Alice Morrison hétköznapi, tizenhat éves lány, aki a mi világunk Londonjában él 2003-ban. Átlagos, visszahúzódó, magányos és mindene a rajzolás. Ám egy nap egy amestrisi kórházban ébred fel. Fogalma sincs, hol van, hogy került oda és egyáltalán, mit is akarnak tőle azok a furcsa fazonok, akik magukat Állami Alkimistáknak nevezik és halálra rémisztik őt. Semmit sem ért, ráadásul még kémnek is hiszik, ám amikor Ed és Al a pártfogásukba veszik, a lány akaratlanul is belekeveredik a Bölcsek Kövéért vívott háborúba. Ő azonban semmi mást nem akar, mint hazajutni. Ugyanakkor, talán több köze van Amestrishez, és a kőhöz, mint elsőre gondolta volna. Különleges képessége pedig nemcsak a hadsereg, de egy másik, bizonyos személy figyelmét is felkelti.  A homonculusok nevei eredetiben maradnak, de azok kedvéért, akik csak magyarul látták az animét, ide írom a neveket:  Envy = Irigy Lust = Buja Gluttony = Falánk Pride = Büszke Greed = Kapzsi Sloth = Rest Wrath = Harag  A történet a 2003-mas anime alatt játszódik, de néhány esemény meg lesz változtatva. Ez egy régebbi írásom, amely annak idején már egyszer fenn volt az oldalon. Most újra felteszem, de miel nem minden fejezete van már meg, így lesznek benne változtatások az első verzióhoz képest.      
A Központi Város Parancsnokságán nagy volt a felfordulás, nem is akármilyen okból. Az ügy, amely az összes részleget felbolygatta, mint valami méhkast, nem volt éppen hétköznapinak nevezhető. Pedig az lett volna, hiszen nem ez volt az első eset, hogy hadsereg hasonló ügybe keveredett, amikor megpróbáltak megölni valakit. Ám ez az eset mégis rendkívülinek volt nevezhető, nevezetesen, mert a mostani áldozatot, egy fiatal lányt, egy összetört alkimista kör közepén találták meg öntudatlan állapotban, véresen, de legalább élve. Roy Mustang és csapata először egy félresikerült transzmutációra, vagy valamiféle barbár áldozati szertartásra gyanakodott, így a lányt azonnal a Központi Katonai Kórházba szállították, hiszen ott volt a legjobb az ellátás. Ám amikor végre visszatértek a parancsnokságra, és engedélyt kaptak átvizsgálni a lány holmiját, meglepő felfedezést tettek. Olyan dolgokat találtak, amikről nem tudták eldönteni, mi célt szolgálhattak. És három nap alatt sem jutottak közelebb a megoldáshoz.
– Vajon mi lehet ez? – kérdezte tűnődve Jean Havoc hadnagy, miközben egy lapos, hosszúkás tárgyat forgatott a kezében. Életében nem látott még ilyet, el sem tudta képzelni, mi lehet az. – Valamiféle adóvevő, vagy mi?
– Fogalmam sincs – rázta a fejét az ezredes, aki ugyanolyan tanácstalannak tűnt, mint a többiek. – És nem ez az egyetlen furcsa tárgy, amit a lánynál találtunk. Még azt sem igen tudjuk, milyen anyagból készültek.
Havoc szívott egyet a cigarettájából, és újfent a kezében tartott, apró tárgyra meredt. Zöld színű volt, akkora, hogy elfért a tenyerében és ki lehetett nyitni. Belül gombok sorakoztak számokkal és mindenféle jelekkel, a kinyitható része pedig fekete volt. Próbaképpen megnyomott egy gombot, de nem történt semmi, így arra gondolt, hogy az eszköz vagy nem működik, vagy ki van kapcsolva. És ha ki van kapcsolva, akkor valahogy be is lehet kapcsolni, bár hogy miképpen, azt nem tudta. Életében nem látott még ilyet, de nem tudott másra gondolni, mint hogy ez a furcsa tárgy valamiféle adóvevő, vagy más kommunikációs eszköz lehet. Vagy talán bomba, mert sosem lehet tudni.
– És mi a van a másik dologgal? – kérdezte hirtelen Riza Hawkeye főhadnagy, és egy szürke színű, széles, lapos tárgyra mutatott a szemközti asztalon Breda hadnagy és Fuery főtörzsőrmester előtt. – Jutottak vele valamire?
– Nem – válaszolta a fejét csóválva Breda. – Életemben nem láttam még ilyen tárgyat. Sem az anyaga, sem a rendeltetése nem ismeretes. Először arra kéne rájönnünk, miből készült, mert egyértelműen nem fém, ahhoz túl könnyű. De Fuery már dolgozik rajta, hogy felnyissa – mutatott az apró termetű, szemüveges katonára, aki éppen azon fáradozott, hogy a tárgyat megfordítva felnyithassa az alját. – Hátha akkor többet tudunk mondani.
– Remek – sóhajtott Mustang, és hátradőlt a székében. – És mi van a lány személyazonosságával? Úgy tudom, voltak nála iratok, vagy legalábbis affélék.
– Igen – jelentette Hawkeye. – A ruhákon, tisztálkodási eszközökön, valamint festéshez és rajzhoz való dolgokon kívül találtunk nála egy bőrből készült pénztárcát némi pénzzel, ami egyértelműen nem amestrisi cenz. A szakértők még próbálják azonosítani a papírpénzt és az érméket. – Az ezredes bólintott, és érdeklődve hallgatta beosztottját. – Annyi bizonyos, hogy se nem xingi, se nem drachmai, vagy cretai, de nem is aerugoi fizetőeszköz. Azt mondták, ilyet még ők sem láttak, de igyekeznek, ahogy tudnak. Ami az iratokat illeti, azok tanúsága szerint a lány neve Alice Morrison, ami pedig a születési dátumát illeti, minden bizonnyal hamis.
– Ezt magyarázza meg, főhadnagy! – kapott a szón a fekete hajú férfi.
– Uram, a dátum szerint ez a lány még meg sem született – válaszolta Riza, mire minden szempár döbbenten nézett a szőke hajú nőre, mintha az meghibbant volna. Ez azonban teljes képtelenség volt. – Ugyanis, a születési dátuma ezerkilencszáznyolcvanhét, ami teljességgel lehetetlen. A lány vagy menekült valaki elől, vagy az is lehet, hogy kém! Bár lehetett más oka is rá, hogy hamis születési dátumot adjon meg. De bármi is az igazság, ezt csak ő tudná elmondani nekünk.
– Igen, de jelenleg sajnos nincs magánál, és az orvos sem tudta megmondani, hogy mikor tér magához – jegyezte meg halkan Falman altiszt. – Sőt, Dr. Leonard szerint lehet, hogy egyáltalán nem ébred fel, amekkora ütés érte a fejét.
– Nos, majd meglátjuk – mondta Mustang. – Addig is dolgozzunk, emberek, nem érünk rá egész nap!
A csapattagok morogtak egyet, de mindenki visszatért a munkájához. Csodálkoztak, hogy az Elric fivérek még nem érkeztek meg, hiszen ők biztosan sokat tudtak volna segíteni. Abban nem kételkedtek, hogy úton vannak, hiszen az ezredesnek első dolga volt tájékoztatni Edwardot a helyzetről és utasítani, hogy jöjjön vissza, bárhol van is. Arról is tudtak, hogy a híres Acél alkimista nem volt túl lelkes az utasítgatástól, de azt is, hogy az ügy felkeltette az érdeklődését. Hiszen ez olyan eset volt, amilyen nem történik minden héten. És kivételesen még az ezredes sem lazsálhatott, mert Hawkeye szemmel tartotta, ami azért a többieknek kissé öröm az ürömben volt. A szőke hadnagy legalább nem csak rájuk nézett csúnyán, ami ugyan sovány elégtétel volt, de mégis valami.

~*~

Edward elgondolkodva szállt le a vonatról öccse, Alphonse társaságában. Annak ugyan nem örült, hogy Mustang visszahívta, de az ügy, amelyet az ezredes említett, roppant érdekesnek tűnt. Nem az, hogy találtak egy sérültet, hanem hogy hol találták. A fiatal, szőke alkimista el sem tudta képzelni, miért cipelne bárki egy lányt egy alkimista kör közepére, hacsak nem volt vele valami célja. A fiú megállt egy pillanatra, és elgondolkodott. Vajon mi lehetett az ok? Gyilkossági kísérlet? Vagy valamiféle szertartás? Egyik sem lenne kizárt, bár az utóbbit tartotta valószínűbbnek. Tudta, hogy bizonyos szekták emberi áldozatokat is használnak, de úgy tűnik, ez esetben az áldozat túlélte.
– Mire gondolsz, bátyus? – Al hangja szakította ki az idősebb Elric fivért a gondolataiból. Ed pislogott párat, mielőtt felnézett volna az öccsére.
– Vajon mi történhetett vele? – kérdezte félhangosan Ed, miközben elindultak a parancsnokság felé. – Ok nélkül senki sem kerül ilyen helyzetbe, és abból, amit az az idióta elmondott, nem úgy tűnik, hogy a lány önszántából ment volna oda.
– Gondolod, hogy valaki bántani akarta? – kérdezte a páncélba zárt fiatalabb fiú, ezúttal figyelmen kívül hagyva, hogy bátyja milyen szavakkal illette a felettesét. Ed tanácstalanul ingatta a fejét. – Remélem, ha magához tér, el tudja mondani, mi történt vele.
– Csak ebben bízhatunk – vont vállat az Acél alkimista. – Persze Mustang nem árult el túl sok mindent.
– Az incidens három napja történt, az ezredes is akkor szólt nekünk – jegyezte meg Al. – Hátha azóta már sikerült előrébb lépniük az ügyben.

Edward bólintott, és megszaporázta lépteit. Csepegni kezdett az eső, ő pedig a fejére húzta a kapucniját. Újfent elátkozta magát, amiért nem hozott magával esernyőt és magában eszeveszetten szidta az ezredest, amiért visszarángatta a Központi Városba. Pont most kellett megtörténni ennek az incidensnek, amikor végre nyomon voltak a kő után. Ed néha úgy érezte a Sors összeesküdött ellenük, és szánt szándékkal nem akarja, hogy jóvátegye, amit évekkel ezelőtt elkövetett. Al egy szót sem szólt, hagyta, hogy bátyja elmerüljön a gondolataiban. Őt is foglalkoztatta a dolog, hiszen nem mindennap történik meg, hogy valakit ilyen állapotban és ilyen helyen találjanak meg. A fiatalabb, páncélba zárt fivér elgondolkodott rajta, hogy vajon mi történhetett valójában. De akármennyit is törte a fejét, nem kapott választ a kérdéseire.
A fivérek végül szerencsésen elérték a parancsnokságot, ahol Roy Mustang és egysége már várták őket. Ed első dolga volt, hogy kerítsen magának egy bögre jó forró kávét, csak azután volt hajlandó az üggyel foglalkozni, és szemügyre venni azt a két ismeretlen tárgyat, amivel a katonák nem boldogultak. De még ő is tanácstalanul állt, és a fejét vakarta, mert nem tudott rájönni, mik lehetnek azok.
– Szóval ezek is nála voltak? – kérdezte végül, Riza Hawkeye főhadnagyhoz intézve szavait. A szokások kanapén ült, hátradőlt és kezében forgatta a kisebb méretű, zöld színű tárgyat, amellyel addig Jean Havoc foglalkozott.
– Igen, de fogalmunk sincs, mik lehetnek ezek. A szakértők még csak hasonlókat sem láttak – válaszolta a szőke katona. – A kisebbik talán valamiféle kommunikációs berendezés lehet, de a másikról fogalmunk sincs. Bár azt is fel lehet nyitni – tette hozzá, majd felnyitotta a másik, nagyobbik lapos tárgy tetejét.
Ed és Al érdeklődve nézték a holmit, amely hasonlított az idősebb fiú kezében tartott kisebb tárgyhoz. Bár ezen több nyomogatnivaló akármi volt, és a fekete része is nagyobb volt. Egyik fivér sem tudta, miféle szerkezet lehet, de biztosak voltak benne, hogy nem amestrisi találmány. Vagy ha igen, akkor olyasmi, amit ők még sosem láttak.
– Úgy gondoljuk, valamiféle mechanikus szerkezetek lehetnek – szólalt meg Kain Fuery főtörzsőrmester, mire Ed azonnal az alacsony, szemüveges férfira pillantott. Fuery idegesen megigazította a szemüvegét, mielőtt folytatta volna a mondandóját. – Sajnos nem sikerült felnyitnom egyiket sem, pedig szívesen megnéztem volna, hogy néznek ki belül. Alkímiával pedig talán jobb lenne nem próbálkozni, hátha érzékeny holmik. Nem tudhatjuk, nem sérülnek-e meg, vagy robbannak fel az alkímia hatására.
– Ez logikus – bólintott Ed, majd Alra nézett. – Neked mi a véleményed, Al?
Al erősen elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Tudta, hogy a bátyja számít a válaszára és a segítségére, ő pedig nem akarta cserbenhagyni. De ez most őt is megfogta. Végül eszébe jutott valami.
– És... nem is tudom... – mondta bizonytalanul. – Mármint, lehet, hogy ostoba ötlet, de... esetleg... megpróbálhatnánk bekapcsolni a szerkezeteket, nem? – mikor nem kapott választ, csak mindenfelől döbbent, értetlen tekintetek meredtek rá, zavartan felnevetett. – Úgy értem... akkor csak közelebb jutnánk a megoldáshoz és...
– Remek ötlet, Al! – kiáltott fel Ed, és mielőtt Roy, vagy bárki más megakadályozhatta volna, az alacsony alkimista nekilátott, és elkezdte nyomkodni a nagyobb szerkezeten a gombokat.
Al a fejét fogta, miközben mindenki más a fiú köré gyűlt, hogy megnézzék, mi sül ki belőle. Ed sorban nyomtatott mindent, amit csak a szerkezeten látott, mígnem hirtelen az egyik gomb hatására halk pittyenés hallatszott, és a gép életre kelt. Mindenki hátrahőkölt, még Ed is, amikor a tárgy fekete részén hirtelen színkavalkád, majd egy WindowsXP felirat jelent meg. Ed félredöntötte a fejét, de mielőtt még elgondolkodhatott volna, mit jelent, amit lát, a felirat eltűnt, és a háttér kékre váltott, középen pedig egy Jelszó felirat jelent meg, alatta pedig egy fehér rubrika.
– Mi... mi a csuda ez? – kérdezte döbbenten Riza Hawkeye és előbb a szerkezetre, majd Roy Mustangra nézett. Ám az ezredes legalább olyan döbbentnek és tanácstalannak tűnt, mint ő maga. Sőt, a többiek sem igen jutottak dűlőre a tárgyat illetően.
– Nos – vakarta meg a fejét a fekete hajú férfi -, akármi is, úgy tűnik, jelszó nélkül nem tudjuk meg. És valószínűleg a jelszót csak a mi kis kómás betegünk tudja, akit sajnálatos módon jelenleg nem áll módunkban kikérdezni.
– Ezek szerint meg kell várnunk, amíg... hogy is hívják az illetőt? – kérdezte Ed, akinek csak most jutott eszébe, hogy nem is tudja az áldozat nevét.
– Alice Morrisonnak, legalábbis az iratai szerint – válaszolta Hawkeye.
– Meg kell várnunk, míg Alice Morrison magához tér – vont vállat a szőke alkimista, pedig rettentően fúrta az oldalát a sok megválaszolatlan kérdés. – Mást nem nagyon tehetünk, ha a végére akarunk járni az ügynek.
– De igen – mondta az ezredes. – Kideríthetjük, hogy hogyan került oda, vagy, hogy ki és miért akarta bántani. Van egy olyan érzésem, hogy nem önszántából sétált be abba az alkimista körbe. Hacsak nem valamelyik, ma divatos, öngyilkos szekta tagja.
– Én az utóbbit kizárnám – vetette ellene Riza. – Amennyi ruha, és pipereholmi volt nála, nem hiszem, hogy meg akart halni. Inkább tűnt úgy, mint aki utazni készült. Talán tényleg emberrablásról van szó. De ehhez meg kell tudnunk, hogy ki készítette a kört, és milyen célból.

Ed elgondolkodott. Ok nélkül senki sem készített volna alkimista kört, de az emberáldozat ritka volt. Ugyan ő is tudta, hogy bizonyos esetekben használnak fel embereket alkímia céljából, de nem gondolta, hogy ez pont itt, a Központi Városban történne meg. Alice-t a város szélén találták egy elhagyatott helyen, amerre ritkán jár bárki is. Bárki volt is az elkövető, biztos, hogy nem egyedül dolgozott, és gondosan kitervelt mindent. Szerette volna látni a kört, akkor talán közelebb jutott volna a megoldáshoz, mert most már igencsak érdekelte az ügy. Mindig érzékenyen érintette, ha felhasználnak valakit, de azóta a három évvel korábbi eset óta, amire gondolni sem szeretett, még jobban felbőszítették az ilyen emberi aljasságok. Akkor nem tudta megmenteni Ninát, de nem akarta, hogy még több ember szenvedjen valaki beteges hajlamai miatt. Segíteni akart Alice-nek, akkor is, ha megvolt az esélye, hogy a lány veszélyes lehet. Még akkor is, ha sosem találkozott vele, és semmit sem tudott róla. És tudta, hogy ezek a furcsa szerkezetek rejtik a válaszok egy részét, amelyekre kíváncsi volt. Viszont nem voltak meg a módszerei ahhoz, hogy kiszedje belőlük a kívánt információt. Nem mert alkímiával próbálkozni, tartva attól, hogy Fuery törzsmesternek igaza van, és kárt okozhat a gépben. Ha pedig a szerkezet megsemmisül, rengeteg értékes információ is eltűnhet vele együtt. Ed pedig nem szeretett volna kockáztatni és hibát elkövetni. Mindig is tervezgetett, bár hajlamos volt fejjel rohanni is a falnak, ha úgy adódott. Ám még ő is tudta, hogy ezúttal igen gondosan kell eljárnia, mert ha újfent hebehurgyán határoz, azzal rengeteg gondot okozhat nem csak saját magának, vagy Mustangnak – ami nem igazán érdekelte volna -, de a szerencsétlenül járt, kómában fekvő áldozatnak is. Ezt pedig mindenképpen szerette volna elkerülni.

A szőke, fiatal alkimista végül újfent hátradőlt, nem sokat tehetett, és azon törte a fejét, mi lehet az a bizonyos jelszó. Biztosan valami olyasmi, ami nem túl bonyolult, ugyanakkor nem is egyszerűen megfejthető. Hallotta, hogy körülötte Mustang és a többiek megvitatják a dolgot, de nem igen figyelt rájuk. Mint legtöbbször, ő már egy lépéssel a csapat előtt járt azon tanakodva, vajon meg lehet-e kerülni a jelszót ezen a gépen. A szerkezet nem tűnt bonyolultnak, de mivel élete során még csak hasonlót sem látott soha, tudta, hogy roppant óvatosnak kell lennie.
– Min gondolkodsz, bátyus? – Al hangja rángatta ki a gondolataiból. Mikor felnézett, a nagyméretű páncéllal találta szemben magát, amely mintha együttérzően bámulta volna. Ednek legalábbis úgy tűnt.
– Vajon... – kezdte Ed, de hirtelen telefoncsörgés szakította félbe a szavait. – Később elmondom – mondta, miközben azt figyelte, ahogy Riza Hawkeye megkerülve Mustang asztalát, a készülék után nyúl.
– Igen? – kérdezte a főhadnagy, majd pár pillanatnyi feszült csend következett. – Értettem – mondta Riza, azzal letette a kagylót.
– Mi történt? – kérdezte Mustang, és mindenki érdeklődve meredt a nőre. Szemmel láthatóan nemcsak az ezredest izgatta a telefon.
– Ezredes, Dr. Robert Leonard telefonált a kórházból – válaszolta Hawkeye. – Azt mondta, hogy Alice Morrison magához tért.
Döbbent suttogás futott végig a szobán, Ed pedig észrevette, hogy Mustang szája megfeszül. Ő azonban egyben nyugodtnak, ugyanakkor kíváncsinak is érezte magát. Be akart menni a kórházba, beszélni akart a lánnyal, de természetesen, ehhez az ezredes engedélye kellett. Ő pedig nem akarta elpuskázni a lehetőséget. A vállán érezte Al kesztyűs kezének érintését, és tudta, hogy az öccse is azt akarja, most nem legyen meggondolatlan.
– Bemegyünk a kórházba! – határozott az ezredes. – Hawkeye, maga velem jön! Acél, gyere te is! Breda, értesítse a Fürhert, gondolom, szeretné tudni a fejleményeket. A többiek itt maradnak, és megvárják, hátha a szakértők végre jutnak valamire az idegen pénzzel.
– Ez az! – boxolt bele a levegő Ed, majd felállt, és követte az ezredes és a főhadnagy kettősét. Al mögötte lépkedett, aki sosem maradt távol a testvérétől. Ők összetartoztak.
Ahogy kiléptek az ajtón, és ráfordultak a folyosóra, a két fivér összenézett. Mindkettőjüknek ugyanaz járt a fejében, nevezetesen, vajon ki lehet ez a titokzatos Alice Morrison?