Ed magába mélyedve üldögélt a fogadó egyik asztalánál, és csak bámult maga elé. Még az elé tett kancsó sörhöz sem nyúlt, pedig azt nem vetette meg néhanapján. Ám most ahhoz sem volt kedve. Nem akart semmit, csak egyedül maradni, vagy még inkább visszamenni a kastélyba. Ám sajnos egyikhez sem volt szerencséje. Mély letargiában leledzett, mint akkor, Al halála után. De ez mégis más volt. Ugyan most is olyasvalakit veszített el, aki fontos volt neki, még ha az illető nem is halt meg, ám az Envy iránti érzései egyáltalán nem hasonlítottak ahhoz, amit a fivére iránt érzett. Még ő maga sem tudta igazán megnevezni, de amit a homonculus iránt érzett több volt barátságnál, vagy egyszerű vonzalomnál. Valami szívből jövő dolog volt, amiről Ed sejtette, hogy micsoda, de még félt bevallani saját magának is. De hát már nem mehet vissza, ő is tudta, hiába ígérte meg Envynek. Tudta, hogy a másik sem veszi komolyan, mégis, vágyott rá, hogy újra a falak között legyen. Vágyott arra a gyönyörű, ametisztszínű szempárra, arra a gúnyos hangra, a beszólásokra, a cseppet sem hízelgő becenevekre, a bájos arcra és arra az érintésre, amelyre csak Envy képes. Vágyott az illatára, arra a semmivel össze nem téveszthető aromára, amely fűszeres volt, vadító, de ugyanakkor benne volt az egész erdő és volt benne valami furcsa, semmihez nem hasonlító. Valami, amiről nem tudta volna megmondani, milyen illat. Most pedig ott ült Vato Falman altiszt és Kain Fuery törzsőrmester között, akik aggodalmas tekinteteket vetettek hol rá, hol egymásra. Ed gyűlölte ezt. Gyűlölte, ha sajnálják, ha segíteni akarnak neki, holott ő nem kért belőle. Arra gondolt, milyen egyszerű lenne felállni, itt hagyni mindent és visszatérni a kastélyba Envyhez akkor is, ha a homonculus a legjobb esetben is újra kizárná, vagy akár megölné. Envy és Al nélkül az élet úgysem ért már semmit Edward Elric számára. Próbált nem sírni, próbált erős maradni, mert nem akarta, hogy a két katona, Mustang egységének tagjai megpróbálják megvigasztalni. Nem akart vigasztalást. Sírni akart, de nem előttük. 
– Az ezredesnek már itt kéne lennie, nem? – hallotta meg hirtelen Fuery hangját, mire felemelte a fejét. Tudta, hogy Mustang idejön, Fueryék beszámoltak róla, de egészen eddig Ed azt hitte, hogy csak álom. Egy rémálom, ahogy ez az egész, ő pedig fel akart ébredni.
– Szerintem hamarosan megérkeznek – vélte Falman, majd hirtelen egy igen ismerős autó hangját hallották meg. – Azt hiszem, pont most érkeztek. Kimegyek és…

De mielőtt az altiszt egyáltalán felállhatott volna, hogy megnézze, tényleg az ezredes-e az, a fogadó ajtaja kinyílt, és Roy Mustang teljes életnagyságban belépett rajta. Ed csak tompán érzékelte felettese megjelenését, a mögötte belépő Riza Hawkeye főhadnagyot, valamint Winry Rockbellt, aki könnyes szemekkel sietett felé, és megölelte. Hallotta, hogy a lány mond valamit, de nem értette a szavakat. Sejtette, hogy a szokásos dolgokat vágja a fejéhez arról, hogy milyen ostoba és felelőtlen volt már megint, ő pedig most kénytelen volt igazat adni neki. Aztán belépett egy negyedik alak is, és amikor Ed megpillantotta a szőke, hosszú hajú férfit, a letargiáját mintha elfújták volna. Arca eltorzult, lefejtette magáról Winryt, majd ökölbe szorított kézzel pattant fel és iramodott a belépő felé.
– TE ÁTKOZOTT! – üvöltötte, majd olyan jobbegyenest vitt be Hohenheimnek, hogy a középkorú férfi kirepült az ajtón, és az utca közepén ért földet. Még fel sem tápászkodhatott, amikor Ed már ott állt fölötte paprikapiros arccal, gyűlölettől izzó tekintettel, egész testében remegve a dühtől. – HOGY VOLT KÉPED IDEJÖNNI?! MIT KERESEL ITT, TE ÁTKOZOTT?! – üvöltötte Ed, és újabb ütésre készült. Ám valaki visszarántotta, ő pedig kapálózni kezdett, ahogy a lábai felemelkedtek a földtől. Megérezte Roy Mustang szorítását. – Eresszen el! Eresszen el, hadd öljem meg! 
– Acél, nyugodj le! – hallotta felettese parancsát, miközben Hohenheim lassan talpra küzdötte magát. – Jól van? – kérdezte Mustang.
– A fiamnak elég kemény ökle van – jegyezte meg a szőke hajú férfi, mire Ed még jobban kezdett kapálózni.
– NEM VAGYOK A FIAD, NE MERÉSZELD MAGAD AZ APÁMNAK NEVEZNI! ELHAGYTÁL MINKET, ÉS ANYA MIATTAD HALT MEG! TAKARODJ INNEN! – üvöltötte torka szakadtából az apró növésű alkimista, akit nem érdekelt, hogy már az egész falu összecsődült a rendbontásra. 
– Menjünk be, te meg nyugodj már meg, vagy isten bizony, szólok Hawkeye főhadnagynak, hogy eresszen beléd egy tárat! – fenyegetőzött Mustang, Ed pedig végre abbahagyta a rúgkapálást, bár továbbra is igen rondán nézett az apjára. Mindazonáltal nem szeretett volna olyan lyukas lenni, mint egy sajt, így hajlandó volt kompromisszumot kötni.
Mustang letette, mire Ed olyan gyorsan fordított hátat Hohenheimnek és sétált vissza a fogadóba, amilyen gyorsan csak tudott. Nem tudta elhinni, hogy ő is itt van, azt meg végképp nem értette, hogy mit is akarhat pont most, pont itt. De sejtette, hogy von Hohenheimet, aki több mint tíz éve elhagyta őket, nem a vakszerencse hozta ide. Mindazonáltal kezdett kíváncsi lenni, mert sejtette, hogy több van az apja hirtelen felbukkanása mögött, mint elsőre látszik.

~*~

Envy magányosan üldögélt Ed szobájában. Már nem sírt, de a lelke, amely elvileg nem is létezett, mintha darabokra törött volna, a szívét pedig mintha kitépték volna a helyéről. A helyén egy hatalmas, sötét, üres lyuk tátongott, amit semmi sem tudott már begyógyítani. Mint egy soha be nem hegedő seb, csak éppen nem vérzett. A homonculus az ágyon ült, és magához szorította a párnát, amelyet Ed használt. Fém, bőr és szantálfa illata volt, meg egy kicsi Ed saját testszagából. Igazi Ed-illat, ami nem igazán enyhítette a homonculus fájdalmát. Még azt sem tudta felfogni, hogy ezt tette. Ő, az irigy és önző homonculus, akinek mindig az kellett, ami másoknak volt, de ő sosem kaphatta meg, szabadon engedett valakit. Önzetlen dolgot cselekedett, holott ez nem is volt a természetében. De mégis, nem bírta látni, ahogy Ed szenved, hiszen hiányzott neki a kinti világ, és Envy pontosan megértette, hogy mit érez. Hiszen ő is el akarta hagyni az erdőt, látni akarta a világot, látni akart mindent, de most már tudta, soha sem teheti meg. Ed elment, és miért is ne ment volna el? Hiszen nem szerette őt, Envy a számára csak egy szörnyeteg volt, egy lelketlen, szívtelen homonculus, aki embereket öl, embereket kínoz és őt is bármikor eltávolíthatta volna. Pedig Envy nem volt ilyen, már nem. Saját magának is alig merte bevallani, de beleszeretett az alacsony alkimistába azalatt a másfél hét alatt, míg itt volt. Eleinte meg akarta ölni, aztán csak figyelni akarta, az érzései pedig, amelyek elvileg nem is voltak, szépen lassan alakultak át. Olyannyira megváltozott, hogy engedte, hogy Ed lássa a sebezhetőségét, hallja a történetét. Hagyta magát megölelni, többször is, és milyen jó volt azok között a karok között. Meleg volt, biztonságos és védett. Nem érdekelték Ed automailjei, csak Ed érdekelte. De elment, mert elengedte, kidobta, a fiú pedig engedelmeskedett neki.
– Talán örült is, hogy elmehetett – suttogta félhangosan a homonculus, miközben szorosabban ölelte magához a párnát, beszívva Ed illatát. – Hiszen én csak egy szörnyeteg vagyok. A szörnyetegeket pedig senki sem szereti.

A homonculus reszketeg levegőt vett, majd arcát a párnába temette. Meg akart halni, de tudta, hogy nem tudja megölni magát. Nem volt képes az alkímiára még akkor sem, ha ő rengeteg alkímiai könyvet hagyott hátra. De Envy nem értette őket, egyébként is igyekezett mindent elfelejteni, ami rá emlékeztette. És így nem volt képes meghalni. Másrészt, nem tudott transzmutációs kört sem rajzolni, és nem volt nála semmi abból az időből, amikor még ember volt. Tudta, hogy egykor ember volt, hogy meghalt, de az előző életére nem emlékezett. Talán jobb is volt így, mert akkor csak újabb rémségekkel kellett volna megküzdenie. Talán ezért is gyűlölte az embereket. Jó, nem mindet, Ed kivétel volt, de csak ő, ám most már ő sem volt itt, hogy enyhítse a magányát. 
– Végül, úgy tűnik az átok örökké tart – mormogta maga elé egy halvány, kényszeredett mosollyal. – Úgy tűnik, neked volt igazad, Hohenheim. Engem senki sem képes szeretni, és sosem szabadulok az átoktól.
Félrefordult, és kinézett az ablakon. Lassan beesteledett, az égen már fenn ragyogtak az első csillagok. De Envy nem mozdult, csak a fákat nézte, és az azokon túli fényeket. Tudta, hogy Ed már elérte a falut, és valószínűleg biztonságban van, ez pedig megnyugtatta egy kicsit. De a fájdalom attól még nem múlt el.

~*~

Ed dühösen ült Hohenheimmel szemben, miközben egyik oldalán Roy Mustang foglalt helyet, a másikon pedig Winry. A lány aggodalmas tekintettel figyelte a fiút, miközben a kezét fogta. Ed hagyta neki, bár szívesebben vette volna, ha gyerekkori barátja elengedi, mégsem akart szólni neki. Minden erejét lekötötte ugyanis, hogy hallgassa azt az embert, aki annak idején elhagyta őket, és aki az apjának meri nevezni magát. Amit pedig mondott, az még jobban felbőszítette a mélynövésű alkimistát, annyira, hogy alig bírta türtőztetni magát ültében. 
– Nem lett volna szabad megalkotnom őt akkor – mondta Hohenheim. – Gondatlan voltam, ostoba, felelőtlen és túlságosan kíváncsi. Fogalmam sem volt, hogy egyszer ilyen veszélyes lesz, ezért is zártam be a kastélyba. 
– Szóval te tetted, te rohadék! – sziszegte fogcsikorgatva Ed, mire minden tekintet rá szegeződött. Winry erősebben markolta a kezét, félve attól, hogy Ed nekiesik az apjának. – Van fogalmad róla, hogy mit okoztál Envynek?! Van fogalmad róla, mennyit szenvedett miattad? Elhagytad, nem törődtél vele, ahogy velünk is tetted! Nem felelőtlen voltál, hanem egyszerűen egy nemtörődöm alak! – vágta a szitkokat a fiú a férfi fejéhez. – Csak azt nem értem, hogy ha négyszáz éve alkottad őt, akkor hogy lehetsz még életben? Vagy te hazudsz, vagy ő! És bár Envy sem egy szent, de rólad jobban el tudom hinni, hogy nem mondasz igazat!

Hohenheim sóhajtott egyet, mint aki tudta, hogy ennek az időnek egyszer el kell jönnie. Csak éppen azt nem tudta, hogy kezdjen hozzá a mondandójához. Tisztában volt vele, hogy Ed gyűlöli, amire meg is volt minden oka. Annak idején magára hagyta Trishát, Edwardot és Alphonse-t, megígérte, hogy visszatér, de nem tette. Ám félt, hogy ha Ed megtudja, hogy maradt életben négyszáz éven át, még jobban fogja gyűlölni, már ha ez lehetséges. Mégis elszánta magát, és belekezdett a történetbe.
– Mennyit tud itt maguk közül bárki a Bölcsek Kövéről? – kérdezte Hohenheim, mire döbbent morajlás futott végig a társaságon. Kain Fuery és Vato Falman értetlenül néztek egymásra, Winry felvonta a szemöldökét, Riza Hawkeye összeszorította a száját, miközben Roy Mustang és Edward Elric olyan képet vágtak, mint akik pontosan tudták, miről van szó.
- A legendás kő, ami állítólag képes a fémet arannyá változtatni, és örök életet meg fiatalságot ad – mondta végül az ezredes. – De ez csak legenda, még soha senkinek nem sikerült elkészítenie a követ.
– Nekem igen – mondta Hohenheim. – Nekem és egy hozzám igen közel álló személynek. A hölgyet Danténak hívták, és fiatalkorunkban igen közel álltunk egymáshoz, bár ő másnak a felesége volt. Volt egy fiuk is, William, aki tizennyolc évesen higanymérgezésben meghalt. Dante nem bírta a kínt, kérte, hogy hozzam vissza a fiát, adjam vissza őt neki a kővel. Tudtam, hogy nem szabadna, hogy ez a természet törvényei ellen való dolog, mégis belevágtam. De az első kísérlet kudarcba fulladt, amit visszahoztam az nem William volt. Amikor Dante meglátta, szörnyet halt a félelemtől. Én azonban tovább kísérleteztem, nem is értem, miért. Végül sikerrel jártam, mert létrehoztam egy homonculust.
– Envyt – mondta halkan Ed, mire Hohenheim biccentett. – Aztán magára hagytad, te szemét!
– Nem tettem volna meg, ha van rá más megoldás – vetette ellene Hohenheim. – Tanítottam őt, törődtem vele, és Envy eleinte igen kezes volt, könnyen tudtam irányítani. De idővel egyre erősebb lett, merészebb, ravaszabb és kegyetlenebb. Túlságosan okos volt, így igyekeztem minél több időt a kastélyon kívül tölteni. Tanulmányutakra mentem, hogy minél többet megtudjak, és bár nem ezt kellett volna tennem, de módot akartam találni a megfékezésére. Ám elbuktam, amikor Envy a tiltásom ellenére elhagyta a kastélyt, hogy lemészároljon egy falut. Ezt a falut itt!
– EZ NEM IGAZ! – kiáltott fel Ed, és talpra ugrott. – Elmondta nekem, hogy történt! Csak kíváncsi volt, a falusiak viszont bántották, szörnyetegnek nevezték, megdobálták, ő pedig csak védte magát! Envy nem szörnyeteg, csak magányos, fél, egyedül van! A szörnyeteg te vagy! Megalkottad, aztán eldobtad, mint egy használt ruhát, mint egy koszos rongyot, ami már nem kell! Meguntad, mert nem volt elég engedelmes! Packáztál a természet törvényeivel, örök életet kaptál, életet teremtettél, de nem vállaltad érte a felelősséget!

Ed remegett a dühtől, és Winry hiába próbálta visszafogni, a fiú egyszerűen lesöpörte magáról a lány kezét. Érezte, hogy a szemét szúrják a könnyek. Még hogy Envy a szörnyeteg! Hohenheim inkább volt az a szőke alkimista szemében. Ha nem lettek volna ott a többiek, isten bizony agyonverte volna az apját, bár nem tudta biztosan, hogy Hohenheim képes-e meghalni. 
– Edward, hallgass meg! – kérlelte Hohenheim, de ez csak olaj volt a tűzre. – Envy veszélyes! Nem tudom, mit mondott neked, de nem bízhatsz egy homonculusban! Envy hazug, és csaló, aki csak az alkalomra várt, hogy árthasson neked. Még jó, hogy sikerült elmenekülnöd attól az ádáz, irigy szörnyetegtől.
– Elengedett! – vágta oda Ed, mire mindenki teljesen ledöbbent. A fiú Hohenheim elkerekedett szemébe nézett, és némi kárörömöt érzett. – Igen, az az irigy, kegyetlen, szívtelen és lelketlen szörnyeteg elengedett! Egyáltalán nem olyan gonosz, mint hiszed, van lelke, van szíve, képes érezni, törődni másokkal! Fontos nekem, és nem fogom hagyni, hogy árts neki!
– Edward, nem tudod, mit beszélsz! – mondta Hohenheim. – Envy teljesen behálózott.
– Ed, kérlek… – suttogta Winry. – Térj észhez! Az a valami veszélyes! Nem akarlak örökre elveszíteni! Könyörgöm! Ed… Fontos vagy nekem, és… nem élném túl, ha… ha történne veled valami…
– Winry… - döbbent le Ed. A lány sosem viselkedett így. Jobb esetben is csak fejbe csapta egy csavarkulccsal, de most könnyes szemekkel, könyörögve nézett rá. Ed pedig valami fájót érzett a szíve táján, amit még sosem. Winry őszintén aggódott érte, és volt sejtése, hogy a lány hogyan érez pontosan iránta. – Én… Te is fontos vagy nekem, de… de én… én csak…
Képtelen volt folytatni, nem úgy, hogy mindenki úgy nézett rá, mintha megőrült volna. Leült, és belekortyolt az elé tett sörbe. Egyszerűen nem akart többet hallani. Az apja egy halhatatlan volt, aki feltalálta a Bölcsek Kövét, létrehozta Envyt és elhagyta. Nem, egyszerűen képtelen volt gondolkodni, ez túl sok volt. Envyt akarta, vissza akart menni hozzá, semmi mást nem akart. Csak vele lenni. Envy volt számára a legfontosabb, szerette őt, már tudta. De tudta azt is, hogy az itt egybegyűlteket erről nem tudja meggyőzni. Még Winryt sem, aki mindig mellette állt. Hirtelen érezte, hogy a szemhéja kezd elnehezülni, a világ forogni kezdett körülötte, ő pedig ásított egyet. Majd pár perccel később elsötétült a világ.

~*~

Mikor Ed végül magához tért, úgy érezte, szétrobban a feje. Fel akart ülni, de legnagyobb megdöbbenésére nem tudott megmozdulni. Mikor oldalra fordította a fejét, és igyekezett nem csillagokat látni a fájdalomtól, döbbenten vette észre, hogy le van kötözve egy ágyra úgy, hogy a kezeit az ágy két oldalához kötözték. Így megakadályozták, hogy alkímiát használjon. A lábai szabadon voltak, de vajmi keveset ért velük, ha a két keze nem volt szabad. Feszegetni kezdte a köteleket, ám azok nem engedtek. Úgy tűnt, bárki is kötözte meg, remek munkát végzett, a mélynövésű, szőke alkimista pedig tudta, hogy csak Riza Hawkeye lehetett a felelős ezért. Vagy még inkább az a szoknyabolond Mustang, hogy a tűz emésztené el! Mikor a másik oldalra fordult, azt vette észre, hogy az ágy mellett, egy széken ott ül Winry, és aggodalmas pillantásokkal méregeti őt. 
– Végre magadhoz tértél – mondta a lány megkönnyebbülten. – Azt hittük, az altató hatása hamarabb elmúlik.
– Mi történt? – kérdezte Ed. – Hol vannak a többiek?
Winry nem válaszolt azonnal, Ed szívében pedig szörnyű gyanú ébredt. A lánynak nem is kellett mondania semmit, a fiú úgyis tudta. Az ezredes, a főhadnagy, Fuery, Falman és az az átkozott a kastélyba mentek, hogy levadásszák Envyt! Ed ledermedt a szörnyű félelemre, hogy bármi történhet a homonculusszal. Envy ugyan erős volt, de ennyi emberrel még ő sem bír, ráadásul, ha Hohenheim igazat mondott, ő többet tud, mint bárki más. Envy nem lesz akadály neki. Ed rángatni kezdte a köteleket, de nem ért el velük semmit, csak azt, hogy a bal csuklóján levő a bőrébe mélyedt és fájdalmat okozott.

– Ed, kérlek, hagyd abba! – könyörgött Winry. – A többiek majd elintézik a szörnyet.
– Envy nem szörnyeteg! – vágott vissza Ed. – Mindannyian annak hiszitek, pedig nem is találkoztatok vele! Egyáltalán nem olyan gonosz, mint mindenki képzeli, mindössze magányos, csalódott, dühös és rettentően fél. Winry, oldozz el! Én megmenthetem, és vele mindenki mást is.
– Nem – rázta a fejét a lány, mire Ed szemei elkerekedtek. Winry mindig is makacs volt, de azt hitte, ő legalább megérti. – Nem érted? Én… én… szeretlek és… és nem bírnám ki, ha… ha elveszítenélek… Ed… te vagy nekem a világon a legfontosabb és… és annyira aggódtam miattad, hogy… hogy… a Központi Városba mentem, pedig tudtam, hogy… hogy csak hátráltatnálak. 
– Én… te is fontos vagy nekem – vallotta be Ed, aki utálta, ha Winry sír. Pedig a lány arcán könnyek patakzottak végig, és utálta volna még jobban megbántani gyerekkori barátnőjét, de nem tehetett mást. – Te vagy a legjobb barátom, gyerekkorom óta, de nem érzek irántad úgy. Amikor Al meghalt, azt hittem, sosem fogok többé szeretni, sosem fogok már nevetni, sosem leszek boldog. Mégis… azalatt a két hét alatt a kastélyban más ember lettem. Eleinte nem értettem Envyt, de rájöttem, hogy… hogy ő is csak magányos. Elárulták, bántották, elhagyták, ő pedig négyszáz éven át próbált túlélni. Négyszáz éven át, Winry! Nekünk ez felfoghatatlanul hosszú idő, ő pedig egész eddig egyedül volt! Nem szerette senki, nem volt jó hozzá senki, soha senki nem volt ott mellette, hogy megvigasztalja, ha fél, ha szomorú. Ti ott voltatok nekem Al halála után a nagymamáddal, de neki senkije sincs. Ő engedett el, mert tudta, hogy vannak emberek, akiknek fontos vagyok. Egy kegyetlen, szívtelen szörnyeteg vajon ezt tenné? Erre válaszolj nekem, Winry!
Tehetetlenül nézte, ahogy Winry halálra vált arccal, könnyes szemekkel nézi őt. Muszáj volt megértetnie a lánnyal, hogy mit érez, hogy Envy mennyire fontos a számára. Aztán Winry felállt, és felemelte az éjjeliszekrényen levő kést, amit Ed eddig nem látott. A szőke visszatartotta a lélegzetét, de legnagyobb megdöbbenésére Winry csak a köteleit vágta el. Ed a bal csuklóját masszírozva ült fel, és látta, hogy a kötél nem okozott mély sebet. 
– Menj… – suttogta Winry, Ed pedig döbbent képpel kászálódott talpra. – Igazad van. Azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne… hogy igazad van. Ha szörnyeteg lenne, nem engedett volna el. Csak egyre válaszolj nekem, Ed! Szereted őt? Igazán szereted?
– Igen – válaszolta Ed. – Szeretem Envyt, és azt hiszem, ő is szeret engem, különben nem szenvedne most úgy. 
– Akkor siess, mielőtt baja esik! – ragadta meg Winry a fiú kezét, és vonszolta az ablakhoz. – Fuery és Falman az ajtónál őrködnek, így itt kell kimenned. És sok szerencsét!
– Köszönöm! – mosolyodott el halványan Ed. – És ne félj, egyszer te is megtalálod azt, aki viszontszeret téged.
Winry csak bólintott, Ed pedig kimászott az ablakon, majd az esőcsatornán leereszkedve ért földet. Mély levegőt vett, majd rohanni kezdett be az erdőbe, aztán egyenesen a kastély felé vette az útját. A szíve hevesen dobogott a mellkasában, gyomrát összeszorította az idegesség, hogy vajon még életben találja-e Envyt. Sietnie kellett, ha nem akart örökre búcsút venni attól, aki mindennél fontosabb volt számára.