Mindig ez volt az a pillanat, amikor Norneth felébredt. A lelke arra kárhoztatott, hogy újra és újra átélje azt a napot. De talán ő nem hagyta saját magának, hogy felejtsen. A bűntudat szorongatta.

Mindeközben a szekér egyre csak zötykölődött az éjszakában. Útitársai lassan elmaradoztak, leugrottak a járműről, és nem látta őket többé. A bakon a kocsis szendergett, a lovak kényelmesen baktattak. Ez azt jelentette, most már ismerős terepen járnak, tudják az utat gazdájuk nélkül is.

Megigazította köpenyét, és arcába húzta a csuklyát. Csípett a hideg, de a friss levegőt szinte úgy kortyolta, mint szomjazó a vizet. Mert eljött onnan; futott, hátrahagyott mindent, ahogy a bátyja kérte. És nem megy többé vissza. Nincs is hová.

A világnak ezen a felén az ő tragédiája meg sem történt. De az utakon gyorsan száguld a szó, biztosra vette, hogy itt is hallottak már róla.

– Kocsis! Merre járunk? – kérdezte.

A férfi felriadt szendergéséből, megmarkolta a gyeplőt, és álmosan körülnézett.

– Most gyühettünk át a Déli Hágón, kisasszon’ – felelte, majd hátranézett a válla fölött. – Aszittem, már leszállt korábban. A magafajtát nem szívelik ám idefönn. Nem sok jót hallani arról a vidékről, ahonnan maga gyütt. Meg hát bizonyára tuggya, hogy mit tett idefönn a maga népe annó.

– Nem ártó szándékkal utazom.

– Há’ maga tuggya – vont vállat a kocsis, majd visszafordult az út felé. – Kilpond a legközelebbi falu, ottannék kirakhatom. Onnét csak egy napi járás a város.

– Miért nem a városig megyünk hát?

– Mer’ nem arra visz a dolgom, kisasszon’ – felelte egyszerűen. – Lássa, én kelet felé indulok onnét, a város meg északra van.

– Értem. És mikorra érünk Kilpondba? – kérdezte a nő.

– Napkeltéig bizonyára, ha nem járnak erre farkasok.

– Farkasok?

– Biza! Elszaporodtak, és vadak ezek a dögök. – A kocsis indulatosan köpött egyet oldalra. – De mi tagadás, jó bundájuk van, megtarcsa a meleget. Vannak itten olyan vadászok, akik jó pénzt keresnek a farkasirhán – ismét hátranézett, végigmérte őt. – Oszt magácska mit keres itten, ha nem a bajt?

– Talán egy új életet – felelte Norneth.

– Azt itten ugyan nehézkes lesz – kuncogta el magát a kocsis. – Na, hadd segítsek! Ha Kilpondba érünk, keresse a helyi kufárt, ő bizonyosan tud valami munkát adni a magafajtának.

– És hogy hívják ezt a kufárt?

– Herbot Rogard, kisasszon’. De vigyázzon azér’ vele! Úgy hallottam, bármit megvesz. Egy kereskedő egyszer a saját húgát adta el neki.

– Gyanítom, fele sem igaz a szóbeszédnek – mosolyodott el röviden az idegen.

– Hát, tudja, mit mondanak a’ itteniekről. Esnorban az idő kemény, de az emberek még annál is keményebbek. Én se szeretek a kelleténél több időt tölteni idefönn. Csak hát van egy-két rakomány, amit le kell vinnem Osniába.

A Sitaához címzett fogadóban egy férfi alig várta az alkalmat, hogy lankadjon a vendégek figyelme. A sör és a bor ma nagyobb népszerűségnek örvendett, mint az előző estéken; tompította az egyébként sem éles eszeket. A bárd kellemes dallamot játszott nyenyeréjén, és hozzá álmosítón dúdolt.

A férfi ügyes tolvaj volt, fülei kiválóak, szemei élesek, reflexei ügyesek, s olyan halk léptű, hogy egy üres szentélyben sem lehetett hallani, ha jön. Legalábbis a sör és a bor elhitette vele mindezt. Keze épp akkor merült el egy gyanútlanul szendergő kívülálló zsebében, mikor egy férfi fölpattant a sarokból, és újra rázendített.

– Én mondom, az a medve nagyobb volt, mint egy hegyomlás! Majd meglátjátok, ha Hallgrim végzett a nyúzással! – Öblös nevetése sörbe fulladva halt el, ahogy visszazuttyant helyére.

A kívülálló felriadt szendergéséből, zsebében a részeg tolvaj kezével. A felfedezésének hangot adva nagyot kiáltott. A tolvaj hátrahőkölt, és fenékre huppant a földön. A sarokban ülő zsoldosok felkapták a fejüket, majd a medveölő ismét felemelkedett a helyéről. A tolvaj sem volt rest, mivel erőben nem kelhetett versenyre a megtermett férfival, csak a fürgeségére hagyatkozhatott, így hát felpattant, és a kijárat felé iszkolt. Nem zsákmányolt semmit, de talán a bőrét megmentheti. A fogadó ajtaja hangos csattanással záródott be mögötte.

A medveölő nem eredt a nyomába. Tudta, hogy ma már nem okoz több felfordulást a bugris. Ők pedig holnap leszállítják a dögöt az uraságnak, aki busásan megfizeti őket a fenyegetés elhárításáért. A mellette ülő zsoldos elmosolyodott a jeleneten, majd belekortyolt borába.

– Tán nem eredsz utána? – kérdezte.

– A részeg tolvaj, aki nem lopott semmit, csak egy részeg – vont vállat a medveölő. – És én már eleget ittam ahhoz, hogy a friss levegőre dugjam a képem – vigyorodott el. – Fjolda nem örülne, ha a hóba dobnám a drága borát – nevetett fel, és kupáját a fogadósra emelte.

– Már kifizetted, Magnar, mit bánom én, hogy mit csinálsz vele! – szólt vissza az asszony, s megjegyzését hangos nevetés követte a fogadóban.

Magnar, a medveölő, aki maga is inkább egy medvére hasonlított, semmint férfira, elismerően bólogatott, és kacsintott egyet Fjolda felé. A mellette ülő férfi felemelkedett székéről, és a pulthoz sétált.

– Mit adhatok, fiam? – kérdezte a fogadós.

– Kedvel téged. Szerintem még meg is kérne, ha lenne annyi bátorsága.

Fjolda vidáman kuncogott.

– Bátorságból nincs hiány, de az ész...

Egymásra mosolyogtak.

– Ismerem ezt az arcot, Nicklas, mi baj?

– Mi csak zsoldosok vagyunk. A medvéért megkapjuk a jussunk, de az uraságnak fognak hálálkodni a népek. Mintha ő maga vadászta volna le. És le merem fogadni, hogy a hálókamrájában lesz kiterítve a bőre, mint valami trófea.

– Ha hírnévre vágysz, rossz foglalkozást választottál, fiam – könyökölt a pultra az asszony. – Hát rólam hallottál-e valaha?

– Persze! Fjolda vagy, a Sitaa fogadó tulajdonosa!

– És, ha azt mondom, hogy harcoltam az Őszi Háborúban, mit felelsz, fiam? Hallottál a harcos Fjoldáról? Ismered a hőstetteit? – mosolyodott el szomorúan a nő. – Persze hogy nem. Mert csak katona voltam, egy a sok száz közül. És most csak egy sánta fogadós vagyok. Idehallgass, fiam: se zsoldosként, se katonaként nem fogják megköszönni neked a tetteid. Akkor sem, ha leölsz egy medvét és akkor sem, ha ezrek életét mented meg. A hírnév a gazdagoké, vagy a szerencsés ostobáké, akik jókor voltak jó helyen, s hőssé emelték őket.

– Igazad lehet – mosolyodott el a férfi. – Jó életem van, s amíg csak medvéket kell ölni, nem embereket, nem panaszkodhatom. Mégis úgy érzem, nem történik semmi. Nem jutok előbbre.

– Az istenek óvjanak attól, hogy történjen valami! – emelte az ég felé két kezét Fjolda. – Hát nem hallottál arról a szörnyűségről, ami Mithdórban történt?

Nicklas érdeklődve emelte fel a fejét.

– Nem. Mi történt ott?

– Azt mondják, egy sárkány dúlta fel a nyugati vidékét. Senki nem élte túl. Minden oda lett, por és hamu maradt utána. Borzalom!

– Sárkányok nincsenek, Fjolda.

– Azt beszélik, hatalmas tüzek égtek. Semmi nem maradt. Az épületek a földdel váltak eggyé, és a tündéknek csak a csontja maradt. Mivel magyarázod ezt, ha nem sárkánnyal?

– És hová lett ez a sárkány? Ha tényleg az okozta a tüzeket, bizonyára nem csak Mithdórban pusztított volna.

– Azt mondják, tele tömte a hasát, és most a hamu alatt alszik, de senki nem merészkedik oda, hogy megnézze.

– Túl sok pletykát hallasz az idegenektől – nevette el magát a férfi. – Örvendj inkább, hogy itt nálunk túl hideg van egy sárkánynak. Előbb fagyna be a torka, semmint hogy tüzet okádjon.

Javában pirkadt már, mikor a kocsi zötykölődve megállt a kis település határán. Norneth leugrott, és kifizette a kocsist, aki három ezüstöt kért. Köszönés nélkül indult a falu felé, bár úgy tűnt, a kocsis még mondana valamit. Szemébe húzta a csuklyát, és besétált a nehéz rönkökből ácsolt, nyitott fakapun.

Kilpond nem volt nagy település: egy főutca, amely mellett a fontosabb épületek húzódtak, néhány utca és egy-két apró mellékutca, végül egy kör alakú tér, ahol a vándorárusok gyűltek össze szedett-vetett standjaikkal. A hideghez képest pezsgett az élet az utcákon, mindenki alkudozott, vagy vásárolt. A kovácsműhelyben izzott a kohó, vándorzenészek egy csoportja biztosította a vidám hangulatot, pedig még csak kora reggel volt.

Ahogy az utazó elhaladt az emberek mellett, azok ügyet sem vetettek rá. Ettől könnyebb szívvel kereste a fogadót, amit el sem téveszthetett, hiszen messze ez volt a legnagyobb épület a főtértől jobbra eső utca sarkán. Anélkül nyitott be az ajtón, hogy felnézett volna. A dermesztő hideget felváltotta az andalító meleg, a sült hús illata és a söré. Itt bent halk duruzsolás volt csupán a beszéd. Azok, akik még nem tértek nyugovóra diskuráltak azokkal, akik már indulni készültek. A fogadós pultjához lépve megcsapta orrát a sült tojás szaga, és megkordult a gyomra. Egész úton nem evett; nem volt mit magával hoznia, és megvolt már jó pár napja is annak, hogy elindult Drywindből.

– Üdvözöllek, idegen. Ez itt a Sitaához címzett fogadó. A nevem Fjolda. Miben állhatok a rendelkezésedre? – fordult felé egy középkorú nő kellemes mosollyal.

Az idegen körbepillantott, majd halkan megszólalt.

– Egy szobát szeretnék. És valami reggelit.

Norneth egy darabig várt, de a fogadós nem mozdult; ehelyett gyanakodva méregette az idegent. még egy kicsit le is hajolt, hogy belásson a csuklya alá.

– Mit keres erre felénk egy szürke? – kérdezte kényelmetlenül.

Az tünde nem felelt. Fjolda viszont élénken emlékezett még az Őszi Háborúra, ahol a szürke katonák az ő népét pusztították. Nem egyet vágott le közülük a hazáját védve. És megannyi éven át hitte, hogy eljött a béke, de most itt van ez az idegen, messze délről, és tőle kér szállást. Fjoldától, aki azért vonult harcba, mert lemészárolták a szüleit.

– Hát nem tudod, hogy itt nem látnak szívesen? – rebegte a nő.

– Nem akarok bajt. Csak szállást és ételt kérek. Egy napra, és már itt sem vagyok.

Az asszony ökölbe szorította a kezét, aztán remegő ajkakkal, vonakodva szólalt meg.

– Okos húzás volt a csuklya. Ha a vendégeim tudnák, mi vagy, lehet, hogy már nem élnél. Bevallom, én is szívesen megtornáztatnám a kardom.

– Az, akit ennyire gyűlöltök, már rég nem él. Közülünk is kitaszított volt, mint azok, akik követték – válaszolt az idegen. – Az én népemnek ők ugyanúgy ellenségei voltak, mint a tiédnek.

A beszélgetést hangos nevetés zavarta meg, és a lépcső alján feltűnt egy hegyomlásnyi férfi, fél vállán átvetett medvebőrrel. Mögötte szépen sorban lépdeltek az emberei. Mind katonának, de legalábbis harcosnak tűntek.

– Van-e reggeli, Fjolda? – kérdezte a medveölő.

– Van, Magnar – felelte a nő. – Máris viszem.

Az óriás megállt a pult és az asztalok között. Hezitálva nézett a nőre, majd elindult felé, és halkabbra fogta a szavát.

– Baj van, Fjolda? – kérdezte.

A fogadós lopva az idegenre pillantott, majd vissza Magnarra, aztán megrázta a fejét.

– Csak az emlékek – felelte halkan.

A férfi ledobta magáról a medvebőrt, és komótos léptekkel a jövevényhez sétált, leült mellé, és a pultra könyökölt.

– Mit mondhatott ez a nyeszlett emberke az én Fjoldámnak, ami így felzaklatta? – kérdezte Norneth-től mosolyogva, de mosolyában nem volt semmi kedvesség.

Eközben Nicklas felnyalábolta a medvebőrt, és egy társa kezébe nyomta. Intett nekik, hogy üljenek csak le, majd ők is csatlakoznak, s ő is közelebb lépett, hogy hallja a beszélgetést.

– Kérdeztem valamit – szólalt meg ismét Magnar. Hangja halk volt és sötét.

– Csak szállást és ételt kértem – felelte végre az idegen.

Nicklas leült a Magnar melletti székre, és közelebb hajolt, ahogy Magnar megfogta az utazó csuklyáját, és kissé feljebb emelte. Mindkét férfi meghökkent attól, amit látott.

– Egy szürke? – suttogta a fiatalabb.

Egy tünde ragyogó, borostyán színű szemei néztek rájuk. A bőre olyan szürke volt, mint hazájában a vulkáni hamu. Haja kétoldalt lenyírva, feje tetején csikósörény, melyet lófarokba fogott. Arcának bal oldalán hosszú, rózsaszín heg húzódott. Talán harcos lehetett. Az tünde visszaigazította fejére a csuklyát, ezzel ismét eltakarva az arcát.

– Ide küldtek kémkedni? – mordult rá Magnar. – Hát nem volt elég a népednek a vérontás? Nem ivott-e elég vért a nyavalyás pengétek?

– Nem háborúzni jöttem – felelte Norneth. – Mit gondolsz, ha kém lennék, csak így besétálnék hozzátok?

– Akkor mit keresel itt? – kérdezett most Fjolda, letéve mindhármuk elé egy-egy tál ételt.

– Gyógyírt – válaszolta kurtán a tünde.

– Arra, ami a földeddel történt?

Az idegen bólintott, és lassan enni kezdett.

– Itt ugyan nem találsz semmit, ami megöl egy sárkányt – sóhajtott az asszony. – Hiába jöttél.

– Sárkány? – hökkent meg a jövevény, meglepett tekintete szinte felparázslott a csuklya alatt. – Értem – bólintott magának aprót, majd folytatta. – A népemet nem sárkány támadta meg.

– Nem sárkány volt? – kérdezett két falat között Nicklas. – Hát akkor mi a dúlta fel a földeket délen?

– Tűzvész – érkezett a válasz. – Sötét és mélyen gyökérző mágia, ami terméketlenné tette a vidéket és megtizedelte a népemet. A szörnyeteg, aki ezt tette, elmenekült. Az én dolgom leszámolni vele.

– Csupán egyetlen katonát küldtek? – döbbent meg Magnar. – Abból, amit mondtál, esélyed sincs ellene.

Az Utazó bólintott, és a hangjából szomorúság csengett, amikor megszólalt.

– Vagy én pusztítom el, vagy senki.

– És miből gondolod, hogy itt van az, akit keresel? – kérdezett a fogadós. – Egészen idáig menekült volna? Anélkül, hogy Esnorban bárki észrevette volna?

Egy újabb bólintás volt a válasz.

– Köszönöm az ételt – mondta a tünde. – Ha kapok egy szobát, ahol lepihenhetek és visszanyerhetem az erőmet, hajnalban indulok. Nem okozok több gondok neked és a fogadódnak.

– Hogyne – bólintott szórakozottan Fjolda. – A lépcsőn fel, a folyosó végén jobbra. A tiéd egy napra.

Norneth felkelt a pulttól.

– Két ezüst lesz – tette hozzá az asszony. – Előre fizess!

A tünde a pultra helyezte az érméket, és hang nélkül félrevonult. A két férfi összenézett, s Magnar széttárta a karjait.

– Én nem bízom benne – jelentette ki. – Mi van akkor, ha ez csak egy mese, hogy elaltassa a gyanakvásunkat?

– Tán kísérjük el, hogy eszébe se jusson badarságot művelni? – tette fel a kérdést Nicklas, majd kis szünet után egy ötlet szikrája csillant meg a szemében, és Magnar vállára csapott. – Kísérjük el, hogy biztos ne csináljon semmi rosszat!

– És ez a zseniális ötlet hogy jutott eszedbe? – kérdezte a másik férfi. Egyáltalán nem tetszett neki társa ötlete.

– Valamit csak tennünk kell!

Fjolda megcsóválta a fejét, de nem szólt bele a dolgukba.

– Van ezzel egy egészen apró probléma, Nicklas.

– Mégpedig? – szegte fel az állát a szólított.

– Ennek nincs pénz szaga – vont vállat az óriás. – Hol lenne hasznunk abban, hogy kísérgetünk a hóban egy szürkét? Ha megunja a hideget, úgyis hazakotródik. Vagy majd levadássza valaki, és nincs több gond.

– De Magnar – karolta át a harcos vállát az ifjabb –, ha egy olyan szörnyeteg után kutat, akinek az ereje felér egy természeti csapással, nem gondolod, hogy ez a nyeszlett tündenő borzasztó erős lehet? Hiszen csak őt küldték. Bizonyára kiváló katona – bólogatott magának. – Akkor pedig kétlem, hogy egy vadász csak úgy elbánhat vele. Viszont! – mutatta fel ujját. – Az én eszemmel és a te nyers erőddel szemben…

– Nos igen – bólogatott most már Magnar is. – A megelőzés fontos. Ha vele megyünk, időben észrevehetjük az intő jeleket, és megállíthatjuk.

– Pontosan! És ha így teszünk, akkor bizonyára az uralkodó is bőkezű lesz – vigyorodott el szélesen Nicklas. – Nem holmi leölt, vad medvét viszünk majd a fővárosba. Hanem egy szürkét. Ez csak többet ér?

– Ugye tudod, hogy az érvelésed több sebből vérzik, fiam? – nézett rájuk kétkedve Fjolda.

A két férfi összenézett, arckifejezésük komor volt. Külső szemlélőnek úgy tűnhetett, mintha gondolatban beszélnének egymással, de erről szó sem volt. Meg sem hallották Fjolda szavait, hiszen már csak a rengeteg arany járt az eszükben. Ha a szürke tényleg megvadul, és ők elfogják, a nép hősként ünnepli majd őket. Talán még szobrot is kapnak. Egy nagy telket, ahol kövéren és gazdagon élvezhetik majd hátralévő életük napjait. És ez az ábránd több volt számukra, mint kecsegtető.

– Akkor ez eldőlt – jelentette ki Magnar, és kezet nyújtott Nicklasnak.

– Úgy ám! – csapott bele a férfi tenyerébe az ifjabb zsoldos.

Fjolda egyikükről a másikukra nézett. Szívét megszorongatta a balsejtelem, melyet nem tudott elhessegetni. Bármi is fog történni a tünde körül, az csak bajt hoz majd rájuk. És lehet, hogy nem látja viszont a két kedvenc vendégét. Gondterhelten felsóhajtott.

– Emlékezz, mit mondtam a hősökről tegnap éjjel, Nicklas! – Ezzel ellépett a pulttól, hogy elmossa az üres tányérokat.


______________________________________
Névmutató

Esnor a legészakibb lakott terület a kontinensen, amit a közös nyelven Anolannak hívnak. Itt igazi, keménykötésű északiak laknak, akik nem szívelik a kívülállókat.

Kilpond a Déli Hágóhoz legközelebb eső falu, gyakori pihenő pontja a karavánoknak, kereskedőknek és vadászoknak.

Mithdór a neve annak a területnek, ahonnan az Utazó érkezett. A közös nyelven Szürkeföldnek hívják, hiszen innen származnak a szürke tündék (nem, nem olyanok, mint Tolkien világában).

Osnia a kontinens középpontja, kereskedelmileg és gazdaságilag is ők látják el szomszédaikat javakkal. Remekelnek a diplomatikus kapcsolatok kiépítésében és katonai erejük sem elenyésző. Osnia fővárosa Drywind. Területe bővelkedik megművelhető földekben.