XII. fejezet
Emberi részek
Ahogy körülnézett a helyiségben, ahová Zoisite kísérte őket, néhány hosszú pillanatra minden gondolat kitörlődött az agyából. Mintha hazaérkezett volna; csak időközben az egész átesett volna egy alapos renováláson, valamint egy jelentős bővítésen. Mert hiába varázsolhatott volna Dante az alkímia segítségével a szobájából akár királyi lakosztályt, egy fikarcnyit sem törődött azzal, hogy a málló vakolat, a megfakult fényű, szúette bútorok, a kopott, molyrágta padlószőnyeg, a csálén álló, rozsdamarta csillár, a szakadozott függönyök vagy a pókhálóssá repedezett ablaküvegek a legkevésbé sem növelik a komfortérzetet. És ugyan minek is törődött volna vele? Egy homonculusnak úgysincs igénye ilyesmire, sőt, meg sem érdemli, hogy kellemes környezet vegye körül.
Az emberek bezzeg megérdemlik, mi több, igényük is van rá; a nő ugyanis a saját lakrészét és a közös helyiségeket seperc alatt rendbe hozta – meg azt a szobát is, amelyikbe az ifjabb Elricet kellett vinnie. Merthogy neki kijárt a lélekgyönyörködtető fogda – ellenben azzal, akinek nincs is lelke. Még egy ok, amiért gyűlölhette és irigyelhette az embereket.
Arról már nem is beszélve, hogy ágyának matraca olyannyira kényelmetlen volt – középütt egy hatalmas lyuk tátongott, és imitt-amott kikandikáltak a rugói, amelyek pihenés közben folyton böködték –, hogy legtöbbször inkább heverészett a padlón vagy kinn a szabadban, a selymes fűben. Mestere még azt sem engedélyezte, hogy beszerezzen magának egy másik fekhelyet, mondván, hamarosan úgyis továbbállnak; ráadásul egy homonculusnak egyébként sincs szüksége alvásra, tehát ágyra se.
Igen, nyilván nem volt szüksége sem evésre, sem alvásra, de Envy szeretett enni, szerette az ízeket, főleg az édes ízeket, és aludni is szeretett, mert úgy egyrészt nem telt annyira lassan és unalmasan egy-egy semmittevős nap – a négyszáz év alatt akadt belőle jó pár –, másrészt meg kevesebb vörös követ használt fel a teste.
Azt már a szalon alapján sejtette, hogy az itt élők valamelyikének – alighanem Zoisite-nak – kitűnő az ízlése, a szoba azonban elkápráztatta és lenyűgözte; talán még a szája is elnyílt a látványtól. A halvány, márványos hatást keltő falat az ágy két oldalán absztrakt, indaszerű, óarany és fakózöld motívumok díszítették, a tömörfából készült, sötét bútorokat – a szekrényeket, a komódot és az ajtóval szemközti fésülködőasztalt – minden bizonnyal kézzel faragták, igényesen megmunkálva. A diószín parkettán lombzöld szőnyeg terült el közvetlenül az ágy mellett, hogy az ember a meleg paplan alól ne rögtön a hűvös padlóra lépjen, a tökéletesen ép üvegű ablakokat fényes, világoszöld függönyök keretezték, harmonizálva a baldachinnal, és maga az ágy akkora volt, hogy akár féltucatnyian is kényelmesen elfértek volna rajta, a matrac pedig oly puhán ruganyosnak tűnt, hogy kedve lett volna kipróbálni.
Sőt. Nem is sokat teketóriázott, nekiiramodott, majd lendületből rávetette magát az ágyra, és ugrált, és szaltózott, és sikongatott, akár egy infantilis gyerek. Ekkor bevillant egy jelenet, amikor embergyermekként ugyanezt csinálta, és Dante leparancsolta az ágyról, és összeszidta, hogy még egyszer ilyet meg ne lásson, és már lendült a keze, és talán meg is ütötte volna, ha Hohenheim nem lépett volna be az ajtón, és nem intette volna rendre a nőt, hogy ne vegzálja már megint azt a szerencsétlen kölyköt. Ez is a férfi hazug, önfényező emlékeinek egyike.
Most nem förmedt rá senki, mégis megdermedt a mozdulat közben, épp egy újabb szaltó előtt, mert ráébredt, hogy nincs egyedül a szobában. Megkereste tekintetével az apró termetű alkimistát, aki továbbra is az ajtónak dőlve ácsorgott, akárha gyökeret eresztett volna, és vonásain a hitetlenkedéssel keveredő kétségbeesés jelei mutatkoztak. Lassan a testével is felé fordult, lehuppant az ágy szélére, egyik lábát előrenyújtotta, a másikat behajlított térddel fölhúzta, és megtámaszkodott tenyerein a háta mögött.
- Jaj már, minimanó, ne nézz így rám, nem szoktam embert enni! Én nem az a homonculus vagyok – vigyorodott el. – Még a húst se szeretem. Sajnálom a leölt állatokat – tette hozzá, majd megpaskolta maga mellett a matracot. – Nem akarod letesztelni? Remek a rugózása.
Az invitálás hallatán a pöttöm bébibogyó arcára a kétségbeesés mellé halovány pír kúszott, a mézszín szempár mintha menekülési útvonal után kutatott volna, és Envy hirtelen nem is értette e furcsa reakciót, különösen annak az ölelésnek a fényében. Aztán Edward ellökte magát az ajtótól, ledobta a kabátját a földre – ahelyett, hogy mondjuk felakasztotta volna a kifejezetten erre a célra szolgáló fogasra –, egy "inkább lezuhanyozok" kijelentés kíséretében átcsörtetett a szobán, egészen az ággyal srégen szemben lévő másik ajtóig, ami feltehetően a fürdőszobát rejtette, és amit valószínűleg merő véletlenségből vágott be maga mögött, mert rögtön kiüvöltött egy bocsánatot.
Envy már-már hanyatt dőlt volna az ágyon, azonban annyira zavarta a tudat, hogy az a kabát ott hever a padlón, hogy felpattant, a helyére rakta a ruhadarabot, majd komótosan körbejárta a szobát, végighúzva ujjait a művészi faragásokon, a falon felkúszó indamintákon, megtapogatta a lágy esésű baldachint, a selymes függönyöket, és mikor a fésülködőasztalhoz érve belenézett a tükörbe, megvilágosodott.
Félreértette. A kis cukorborsó félreértette az ő ágytesztelésre vonatkozó ajánlatát. Mókás.
Felkuncogott, arra gondolva, hogy akár utána is mehetne. Ha már a másik úgyis azt feltételezi róla, hogy rámenősségében azonnal rámászik, akkor miért ne tehetné meg ténylegesen? Persze Zoisite tanácsa szintén megfontolandó, miszerint: vegyen vissza egy kicsit a tempóból. Minden sokkal egyszerűbb volna, ha nem lenne ennyire bonyolult.
Megfogta a kilincset. Aztán elengedte. Aztán megint megfogta. Aztán megint elengedte. Végül mégiscsak benyitott, elvégre ki tudja, miféle veszélyek leselkedhetnek egy emberre egy idegen világbeli fürdőben; neki pedig minden körülmények között védelmeznie kellett az acélmitugrászt. Nem mintha bárkinek is bármiféle elszámolással vagy magyarázkodással tartozott volna, inkább csak magában tudatosította, miért is megy be: semmiképp sem azért, hogy szexuális kapcsolatot létesítsen vele; főleg nem az akarata ellenére.
A fürdőhelyiség megközelítőleg akkora volt, mint maga a háló – amit Envy egy elismerő füttyentéssel honorált –, és ugyanaz a természetet idéző színvilág uralta. A sötétbézs járólap ontotta magából a meleget, akárha alulról fűtötték volna, a falakat halványzöld, levél- és indamintás csempe borította, kivéve a szemköztit, amelyet márványos sötétzöld, és az a fal nem is volt összefüggő, hanem hosszabb-rövidebb, paravánra emlékeztető szakaszokból állt, melyek nem értek fel a mennyezetig. Gyanította, hogy azok mögött lehetnek a mellékhelyiségek, valamint a zuhanyzók, Edwardot ugyanis sehol nem látta, a vízcsobogást ellenben kristálytisztán hallotta.
A középütt elhelyezkedő, padlóba süllyesztett, párafelhőbe burkolózó medence mágnesként vonzotta tekintetét. Imádta hosszasan áztatni magát – nem kizárólag a vérfürdőért rajongott –, bár az elmúlt időszakban sajnos jóval kevesebbszer nyílt rá alkalma, mint ahányszor szerette volna. Amikor Xingben járt, a birodalom minden nevezetes és nem annyira nevezetes fürdőhelyét végiglátogatta a Hohenheim után történő nyomozás során, Dante viszont felesleges luxusnak tartotta a lubickolást, elvégre egy homonculusnak arra sincs szüksége.
Jaj, Envy, ne csinálj már úgy, mintha ember lennél! Szánalmas vagy!
Nem baj. Amiről a vén kurva nem tud, az nem fáj – szó szerint, mert meg sem büntetheti érte, és szavakkal sem fogja bántani.
Addig kutakodott a faliszekrényekben – közben végigszagolgatott néhány ínycsiklandó illatú, luxusminőségűnek tűnő tusfürdőt meg szappant, és talált egy rakat masszázsolajat, többek közt levendulásat, fahéjas szilvásat, sőt csokoládésat is –, míg rá nem bukkant az álompuhaságú fürdőköntösökre, végül kiválasztotta a stószból a sötétzöldet, ami illett a hajszínéhez. Igazából a lila is csábította, mert az meg ment volna a szeméhez, de sajnos nem vehette fel mindkettőt egyszerre – elég hülyén festett volna.
Mestere már emiatt is rosszallóan nézett volna rá, illetve gúnyolódott volna rajta egy sort. Amiatt meg végképp, hogy mialatt levetkőzött, majd akkurátusan összehajtogatott mindent, a kicsiny kupac tetejére helyezve a vajkést, azon morfondírozott, vajon ebben a világban létezik-e fizetőeszköz, és amennyiben igen, úgy hogyan tehet szert rá; meg hogy vásárolhat-e valahol szép ruhákat, vagy mindenki csak azokat a szörnyű uniformisokat hordja, mint Zoisite-ék.
Megrendítően fájdalmas az ostobaságod, Envy! Minek neked szép ruha, egyáltalán ruha, ha egyszer alakváltó vagy? Olyan külsőt öltesz magadra, amilyet csak akarsz. Ennyire nehéz felfogni?
Igen. Csakhogy olyankor maga az öltözék is a részét képezte, akár valamiféle kiterjesztés, plusz "végtag", nyúlvány, második bőr, és az egy dolog, hogy nem volt maradandó, de a ruha elszakadását, károsodását ugyanúgy megérezte, mintha a sérülés szabad bőrfelületet ért volna. Persze az öngyógyító képességének hála villámgyorsan regenerálhatta azt is, ennek ellenére nem volt éppen kellemes. Amikor még kezdő homonculusként nem tudott erről, és megpróbálta levetni a ruhát, olyan volt, mintha önmagát akarta volna megnyúzni. Elképesztően fájt.
Nem mintha ez Dantét különösebben meghatotta volna – de Dante bekaphatja. Nem inkább mégse. Már a gondolattól is a hányinger kerülgette, és nem szándékozott még több vörös követ veszíteni, így gyorsan elhessegette a képet, majd miután nyakig merülve a vízben behunyta a szemét, egészen másról kezdett fantáziálni.
Arról, hogy Edward a zuhany alatt áll – talán minden értelemben – neki háttal, ő pedig észrevétlenül figyeli egy ideig, ahogy a vízcseppek végiggördülnek a gerince mentén, és a haja a nedvességtől kissé sötétebben, csapzottan tapad a bőréhez. Izgatóan felsóhajt, a párás levegő még fülledtebbé, nehezebbé válik, és ő ezt a pillanatot választja arra, hogy közelebb lépve egy határozott mozdulattal hátracsavarja a karját, a balt, az emberit; nehogy véletlenül eszébe jusson alkímiázgatni. A tiltakozó kiáltása, a kétségbeesett vergődése, a hiábavaló szabadulási próbálkozásai, majd a fájdalmas-könyörgő, egyre rekedtebbé, elhalóbbá váló sikoltozása, a reszkető-remegő teste és a kicsorduló könnyei legalább olyan borzongatóan kéjes örömmel töltik el, mint maga az, hogy benne mozog; és a végére talán már mindketten élvezik – vagy ha nem, hát úgy is jó. A saját, szenvedés által táplált gyönyöre maximálisan kielégítő.
Vajon, ha így megbecstelenítené, azzal tönkre is tenné? Szánalmasan zokogna összekucorodva? Vagy még jobban gyűlölné őt, mint ezelőtt valaha, és ez a gyűlölet elegendő erőt adna neki ahhoz, hogy tovább küzdjön? Inkább ez utóbbi a valószínűbb. Mert a gyűlölet… a gyűlölet az rengeteg erőt tud adni. Oly rengeteget, hogy valaki négyszáz éven keresztül akarjon miatta létezni, élni; bosszúra szomjazva megváltást remélni.
Nem. Nem teheti ezt vele. Nem azért, mert nem akarná megtenni, vagy, mert nem lenne rá képes, hanem azért, mert azzal nem érne célt. Hiszen olybá tűnt, Edward – meglepő módon – valóban aggódott érte, mi több, örült, hogy viszontlátja. Máskülönben miért mondott volna ilyesmit, és miért ölelte volna meg? Senki nem kötelezte rá vagy várta el tőle, és minden bizonnyal nem lépett be hirtelen a helyi "ölelj meg naponta egy homonculust" klubba. Nem ronthatja el, nem fordíthatja a visszájára ezt a változást csak azért, hogy kiélje rajta a vágyait.
Amennyiben Zoisite-nak igaza van – márpedig nagyon is elképzelhető, hogy igaza van, mivel tényleg mintha belelátna az emberek lelkébe; meg a homonculusokéba, akiknek nincs is lelkük –, akkor nem szabad rámenősnek lennie, ellenben kedvesebben kell viselkednie, legalábbis önmagához képest. No de mi számít nem rámenősnek? És mi tartozik a kedves viselkedés kategóriába? Dante sosem tanította ilyesmire. Egy homonculus csak ne legyen barátságos, előzékeny, figyelmes, tapintatos, és legfőképp ne legyen kedves; legyen viszont rámenős, erőszakos, agresszív, durva és kíméletlen. De az emberi részek… az emberi részek talán emlékeznek ilyesmire – még akkor is, hogyha azok az emberi részek voltaképpen Hohenheim által lettek beléplántálva.
Viszolyogtató és undort keltő. Felidézni azokat az élményeket, benyomásokat, az alkimista érzelmeinek kivetüléseit, amelyeket inkább feledni kéne; mindörökre megszabadulni tőlük. Igazából: ez a cél, és megvan a megoldás. Ahhoz, hogy az emléklenyomatok minél gyorsabban végleg eltűnjenek, bosszút kell állnia, és ahhoz, hogy minél tökéletesebb, kegyetlenebb bosszút állhasson, az emléklenyomatokat kell felhasználnia. Meglehetősen kifacsart koncepció, és egyben hátborzongatóan mesteri, hogy a végén maga Hohenheim segíti hozzá, hogy kitépje, megtapossa, porrá zúzza, apró cafatokra szaggassa a fia lelkét. Hazugságokat hazudni hazugságok révén. Ebből a megközelítésből nézve gyönyörűséges az egész elképzelés – már-már mesébe illő. Igen. Egy horrorisztikus mesébe.
Elmosolyodott, és ezzel szinte egy időben észlelte, hogy már nem hallja a zuhany zubogó hangját. Szemei abban a pillanatban kipattantak. Edward szoborszerűvé dermedve ácsorgott a medence partján, és olyan tekintettel bámult rá, akárha még életében nem látott volna homonculust fürdeni – alighanem azért, mert csakugyan nem látott. Amikor észrevette, hogy figyeli, zavartan köhintett egyet, miközben vörösödő arccal szorosabbra húzta a csípője köré tekert törölközőt, és hevenyészett védelem gyanánt a ruháit is maga elé emelte.
Azon javaslatára, hogy akár csatlakozhatna is hozzá – ennyit arról, hogy ne legyen rámenős –, mindössze megrázta a fejét, majd magyarázatként megjegyezte, hogy a hosszas áztatás nem tenne túl jót az automaileknek. Aztán további kellemes időtöltést kívánva sarkon fordult, és kisietett az ajtón. Envy tudta, hogy nem stimmel vele valami: volt valami fura a mozgásában, amit ez idáig a ruházata elfedett. Amikor pedig rájött, hogy mi az, és mi okozza – a nem emberi részek –, máris tálcán kínálta magát a lehetőség, hogyan emelhetné mindenféle rámenősség nélkül egy következő szintre az eleddig nem is létező viszonyukat. Nos… van annak azért némi pozitív hozadéka, ha valaki egy tökéletes gyilkológép, és ebből kifolyólag mélyrehatók az anatómiai ismeretei.
|
