|
Ismerős illat
Inuyasha Kagome mellett lépkedett. Vagyis inkább majdnem mellette, valamivel a lány mögött és még mindig nem tudta, jó érzés volt-e kikönyörögnie ezt a mai napot. Egyáltalán nem szerette, ha Kagome hazajön ebbe a túl színes, túl hangos és zűrzavaros világba, ahol annyi furcsa dolog volt. Mert ha hazajött, akkor mindig a hülye és Inuyasha szerint teljesen felesleges tesztjeire tanult ahelyett, hogy a Shikon szilánkokat kereste volna vele és a többiekkel együtt. Ráadásul akkor Kagome nem volt vele és mindig neki kellett visszarángatnia a kúton át, ami Kagome családjának kis szentélyében állt. Kagome ilyenkor mindig mérges volt rá, mindig veszekedtek, de aztán mindig kibékültek, hogy aztán újra összevesszenek valami jelentéktelen apróságon. Mégis, Inuyasha azért szerette Kagome világát, mert rengeteg jó és érdekes dolog volt benne. Az instant ramen, az üdítők és a chips, meg a televíziónak nevezett fura dolog, amit a féldémon még mindig nem értett. Nem tudta felfogni, hogy férnek bele élő emberek abba a kis dobozba és hogy nem fulladnak meg. Kagome családja is egészen normális volt, Inuyasha egészen jól kijött velük, bár a furcsa dolgaikat nem egészen értette.
Ma reggel, mikor Kagome bevásárolni indult, Inuyasha fél órát könyörgött neki, hogy hadd menjen vele. Nem akart a házban maradni, unatkozott, ha Kagome nem volt ott. Utálta, hogy a lány folyton otthon marasztalja, Kagome pedig ez alkalommal belement. Kagome egyszer már megjegyezte, hogy ha öt percre leveszi a szemét Inuyasháról, akkor a féldémon biztosan valami bajt kever. Persze jórészt nem akarattal történtek balesetek, ezt a lány is tudta. De Inuyasha nem volt hozzászokva ehhez a világhoz, vehemens volt, tiszteletlen és heves, ami sokszor vezetett nem várt katasztrófához vagy a házban, vagy bárhol a városban. Kagome a viszonylagos nyugalom érdekében ment bele Inuyasha kérésébe, ha már egy hétig úgyis össze lesznek zárva. A lánynak tanulnia is kellett, közeledtek a nyári vizsgák és alaposan le volt maradva a tananyaggal, mivel a legtöbb idejét a feudális korban töltötte. Inuyasha pedig kijelentette, hogy nem mozdul, míg Kagome végre hajlandó nem lesz visszatérni a kúton át és folytatni, amit folytatni kellett. Hosszas veszekedés után még az egy hétbe is belement, habár nem nagyon volt fogalma arról, hogy ez mégis hány napot ölel fel.
– Hé, Kagome! – hallotta meg maga mögött Kagome Inuyasha hangját.
– Hm? – A lány hátrapillantott, ahogy Inuyasha besorolt mellé. A fiú a piros színű, tűzpatkány bundájából készült kimonót hordta, mint mindig. A füleit egy piros-kék-fehér baseball sapka fedte, mint minden alkalommal, ha a modern korban járt.
– Unatkozom – közölte a féldémon, mire Kagome sóhajtott egyet.
– Te könyörögted ki, hogy eljöhess velem bevásárolni. Miért nem maradtál akkor inkább otthon pihenni? – morgott a lány.
– Nem vagyok fáradt! – vágta rá Inuyasha.
– Akkor játszhattál volna Buyóval, vagy Sotával. Esetleg segíthettél volna a nagyapámnak, vagy valami. Azt hittem, szeretsz velem lenni – sandított Kagome a fiúra.
– Mégis miért akarnék veled lenni, te hülye liba? – morogta Inuyasha és elfordult.
Kagome már visszavágott volna valamit, de észrevette, hogy a másik elpirult. Inuyasha arca olyan vörös volt, mint a kimonója színe, amitől a lány akaratlanul is elmosolyodott. Inuyasha zavarban volt, de inkább leharapta volna a saját nyelvét, mintsem bevallja. Igaz, hogy a fiú sokszor bunkó és tiszteletlen volt, alaptalanul féltékenykedett és a tiltások ellenére is utánament az iskolába, de volt egy nagyon kedves, gyengéd oldala is. Akarattal sosem bántotta volna Kagomét, de a neveltetése és a múltja miatt nem tudott olyan kedves lenni, amilyennek kellett volna. Ezt Kagome elfogadta, ahogy azt is, hogy Inuyasha szívében nemcsak neki van hely, hanem Kikyónak, annak a papnőnek, aki iránt a fiú még mindig gyengéd érzéseket táplált.
A maga részéről Inuyasha igenis szeretett Kagoméval lenni. A lány jelenléte megnyugtatta a szívét és a lelkét. Ha nem volt vele állandóan ideges volt, hogy többé nem jön vissza hozzá, pedig a fiú tudta, hogy ez sosem történne meg. Kagome elfogadta őt olyannak, amilyen volt, még ha sokat veszekedtek is és a lány sokszor alaptalanul vágta földhöz az „Ül” varázsigével. Legalábbis Inuyasha szerint. Főleg a nyavalyás Koga előtt, akivel Kagome mindig olyan mézes-mázos volt, hogy a féldémonnak felforrt a vére a féltékenységtől. Ugyanakkor Kagome mindig ott volt mellette, aggódott érte, sírt érte és ápolta, amikor súlyosan megsérült. Még akkor is, amikor Inuyasha az utóbbit a háta közepére sem kívánta, mert jóval gyorsabban gyógyult bármelyik embernél.
– Inuyasha, ha otthon marasztallak – szólalt meg Kagome, mikor elérték az élelmiszerüzletet –, képes lettél volna a földön kúszva végigszimatolni az utat a boltig. Ne hidd, hogy nem ismerlek.
– Keh! – Inuyasha csak ennyit válaszolt, de Kagome tudta, hogy igaza van. Már megszokta a féldémon megjegyzéseit, mindenféle hangulatváltozásait, de néha nehezen tudta tolerálni őket. Ám a nyílt utcán mégsem ordíthatta le a fejét és fegyelmezhette meg a nyaklánccal.
Mielőtt beléptek a boltba, Kagome megeskette Inuyashát, hogy nem fog jelenetet rendezni, nem fog elmászkálni mellőle, nem fog mindent megtapogatni, majd berámolni a bevásárlókocsiba és egyáltalában, nem hívja fel magára a figyelmet. A hosszú, ezüst színű haja, aranysárga szemei és a szokatlan öltözete így is sok ember figyelmét vonta magára. Nem volt szükség, hogy össze is súgjanak a hátuk mögött. Kagome még emlékezett rá, hogy az első alkalommal úgy kellett elrángatnia Inuyashát egy pékségtől, mert a féldémon konkrétan rátapadt a kirakatra és izgatottan mutogatott befelé. Majd később kénytelen volt kézen fogni őt a boltban, hogy ne kóricáljon el mindenfelé, ami jelentősen megnövelte a bevásárlásra szánt időt. Igaz, akkor Inuyashának minden új volt, mindent meg akart nézni és állandóan szimatolt, mint egy vadászkutya. Sok mindenre megjegyzést tett és mindent megkérdezett, mint egy kisgyerek, amivel magukra vonták a figyelmet. Kagome kissé fárasztónak találta a dolgot, de fel sem róhatta neki, hiszen a féldémon számára minden ismeretlen és idegen volt. Ezzel együtt pedig izgalmas, így természetes, hogy mindenre választ akart kapni az egyetlen személytől, aki szerinte mindent tudott.
Ezúttal a dolog kissé simábban ment, Inuyasha, bár morgott egy kissé, de engedelmesen ment Kagome mellett, míg a lány a bevásárlókocsit tolta és pakolt. Persze mindenkinek megvette a kedvencét is, de tudta, hogy megint sokat kell vennie mindenből. Elvégre, ha Inuyasha úgy dönt, hogy egy hétig tényleg nála marad, mindenből jóval nagyobb mennyiségre volt szükség. A féldémonnak nagyon is jó étvágya volt és egymaga megevett annyit, mint három jól megtermett férfi. Kagome anyja ezen sosem problémázott, mert mindig betárolt jócskán mindenből arra az esetre, ha Inuyashát is vendégül látná.
Inuyasha a maga részéről most szót fogadott Kagoménak, bár nem tetszett neki, hogy nem nézhet meg mindent, ami érdekli. Még mindig lenyűgözőnek találta a boltot, hogy egyetlen hatalmas helyen ilyen sok mindent lehet kapni a hústól a zöldségen át a kedvenc instant ramenjéig, amit Kagome minden alkalommal hoz neki. Az édességeket és a csípős ételeket nem szerette, de a sós rágcsálnivalókért és a ninja ramenért odáig volt. Bár az üdítőnek nevezett innivalót egészen megkedvelte, ha nem volt túlzottan édes. Az orra fel-alá járt, ahogy szimatolt, mikor hirtelen döbbenten torpant meg. Újra beleszimatolt a bolt levegőjébe, miközben valahogy figyelmen kívül hagyta, hogy Kagome eltűnt mellőle. Nem, ez összetéveszthetetlenül az az illat! Az Ő illata! De Inuyasha is tudta, hogy ez lehetetlenség. Az a személy régóta halott, már több száz éve, hiszen látta meghalni, vagy legalábbis eltűnni egy villanás következtében azon az éjszakán. De ez mégis csak az Ő illata volt, amibe erdei bogyók, nyári naplemente és friss szellő illata vegyült. A féldémon körbeszimatolt, majd követni kezdte az illatot, ügyesen kerülgetve a vásárló embereket, akik szinte észre sem vették őt. Inuyasha végigjárta a boltot, elhaladt a húspult előtt, ami elől legutóbb Kagome alig tudta elvonszolni, majd a tejtermékek és puddingok előtt, végül befordult az üdítőket tartalmazó sorba. Legszívesebben fogta volna magát és a földön kúszva szimatolt volna végig, de túl sok volt az ember. Amit a feudális korban lehetett, azt itt Kagome világában nem. Nem akarta, hogy Kagome megharagudjon rá, bár nem mindig fogadott szót neki. De az illat még mindig ott volt, így újra követni kezdte. Szinte az egész boltot végigkutatta a forrás után, mert biztos volt benne, hogy az orra nem csapja be. Végül a kasszánál lyukadt ki, ahol rengeteg ember állt sorban és a féldémon megtehette volna, hogy átugrik, de az ismerős illat hirtelen eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.
Inuyasha gondterhelten fordult meg, hogy szembetalálja magát a bosszús arcot vágó Kagoméval. A fiú önkéntelenül nyelt egyet, de ez nem akadályozta meg abban, hogy továbbra is azon járjon az esze, vajon tényleg nem tévedett-e. De nem, ahogy Kagoménak, meg a többieknek, úgy Neki is jellegzetes, egyedi illata volt.
– Inuyasha – kezdte Kagome összehúzott szemekkel –, mondtam, hogy ne mászkálj el! Más dolgom is van, mint végigjárni utánad az egész boltot!
– Bocs – motyogta a fiú, de a gondolatai egészen máshol jártak, amit Kagome is észrevett.
– Mi a baj? – kérdezte a lány aggodalmasan. Inuyasha ritkán roskadt magába, annak meg általában Kikyo volt az oka. De Kikyo a múltban volt, nem tudott átjönni, ráadásul Inuyasha sosem titkolta, ha vele találkozott.
– Semmi… nem tudom… csak… – Inuyasha nem tudta, mit is mondjon. – Éreztem... valamit.
– Hm? – Kagome a féldémon arcára nézett. Inuyasha össze volt törve, valami rágta belülről, amit Kagome nem értett.
Inuyasha nem szólt semmit, amíg Kagome nem végzett a fizetéssel, a pakolással és kinn nem voltak az üzletből. A féldémon szó nélkül cipelte a nehezebb szatyrokat, pedig legutóbb emiatt is morgott. Igen, Kagome biztos volt benne, hogy valami nem stimmel, mert a fiú egyetlen zokszót sem ejtett, amiért segítenie kellett.
~*~
Estére Kagome biztos volt benne, hogy komoly baj van. Inuyasha alig evett, még Buyóval is csak ímmel-ámmal játszott, ráadásul, mikor a lány közölte, hogy tanulnia kell, mert másnap iskolába megy, a féldémon szó nélkül azt is tudomásul vette. Máskor kiverte volna a hisztit, amiért Kagome nem vele foglalkozik, szenvedett volna jobbra-balra, de most csak az ablakban ült a lány szobájában. A jó idő miatt Kagome kinyitotta az ablakot, a féldémon pedig egyből megragadta az alkalmat, hogy kitelepedjen a párkányra. Kagome nem tette szóvá, de aggódott a fiúért. Rá akart kérdezni a délelőtti dologról, de úgy döntött, vár még vele. Inuyasha nem az a fajta volt, aki könnyen megnyílt másoknak, ha pedig erőltették, még jobban magába zárkózott és gorombább volt, mint Kagome osztályfőnöke a rosszabb napjain. Viszont az nem kerülte el a lány figyelmét, hogy Inuyasha szimatol és hallgatózik. A puha bundás, fehér fülei meg-megrebbentek, az orra pedig folyamatosan járt fel-alá. Kagome alapjáraton mulatságosnak találta volna a dolgot, de tudta, hogy valami ok megbújik emögött. Szerette volna tudni, mindent képes lett volna megtenni, hogy segítsen a fiúnak, de nem tudta, hol is kezdje. A kemény külső ellenére Inuyasha nagyon is érzékeny volt és sokszor túlságosan a szívére vett dolgokat. Kagome tudta, hogy ennek nemcsak a féldémon léte, de a nem túl boldog gyerekkora is az oka, amely gyanakvóvá és sérülékennyé is tette egyszerre. A szíve mélyén a féldémon, ha nem is mindig mutatta ki, nagyon is törődött a hozzá közelállókkal, de ezt mindig a nagy hangjával és a temperamentumos viselkedésével leplezte. Kagome talán ezért is szerette őt annyira, meg azért, mert előtte Inuyasha mert gyenge lenni. Meg merte mutatni a sérülékenyebb oldalát is, amit még Kikyo sem ismert. Igen, Kagome úgy ismerte Inuyashát, ahogy Kikyo sosem fogja és erre büszke volt.
Inuyasha tudta, hogy Kagome figyeli és aggódik érte, ami idegesítette. Nem szerette, ha mások aggódnak érte, de most jobban lekötötte az ismerős illat keresése. Már este volt, a levegő hűsebb lett, ő pedig remélte, hogy talán elkaphatja az Ő illatát. Persze, tudta, hogy lehet, csupán a képzelete játszott vele, hogy pusztán egy hasonló illat csapta be az orrát. Hogy talán csak az Ő illatát akarta érezni. De nem, az orra mindig kiválóan működött. Inuyasha megmozgatta a fülét és felsóhajtott. Jó két órája üldögélt odakinn a csillagos eget nézve és a szelet szimatolva, de az illat nem bukkant fel. Arra gondolt, talán máshol lakik és már sajnálta, amiért nem kezdte újra keresni azt az ismerős illatot, miután elvesztette. De Kagome mérges volt rá, nagyon mérges, ráadásul haza kellett cipekedniük. Úgy döntött, másnap újra nekilát a keresésnek. Feltápászkodott, majd visszaugrott a szobába és a meglepett Kagoméval nézett farkasszemet.
– Mi az? – kérdezte élesen Inuyasha, bár a hangjában nem volt annyi indulat, mint amennyi általában szokott lenni.
– Kérdezhetek valamit? – Kagome óvatos volt és látta Inuyashán, hogy a másik pontosan tudja, mit akar kérdezni. A féldémon törökülésben feltelepedett a lány ágyára, a kezébe fogta a Tessaigát, mint máskor és mereven bólintott. – A boltban említetted, hogy éreztél valamit. Nem egy démon volt, ugye?
Inuyasha a fejét rázta, de nem válaszolt. Nem tudta, hogy mondja el, de hazudni sem akart. Kagoménak sosem tudott hazudni.
– Egy illat volt – mondta végül halkan. – Egy… olyan ember illata, akivel még… gyerekkoromban találkoztam.
– De… – Kagome próbált úgy fogalmazni, hogy ne bántsa meg a másikat. – Nem lehet, hogy tévedtél? Az már több száz éve lehetett, nem? Mármint… az emberek normális esetben nem élnek évszázadokig és…
– Ő volt – szögezte le Inuyasha. – Az ő illata volt. Az orrom nem csap be és… az illata pont olyan egyedi, mint… a tiéd, Kagome.
Kagome felállt az íróasztaltól. Úgy érezte, ma már úgyis feleslegesen próbálkozna a tanulással. Egyszerűen odatelepedett Inuyasha mellé és finoman megfogta a féldémon kezét. Jelezte, hogy itt van, hogy hallgatja és mellette áll. Hogy a fiú mindenben számíthat rá. Inuyasha nem szólalt meg azonnal, Kagome látta rajta, hogy nagy lélekjelenlétre van szüksége ahhoz, hogy megnyíljon, de ő türelmesen várt. Sosem sürgette a féldémont, mert az ilyesmihez idő és türelem kellett. De annyit érzett, hogy akárki is volt ez az illető, nagyon fontos volt Inuyashának és az illata talán fájdalmas emlékeket hozott elő, már behegedt sebeket tépett fel a szívében. Látta, hogy Inuyasha arcán érzelmek suhannak át. Fájdalom, félelem, izgalom és talán… gyász. Az utóbbiban Kagome nem volt biztos.
– Kasuminak hívták – mondta csendesen Inuyasha és Kagome kiérezte a fiú hangjában bujkáló mély fájdalmat. – Azt hiszem… olyan korú lehetett, mint te, amikor… megismertem.
– Inuyasha – mondta gyengéden Kagome és a fiú szemébe nézett. Inuyasha tekintete tele volt a múlt fájdalmával. – Nem kell elmondanod, ha nem akarod. Megértem, ha vannak dolgok a múltadban, amiket szeretnél titokban tartani.
Inuyasha hálásan bólintott, majd Kagome vállára döntötte a fejét. El akarta mondani. El kellett mondania! Meg kellett találnia az illat forrását! Sosem gondolta volna, hogy Kasumi emléke még ennyi idő után, majdnem kétszáz év elteltével is kísérteni fogja. Mintha valaki kést döfött volna a szívébe és megforgatta volna.
Kagome várt, csak várt és várt, míg Inuyasha el nem határozta magát. Valahol boldog volt, hogy a fiú legalább ennyit elárult, hiszen nagyon keveset tudott Inuyasha múltjából. A gyerekkorából is csak annyit ismert, hogy a féldémon anyja, Izayoi hercegnő meghalt, amikor Inuyasha még nagyon fiatal volt. Hogy utána egyedül maradt és egyedül kellett felnőnie egy olyan kegyetlen világban, amely nem kegyelmez a féldémonoknak. Inuyashát az anyja halála is mélyen érintette, Kagome még emlékezett rá, hogy a fiú hogy reagált, amikor Sesshomaru egy női démont bérelt fel, hogy játssza el az anyját. Inuyasha tombolt a dühtől, hogy kihasználták a fájdalmát és a gyászát. És ezek szerint később egy másik fontos személyt is elvesztett, akinek az illatát ma valamiért mégis érezte az élelmiszerboltban.
– Két tavasz telt el anyám halála után – kezdte csendesen Inuyasha, Kagome pedig fél kézzel átölelte a féldémont –, amikor találkoztam Kasumival.
Kagome egy szót sem szólt, csak figyelmesen hallgatott. Tudta, hogy most ez a legtöbb, amit tehet. Ami utána jön, arról majd akkor gondolkodnak, ha itt az ideje. De a lány tudta, hogy Inuyasha nem fog nyugodni, amíg meg nem találja, kié is az illat pontosan. |
