|
Ednek fogalma sem volt, hogy sikerült visszaérniük a kastélyba. Arra sem emlékezett, mennyi idő telt el azóta, hogy az erdőben megmentette azokat az embereket. Hirtelen arra eszmélt, hogy Envy ott kuporog a hatalmas nappaliban egy gyönyörűen faragott, mélyzöld, puha kárpittal bevont kanapén, maga köré csavart, krémszínű pléddel, miközben ő, Ed mellette ül és tanácstalanul mered az egyébként folyton gúnyos, hol vidám, hol vérszomjas homonculusra. Envy az erdőben először meg akarta ölni, aztán letargiába süllyedt, végül gúnyolódott vele, most meg itt ül magába roskadva, mintha a világ minden gondja az ő vállát nyomná. A fiatal, szőke alkimista nem értette a dolgot, mivel Envy kiismerhetetlen volt, a hangulata pedig gyorsabba változott, mint az időjárás. Nem akart szólni, nem akarta megzavarni a homonculust, aki szemmel láthatóan teljesen a saját gondolataiba fordult, szinte ügyet sem vetett a mellette ülő, gondterhelt arcú fiúra. Legalábbis Ed így gondolta, ám a valóság egyáltalán nem volt ilyen egyszerű.
Envy nagyon is tisztában volt Ed jelenlétével, és valahogy furcsán jólesett neki a fiú közelsége. Ez pedig meglepte, de egyszersmind meg is rémisztette, mégsem tett semmit, hogy elriassza, vagy elűzze a fiatal alkimistát. Pedig azelőtt mindent megtett, hogy az emberek minél jobban féljenek tőle, ha valaki megpróbált a közelébe férkőzni, elűzte, vagy megölte. Nem volt szüksége senkire, legalábbis azt hitte, pedig az elvileg nem is létező lelke mélyén mindennél jobban vágyott valakire, aki mellette van. Hiszen ő volt Envy, az irigy homonculus, aki mindig arra vágyott, amit nem kaphatott meg, ami másoknak volt; család, törődés, szeretet. Amióta csak Ed megérkezett, Envy élete a feje tetejére állt, az eddig békés, magányos élete nem létezett többé. A fiatal, szőke alkimista alapjaiban változtatott meg mindent, pusztán azzal, hogy itt volt. Envy pedig akarta ezt, vágyott rá, kellett neki a másik jelenléte, egyszerűen szüksége volt rá. De mégsem merte szavakba önteni a gondolatait, mintha félt volna attól, hogy a másik visszautasítja. Így csak csendben, mozdulatlanul ült és bámult maga elé, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hiszen mit is mondhatott volna a fiatal alkimistának? Nem tudta, hogy Ed szándékai őszinték-e, hogy valóban betartja-e a szavát, hogy vele marad-e. Envy akarta ezt, de nem merte megkérdezni, hogy a szőke csak ott, a pillanat hevében ígérte-e meg neki azokat a dolgokat, vagy komolyan is gondolta. A homonculus, akit annak idején csúnyán elárultak és magára hagytak, már félt bízni bárkiben is.
– Envy – hallotta meg hirtelen Ed hangját, mire egy pillanatra ledermedt. A hang olyan kedves volt, lágy, amilyet régen nem hallott. – Jól vagy?
– Persze – suttogta a homonculus, de nem mozdult ülő helyzetéből, csak szorosabban maga köré tekerte a plédet. Ám ezzel csak az ellenkezőjét mutatta annak, amit mondott. – Miért, mit gondoltál? Hogy egy ilyen kis apróság már letör, Mitugrászkám?
Ed normál esetben már régen leüvöltötte volna Envy fejét, amiért megint a méretével piszkálja, de a homonculus hangjában ezúttal nyoma sem volt a szokásos irritáló gúnynak. Mintha csak a szokás kedvéért használná a már megszokott gúnynevet az apró termetű alkimistára. Ezt Ed is megérezte, ezért nem teremtette le a másikat, amiért az újfent gúnyolódni mert vele. Megérezte, hogy Envy szavaiban inkább fásultság, reményvesztettség és félelem van, amit nem akart kimutatni. Mintha kétségbeesetten óvni akarta volna magát attól, hogy bárki sebezhetőnek lássa. Edet pedig fejbe vágta a felismerés, hogy a homonculus mennyire hasonlít rá. Hiszen ő sem akarta sosem kimutatni, ha szomorú volt, ha fájt valamije, inkább elrejtette az érzéseit mindenki elől, mert nem akarta, hogy bárki aggódjon miatta. Amikor elvesztette Alt, akkor is olyan gyorsan próbált vidám lenni, ahogy tudott, még akkor is, ha belül majdnem megszakadt a szíve a veszteségtől. És csak sejtette, hogy Envyvel is valami borzalmas, valami rettentően fájdalmas dolog történt, ami miatt senkit sem enged be a szívébe, hanem inkább eltaszítja azt, aki közel akar kerülni hozzá. És bár nem tudta, hogy függhet ez össze Hohenheimmel, azzal a rohadékkal, aki nem átallotta Ed és Al apjának nevezni magát, de ha Envy ismerte őt, tudni akarta, milyen kapcsolat van köztük. Már éppen rákérdezett volna, amikor Envy hirtelen felé fordult, ő pedig egyszeriben megnémult azoknak a gyönyörű, lila színű szempárnak a látványától. Szinte elveszett abban a tekintetben, és érezte, hogy kezd melege lenni. Csak az térítette vissza a valóságba, hogy meghallotta Envy hangját
– Miért maradtál? – kérdezte a homonculus, mire a szőke alkimista pislogott párat. – Elmehettél volna.
– Megígértem, hogy maradok – vont vállat nemtörődöm módon Ed, miközben gondosan ügyelt rá, hogy kerülje a másik tekintetét. – Egyébként is, ha nem oldom meg ezt az ügyet, az az idióta barom a végén elevenen megnyúz – morogta kelletlenül, amivel kiérdemelt Envytől egy halk kuncogást. – Hé, nem vicces, te alakváltó ananász!
– Ananász? – nevetett Envy. – Sok mindennek hívtak már, de ananásznak még nem. Nem is vagyok rücskös.
– De a hajad hasonlít egy ananász leveleire – mutatott rá a szőke, amivel Envy sem tudott ellenkezni, csak kuncogott tovább. – Úgy látom, már jobban érzed magad.
– Kicsit – ismerte el a homonculus, és bár vidámnak tűnt, Ed mégis észrevette a szomorúság árnyát a tekintetében. – De ez kevés az átok megtöréséhez.
– Átok? – kérdezte megdöbbenve Ed, és felvonta a szemöldökét. – Miféle átokról beszélsz? Átkok nem léteznek, mindenre van magyarázat. Még az állítólagos szörnyre is a kastélyban, aki nem is annyira… szörnyeteg…
Envy nem válaszolt, Ed pedig azt hitte, esetleg valami rosszat mondott, amivel megbántotta a homonculust. Pedig csak kimondta, amit gondolt, hiszen ő egyáltalán nem tartotta Envyt szörnyetegnek. Végül az alkimista kinyúlt, és óvatosan Envy fejére tette a kezét. A homonculus döbbenten pislogott, ahogy Ed óvatosan simogatni kezdte, és a tekintetében mintha némi hála és megkönnyebbülés látszott volna. A szőke örült neki, és halványan elmosolyodott, mert érezte, hogy a másik, bár még tart attól, hogy elhagyja, de már kezdi őt elfogadni. Annak ellenére, hogy Envy életveszélyes és igen szeszélyes volt, most olyan volt, mint egy megszeppent, elhagyott gyerek, aki másra sem vágyik, minthogy valaki szeresse és törődjön vele. Ed pedig most pont ezt tette.
– Nem vagy szörnyeteg – mondta lágyan Ed. – Nem tudom, miért gondolod ezt magadról. Tény, hogy kiismerhetetlen vagy, indulatos és nem tudom, hányadán állok veled, de semmiképpen nem neveznélek szörnyetegnek.
– Mert még semmit sem értesz – suttogta Envy. – Én sosem mehetek el innen, amíg az átok, amit ő tett rám, meg nem törik.
– Kicsoda az az ő? – kérdezte Ed. – És miféle átokról van szó? Mesélj el mindent, hátha segíthetek.
Envy a fiatal alkimista mézszínű szemeibe nézett, és azokban nem látott mást, csak őszinteséget és segíteni akarást. Őszinteség… Milyen régen is volt már, hogy Envy ilyesmit látott bárki tekintetében. Azt hitte, hogy ő is őszinte lesz hozzá, hiszen az elején tanítgatta, kedves volt hozzá, de aztán… A homonculus beharapta az alsó ajkát, majd bólintott. Elvégre, akár el is mondhatta, nem igaz? Semmit sem ártott az, ha valaki tud az átokról, hiszen biztos volt benne, hogy az úgysem törik meg. Nagy levegőt vett, és beszélni kezdett.
– Négyszáz évvel ezelőtt történt – kezdett bele Envy, mire Ed szemei elkerekedtek. Négyszáz év! Azt tudta, hogy a homonculusok elég sokáig élnek, és nehéz őket elpusztítani, de négyszáz év az nagyon hosszú idő. – Akkor alkotott engem. Fájdalmas volt megszületni, én nem is akartam, jó volt nekem odabenn a többiekkel. De másképp döntött, és én éltem. Az elején tanítgatott, kedves volt hozzám, minden szép és jó volt, ahogy egyre több dolgot ismertem meg a világból. De sosem engedett ki a kastély területéről, azt mondta, hogy az emberek nem viselnének el, bántanának. De én… tudni akartam, látni akartam. Ő sokszor elment az erdőn túlra, engem viszont nem engedett, és nem értettem, miért. Egyre gyakrabban ment el, egyre hosszabb időre, engem pedig magamra hagyott.
– Biztosan magányos lehettél – mondta Ed, mire Envy bólintott. – Sosem mondta, miért megy el?
– Nem – rázta a homonculus a fejét -, de minden útjáról mindenféle fura könyveket hozott, meg néha furcsa tárgyakat, amikkel bezárkózott egy földalatti helyiségbe. Néha napokig, vagy hetekig nem láttam, és hiányzott. Akartam, hogy velem legyen. Néha annyira, hogy dühös voltam. Aztán rájöttem, hogy tudok alakot váltani, és amikor ő is rájött, tanítani kezdett. De már nem volt ugyanaz. Türelmetlen lett, bosszús, mintha valami bántaná, de nem mondta el. Gyakran dühös volt, megbüntetett, de nem érdekelt, mert legalább törődött velem. De aztán egyre jobban el akartam menni, egyre erősebb lettem, egyre több gondot okoztam neki. Kegyetlen lettem, vérszomjas, még őt is bántottam néha, amit nem szabadott. Ő volt a mesterem, a gazdám, az alkotóm, engedelmeskednem kellett neki, de nem akartam. Néha láttam embereket, amikor madár alakjában az erdő felett repültem. Boldogok voltak, nevettek, táncoltak, kézen fogva sétáltak. Én is akartam ilyet. Azt akartam, ami nekik volt, de túl veszélyes voltam, ő pedig nem akarta megadni, amire vágytam. Aztán egy nap… történt valami…
– Micsoda? – kérdezte Ed lélegzetvisszafojtva, mert érezte, hogy ez volt az ok, amiért Envy egyedül élt.
– Egyetlen egyszer hagytam el az erdőt – mondta Envy, és Ed látta, hogy megremeg, mintha rossz emlék lenne. – Ő odalenn volt, dolgozott valamin, én pedig azt hittem, sosem fog rájönni, mit tervezek. Csak egy kicsi időre akartam kiszakadni, hogy megnézzem az emberi világot. Egy kisváros volt az erdő mellett, nem nagyobb, mint a mostani. Fából ácsolt házak álltak mindenhol, este volt, az emberek valami mulatságot tartottak. Nevettek és táncoltak a tűz körül, boldognak tűntek, nekem pedig eszemben sem volt alakot váltani. Pedig talán, ha megteszem, nem keveredek vele semmibe. Közeledtem hozzájuk, és amikor észrevettek, a zene megszűnt, az emberek megálltak a táncban és rám néztek. Éreztem, hogy baj van, az emberek szemében rettegés és undor látszott. Aztán az egyik férfi azt kiáltotta, ”Szörnyeteg! Végezzünk vele!” Fáklyákat, köveket, botokat hajigáltak rám. Az egyik fáklya megégetett, hiába próbáltam védeni magam, hiába mondtam, hogy nem akarok senkit bántani. Csak kíváncsi voltam. Nagyon fájt, égetett a tűz, én pedig feldühödtem és sárkánnyá változva tombolni kezdtem. Elveszítettem az eszem, sok embert megöltem és megsebesítettem, majd visszamenekültem a kastélyba. Senki sem jött utánam, én pedig azt hittem, ő sosem jön rá, mi történt.
– De rájött, igaz? – kérdezte óvatosan Ed, miközben elborzadva hallgatta Envy történetét. Szörnyetegnek nevezték, bántották, nem csoda, hogy kiakadt. Envy bólintott.
– Másnap este magához hívott, és elmondta, hogy tudja, mit műveltem, hogy valóban nem vagyok más, csupán egy lelketlen szörnyeteg, amiért ártatlanokat öltem. Meg sem hallgatta a mondandómat, meg sem akarta! – fakadt ki a homonculus, és szemében könnyek csillogtak, miközben kezeit dühösen ökölbe szorította. Ed tehetetlenül nézte. – Átkot bocsátott rám, hogy többé ne okozhassak senkinek sem bajt. Azt mondta, addig nem hagyhatom el az erdőt, míg bele nem szeretek valakibe, és amíg az érzéseim viszonzásra nem találnak. Azzal magamra hagyott, és többé nem tért vissza. Azóta négyszáz év telt el, én pedig itt élek egyedül, magányosan bezárva egy erdőbe egy átok miatt. Úgyhogy ne mondd, hogy nem vagyok szörnyeteg! Kegyetlenebb, és veszélyesebb vagyok, mintsem el tudnád képzelni, Edward Elric! Soha többé nem hagyom magam megvezetni senkitől! Még tőled sem!
Ed tehetetlenül nézte, ahogy Envy arcán könnyek folynak végig, részben a fájdalomtól, részben a dühtől. Egész testében remegett, kezei már fehérek voltak, ahogy ökölbe szorította őket. A fiatal alkimista sajnálta őt, hiszen egyáltalán nem tekintette szörnyetegnek Envyt, annál inkább azt, aki itt hagyta, bántotta, megalázta és bezárta, nem törődve azzal, mi lesz vele, mit érez. Ed szinte saját magát látta Envyben, hiszen őt is elhagyta az apja. Igen, Hohenheim egyszerűen lelépett, amikor Ed és Al még kisgyermekek voltak, az anyjuk, Trisha pedig néhány évvel később meghalt úgy, hogy végig azt a rohadékot várta, aki soha többé nem tért vissza. Ed sosem tudott neki megbocsátani, még most is emésztette a harag, ha arra az emberre gondolt, akit nem tudott és nem is akart az apjának nevezni. Nem tudta, mit tehetne, így csak várt, míg Envy végre-valahára lecsillapodott. Ekkor Ed két kezébe fogta Envyét, aki megtört, részben még dühös, de értetlen szemekkel nézett a szőkére.
– Én nem foglak elhagyni, Envy – mondta komolyan Ed, és bár tudta, hogy ez hogy hangozhat, de őszintén így gondolta. – Nem volt szép dolog, amit az az alak művelt veled, de én nem hagylak cserben. Igaz, hogy alapvetően azért jöttem, hogy leszámoljak veled, de talán… - elgondolkodott egy pillanatra, mielőtt kibökte volna, mire gondol. – Esetleg… lehet más kimenetele is az ügynek.
– Mégis, miféle? – kérdezte Envy, és Ed kihallott valami újat a homonculus hangjából. Egyszerre volt reménykedő, kissé megtört, ugyanakkor mintha némi kíváncsiság és incselkedés is lett volna benne.
– Nos, hát… – kezdte Ed, majd arra ocsúdott, hogy Envy arca alig néhány centire van az övétől, ő pedig egyenesen belenéz azokba a gyönyörű, ametisztszínű szemekbe. Annyira meghökkent, hogy ez minden gondolatot egyből kitörölt a fejéből. Semmi sem jutott eszébe, az agya olyan lett, mint egy darab hófehér papír. Ez pedig úgy tűnt, felettébb mulattatja a másikat.
~*~
Roy Mustang igencsak meglepődött, amikor jelentették neki, hogy látogatója van, aki mindenképpen beszélni szeretne vele. Az ezredes nem volt éppen rózsás hangulatban, hiszen alig tíz perce szabadult a Führer irodájából, ahol része volt egy alapos fejmosásban. Bár King Bradley legalább engedélyezte, hogy ő és Riza Hawkeye főhadnagy vidékre utazzanak az erdőhöz, viszont megjegyezte, arra számított, hogy az ezredes hatékonyabb lesz, ha már magát a híres Acél alkimistát küldte a kastélyhoz. Úgy tűnt, a Führert bosszantja a késlekedés, ami nem is volt csoda, hiszen ”csak” a hadsereg hírneve múlott ezen az ügyön. Pont ezért, Roy egyáltalán nem örült neki, hogy zaklatják, de amikor meghallotta, hogy nem Winry Rockbell az, mégis hajlott rá, hogy fogadja a látogatót. Winry esetében ugyanis még mindig nyomasztotta a bűntudat, amiért annak idején végzett a lány szüleivel. És nem volt mentség az, hogy kötelességből tette, még akkor is, ha Winry azt üzente, megérti a férfi indokait. Roy a homlokát masszírozva sóhajtott, amikor valaki kopogott az ajtón, és mikor felnézett, egy magas termetű férfit pillantott meg.
– Jó napot! Roy Mustang ezredeshez van szerencsém? – kérdezte az idegen mély, bariton hangon, ahogy beljebb lépett.
– Én lennék – bólintott az ezredes, miközben kezet nyújtott a vendégnek, amit az el is fogadott. – Ő pedig itt Riza Hawkeye főhadnagy – mutatta be beosztottját.
– Kisasszony – biccentett barátságosan a férfi, miközben Roy végre tüzetesebben is megnézte.
Magas volt, nála is magasabb, azon kívül izmos testalkatú, ezt a ruháján keresztül is lehetett látni. Nagyjából a negyvenes évei végén járhatott, szőke haját copfba fogta, borostyánszínű szemeit szemüveg mögé rejtette, arcának másik dísze pedig a szépen nyírt, karban tartott szakáll volt. Egyszerű ruhát viselt, fekete cipőt, barna nadrágot, fehér inget, barna mellényt és ugyanilyen színű hosszú kabátot. Fáradtnak tűnt, mint aki sokat utazott, így Roy hellyel kínálta, amit az idegen köszönettel el is fogadott. Az ezredes pedig azon tűnődött, honnan olyan ismerős neki az alak. Biztos volt benne, hogy még sosem látta ezelőtt, mégis, a vonásai nagyon emlékeztették valakire. Csak éppen nem tudott rájönni, hogy kire, pedig a megoldás ott motoszkált az agyában. Mindenesetre az idegen nem tűnt veszélyesnek, de mégis volt benne valami, ami óvatosságra intette az ezredest.
– Szabad megkérdeznem, mégis kit tisztelhetek önben, és milyen ügyben óhajtott velem beszélni? – kérdezte végül Roy, aki igencsak kíváncsi volt már.
– Elnézését kérem, ezredes! – mosolyodott el halványan a férfi, majd arca hirtelen komorrá vált. – A nevem van Hohenheim, és egy nagyon fontos ügyben szeretnék beszélni önnel.
– Van Hohenheim?! – kérdezte döbbenten Mustang, mert hirtelen rájött, honnan olyan ismerős számára a név. Ugyan, csak egyszer hallotta, amikor Riesenboolban járt, hogy Pinako Rockbell-lel beszéljen Edről. Mindez azután történt, hogy Ed elveszítette a jobb karját és a bal lábát. – Edward Elric apja?
– Így van – biccentett a férfi. – Ő itt van?
– Nincs, éppen küldetésen van – válaszolta Riza Hawkeye, mire Hohenheim összehúzta a szemét.
– Ugye nem egy bizonyos kastélynál egy bizonyos erdőben? – kérdezte komolyan, de hangjából kihallatszott az aggodalom. – Mert ha igen, óriási veszélyben van. Azonnal vissza kell hozni onnan, mielőtt az a szörnyeteg vele is végez, ha nem tette már meg.
– Miféle szörnyetegről van szó, uram? – kérdezte Roy, aki érezhetően dühös és ideges lett annak hallatán, hogy Ednek baja eshet. Bár ő és az Acél alkimista sosem jöttek ki valami jól egymással, de attól még féltette a fiút. – Mégis mit tud, amit mi nem? Válaszoljon! Mert mendemondákat mi is hallottunk erről a bizonyos lényről, amely sárkány alakjában mutatkozik és több támadás is köthető a személyéhez!
– Az a valami egy szörnyeteg, elég, ha ennyit tudnak. Egy homonculus, amiről botor módon azt hittem, jól elzártam, de úgy tűnik, tévedtem – sóhajtott a szőke férfi. – Én is csak nemrég értesültem a támadásokról, és azért jöttem, hogy figyelmeztessem magukat, ám úgy tűnik, elkéstem.
– Homon… culus?! – nézett döbbenten Roy a férfira, és Riza sem jutott szóhoz. – Az… az lehetetlen! Homonculusok nem léteznek! De ha mégis… Úristen! És én mennyi embert küldtem oda, én ostoba!
Roy Mustang halálra vált arccal nézett előbb Hohenheimre, majd Rizára, aztán, mielőtt bárki megakadályozhatta volna, futásnak eredt, kifelé a szobából, keresztül a folyosón. Maga mögött hallotta a főhadnagy kopogó lépteit, majd hamarosan Hohenheim is csatlakozott hozzájuk. De Royt nem érdekelte, mert most, hogy tudta, mivel áll szemben, vagy legalábbis tudni vélte, csak egy cél vezérelte. Meg kellett ölnie a bestiát, és erre ki más lett volna alkalmasabb, mint a Láng alkimista? Ha nem is kedvelte túlzottan Edward Elricet, de akkor is féltette, és nem akarta, hogy egy beosztottja az ő hibájából haljon meg. |
