Ed kétségbeesetten rohant az erdőben, kerülgette a fákat, miközben csak arra tudott gondolni, hogy mi lehet Envyvel. Vajon az ezredes és a többiek már odaértek a kastélyhoz? És ha igen, mi történhet ott most? Bizonyára Envyt keresik, és ha megtalálják, meg fogják ölni. A fiatal alkimista fejében egymást kergették a borzalmasabbnál borzalmasabb rémképek szeretett homonculusa sorsát illetően. Voltak sejtései, hogy Mustang mit fog művelni Envyvel, ha megtalálja, de igazából Hohenheim aggasztotta jobban. A homonculusokat is meg lehetett ölni, mindössze egy transzmutációs kör kellett hozzá, valamint valami, ami hozzájuk tartozott még emberi életükben. És a szőke biztos volt benne, hogy annál az alaknál van valami, egy hajtincs, vagy akár egy körömdarab, ami Envyé volt valaha, és amelynek segítségével végezhet vele. Ed pedig nem is kételkedett benne, hogy ez lenne Hohenheim szándéka, hiszen nyíltan megmondta, hogy Envyt el kell pusztítani, mert veszélyes.

– Ha az a rohadék akár egy ujjal is hozzáér, esküszöm, elevenen fogom megnyúzni! – sziszegte dühösen a fiú, miközben egyre közeledett a kastélyhoz.
Elhaladt amellett a fa mellett, amelyet előző éjszaka kidöntött, hogy megmentse annak a párnak az életét. El sem hitte, hogy alig huszonnégy óra telt el azóta, mikor megígérte Envynek, hogy örökre vele marad a kastélyban. De nem lassított, nem állt meg, csak rohant tovább, ahogy erejéből telt, miközben a szíve vadul vert a mellkasában, egyrészt a megerőltető tempótól, másrészt a félelemtől, hogy mire odaér, a másik esetleg már nem lesz életben.
Sosem hitt semmiféle istenben, hiszen alkimistaként igen materialista volt, de most azért imádkozott az összes földöntúli hatalomhoz, hogy el ne késsen, és Envy legyen még életben, meg tudja menteni őt.

~*~

Envy érezte, hogy valakik jönne, hallania sem kellett, mert az idegei pattanásig feszültek, tarkóján égnek meredtek az apró hajszálak. Megérezte a hatalmas erejű alkímiát, nem sokkal azután, hogy az illető belépett az erdőbe, és tudta, hogy az egyetlen, aki ekkora erővel rendelkezik. Bár nem volt biztos benne, hogy harcolni akar-e. Ed már nem volt itt, nem volt értelme, hogy megvédje magát, ám egy homonculusban elég erős az életösztön. Ezt is Hohenheim mondta neki, amikor Envy többször megsérült a kiképzés során. Hogy Mestere miért akarta megtanítani harcolni, jó kérdés, erre a homonculus sosem kapott választ, de volt, hogy majdnem belehalt a gyakorlásba. Hohenheim azt magyarázta, hogy az életösztön az emberekben igen erős, és mivel a homonculusok valaha maguk is emberek voltak, így ez a részük megmaradt. Envy sokszor töprengett el azon, vajon léteznek-e mások is a fajtájából, de ha igen, akkor sem volt esélye találkozni velük. Most pedig, úgy tűnt itt a vég, hiszen aki létrehozta őt, azért jön vissza, hogy elpusztítsa. Envy nem táplált hiú reményeket, csak arra volt kíváncsi, hogy pont most, miért ennyi idő után? Hiszen megátkozta őt, nem léphet ki az erdőből, nem okoz már gondot a világnak, amelyet nem is ismert, és már sosem fog megismerni.

Most pedig, hogy ő közeledett, Envy nem tudta eldönteni, hogy harcoljon-e ellene, vagy sem. Meg akarta ölni Hohenheimet, szét akart tépni apró darabokra, felhasítani a torkát és nézni, ahogy lassan elvérzik. De az, aki túlél négyszáz évet, nem egyszerű halandó és nem lehet olyan könnyen végezni vele. Ezzel még Envy is tisztában volt. Szívesen maradt volna ott, ahol van, Ed szobájában az ágyon a párnát ölelve, de az ösztönei közbeszóltak. Lassan lerakta a párnát, felállt, majd gondosan megigazította a kissé összegyűrt takarót. Maga sem tudta miért, de azt szerette volna, ha a szőke, apró méretű alkimista ágya rendezett marad, akármi történjen is. Majd fogta magát, és kilépett a szobából, az ajtót óvatosan becsukva maga mögött, mintha a szoba lakója még ott lenne, és éppen az igazak álmát aludná. Envy beharapta az alsó ajkát, és visszafojtott egy kitörni készülő görcsös nyögést, majd vett egy mély levegőt és két kezét ökölbe szorította. Szája mosolyra húzódott, lila színű szemei valami különös fényben égtek, amikor elindult a toronyba vezető lépcső. Ha már vendége érkezik, úgy illendő, hogy a megfelelő módon fogadja.
– Gyere csak, Hohenheim! – suttogta vészjóslóan, miközben felfelé lépdelt a lépcsőn. – Gyere csak!

~*~

– Biztos, hogy le fogjuk tudni győzni? – kérdezte Roy Mustang, miközben Hohenheim és Riza Hawkeye társaságában egyre közelebb ért a kastélyhoz. Az ezredes már látta is a hatalmas tornyokat, amelyek magasan a látóhatár fölé meredtek. – Azt mondta, hogy ez a valami veszélyes, Mr. Hohenheim.
– Az is – felelte Hohenheim –, de szerencsére tudom a módját, hogy lehet elpusztítani. Szükségem lesz egy kis időre, míg transzmutációs kört rajzolok, addig maga és a hadnagy tartsák fel Envyt! Egy homonculust több módon is el lehet pusztítani, de a legbiztosabb módja egy transzmutációs kör, és valami, ami hozzá tartozott, mikor még ember volt.
– És magának véletlenül van ilyesmije, igaz? – kérdezte Riza Hawkeye hadnagy, mire Hohenheim bólintott. – És pontosan mit tesz vele a kör?
– Legyengíti, elveszi az ereje egy részét és akkor könnyen végezhetünk vele. Ereje teljében Envy nagyon erős és veszélyes, de ha legyengül, kiöklendezi magából a benne levő vörös köveket.

Mustang és Hawkeye csak bólintottak. Hohenheim útközben beszélt nekik arról, hogy is teremtette pontosan Envyt, illetve a vörös kövekről is tudtak, amelyeket a férfi csak hamis bölcsek kövének nevezett. Ám ezek a kövek is voltak olyan erősek, mint egy igazi. Az ezredes titokban tartott tőle, hogy nem sikerül majd megfékezniük a homonculust, de erről mélyen hallgatott, hiszen nem akart gyávának tűnni. Valamint reménykedett benne, hogy Edward nem jön utánuk. Ugyan megkötözték, de ismerte az Acél alkimista képességeit, így enyhén szólva is aggódott amiatt, hogy a fiúnak sikerülhet megszöknie.
– Megérkeztünk – mondta Hohenheim, ahogy a kis trió megtorpant a hatalmas, kovácsoltvas kapu előtt, majd némi tanakodás után óvatosan beóvakodtak a kertbe. – Innentől legyünk nagyon óvatosak, Envy már tudhatja, hogy itt vagyunk.
– Persze, hogy tudom! – hallottak egy hangot, mire mindhárman felkapták a fejüket, és az egyik torony csúcsán meg is pillantottak egy hosszú hajú alakot, aki ametiszt színű szemeiben gyilkos fénnyel, ajkán széles mosollyal nézett le rájuk. – Üdv itthon, Mester! – tette hozzá, gúnyosan megnyomva az utolsó szót, majd elrugaszkodott és a levegőbe ugrott.

~*~

Roy Mustang és Riza Hawkeye döbbenten hátráltak egy lépést, amikor a lény földet ért, nem messze tőlük, és a holdfény megvilágította alakját és arcát. Az ezredes – bár Envy nem tűnt túlságosan erősnek – érezte a homonculusból áradó erőt és fenyegetést, így óvatos maradt, míg Hohenheim egykedvűen nézte a teremtényt, amelyet létrehozott. Envy végigjáratta tekintetét teremtőjén, majd a két másik emberen, és elmosolyodott, bár ametiszt színű szemeivel fel tudta volna nyársalni mind a hármukat. 
– Szóval erősítést is hoztál? – kérdezte végül. – Azt hittem, ennél azért bátrabb vagy, Hohenheim. És ahogy látom, két katonát hoztál, az egyikük pedig – mutatott Mustangra – állami alkimista, ha ne tévedek. Érzem az alkímiát, amely belőle árad. Azt hittétek, van esélyetek ellenem? Azt hittétek, legyőzhettek engem, Envyt? Komolyan ezt hittétek? Akkor csalódni fogtok!
– Ahogy megbeszéltük – suttogta Hohenheim, miközben mindhárman a homonculust figyelték, amely összehúzott szemekkel méregette őket, ajkán pedig sunyi, vérszomjas vigyor játszott. - Vigyázzanak vele, a látszat ellenére igen veszélyes.
– Vettem észre – biccentett az ezredes, és készenlétbe helyezte magát, miközben Hawkeye hadnagy elővette kibiztosította a fegyverét és pár lépést tett jobbra, mindvégig szemmel tartva az előttük álló lényt.

Hirtelen fény villant, és az ezredes, valamint a hadnagy elkerekedett szemekkel nézték, ahogy Envy teste megnyúlik, nagyobb lesz, majd nem sokkal később egy hatalmas sárkány alakját vette fel. Hohenheim ezzel szemben nyugodtan állt ott, mint aki számított már erre. Hiszen Envy alakváltó volt, bármely tetszőleges alakot fel tudott venni, és azt bármeddig fenn tudta tartani. Viszont a hadsereg két tagja most látott ilyesmit először, így nem csoda, ha döbbenten álltak és pár pillanatra teljesen belefeledkeztek abba, ahogy mi történik. Envy a levegőbe emelkedett, majd támadásba lendült, egyenesen megcélozva a leggyengébbnek tűnő célpontot a hadnagy személyében. 
– Hadnagy! – kiáltott fel Roy, mire Riza tüzet nyitott, de a homonculus könnyedén kerülte ki a lövedékeket, majd farkának egyetlen jól irányzott csapásával elröpítette a szőke nőt, hogy az valahol a kapun kívül ért földet.
– Te is akarsz ilyet? – kérdezte Envy, hangjából pedig sütött a gúny és fölényesség. - Betolakodtatok az otthonomba, a nyakamra hoztátok Hohenheimet, így az a legkevesebb, hogy meghálálom nektek ezt a szívességet.
– Ezt még megkeserülöd, te szörnyeteg! – ordított Roy, és egy csettintéssel tüzet gyújtott, amit Envy felé irányított.
Envy idejében tért ki előle, bár a tűz így is megperzselte a farkát, amely bár fájt, de azonnal be is gyógyult, nem okozva maradandó károsodást. Támadásba lendült, de az ezredes egyre újabb és újabb lángcsóvákat lövellt felé, amelyek megakadályozták a homonculust, hogy túl közel merészkedjen a Láng alkimistához. Ez dühítette Envyt, hiszen hogy jön ahhoz egy ostoba, alsóbbrendű ember, hogy megakadályozza a tervében? Ő csak az otthonát és a békéjét védte, csak azt akarta, hogy ezek az emberek tűnjenek el innen! Hogy Hohenheim is tűnjön el innen! Semmi mást nem akart, mint egyedül lenni a fájdalmával, és Ed hiányával. Mikor látta, hogy sárkány alakjában nem ér el eredményt, mást talált ki. Nem messze Roytól leszállt, majd visszavette az eredeti alakját.
– Feladod, szörnyeteg? – kérdezte az ezredes, de attól még ügyelt, hogy ha Envy támad, ő is készen álljon.
– Nem vagyok szörnyeteg! – kiáltott fel Envy, hangjából tisztán kihallatszó felháborodással. - Homonculus vagyok, és nem tudom, miért baj, ha meg akarom védeni magam és az otthonomat! Ti emberek sokkal rosszabbak vagytok, ti ok nélkül ölitek egymást a háborúitokban, amiket mindenféle mondvacsinált okok miatt robbantotok ki. És én vagyok a szörnyeteg?! Én?! Envy?! Ti hatoltatok be az én területemre, és még nektek áll feljebb, ember?! Ezért meg foglak ölni!

Envy támadásba lendült, Roy pedig újabb lángcsóvát lőtt ki rá. A homonculus kitért, de éppen hogy, majd nekiesett az ezredesnek, aki hátratántorodott, amikor a másik állon rúgta. Mustang azonnal felismerte, hogy bár a homonculus nem tűnik izmosnak, magasságra is alig nagyobb, mint Edward, de ennek ellenére jó erőben van és a támadásai is pontosan kiszámítottak. Elvégre négyszáz év alatt volt hová fejlesztenie a képességeit. Újra csettintett volna, de Envy az utolsó pillanatban előtte termett, és két kezét karmos mancsokká változtatva szétszaggatta a férfi kesztyűit, majd alattomos vigyorral az arcán hasba rúgta. Roy megtántorodott és térdre esett, Envy pedig már készült volna a következő támadásra, amikor egy lövést hallott, és éles fájdalmat érzett az oldalában. Felnyögött, majd odanézett és látta, hogy vörös folyadék szivárog egy golyó ütötte sebből, amely szinte azonnal össze is forrt. A kapu felé kapta a fejét, és megpillantotta az erdőbe hajított, szőke hajú nőt, aki elszánt tekintettel, kezében még füstölgő pisztollyal nézett rá. 
– Szóval visszajöttél – morogta Envy, és támadásba lendült, nem törődve azzal, hogy Hawkeye hadnagy egymás után tüzelt, míg el nem fogyott a lőszere.
Riza éppen egy újabb fegyvert húzott elő a kabátja alól, amikor Envy előtte termett, és megragadta a torkát, majd diadalittas vigyorral fordult Mustang felé.
– Ha bármivel próbálkozol, megölöm – mondta egykedvűen a homonculus. – Persze, lehet, hogy mindenképpen megölöm, hiszen csak egy szörnyeteg vagyok, nem igaz? A szörnyetegek pedig kegyetlenek.
– Ereszd el! – kiáltotta Mustang. – Ereszd el a hadnagyot!
– És miért kéne megtennem? – kérdezte Envy, miközben félredöntötte a fejét. – Ti is ezt tennétek velem! Ti is meg akartok ölni, ezért vagyok itt, nem?
– Mert… Edward szerint… – nyöszörögte Riza – nem vagy… szörnyeteg… Ő… hisz benned...

Envy döbbenten állt, nem tudva, hogy mit tegyen. Ed… Ed nem nevezte őt szörnyetegnek. De… ez nem lehet. Ez biztos hazugság! Ez hazugság kell, hogy legyen, hiszen Ed elment, ő elengedte, Ed pedig távozott. Biztos örült, hogy megszabadult innen, hogy már nem kellett fogolyként élni a kastélyban. Ugyan, hogy is mondhatta azt rá, Envyre, hogy nem szörnyeteg, ha annak tartotta? Azok a szavak nem voltak igazak, vagy mégis? A homonculus keze megremegett, egy pillanatra a szorítása is engedett, de aztán mintha visszatért volna a kegyetlen lény, amellyé Hohenheim és az emberek tették, újra megszorította a hadnagy nyakát, Riza pedig levegőért kapkodott. Majd Envy elhajította a nőt, mint egy koszos rongyot, aki az egyik fa törzsének csapódott, és nem mozdult többé.
– Hadnagy! – kiáltott Roy kétségbeesett, dühös hangon, majd összehúzott szemekkel nyúlt a zsebébe egy újabb pár kesztyűért.
– Azt már nem! – ordított Envy, és az ezredesre vetette magát.

Mustang kitért a homonculus dühös támadása elől, és balra nézett. Úgy látta, hogy Hohenheim mára majdnem végzett a körrel, és csak imádkozni tudott, hogy Envy még idejekorán fel ne ismerje, mire készülnek. Úgy tűnt, most elsősorban ő volt a homonculus célpontja, aminek részben örült. Tudta, hogy egymaga nem képes végezni a lénnyel, segítségre van szüksége. De a hadnagy nem volt magánál, és Roy csak remélte, hogy még nem halott. Újabb lángcsóvát küldött Envyre - miután sikerült felhúznia a tartalék pár kesztyűt , aki ugyan némileg megégett, fel is üvöltött, de újra támadott, aztán újra és újra. Az ezredes abbahagyta a tűzzel való támadást és kezdetét vette a test-test elleni küzdelem. Envy kétségkívül remek harcos volt, ezt az ezredes is elismerte. A homonculus atletikus mozgását nehéz volt nyomon követni, ahogy támadott, védekezett, vagy éppen átszaltózott ellenfele feje felett. Aztán Envy hirtelen, egy támadás után megtorpant, és oldalra nézett, szemei elkerekedtek, amikor megpillantotta teremtőjét. Csak most jött rá, annyira lefoglalta az alkimistával vívott harc, hogy egészen megfeledkezett fő célpontjáról, Hohenheimről. Az idősebb alkimista is észrevette, Envy abbahagyta az ezredessel való harcot, és úgy döntött, ideje foglalkozni a komolyabb problémával. Alapvetően sosem hagyott volna félbe egy ilyen küzdelmet, amit egyébként igen élvezett, hiszen Mustang remek és szívós ellenfélnek bizonyult. Ám most Hohenheim sokkal csábítóbb falatnak tűnt a szemében, így fogta magát, és a férfi felé rohant.

Hohenheim látta, hogy Envy közeledik, így összecsapta a két kezét, és a földre helyezte, mire a talajból egy hosszú, vastag cölöpféle nőtt ki, amely egyenesen Envy felé tartott. A homonculus még idejében felugrott a levegőbe, mielőtt megsérült volna, majd a cölöpön termett, és futni kezdett rajta.
– Azt hitted, ennyivel elintézhetsz? – vihogta széles vigyorral, de szemeiben csak a bosszú és a gyilkolási vágy lángolt. – Megkapod a magadét azért, amit velem tettél, vénember!
– Ezredes! – kiáltott Hohenheim, Mustang pedig bólintott.
Envy már majdnem elérte teremtőjét, amikor forró fuvallatot érzett, de már nem volt ideje kitérni. Egy lángörvény elborította, ő pedig sikítva zuhant le a cölöpről, és vágódott el a földön.

~*~

Ed hallotta a sárkányüvöltést, hallotta a robbanásokat és látta a tűzoszlopokat, amelyek megvilágították az erdőt. Azonnal tudta, hogy Envy Mustanggal harcol, és ha lehet, még jobban meggyorsította a lépteit, hogy minél előbb odaérjen és megmenthesse a homonculust. El sem tudta képzelni, mi történhet a kastélyban, bár voltak elképzelései. Tudta, hogy az ezredes nem adja fel egykönnyen, ahogy azt is, hogy Envy sem fog meghátrálni. És abban is biztos volt, hogy Hohenheim sem marad tétlen, hiszen el akarta pusztítani Envyt, akit ő maga teremtett, majd sorsára hagyott. Erre a gondolatra felforrt a vére, ugyanakkor aggodalom szorította össze a szívét. Alt már elveszítette, nem bírta volna ki, ha Envyvel is ez történik. Azt nem élte volna túl, hiába Winry, hiába Pinako nagyi, hiába a hadsereg és az összes barátja. Ha Envy meghal, már nem lesz értelme az életének, ezt nagyon jól tudta.

Aztán hirtelen csend lett, nyugtalanító, rémületet keltő csend, és még Ed is megtorpant egy pillanatra. Az eddigi csatazaj helyett nem hallott mást, mint az éjszakai neszeket. Lehet, hogy vége van? Edet kiverte a hideg veríték, hát még akkor, amikor hangos, fájdalommal teli sikítás hasított az éjszaka csendjébe. A sikítás egyértelműen Envytől eredt, és Ed nem törődve semmi mással, újra futásnak eredt az erdő fái között. Már látta a kastélyt, már majdnem ott volt a kapuban, már majdnem látta őt.

~*~

Envy elesett, és próbált felállni, de nem tudott. Valami visszahúzta a földre, és üvölteni kezdett, aztán rosszul lett, és a hang benne rekedt a torkában. Hányinger gyötörte, és mikor a szája elé kapta a kezét, végre észrevette. Egy transzmutációs kör kellős közepén térdelt, előtte pedig két csont volt keresztbe téve. Hirtelen ráeszmélt, és mikor felnézett, Hohenheimmel nézett farkasszemet, aki egykedvűen bámult vissza rá. Envy összehúzta a szemét, és próbált felállni, ám nem ment. Köhögni kezdett, valami ingerelte belülről, a torka kapart, majd egy maréknyi vörös követ öklendezett fel.
– Sajnálom, Envy, de nem volt más választásom – mondta Hohenheim, ám hangjában nyoma sem volt sajnálatnak. – Csak így menthetem meg tőled az embereket. Hiba volt, hogy létrehoztalak, nem gondoltam, hogy ennyi gond lesz veled.
Envy válaszolni akart, szitkozódni, de újabb rosszullét tört rá, és újabb adag kő követte az előző adagot. Rosszul volt, érezte, hogy gyengül, érezte, hogy nem húzza már sokáig és tudta, hogy Hohenheim ezt akarja. Az az átkozott csak arra várt, hogy végre végezhessen vele. Legyengülve Envy tudta, hogy esélye sincs a teremtőjével, vagy akár a szőke, pisztollyal hadonászó nővel szemben. De ő nem akart meghalni, nem akart így elpusztulni. Nem addig, amíg vissza nem fizette Hohenheimnak a kölcsönt. De alig bírt mozdulni, minden egyes mozdulata csak újabb rosszullétet eredményezett, ami újabb adag vörös kő elvesztésével járt. Envy tudta, hogy már nem maradt benne sok, három, talán négy adagnyi, és aztán vége. Meg fog halni, el fog tűnni, mint a kövek, amelyek az erejét és életét adják. Eszébe jutott Ed, hogy vajon most mit csinálhat. Biztosan már úton van hazafelé, biztonságban van, ami furcsa megelégedéssel töltötte el a homonculust. Összegömbölyödött a kör közepén, várva az újabb hányingerre, de helyette egy hangot hallott.
– Envy! – ordította valaki, a hang pedig nagyon ismerős volt. Envy próbálta felemelni a fejét, de újabb rosszullét tört rá. – Envy! Envy! Envy, ne halj meg! Itt vagyok!
– Mit… mitug… rász… – suttogta erőtlenül a homonculus, felismerve a hangot.

Envy nem is igazán tudta, mi történt. Hirtelen megpillantotta Edet, aki szó szerint berobbant a körbe, nem törődve senkivel, majd megragadta a homonculust és biztonságos helyre vonszolta, ki a transzmutációs körből, el a maradványoktól, amelyek a lény emberi életéből származtak. Envy túl gyenge volt mozdulni, csak feküdt a fiatal alkimista ölében, pihegett, miközben hagyta, hogy Ed átölelje, ő pedig csak bámult fel a fiúra döbbent, fáradt ametiszt színű szemekkel. Ed arcán egyszerre látszott megkönnyebbülés, aggodalom, fáradtság, harag és bosszúszomj. A homonculus hozzábújt a fiúhoz, egész testében reszketett, fázott, úgy érezte, halálra fagy. Ezt Ed is észrevette, mert levette a kabátját, és Envyre terítette. A homonculus még mindig nem tudta elhinni, hogy a szőke alkimista visszajött, így óvatosan felnyúlt, és megérintette a fiú arcát. Szemei elkerekedtek.
– Tényleg… visszajöttél… – suttogta erőtlenül a homonculus.
– Hát persze, hogy visszajöttem – mondta Ed, és mosolyogni próbált, de csak egy fájdalmas grimaszra futotta tőle. – Nem hagyhattalak itt. Én… képtelen voltam rá… Én… én… szeretlek… Szeretlek, Envy.
Envy nem akart hinni a fülének. Ed azt mondta, hogy szereti? Jól hallotta? Vagy már a hallása is megcsalja? De ahogy Ed szemébe nézett, abban nem látott mást, csak őszinteséget, hogy a fiú nem hazudik neki. Envy sírni akart, de csak apró, fájdalmas nyöszörgésre futotta tőle, miközben szemét könnyek lepték el. Ő, aki azt hitte, hogy nem méltó senki figyelmére, mégis szerelmet talált akkor, amikor már mindenről lemondott volna.
– Te tényleg… szeretsz engem? – kérdezte halkan Envy, hiszen biztos akart lenni a dolgában.
– Biztosan – bólintott Ed. – És nem kell félned, megvédelek, többé nem hagylak magadra, amíg csak élek. És soha többé senkinek nem hagyom, hogy bántson téged, Envy.

Lassan felállt, majd karjában Envyvel elindult a kastély felé. Még öt lépést sem tett, amikor egy kéz a vállán megállásra késztette. Oda sem kellett néznie, hogy tudja, Hohenheim az. Az apjára nézett, szemében fellángolt a színtiszta gyűlölet, miközben szeme sarkából megpillantotta Mustangot, aki a még félig kábult Hawkeye hadnagyot támogatta. Most nem tudott együttérezni a nő iránt felettesével, inkább csak haragot érzett irányukban. Bántották Envyt, meg akarták ölni. Igen, Envy nem volt teljesen ártatlan, követett el szörnyű dolgokat, de csak azt akarta, hogy békén hagyják. Lesöpörte magáról az apja kezét, majd mikor látta, hogy az ezredes szólásra nyitja a száját, megrázta a fejét.
– Nem akarom hallani a mondandójukat – mondta határozott hangon a fiatal alkimista. – Sem ön, sem a hadnagy, sem ez az alak itt – intett fejével Hohenheim felé – nem hallgattak meg engem. Így nekem sincs okom meghallgatni, amit maga mondani akar nekem. És most itt a következménye annak, hogy nem hallgattak rám. Mert ha végighallgattak volna a fogadóban, most minden másképpen lenne, a hadnagy nem sérült volna meg, és Envy nem haldokolna a karjaimban! Mindez elkerülhető lett volna, ha komolyan vesznek! De mégis gyerekként kezeltek, bezártak, megkötöztek, mialatt maguk meg akarták ölni azt, aki a legfontosabb a számomra! Úgyhogy bocsásson meg, ezredes, ha nincs kedvem végighallgatni a mondókáját némi erkölcsi szólammal körítve!
Ed fogta magát, és belépett a kastély tölgyfából készült ajtaján, majd Envy útmutatásait követve végigment a folyosón, és meg sem állt a lenti, rejtett kamráig, amit Envy olyan jól őrizgetett. Mint kiderült, itt voltak Hohenheim feljegyzései, valamint egy kisebb mennyiségű hamis bölcsek köve, amelyeknek köszönhetően Envy hamar visszanyerte az életerejét. 
– Az átok megszűnt, ugye? – kérdezte Envy, miután lenyelte a köveket, azok pedig átadták neki az erejüket. – Most már elmehetek innen.
– Envy, sosem létezett az átok – mondta Ed, miközben egy széken ült, és Hohenheim feljegyzéseit olvasgatta. – Azt csak Hohenheim találta ki, hogy távol tartson mindentől. De elég meggyőző lehetett a gazember, ha elhitte.
– Sok mindent elhitetett velem – sóhajtotta Envy, és felállt, majd Edhez lépett. – De most mi lesz? Komolyan mondtad, hogy nem hagysz magamra?
– A legkomolyabban – bólintott Ed, majd lerakta a kezében levő papírt, és felállt. Majdnem ugyanolyan magas volt, mint Envy, talán ha öt centi hiányzott köztük. – Sosem hagylak el, mert szeretlek. Te vagy nekem a legfontosabb, ugye tudod? Együtt elmegyünk innen, és megmutatom neked a világot. Ideje, hogy végre megismerd, mi van az erdőn túl.
– És a hadsereg? – kérdezte a homonculus, mire az alkimista vállat vont.
– Legfeljebb kilépek. Elvégre, alkimista bárhol lehetek, és nem a pénzért csináltam eddig sem – válaszolta Ed. – Miattad bármire képes vagyok, Envy.
– Babszem, te tényleg… – kezdte Envy, de nem tudta folytatni.
Ed hirtelen átkarolta, majd lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta a homonculus ajkait. Envy ledöbbent, de viszonozta a csókot, magához húzva a mélynövésű alkimistát, élvezve a másik puha ajkának érintését a sajátján. A szörnyeteg végre megtalálta, amit keresett, Ed pedig most az első alkalommal egyáltalán nem problémázott a ráragasztott, nem túl hízelgő becenév miatt. Most minden teljesen tökéletes volt, elvesztek a másikban, és semmi sem létezett kettőjükön kívül. A világ így volt kerek.

Vége