Lola csak áll előttem, néz rám kifürkészhetetlen pillantással, szemei sötétek. Valahogy olyan, mintha a bőrömön érezném a testmelegét, még ilyen messziről is.

- Cicafül… Ami jól esik, az nagyon ritkán szokott rossz dolog lenni. Szereted az édességet, igaz? – nos, ez igaz. - Az se rossz dolog, nemde?

 -Akkor ez jó dolog? Mert olyan jó volt, és...

A gondolataim akörül ólálkodnak, hogy akkor mégsem valami fura dolog történik velem. Hiszem a barackevés nem tűnik gonosz dolognak, akkor ez se lehetpffhmmm…

Ujjai a bőrömön, ajkai az enyéimen. Ez nem olyan, mint az a másik. Nem olyan gusztusananul csúszósan nyálkás. Nem is tudom. Ez most más mint az álom puszi. Forró, szenvedélyes, és elveszi az eszem. Összezavar. A nyelve folyton a gondolataimat zilálja szerteszét mint egy szél a pitypang apró magocskáit. Eltolnám, hogy valahogy össze tudjam rakni fejben, hogy akkor most mi is van, hogy kicsit egyenesbe tegyem az érzéseimet és a gondolataimat, de mintha vizet akarnék markolászni. Ajkaimon olyan hangok szöknek ki, amiknek nem vagyok ura. Ujjaimmal próbálom ezt a valamit megmarkolni, magamnak megtartani, de nem megy. Mozdul, izomkötegei hullámzanak, és oly könnyedén kap fel. Ahol csak hozzáérek, mintha egy fura örvény szippantana be. Megrémiszt ez az sok hirtelen és mély impulzus, a testem mégis odabújik ahol ez a sok melegség születik. Még. Mindenütt ott van, a fülemnél, a nyakamon, a mellkasomon, egyre csak gyúl a tűz, talán el is lehet ebben égni? A szemeit keresem, de alig látok valamit, apró kis szikrák, amolyan pillangók táncolnak mindenütt. Mintha csokoládéval öntene le, borzongató, édes érzés.

-Ilyen volt az álmod is, Cicafül? – hangja mint egy halk és mély dorombolás, érzem ahogy bekúszik a tudatom mélyére.

-Nehh...hmm... – elgurulnak a betűk is. Elmém utolsó morzsáit szedegetem össze hogy formába öntsem válasz-szerű képződményem. - Ez... Ez... – Ez most megharapott? De hát milyen fura, nem úgy fáj. - Jobb... – hűs fuvallat ez a tüzes nyári nap alatt, mintha levegőhöz jutnék, vagy a fejemben egy kis fellélegzés lenne. Mi történik?

-Te meg gyönyörû vagy. És kívánnivaló.

Kapaszkodnom kell. Szédülök. Minden forog. Mintha a fent az ő bőre lennek, a lent meg valami ami én vagyok. Nyúlok érte, de hát fogalmam sincs ő hol kezdődik és én hol érek véget.

- Akkor tegyünk rá még egy lapáttal... – dörmögi nekem, én meg már nem értek semmit. Milyen…

-La-lapát?

Hát nem tudom, milyen lapátot keres most, de tudom, ha most felállna az ágyról, belepusztulnék. Van itt valami új, forró, és leírhatatlan. Nem is tudom, hol gyűlik ez a valami, de az ujjhegyeim fura bizsergéséből érzem. Apró momentumok maradnak meg a szoba jelentéktelen sarkaiból, nem tudok fókuszálni. Fekete. Apró pontokkal. Ezt látom. Ott van Ő mindenütt, az ujjai, a szája, a bőre, a testmelege. Ez annyira más mint John volt! Ahogy a gondolataim felé kavarognak, egy pillanatra mintha valami összefacsarodna, de Lola szinte mindenütt azonnal ott van, kiszorít mindent mindenhonnan. Mintha egy festményt néznék ahogy gyorsítva készül. Gyűlik a forró. Nyüszítek. Nem tudom, mi jön, csak hogy megállíthatatlanul készülök, mintha valami nagyon mélyről feltörni vágyó dolog jönne… Próbálok szólni, de nem hiszem hogy a fejemben tomboló tüzijátéktól értelmes amit mondok.

Aztán elér ODA. Amikor hozzáér, még levegőt is elfelejtek venni. Hosszú pillanatba ragadok bele, ő pedig engem néz. Látom, ha most visszahúzódnék, abbahagyná. Akarnám én azt? Túlélném? Buborékozva tör ki belőlem a légszomj és a sok gondolatfoszlány. Egyszerre. Aztán üres. Vlaami apró lüktetés. Erődösik. Mint a szívverésem a fülemben. Beszorul a levegő, egy egészen pici, csak egy icipici… fonal… választ el… én…

NYawwwww…..

A világ minden érzelmét lehet egyszerre leadni vajon? Amikor minden túlnő benned, képtelen vagy feldolgozni, csak úgy, egyszerűen kiadod magadból egy pillanatba sűrítve, egy hangba, egy mozdulatba. Mindenütt Lola illata, érintésének nyoma, a szobában a levegőben valami újszerű finom illat kering. Mint egy takaró rámhullik és becézget. Ilyen az Igaz boldogság, amit édesanya annyit mesélt?

Fura vattacukorban lebegek amíg Lola visszajön valahonnan. Nem tűnt fel hogy kiment. Azt hiszem mert olyan, mintha valamit itt hagyott volna csak nekem amíg nincs is itt. Ettől mosolyogni kell. Könnyűnek érzem magam, a gondolatok bárgyúak és lassúak, a mozdulatok mintha elfolynának. Szerencse, hogy itt van nekem. Fura bizsergő érzés, ahogy a valami a hasamon hűl ki. Mielőtt még kellemetlen lenne letörölgeti, majd mint egy babát felöltöztet, és mellém bújik. Ó, bár el tudnám mondani, hogy milyen ez!

 -Lola... -

-Mondjad. – a hangja most olyan békés, olyan nyugodt, talán sose volt még ilyen.

-Neked... is jó volt?

-Nagyon jó volt, Cicafül. Te vagy a világ legjobb embere.

A hangja távoli és duruzsoló. Mint egy igazi altató. Vállam felett mindent eldobva, az édes gondolattalanságban lebegve átadom magam életem egyik legjobb alvásának. Még az se zavar, hogy felkel mellőlem. Itt van velem egy aprócska kis darab belőle.

*~~*~~*~~*

Felkelek, és itt van mellettem. Arca békés, pillái nem is rebbennek. Mint egy vihar utáni égbolt. Kisimult, és biztos szépeket álmodik, mert még a homloka sem borús. A karjai úgy ölelnek, hogy esélytelen lenne kislisszolni, úgyhogy inkább nem ficergek, hogy ő is tudjon aludni. Sok sok estét aludt kicsit csak, mert épp ő játszodta a csillogó páncélos lovagot mint anyu meséiben a hősök.

Addig is van min gondolkoznom. John nagyon fura volt. Bármi is történt vele, nem tudnék még egyszer előtte állni úgy mint rég. A szemeiben az az ijesztő sötétség, nem úgy mint Lolánál. Nála a harag festette ijesztőre lelkének tükrét. Nem a kapzsi vágy, ami tele volt akarással. Lola akarásának is van valami különösen vidám színe, valami nüansznyi kis bársonyos beütése. Vajon ha le kéne rajzolni hogy lehetne?

És akkor rebbennek a pillák, és rámnéznek. Mint egy víz tükre, előbb csak magam látom bennük, majd az ő szemén át látom magam. Tűz gyúl benne, de olyan jófajta tűz, ami nem fáj, de éget. Akkor, most már ébren van, akkor kérdezhetek vajon? Az ajkait nézem, amíg ő felocsúdik álomországból. Erősek, és annyi félék. Füstbodros pengék, melyek csak felém életlenek. Ajkaim sarkába mosoly kunkorodik. Figyel. Mint egy tudós, aki megfigyeli a kis alanyát. Akkor ez azt jelenti, hogy most kicsit… én is kalandozhatok?

Kicsi ficergés után a bal kezem kinyújtva óvatosan simítok az arcára. A szemei felé pillantok, de nem látok változást, úgyhogy felbátorodva folytatom. Most szabad. Végigkövetem az eddig is sokszor végigjárt utat. Az állának vonalát, az arccsontján, a halántékát, szemöldökét, végig az orrán, majd hopp, és az ajkain is lepkeszárny érintéssel végigsimítok. Épp csak aprócskát rebbennek azok a titokzatos kis húsos ajkak. Fura ez az éhség itt bent. Nem barackot ennék most. Újra a szemeibe pillantok, amolyan engedély félésen, de nem mozdul. Egy csipetnyi szórakozottság csillan rajta. Akkor hát… Nagyon nagyon nagy levegőt leszek. Emlékszem, tegnap mikor ő csinálta, nekem alig volt, mindig elfogyott.

Épp csak egy aprócska puszikezdeményt akartam adni. Hát ez nem jött be. Hozzáérintettem a szájához enyém, és ottmaradtam. Tekintetem az övében, nézem, ahogy ezernyi árnyalat és gondolat suhan át övében. De nem helytelenítés, nem is tol el. Kóstolgatom a száját, ahogy egy új gyümölccsel tenném. Markáns, füstös, erőteljes. Egyik szó sem az igazi. Lehunyom a szemeimet, de így se találok kifejezést erre. Valami nem jó. Nem egészen. Ő nem mozdul. Most akkor nekem csinálni kellene valamit? Vagy rosszul álltam ehhez az egészhez? Nos, ki mondta, hogy minden első kell meglegyen? Egyelőre azt hiszem az is jó, ha én felfedezem. Mint ő tegnap.

Csak lassan, apránként. Ujjhegyeimmel, orrom hegyével, nyelvem hegyével. A bőre puha, mint egy barack. Talán ha barackot enne most, akkor lenne csak határtalan a dolog. Hümmentve mint egy művészkritikus haladok tovább. Ajkai picike harapintásra is kellemes teltségűek, akár egy cikk barack. Füleinek vonala, a nyakának hajlata, mind - mind izgalmas. Eddig csak láttam, de nem ilyen közelről tapasztaltam meg. Van valami meghitt ebben a lassú kóstolgatásban. Mint nyáron teli hassal egy fa árnyékában lustán barackot majszolni és a tovatűnő felhőket nézni. Dorombolok. Nyugodt vagyok, és látom ő is. Teste ellazult, és tekintete lustán követ. Mint egy nagy macska ami hagyja hogy a kölykök rajta ugráljanak.

A haja kissé csiklandoz, aprócska kuncogással fészkelődök. Ez után a kezeit nézem meg. Ujjaimmal minden millimétert végig rajzolva, cirógatva, az ujjainak leghegyétől a válláig. Minden apró kis pórus darabkát. Aztán a vállgödör. Mennyire más minden. Sosem volt még ilyen élményem. Végig kóstolom, végigsimítom folytonos mozdulattal a mellkasát is. A mellbimbóit kissé tétovázva, de szemeiben most sincs csak bátorító jóváhagyás. A köldökéig nem jutok már el.

- Jó reggelt Cicafül. Azt hiszem ideje reggelizni.

A hangja mély, rekedt, kizökkent ebből a hangtalan, mégis gondolatokkal teli transzból. Kissé durcába vágom magam, nem végeztem, de hát… Lehet ő éhes. Hasára szusszantva biccentek, majd lekászálódok. Majdnem orra bukva a hosszú ingben amit rámadott sikerül felállni. Lola már köntösben, haját hátrasöpörve áll mellém, én pedig már-már ösztönszerűen csúsztatom kezeim az övébe. Szeretem fogni a kezét. Nagy, óvó, bátor kéz ez. És láttam, hogy Lola nagyon erős. Tényleg sokakat kell mindenfélétől megvédenie. Purrpurr dorombolva dörgölöm alkarjának az arcomat, akarom, hogy az én illatom is kicsit rajta legyen. Egy kicsike. Félhunyt pilláim alól ráfürkészek az arcára, de még most is nyugodt, és békés az arca. 

 Szótlan sétálunk ki a konyhába. Azt hiszem Lola is jól aludt ma, még a szivarra sem gyújtott rá. Elém tol egy pár gyümölcsöt, majd ő szendvicset csinál, a tea kész… Idilli a hangulat. Ezernyi szó hangzik el, de csak fejben, hangosan egy se. Időnként a reggelimből amikor felsandítok rá, mindig engem néz, hosszú pillái alól. Bizsergető gondolat. Arcomon levakarhatatlan mosoly villog ezer wattal. Lábaimmal boldogan kalimpálok, majszolok, kortyolok, és közben ebben a szótlan csendben ezernyi apró gondolatot és érzést osztunk meg. Mint egy buborék.

Kopognak. Ez a hang annyira megtör mindent ami mostanáig épült, és növekedett, hogy még a teával is kissé lelötykölöm magam. Orromat ráncolva csalódottan nyávogok egyet, érzem hogy Ashura áll az ajtó előtt. Lola arcára visszakúszik a kőből faragott arc. Mintha nem is ugyan az állna előttem. Ajtót nyit, és bármi is a beszélgetés tárgya, amikor becsukódik az ajtó, nem egyedül jön vissza. Ujjaimról a gránátalma maradékát pusztítom molekulánként, amikor Ashura is beér a konyhába.

- Gyere, menjünk a szobádba.

Hatalmasra kerekített szemmel nézek Lolára, esdekelve, kérlelőn, hogy hát nem vagyok én romboló, igazán nem fogok kárt tenni semmiben, de most hajthatatlan. Valami történhetett, mert szótlanul nyújtja át nekem az utolsó gyümölcsöt a tálról, majd letessékel a székről. Az egyetlen vigaszom az, hogy miközben elveszem a gyümölcsöt a kezéből, ujjaival észrevétlen talán de végigsimít a kézfejemen. Ez egy ígéret, ugye Lola? Eljössz majd értem ha végeztél, és itt alszok ma is?

Farkincámmal suhintok egyet, majd megyek Ashura után. Rejtélyes pillantásokat vet rám, míg kimegyünk a lakrészből, de kérdést nem tesz fel amíg az ajtóm mögöttünk be nem záródik.

- Hozzak valamit neked? Ma nem lenne jó ötlet lemenni a foglalkozásokra. Az ebédedet is idehozom. – mondja nekem kedves hangon, pedig általában mindig elég kimért, elég sok fejfájást okozhattam már neki.

- Festeni szeretnék.

Mondom neki a lábujjaim nézegetve. Azt hiszem, csak biccent, mert válasz nélkül távozik. Amikor visszajön, mindenféle festéshez hasznos dologgal tér vissza, akár pasztell, akár akrill, minden van. Reggel óta érlelődik bennem valami. Készülget. Ezernyi szín, ezernyi forma.

Nem veszem észre, mikor hozzák az ebédet. Belemerültem a munkába. Érzéseket, pillanatot és kimondhatatlant próbálok lefesteni. Többször újrakezdtem, mert az  eddigiek túl fakók, túl üresek voltak. De ez… Ez az amit látok, és érzek. A helyenként vastagabbak felvitt festék miatt még tapintani is lehet azt a tüzijátékot. Megbabonázva ülök a kép előtt, kezeim ernyedten a két oldalamon, és a képet bámulom. Vajon Lola is látni fogja amit én? Én az ő szemében. Ez lehetne a kép címe is. Többet szeretnék vele lenni. Látni amit ő, hallani vele, érintést belőle, hangot tőle. A meleg bársonyt. A fodrozódó édeset.

Felsóhajtok. Annyira magam előtt látom. Minél inkább nézem a képet, érzem, ahogy kimelegszem. Nem úgy, mint eddig az alkotás alatt, hanem másképp. Ez valami más. Felsóhajtok, arcomba lógó tincseket félresöpröm. Az érintés is furcsa. Bizsergető. Nem úgy, mint ő. De amíg ez a szem a képről néz, mintha csak ő nézne. Lesimítok a nyakamon. Érdekes. Nem olyan intenzív, mint amikor ő csinálta, de érzem ahogy a kis univerzum odabent kavarogni kezd. Lustán és ráérősen. Dorombolok. Félig hunyt pilláim alól mintha itt lenne a szobában, és ahol érintem magam, ott a tekintete simítana végig rajtam. Felsóhajtok. Hagyom, hogy az ő ingje lassan lecsússzon vállaimról, különös bölcsőt adva nekem, illatát felkavarva. a levegőbe harapok. Testem kígyózni kezd, keresve valamit, egy felületet amihez hozzá tudok simulni, több érintkező felületet ad két apró kéznél. Az ő nagy kezeire vágyok. Emlékezetből másolom le az ő mozdulatait, egészen oda le. Eddig sose reagált ott lent így semmi. Soha ezelőtt. De most csak égek, lassan mint egy gyertyaszál. Nem olyan intenzív, még csak nem is hirtelen. Száraz a levegő, és érzem a tüzet, de nem mar, nem éget el. Csak parázslik. Mégis elég ahhoz, hogy eldőlve a földön érintésért nyüsszentsek.

Az ajtó a hangra kinyílik, valaki bepillant, de nincs időm felfogni ki az, mert el is tűnik. Léptek, hangok… Kevés az érintés. Ó, Lola. Én ehhez nem vagyok elég. Nem értem, úgy csinálom ahogy mutattad, ahogy csináltad, mégsem elég hogy sercenjen valami odabent. Meleg van, de tűz nem. Kínzó szenvedély, fájó éhség. A padló hűvöse mintha oltaná ezt a tüzet, pedig odabent szinte képtelenség hogy elaludjon ez.

Megakadnak a mozdulatok. Már nem elég a kép. De hát ő Lola, mindig tudja, mikor jöjjön megmenteni. A hangját hallom odakint. Hangtalan tátogva fordulok a földön az ajtó felé, kezeim próbálják a visszakúszó hideget a bőrömről távol tartani, de nem megy. Mintha a nap az ajtóban kelne fel, amikor belép. Megtorpan, de mögött az ajtót valaki hangtalan becsukja.

-Lola… Segíts, merth… - a hanggom nyüszítő, tükrözi azt a fájdalmat amit érzek itt bent, azt a tátongó nagy űrt, amit egyedül nem tok meglépni, mert szárnyat ő ad nekem. – Nem tudom… Én….

Erőtlenül próbálom feltolni magam a fekvő pózból, nyújtom felé a kezem, mint egy esdeklő.