XVIII. fejezet
Befészkeltem magamat a puha párnák közé. Szerelmem az ölemben feküdt, a mellkasomnak támasztva a hátát, én pedig az időközben kibontott, a fonástól a szokásosnál is selymesebb és hullámosabb tincseivel játszadoztam. Odakint már hajnalodott. Mélyeket szippantottam a bódítóan körülölelő rózsaillatból, mely a vörösesszőke hajzuhatagból áradt, és minden egyes lélegzetvétellel éreztem, amint nehezebbé és nehezebbé válnak szempilláim.
- Zoi-chan… – szólaltam meg bágyadt hangon, mielőtt még elaludtam volna. – Azért nekem lenne még néhány megjegyzésem, illetve kérdésem.
- Mmm… mondjad… – dünnyögte. – Csak ne hagyd abba a birbitélést…
- Nem hagyom – mormogtam, miközben megpróbáltam magamban megtippelni, hogy következőleg milyen furcsa szót fog kiejteni a száján. – Nos… véleményem szerint Beryl akkor is a befolyása alá vont volna bennünket, ha te nem vagy. Gondolod, hogy Endymion testőreiként megúsztuk volna a dolgot?
- Hát… nem túl valószínű – ismerte el.
- Ugyanúgy megtámadtuk és leromboltuk volna a Holdbéli Királyságot, és senki nem állíthatott volna meg minket. Szerinted, ha Nephrite meg én összedolgoztunk volna a Sötétség Birodalmában, körülbelül mennyi idő alatt találtuk volna meg itt a Földön a Hercegnőt és a Ginzuishout?
- Elég gyorsan…
- Boldoggá tesz, hogy belátod. Remélem, most már elfelejthetjük ezt a "meg sem kellett volna születnem" és az "inkább meg kellett volna halnom" butaságot, ezzel az "egész az én hibám" dologgal együtt. Persze csak amennyiben nem úgy véled, hogy Berylnek és Metalliának kellene uralnia a bolygót az idők végezetéig…
- Nyilván nem úgy vélem – füstölgött –, különben…
- Akkor ezt túltárgyaltuk – vágtam közbe, mielőtt még belelovallta volna magát a hisztizésbe. – Érdekelne viszont, hogy miért küldtek le a Földre. Miért nem nőhettél fel a Holdon, mint a Hercegnő? Neked is ugyanúgy kijárt volna az az élet.
- Selene királynő több dologgal indokolta. Egyrészt a holdbéliek között élve sosem tettem volna szert azokra az adottságokra, amelyek elengedhetetlenül szükségesek voltak ahhoz, hogy a Sötétség Birodalmában túléljek, és még véletlenül se lepleződjek le. Másrészt pont a lelepleződés elkerülése miatt az volt a kívánatos, hogy minél kevesebben ismerjék a kilétemet. Így is aggódtam, hogy valamelyik macska visszanyeri idő előtt a memóriáját, és akaratlanul is lebuktat. Mondjuk, Artemisz bevallotta, hogy amikor Sailor Moonnak öltözve felbukkantam a TV-ben, mintha beugrott volna neki valami, ezért is jártak arra Sailor Venusszal.
- Tehát a macsekok is jól vannak. Találkoztál velük?
- Igen. Luna meg Artemisz most emberi alakban élnek valahol arrafele, ahol Usagi-chan is lakik, és épp az esküvőjüket tervezgetik. Azt mondták, majd küldenek meghívót. El… eljössz velem? – kérdezte tétován.
- Ez csak természetes.
- Akkor jó…
Lelki szemeimmel láttam, ahogy örömteli mosolyra húzódnak ajkai.
- Usagi-chanra áttérve…
- Ő nem tudja, hogy ki vagyok, és még hosszú-hosszú ideig nem is fogja megtudni. Egyszer majd… talán…
- Ahogy érzed, bár… azt hiszem, örülne neked. Mármint meglepődne, de biztos örülne. Viszont engem inkább az foglalkoztat… Hogyan lehetséges az, hogy a Holdbéli Királyság idején még egyidősek voltatok, most meg fiatalabb nálad minimum két évvel?
- Valóban. Még csak tizennégy… nemsokára tizenöt éves, mert… Vannak emlékeid arról, hogy ebben az életben volt családod?
Megráztam a fejemet, aztán rájöttem, hogy háttal van nekem.
- Nem. Nincsenek – mondtam.
- Holott a Ginzuishou visszaadta volna őket, ha lennének. Mi nem reinkarnálódtunk, hanem… hibernálódtunk. Az ébresztett fel engem, Berylt, Metalliát és velük együtt benneteket, hogy Usagi-chan betöltötte a tizennegyedik életévét. Ő azon a napon született újjá, amikor a régmúltban a Holdbéli Királyság megsemmisült, a Sötétség Birodalma meg aznap omlott össze, amikor…
- …amikor a múltban megszülettetek…
- Ja. Elég… sorsszerű, mi? – fészkelődött egy kicsit az ölemben, nekem meg ide nem illő módon az futott át az agyamon, hogy amennyiben ezt sokáig folytatja, akkor egészen mást fogunk csinálni a beszélgetés helyett.
Tiszta szerencse, hogy nem folytatta, azaz… jobban belegondolva igazán folytathatta volna.
- Ez azt jelenti, hogy Beryl nem is mosta át kétszer az agyunkat? – faggatóztam tovább.
- Na, még csak az baszott volna be! – háborgott. – Már a Holdbéli Királyság idején sikerült Nephrite-ot majdnem visszatérítenem. Fasza lett volna, ha kezdhettem volna az egészet elölről! Ráadásul Selene királynő azt mondta, hogy ha bármelyikőtöket is kivonom annak a mocskos ribancnak a befolyása alól, akkor nem tud benneteket újra megbabonázni.
- Kétlem, hogy pontosan ezeket a szavakat használta volna, de… ugorjunk. Hogyan tettél szert a képességeidre?
- A származásom miatt magamba tudtam fogadni Metallia mágiáját anélkül, hogy megzavarta volna az agyamat. Azért még tőle is elég nagy geciség volt pont a tüzet adni… elvégre felgyújtották az otthonomat.
- Meg ha jól emlékszem volt jégkardod is, meg virágszirom-viharod, nem beszélve a teleportációról.
- A teleportációt mindegyikünk megkapta, a jég és a szirmok meg… a sajátjaim voltak – halkította le a hangját. – A Ginzuishou aktiválta őket még a Holdbéli Királyságban, és nem véletlenül használtam szívesebben azokat, mint a lángokat. Egyébként is, el tudod képzelni, hogy abból a káoszlényből egy olyan gyönyörű dolog eredjen, mint azok a varázslatos rózsaszirmok?
- Ezek szerint, ha volt saját képességed… át is tudtál volna változni? – lódult meg a fantáziám.
- Mire akarsz ezzel célozni? – ült föl hirtelen. – Tudom, hogy nagyon tetszett, de… rá nem veszel arra, hogy még egyszer fölvegyem azt a rohadt fukut! – nézett rám ingerülten.
- Nem konkrétan erre gondoltam – vigyorodtam el szélesen, tudván tudva, hogy épp a tűzzel játszadozom – de… szólíthatlak néha… Sailor Zoi…
- Ki ne merd mondani! – emelte föl figyelmeztetően jobb mutatóujját. – Ha ki merészeled mondani, én esküszöm, hogy nem állok jót magamért! – fenyegetőzött, tekintetében félelmetes, majdhogynem gyilkos indulattal, felvillantva ezzel a birodalomban használt, régi énjét.
- Sailor… Zoisite-nak? – nyögtem ki, fuldokolva a visszafojtott röhögéstől.
Nem vettem észre, hogy időközben a másik kezével megragadott egy párnát, ami a következő pillanatban olyan iszonyatos sebességgel csapódott az arcomba, hogy koppant a fejem a falon. Néhány másodpercre talán még az eszméletemet is elvesztettem – mindenesetre szikrázó csillagok kergetőztek lehunyt szemhéjaim mögött.
Mivel az alattomos kis támadását követően egy macska gyorsaságával kúszott le rólam, bizonyára elérhetetlen távolságra kerülve tőlem, így továbbra is tökéletes mozdulatlanságba dermedve ájulást tettettem. Nem voltam ugyan a színlelés terén annyira profi, mint ő, ezt azonban még én is el tudtam játszani. Szinte láttam magam előtt, ahogyan először elgondolkozva néz, aztán egyre inkább elhatalmasodik rajta a szorongás, hogy valami visszafordíthatatlan kárt okozott, ezért közelebb és közelebb óvakodik.
- Kunzite-sama… – hallottam aggodalomtól fűtött hangját. – Kunzite-sama… jól érzed magad? – hámozta le arcomról a párnát.
- Még nem – dörmögtem, miközben megragadtam a csuklóit –, de hamarosan jól fogom… – rántottam magamra egy erőteljes mozdulattal, majd könnyűszerrel fölébe kerekedtem.
- Baka! – dohogta szemrehányóan. – Tudod, hogy mennyire megijesztettél?
- Én a helyedben nem beszélnék múlt időben, és most is nagyon… nagyon-nagyon félnék – nyaltam meg a felső ajkamat.
A combjaira ültem, és néhányszor végigfuttattam ujjaimat az oldalán a csípőcsontjától egészen a hónaljáig majd vissza.
- Nehéz vagy – fickándozott –, és csikizel.
- Nem mondod? – csiklandoztam meg ismét, immáron erősebben, mire először csak halk nyikkanásokat hallatott, igyekezve visszafogni magát, aztán kirobbant belőle a sikoltozással kevert kacagás. Kipirult arccal, tehetetlenül vergődött alattam, és elfúló könyörgéssel próbált meg rávenni arra, hogy hagyjam abba. Végül megkegyelmeztem neki, és úgy döntöttem, más módon fogom folytatni a kínzását, ami voltaképpen nem is lesz már kínzás.
Ekkor azonban egy tompa puffanás hallatszott az alsó szint felől, majd egy olyan cifra káromkodásáradat, hogy komolyan elgondolkoztam azon, vajon Jadeite is Nephrite apjától tanult-e meg szitkozódni. Mondjuk, ha így lett volna, sem emlékezne rá, úgyhogy ez a saját, elbűvölően kifinomult szókincse.
Szándékosan hagytam nyitva a szobaajtót, hogy észrevegyük, ha a szőke felébred – ami sajnos most történt meg. Ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy továbbra sincs túlzottan rózsás hangulatban.
- Lemegyek, mielőtt még szétrombolná a nappalit, vagy véletlenül belepisilne a hűtőbe.
- Már miért pisilne bele a hűtőbe? – pislogott rám Zoisite némileg elsápadva.
- Amikor az ember másnaposan fölébred – kezdtem bele a tudományosnak nem éppen mondható magyarázatba –, az a legelső dolga, hogy kibotorkál a toalettre… vagy valami hasonló helyre. Amennyiben az ébredés egy vadidegen lakásban történik meg, ahol nincsen elérhető közelségben illemhely, nos…
- Jó, tudod mit? – vágott közbe undorodó arckifejezéssel. – Inkább hagyjuk! Gőzöm sincs, hogy vagy képes egy ekkora marhaságot ilyen faarccal előadni – csóválta meg a fejét szemforgatva.
- Ez nem marhaság! – mondtam tettetett sértettséggel. – Látszik, hogy sosem voltál még igazán másnapos.
- Nem is akarok az lenni.
- Oké. Kiengedem azt a szerencsétlent, meg ellátom egy-két megfontolandó jó tanáccsal, és sietek vissza. Addig lehetőleg ne aludj el, mert egészen más terveim vannak, és hogyha elalszol, úgyis fel foglak ébreszteni – simítottam meg a nadrágja elejét, hogy nyilvánvalóvá tegyem a számára, mik is azok a bizonyos más tervek. Már amennyiben nem lett volna egyébként is elég nyilvánvaló.
- Kunzite-sama… – szólt utánam, smaragd szemeiben kimondatlan kéréssel.
- Ne aggódj, nem ölöm meg, sőt, még csak nem is fogom bántani – ráztam meg a fejemet nyomatékképpen. – Hacsak ki nem provokálja – tettem hozzá magamban.
Leballagtam a lépcsőn, és bár komolyan gondoltam a Zoisite-nak fejtegetett összefüggést a másnaposan ébredés és a mellékhelyiség keresgélése között, nem hittem volna, hogy Jadeite-ot valóban a hűtő előtt fogom találni. Mondjuk az, hogy a jellegzetes csorgáshang helyett összekoccanó üvegek csilingelését hallottam, arra engedett következtetni, hogy az egykori Shitennou szőkesége nem konkrétan azt csinálja, mint amire én számítottam – máskülönben biztosan kinyírtam volna.
- Jó reggelt! – köszöntem, azonban rám se hederített. Elindultam a konyha felé. – Jó reggelt! – ismételtem meg hangosabban, mikor már egészen közel értem hozzá, mire továbbra is alkalmi süketnek tettette magát, és láttam, ahogy előveszi a megmaradt fehérbort. – Mi a fenét művelsz, Jadeite? – kérdeztem növekvő idegességgel.
- Ja, hogy hozzám beszélsz? – fordult felém üveges tekintettel, totálisan szétcsúszva.
- Mert szerinted mégis ki az utcasarkon a testét áruló nénikédhez beszélnék?! – förmedtem rá ingerülten, de nem különösebben hatotta meg.
- Akkor… jó reggelt – vonta meg a vállát. – És hogy a kérdésedre válaszoljak – zuttyant le a hozzá legközelebb eső székre, amelyen előző este Nephrite ült – folytatom… jobban mondva befejezem, amit tegnap elkezdtem – húzta ki egy határozott mozdulattal a dugót a palackból.
- Nem nálunk, és legfőképpen nem most! – csavartam ki a kezéből az üveget, majd a mosogatóba borítottam a tartalmát.
- Van még másik… – állt volna fel, ha a vállánál fogva vissza nem nyomtam volna a helyére.
- Talán a munkádra kellene koncentrálnod, nem pedig arra, hogy halálra piáld magad! Tudod, Zoi-chan meg a sorozatgyilkos. Rémlik valami?
- Leszarom én az egészet – sóhajtotta enerváltan.
- Felképeljelek?! – rivalltam rá. – Egy büdös nagy pofon hiányzik neked, de az nagyon!
- Nem. Nem az hiányzik…
- Na jó! Figyelj! Nem hiszem el, hogy a te lelkedet is nekem kell pátyolgatnom! Főleg mivel egyrészt a lelkek pátyolgatására én vagyok a legalkalmatlanabb ember ezen a világon, másrészt meg kifejezetten rühellek, viszont… Nyugodtan hívd fel Nephrite-ot. Természetesen nem most, hanem valami emberibb időpontban.
- Nem fogom felhívni! – vágta rá dacosan.
- Akkor meg szenvedj! Nem érdekel, mihez kezdtek egymással. Szerintem jobban is járna, ha megszabadulna tőled… – húztam el a számat. És még azt mondtam Nephrite-nak, hogy ez a gerinctelen csúszómászó a legjobb a számára! – Amennyiben viszont az én drága Zoisite-omnak akár egy haja szála is meggörbül, mert te képtelen vagy tenni a dolgodat, vagyis nem nyomozol tovább, akkor… – tartottam egy rövid, fenyegető szándékú hatásszünetet. – Egyesével és nagyon lassan tépkedem le a körmeidet, aztán sót szórok vagy ecetet öntök a sebeidre. Még nem döntöttem el, melyiket – közöltem, akárha a napi menüt olvasnám fel az étlapról. – Előtte kinyomom a szemedet, hogy ne kelljen végignézned, és kivágom a nyelvedet, hogy ne üvöltözz közben. A zajok csak elvonják a figyelmet a kínzás valódi szépségéről. A test vergődéséről. A néma sikítozás a leghangosabb – folytattam halálos higgadtsággal. – Aztán szép komótosan lenyúzom a bőrödet, és…
- Elég! – kiáltotta színtiszta rémülettel. – Te nem vagy százas! – bámult rám elborzadva.
- Valóban – bólintottam ridegen. – Úgyhogy ehhez tartsd magad! Sőt szívbajos sem vagyok, és tettem már ennél rosszabb dolgokat is az előző életemben. Egyszer például…
- Nem érdekel! – emelte fel a kezeit tiltakozóan. – Felfogtam, hogy egy született gyilkos vagy…
- Bármi áron megvédem azt, akit szeretek, és a végsőkig is képes vagyok elmenni érte. A gyilkosság pedig… közel sem a legvégső – ráztam meg a fejemet nyomatékképpen. – Emlékezz minden szavamra… emlékezz minden egyes szavamra, amikor megfordulna a fejedben, hogy hátat fordítasz nekünk, és cserbenhagysz bennünket! Különben élvezettel teszem meg majd mindazt, amit felvázoltam neked, és már az elejétől kezdve a halálodat fogod kívánni, de tőlem… tőlem nem számíthatsz kegyelemre. Remélem, elég világosan beszéltem, Jadeite! – húzódtak vérfagyasztó vigyorra ajkaim, miközben kék szemeibe néztem.
- I-i-igen – remegett meg a hangja. – Elég… világosan. Megyek, és felkészülök a sajtótájékoztatóra – pattant fel, és némileg összeszedettebbnek tűnt, mint néhány perccel ezelőtt.
- Ezt itt ne hagyd! – nyomtam a kezébe az aktatáskát. – És ha Nephrite felkeresne, hallgasd meg! – próbáltam megütni egy barátságosabb hangnemet.
- Rendben – motyogta. – Nem szeretnék keserves kínhalált halni…
Bezártam mögötte az ajtót, majd homlokomat a hideg fémnek támasztottam.
Szerelmemnek igaza volt. Még mindig bennem a sötétség, és ha valaki bántani meri őt… ha valami rossz történik vele, akkor az égiek irgalmazzanak ennek a világnak, mert én… mert én nem fogok.
|
