japánban. Ha pedig kiderül, hogy rossz embert keresett, a szíve végleg össze fog törni. Kagome ettől tartott a legjobban, mialatt felöltözött és halkan elhagyta a szobát. Megfordult a fejében, hogy nem megy iskolába, de muszáj volt tanulnia a vizsgáira. Nem akarta őket elbukni, hogy aztán szégyenszemre pótvizsgákat írjon. Már az is csoda volt, hogy a sok hiányzása után fel tudott zárkózni, nem akart még jobban lemaradni a többiektől.
A konyhába érve még csak az anyukáját találta lenn, aki reggelit készített és kissé aggodalmas tekintettel nézett a lányára.
– Inuyasha? – kérdezte köszönés után az asszony.
– Még alszik – válaszolta Kagome. – Hagytam pihenni, sok mindenen ment át tegnap.
– Minden rendben van vele? – kérdezte Higurashi-san. – Aggódom érte, alig evett, pedig máskor egy tehenet is képes lenne egészben felfalni.
– Nem tudom – Kagome nem igazán tudta, elmondja-e az anyjának, mi történt tegnap. Inuyasha viselkedése mindenkinek feltűnt. De úgy döntött, inkább rábízza a féldémonra, mit oszt meg a családdal. v De ne aggódj, minden rendben lesz vele, előbb-utóbb.
Higurashi-san csak bólintott és mindentudó tekintettel nézett Kagoméra. Kagome tudta, hogy az anyja mennyire a szívén viseli Inuyasha sorsát. Családtagként kezelte a féldémont, úgy bánt vele, mintha a saját gyereke lenne és sosem ütközött meg a fiú furcsa viselkedésén. Vagy legalábbis nem mutatta. Mindig szívesen látta és igyekezett a kedvében járni. Kagome emlékezett rá, hogy miután Inuyasha túl csípősnek találta a curryt, az anyja a következő alkalommal már enyhén édes-sós, nem csípős curryporból készített ételt, külön Inuyashának, ami a féldémonnak is ízlett. Ráadásul, ha Kagome iskolában volt és Inuyasha véletlenül kitévedt napközben a konyhába, mindig akadt számára egy-két finom falat. Ezen kívül Higurashi-san mindig meghallgatta őt és igyekezett elsimítani a közte és Kagome között fennálló nézeteltéréseket. Úgy viselkedett, ahogy egy an szokott. Kagome megértette, hogy a féldémon miért sündörög olyan sokat az anyja sarkában és ezt aranyosnak találta. De most már sejtette, hogy ennek van egy mélyebb oka is. Inuyasha korán jutott árvaságra és ha nem is mondta ki, de a szíve mélyén anyai törődésre és szeretetre vágyott. Ezt pedig itt, a Higurashi házban meg is kapta. Sotát és Kagome nagyapját is kedvelte és ha nem is mondta ki soha, de Kagome valahol tudta, hogy a fiú a családjának tekinti őket. Tudta, hogy fontosak Kagoménak, így amennyire tőle telt, igyekezett jó kapcsolatot kialakítani mindenkivel. Még akkor is, ha sokszor bonyodalmat, vagy akaratlanul is katasztrófát okozott a viselkedésével.
Inuyasha reggelire sem került elő, ami aggasztotta Kagomét, de megvolt a maga dolga. Reggeli után még felszaladt a táskájáért, de Inuyasha még mindig aludt. Magához ölelte Kagome párnáját és hangosan szuszogott. Kagome akaratlanul is elmosolyodott és már indult volna, mikor a féldémon mocorogni kezdett és lassan kinyitotta a szemét.
– Kagome? – kérdezte álmosan Inuyasha és ásítva felült. – Hová mész?
– Iskolába, már tegnap mondtam neked – válaszolta Kagome és a hangjában most nyoma sem volt annak az ingerült élnek, ami általában jellemezte. – Te maradj itthon, rád fér a pihenés. Igyekszem haza és akkor segítek neked megkeresni Kasumi-sant.
– Gondolod, hogy… megtaláljuk? – Inuyasha megtörten nézett a lányra, Kagome szíve pedig belesajdult a látványba.
Letette a táskáját a székre és az ágyra ült, majd magához ölelte a meglepett féldémont. Nem, nem tudta most itt hagyni, képtelen lett volna egy egész napot az iskolában eltölteni tudván, hogy Inuyasha szenved. Nem tudott volna a tanulásra és a három barátnőjére koncentrálni, így komoly döntést hozott. Bár azért jött haza, hogy tanuljon és felkészüljön a vizsgáira, tudta, hogy van, ami most sokkal fontosabb, mint a házi feladatok és a tankönyvek.
– A csudába az iskolával! – mondta határozottan Kagome, Inuyasha fülei pedig megrebbentek. A lány sosem mulasztott a fránya iskolából, ha hazajött. Kagome Inuyasha szemébe nézett. – Segítek neked megkeresni Kasumi-sant. De… kérhetek valamit?
Inuyasha megérezte, hogy Kagome próbál nagyon óvatosan fogalmazni és valahol sejtette, mit szeretne tőle kérni. Bólintott.
– Mesélnél nekem még róla… rólatok? – kérte aggodalmas hangon Kagome. – Tudom, hogy fájó emlékeket szakítok fel, de… ha többet tudnék róla, talán könnyebb lenne a nyomára bukkanni. Ráadásul… rólad is… alig tudok valamit. Szeretném tudni, mi történt utána, hogy megmentett. Hogy hogyan alakult a kapcsolatotok. De ha nem szeretnéd, én megértem. Akkor nem fogom soha többé felhozni. Nem akarok szándékosan fájdalmat okozni neked.
– Rendben – bólintott Inuyasha. – Neked… neked elmesélem, Kagome. Mert Kasumin kívül benned bízom a legjobban ezen a világon. Tudom, hogy te soha, de soha nem bántanál engem szándékosan.
Kagome szíve kihagyott egy dobbanást. Inuyasha ritkán mondott ilyesmiket, nem volt a szavak embere. Inkább tettekkel beszélt, de voltak alkalmak, amikor igenis tudott ilyesmiket mondani. És a lány tudta, hogy mindenképpen meg kell találniuk Kasumi-sant, vagy Inuyasha szíve sosem lel vigaszt és nyugalmat.
- Megtaláljuk – suttogta Kagome és finoman végigsimított Inuyasha arcán. – Ígérem, hogy megtaláljuk, még ha fel is kell forgatnunk érte egész Japánt.
Megjegyzés:
Noren = Régen a japán kunyhók bejáratán és ablakain lógó, anyagból, vagy gyékényből készített függönyszerűség. Télen persze nem használták, mert befújt volna a szél és a hó. Akkor spalettákat és ajtót használtak, de a nyári melegben nagyon jól jött az ilyesmi.
|
