Ed elmélázva ült az étkezőasztalnál, és a vele szemben ülő homonculust nézte, akit szemmel láthatóan semmi sem érdekelt, csupán az étel. A fiatal alkimista azonban képtelen volt akár egy falatot is magába erőltetni most, hogy ismerte Envy történetét. Az alakváltót is ugyanúgy eldobták, mint őt és Alt, mintha nem kellenének senkinek. Nem tudta, hogyan kérdezzen rá Envynél az alkotója nevére, pedig tudni akarta. És Envy ismerte Hohenheimet, de hogy honnan, arra nem kérdezett még rá, mintha valami visszatartotta volna. Talán az a rohadék járt itt? De hiszen, akkor halottnak kéne lennie, ám visszaemlékezett, hogy Envy milyen képet vágott, amikor kiejtette a férfi nevét. Mintha sokkal mélyebb kapcsolat lett volna köztük, holott a homonculus elmondása szerint Ed az első ember, akit nem ölt meg, vagy kergetett el az elmúlt évszázadok alatt.

A szőke végül úgy döntött, a kérdéseit elteszi későbbre, annál is inkább, mert megérezte magán Envy tekintetét. Mikor felnézett, egy aggódó, ametisztszínű szempárral találta szemben magát, mire megrázta a fejét, és végre-valahára nekilátott a sültnek. Nem is volt olyan rossz, sőt, egyenesen fenséges volt, és Ed biztos volt benne, hogy ha így folytatja, és Envy továbbra is ilyen finomakat fog főzni, akkor felszed pár kilót. Ugyanakkor aggasztotta, hogy esetleg Mustang a végén képes lesz idejönni, vagy utána küldeni valakit, hacsak nem tette már meg ezt korábban. A felettese nem hitt a tündérmesékben, ő azonban jól bekeveredett egybe, ami inkább egy tragédiával átszőtt horror volt, mintsem gyermekeknek szánt történet. 
– Mi a baj, Apróság? – kérdezte Envy, mire Ed keze egyből ökölbe szorult.
– KI OLYAN KICSI, HOGY BELEFULLADNA EGY TÓCSÁBA?! – kiabálta dühösen, mire a homonculus csak nevetett. – Mégis mi olyan vicces? – dohogott tovább, de a másik csak kuncogva rázta a fejét.
– Téged olyan könnyű felbosszantani, Edward Elric – vigyorgott Envy jókedvűen. – De tényleg, mi ütött beléd? Mintha gondterhelt lennél egy kicsit – váltott komolyabb hangnemre, és a tekintetén is látszott, hogy őszintén érdekli a dolog. – Alig eszel, csak turkálod az ételt, pedig nem volt könnyű levadászni a nyulakat. Nagyon el tudnak rejtőzni.
– Semmi csak… sok dolog jár a fejemben – vallotta be Ed. – Az, amit meséltél, meg hogy már egy hét, sőt, majdnem kettő eltelt, mióta eljöttem a Központi Városból. Nem csodálnám, ha a felettesem, az a miniszoknya mániás idióta utánam küldene egy szakasznyi katonát, vagy ő maga jönne ide. Elvégre, jó ideje nem jelentkeztem. És az egyezségünk értelmében nem mehetek el, ugyebár.

Envy elgondolkodva nézte Edet. Valóban nem fordult meg a fejében, hogy azzal, hogy alkut kötöttek, arra kárhoztatta a mélynövésű alkimistát, hogy soha többé ne tegye ki a lábát a kastély kapuján túlra. Persze tudta, hogy Ed az államnak dolgozik, és tudta, hogy előbb-utóbb keresni fogják, ha nem tér vissza. Hiszen nem ő volt az első állami alkimista, vagy egyenruhás, aki eljött ide. Az elmúlt hónapokban Amestris dicsőnek nem igazán nevezhető hadseregének jó pár tagjával volt szerencséje, akik viszont balszerencséjükre nem élték túl a vele való találkozást. Tudta, hogy Ed mit vállalt, amikor beleegyezett, hogy vele marad, és soha többé nem hagyja őt magára. De a homonculus halhatatlan volt, az apró termetű alkimista viszont halandó. Ed esetében az örökké legfeljebb néhány évtizedet jelentett, és Envy csak most döbbent rá, hogy végül így is, úgy is egyedül marad. Akár megtörik az átok, akár nem. A legborzasztóbb az volt, hogy úgy érezte, kezd kötődni a fiatal fiúhoz, talán túlságosan is, és egyszeriben féltékeny volt, ha arra gondolt, hogy Edwardot mások is várják, hogy vannak, akik aggódnak érte, akik képesek lennének eljönni érte. De hát ez volt, ő, Envy. Ő volt a féltékeny, irigy homonculus, aki mindig azt akarta, ami másoknak volt, ám ő sosem kaphatta meg. Ez pedig, úgy érezte, lassan felemészti, és megöli őt belül. Tudta, hogy Ed nem szegné meg az adott szavát, hogy itt maradna vele, hiszen köti az egyezségük, de végül úgyis elvennék őt tőle.

Nézte a szőke alkimistát, aki lassan eszegeti a nyúlból készült ragut, és közben lassan elszánta magát. Igen, muszáj volt meglépnie, mert érezte, ha Ed továbbra is itt marad, akkor annál nehezebb lesz végül elengednie. Most kell megtennie, mielőtt a köztük levő kapocs túl szorossá válik, és túl fájdalmas lesz a búcsú. Megvárta, míg Ed végez az étkezéssel, ő pedig elmosogat, csak azután hívta a szőkét egy kis sétára. Ed megérezte, hogy Envy valahogy furán viselkedik, mert ahogy megálltak a szökőkútnál, a homonculus nem fordult felé, háttal állt neki, a testtartásában pedig volt valami szokatlan, valami idegen, amitől Ed hátán végigfutott a hideg.
– Envy? – szólalt meg halkan, mire a homonculus sóhajtott egyet, de továbbra sem fordult felé. – Megbántottalak valamivel? Ha igen, sajnálom, én nem…
– Menj el! – suttogta Envy halkan, Ed pedig azt hitte, rosszul hall. – Menj el! Elengedlek.
– Nem… nem értem… – hebegte Ed. – Hiszen megegyeztünk. Egyenértékű csere volt. Én maradok, te pedig válaszokat adsz nekem.
– Megkaptad a válaszokat, amiket akartál – mondta a homonculus, és lassan az ifjú alkimista felé fordult. – Már mindent tudsz, szóval… most már nem vagy a foglyom. Menj el, és… és csak… csak… hagyj magamra…
Ed mondani akart valamit, de a homonculus megrázta a fejét, és a fiú döbbenten vette észre, hogy Envy sír. De mielőtt egy lépést tehetett volna felé, hogy megveregesse a vállát, vagy a karjaiba zárja, a másik ellépett mellette és szó szerint bemenekült az épületbe, becsukva a nehéz faajtót maga mögött. Ed csak a zár kattanását hallotta, ami jelezte, hogy a homonculus szó szerint kizárta őt. Nem akarta, hogy visszamenjen. Az apró termetű szőke ugyan használhatott volna alkímiát, hogy bejusson, de az eset túlságosan is megdöbbentette. Envy elengedte őt, Envy sírt, hiszen valójában nem akarta, hogy Ed elmenjen. A fiú szívébe belehasított az érzés, hogy nem akarja elveszíteni a homonculust, akkor sem, ha az most nem akarja, hogy ő itt legyen. Hiszen sokkal többet érzett Envy iránt, mint barátságot, de ezt még önmagának sem merte bevallani. Tett egy tétova lépést a hatalmas, tölgyfából készült főbejárat felé, de azonnal meg is torpant, mert szinte fejbe vágta a felismerés. Envy az ő érdekében engedte el. Amiatt, amit Ed mondott neki, az alkimista pedig gondolatban jól fejbe is rúgta saját magát, amiért olyan ostoba volt. Hiszen már sokkal többet jelentett neki Envy holmi egyenértékű cserénél, sokkal többet egy két lábon járó enciklopédiánál, vagy egy alakváltó szörnyetegnél. Fogta magát, felsétált a széles kőlépcsőkön, egészen az ajtóig, és jobb, automail kezét gyengéden ráfektette a fára. Nem akart betörni.

– Envy! – mondta lágyan, és tudta, hogy a másik hallja. A homonculusnak olyan hallása volt, mint egy denevérnek - Vissza fogok jönni. Ígérem, hogy visszajövök, csak várj rám! Nem hagylak cserben. Esküszöm!
Ed nem hallott választ bentről, de nem is számított rá, hogy a másik reagálni fog. Megfordult, és nehéz szívvel, lassú léptekkel indult el a kapu felé, majd azon kilépve az egyik erdei ösvényen folytatta útját a közeli kisváros irányába. Odabenn a kastélyban, Envy hallotta a fiatal alkimista minden szavát, de nem szólt. Hátát a bejáratnak vetve a földön ült, és kezét a szájára szorítva szívszaggatóan, fojtott hangon zokogott. Úgy érezte, hogy az elvileg nem is létező szíve szakad meg, hogy elveszítette Edwardot. Ugyanis biztosra vette, hogy a fiú megnyugtató szavai hazugságok voltak. Hiszen miért is jönne vissza most, hogy végre megszabadult tőle?

~*~

Vato Falman altiszt és Kain Fuery törzsőrmester gondterhelten üldögélten a kisváros egyetlen fogadójában. Miután Fuery alig egy fél órája beszélt Roy Mustang ezredessel, miszerint a felettesük Riza Hawkeye főhadnagy és egy magát von Hohenheimnek nevező férfi társaságában idejön, a két katona igencsak úgy érezte, hogy szorul a nyakuk körül a hurok. Nem mintha attól féltek volna, hogy kivégzik őket, de úgy érezték, az ő hibájuk az egész. Hiszen késlekedtek, ezzel pedig bajt okoztak a felettesüknek, mégpedig akkorát, hogy annak személyesen kell idejönnie és kézbe venni a dolgokat. Így nem csoda, ha nem éppen nyugodt hangulatban iszogatták a sörüket, és nagyon örültek neki, hogy aznap ők a fogadó egyetlen vendégei. A csapos, egyben a hely tulajdonosa egykedvűen állt a pult mögött és törölgette a már amúgy is csillogóan tiszta poharakat. A két férfinak az volt az érzése, hogy őket tartja szemmel, ami nem is lett volna annyira furcsa dolog. Elvégre Falman és Fuery az utóbbi héten az egész várost megkérdezték, hogy mit tudnak az erdőről, a kastélyról, meg a benne élő akármiről. Sőt, ők maguk is szemtanúi voltak, hogy egy párocska rémülten szaladt ki az erdőből, és összevissza hadovált valami sárkányról, meg egy fura, szőke fiúról, aki alkímiát használt. A két katona a leírásban ráismert Edward Elricre, az Acél alkimistára, de ezt akkor nem verték nagydobra. Végül a csapos úgy döntött, máshol van dolga, és magára hagyta vendégeit, majd elindult a raktár irányába. A két férfi fellélegzett, tudták, most már nyugodtan megvitathatják a dolgot.

– Ezek szerint Edward Elric életben van – állapította meg Fuery, de azért vigyázott rá, hogy ne beszéljen túl hangosan. – Bár nem értem, miért nem jött ki az erdőből. 
– Talán még nem végzett a feladatával – vélte Falman altiszt, de a hangjából kihallatszott, hogy ő sem egészen biztos a dolgában. – De ki tudja? Mi van, ha az a valami fogva tartja? 
– Én csak remélem, hogy az ezredes nem lesz túlságosan dühös – remegett meg a szemüveges katona. – Bár a telefonban nem úgy hangzott, de hát nála sem lehet tudni. 
– Én a főhadnagy miatt aggódom jobban – válaszolta Falman. – És kíváncsi vagyok, ki lehet az a von Hohenheim nevű személy, akit még magukkal hoznak. 
Kain Fuery vállat vont, hiszen ő sem hallott sosem ilyen nevű emberről. Talán egy civil volt, vagy egy alkimista, de mindenesetre hasznos személy, ha a Láng alkimista magával hozza.

~*~

Roy Mustang kirontott az épületből, miután sikeresen felhívta a kisváros vegyesboltját, és beszámolt két beosztottjának az eseményekről. Nem örült neki, amit hallott, de Kain Fuery beszámolt arról, hogy Edward Elric életben van, és a sárkány, vagy valami arra utaló lény valóban létezik. A híres Láng alkimista csak azután tudta meg von Hohenheimtől, hogy a sárkány valójában a homonculus, amely képes alakot váltani, ez pedig a legkevésbé sem nyugtatta meg az ezredest. Úgy döntött, az autóút alatt majd részletesen kifaggatja a férfit, mégis mivel van dolguk, hiszen nem akart készületlenül csatába indulni.

Éppen elérte a parkolóban várakozó, fekete színű autót, amikor valaki a nevét kiáltotta. Megfordult, és döbbenten vette észre a szőke hajú, kék szemű lányt, aki ökölbe szorult kézzel, hátán az elmaradhatatlan, hosszúkás táskájával állt előtte. Winry Rockbell volt az, és úgy tűnt, akár törik, akár szakad, beszélni akar a férfival. Royt vegyes érzések öntötték el. Egyrészt még mindig gyötörte a bűntudat, amiért annak idején elvette a lány szüleinek életét, másrészt aggodalom, hogy mit is akarhat, harmadrészt megkönnyebbülés, hogy még mindig itt van és ha nem is bocsátott meg neki, már nem akarja egy csavarkulccsal szétverni a fejét.
– Winry… – szólalt meg Roy, de a lány közbevágott.
– Edhez indulnak, igaz? – kérdezte. – Magukkal megyek, és ne is próbáljon lebeszélni róla! Érzem, hogy bajban van, és ha nem visz magával, esküszöm, akkor is megtalálom a módját, hogy maguk után menjek! És még csak ne is gondoljon rá, hogy itt hagy, ezredes! Ennyivel tartozik nekem! Nem szándékozom őt is elveszíteni, ha már a szüleim és Al elmentek!
Roy Mustang nem jutott szóhoz, és Winry jól tudta, hogy nyerő helyzetben van. Rájátszott az ezredes bűntudatára. Ráadásul a férfi ismerte annyira az automail-készítő lányt, hogy tudja, tényleg képes rá, hogy bármilyen módon kövesse őket. Végül az ezredes sóhajtott egyet, hiszen tisztában volt vele, hogy magával kell vinnie Winryt. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ha a lánynak baja esik, Ed elevenen fogja őt megnyúzni, akkor pedig még Riza sem fogja tudni megmenteni őt.

– Rendben van – biccentett Roy. – De az akcióban nem vehetsz részt! Ez nem játék, Winry Rockbell!
– Rockbell? – szólalt meg hirtelen Hohenheim. – Van valami közöd Pinako Rockbellhez?
– Ő a nagymamám – válaszolta Winry, majd jobban megnézte magának a férfit, és a szemei elkerekedtek. – Maga! Maga Ed és Al apja! Láttam magáról egy fényképet odahaza! De… maga eltűnt, nem?
– Ezt később is megbeszélhetjük, most inkább induljunk! – Riza Hawkeye hangja félbeszakította a kis csevejt, mire mindenki rájött, hogy most nincs idő bájcsevegni.
A főhadnagy a kormány mögé ült, miközben Roy elfoglalta az anyósülést. Így Winry Hohenheimmel osztozott a hátsó ülésen, és végre elindulhattak. Percekkel később már a Központi Város utcáin suhantak az erdei kisváros felé. Winry idegesen szorította ökölbe a kezét, és nézett ki az ablakon, miközben azért imádkozott, hogy Ednek ne essen semmi baja. Mellette Hohenheim együtt érző tekintettel ült, de nem szólt egy szót, sem, ahogy a többiek is csendben maradtak. Ebben a feszült helyzetben senkinek sem volt kedve beszélgetni.

~*~

Ed lassan, nehéz szívvel lépdelt a fák között, egyre azt várva, hogy Envy mikor jön utána, mikor bánja meg, hogy végül elengedte. De a homonculus nem bukkant fel, az ifjú alkimista pedig lassan kezdte belátni, hogy a másik tényleg komolyan gondolta a dolgot. Ez nem múló szeszély volt nála, tényleg elengedte, szó szerint kidobta onnan, nemcsak a kastélyból, hanem az életéből is. Ed úgy érezte, hogy Envy kezdett kötődni hozzá és talán pont ezért tette, amit tett. De a szőke maradni akart, most mégis ugyanazon az úton sétált, amelyen alig több mint egy héttel korábban, amikor a kastély felé tartott. Akkor csak egy szörnyeteget keresett, de amit talált, az egyáltalán nem az volt. Envy nem volt szörnyeteg, hanem egy homonculus, egy magányos, szeretetre és törődésre vágyó lény, amely pont olyan elhagyatott volt, mint ő maga is. Aki nem kellett senkinek, akit eldobtak, megaláztak, bántottak és megvetettek. Mégis, Ed érezte, hogy Envy szereti őt a maga módján, hiszen akkor megölte volna, amikor nem teljesítette a megegyezésüket. Ennek ellenére pár órával azután, hogy megígérte, maradhat, mégis kitette a szűrét. Ed pedig nem tudta, nem is akarta érteni az okát, ő csak vissza akart menni, de tudta, hogy nem teheti. Még nem. Ha esetleg az ezredes idejön, meg kell akadályoznia, hogy a kastélyba menjen. Talán, ha látja, hogy ő jól van, akkor minden rendben lesz, bár ebben az alacsony növésű szőke nem nagyon bízott. Kizárt dolog, hogy Roy Mustang, a legendás Láng alkimista veszni hagyna egy lehetőséget, hogy megküzdhessen a ”szörnyeteggel”, amely az egész erdőt fenyegeti. Pedig a homonculus minden volt, csak éppen szörnyeteg nem. Veszélyesnek veszélyes volt, ez igaz, de nem volt az a lelketlen, kegyetlen lény, amilyennek hitték. Csak arra vágyott, hogy valaki mellette legyen, Ed pedig tökéletesen megértette, hogy miért. Négyszáz év hatalmas idő, emberi ésszel fel sem fogható, Envy pedig évszázadokig egyedül volt, és csak a dühének, a benne lakozó gyűlöletének élt aziránt az ember iránt, aki megalkotta, majd eldobta, mint valami megunt játékot.

Ed a gondolataiba mélyedt, és csak akkor ocsúdott fel, amikor fényeket pillantott meg a látóhatáron. Már közel járt a kisvároshoz, vagy inkább faluhoz, de semmi kedve nem volt megszaporázni a lépteit. Ha tehette volna, megállította volna az időt, vagy még inkább visszaforgatta volna, hogy megváltoztassa az elmúlt pár órát. De még egy alkimistának sem volt ahhoz elég ereje, hogy visszautazzon az időben, és meg nem történtté tegye azt, ami megtörtént. Egyébként is, az ellentmondott volna a természet törvényeinek, amikbe amúgy is tilos volt beleavatkozni. Ed jól tudta hogy az milyen következményekkel jár, elég súlyos árat fizetett annak idején a meggondolatlanságáért. Szinte észre sem vette mikor ért ki az erdőből, csak arra ocsúdott fel, hogy már nem ölelik körül fák, nem susog a szellő a lombok között, és a bokrok között az avarban nem neszeznek mókusok és egerek. Sóhajtott egyet, majd megrázta a fejét és körbenézett. Az erdő szélén állt, nem messze a város közepétől. Kövezett út terült el előtte, amely egyenesen a város szívébe vezetett, így Ed jobb híján elindult rajta. Még egyszer visszanézett, bár tudta, hogy Envy a kastélyban maradt, és ez csak nehezebbé tette a dolgot. Hiányzott neki a homonculus, az állandó ugratása, a gúnyos beszólásai, a becenevek, amikkel illette, az érintése, amikor remegve bújt hozzá. Mégis fogta magát, és elindult, hogy keressen egy fogadót, ahol megalhat az éjjel.

Nem messze járt a fogadótól, már látta a cégért, amikor kinyílt az ajtó, és legnagyobb megdöbbenésére, Kain Fuery törzsőrmester lépett ki rajta. A szemüveges katona igencsak meglepődött, amikor megpillantotta az Acél alkimistát, még pislogott is egy párat, sőt a szemüvegét is levette és meg is törölte, mert attól tartott, hogy a tekintete káprázik. De nem, amikor visszavette az említett tárgyat, Edward Elric még mindig ott állt előtte. 
– Edward! – mondta Fuery, és örömében megölelte az apró termetű fiút. – Hát mégsem haltál meg! Akkor tényleg rólad szóltak a hírek, amiket pár órája hallottunk! Annyira örülök!
Ed nem tudott megszólalni, csak állt egy helyben, mint akit odaragasztottak, miközben érezte, hogy a torkát fojtogatja a sírás. De nem az örömtől, hogy viszontláthatja Fueryt, hanem a veszteség érzésétől, mert most döbbent rá, hogy valószínűleg soha többé nem látja viszont Envyt. Ez pedig mindennél elviselhetetlenebb volt számára.