XI. fejezet
Rokonlelkek
Percről percre jobban és jobban frusztrálta, hogy miután Zoisite lefektette a kérdezz-felelek játék alapszabályait – miszerint: mindkettejüknek van öt kérdése, amire a másik köteles őszintén, a legjobb tudása szerint válaszolni –, mégsem szólt egy szót sem. Idegesítő némaságba burkolózva, föl sem pillantva kanalazta a jégkrémet, az sem érdekelte, hogy ő közben árgus szemekkel vizslatja; neki mégis újra meg újra az a sejtelme támadt, hogy a fiú, hiába nem néz rá, érzékeli minden egyes rezdülését, sőt, talán hallja még a gondolatait is.
- Láttam, összehaverkodtál Cherrel – szólalt meg végül Zoisite, lerakva maga mellé az üres dobozt.
- Cherrel? – kérdezett vissza értetlenül. – Ki a nyavalya az a Cher?
- A kiscicám – felelte olyan hangsúllyal, mintha ez magától értetődő lenne.
- Chernek hívják a macskádat? Ez a cseresznye rövidítése? – húzta fel a szemöldökét, és habár tényleg aranyosnak találta a macsekot, fel nem tudta fogni, a másik miért hozakodott elő pont ezzel.
- Nem. Cher a kedvenc énekesnőim egyike. Mindig képes a megújulásra, a változásra… az átváltozásra – hangsúlyozta ki az utolsó szót.
- Ezzel arra akarsz célozni, hogy alakváltó vagyok? – Nem nagyon lett volna értelme titkolózni, elvégre megfigyelték őket azokon a fura szerkezeteken keresztül, amelyekből egyet sikeresen megsemmisített.
- Nem akarok célozgatni. Felesleges is volna. Követtem az eseményeket az elejétől… a végéig – billentette félre a fejét, miközben tekergetni kezdte az egyik kilógó tincsét.
Ez vajon az idegesség jele? A bizonytalanságé? Vagy valamit leplezni akar vele?
Milyen gyorsan meg lehetne fojtani a szép, hosszú hajával.
- Nálatok is van… volt egy alakváltó? Őt öltem meg… helyetted? – próbált tapogatózni, megtudni valamit az elbaltázott gyilkosságról. Mert mióta a smaragd szemek mélyére pillantott, ott motoszkált benne az a gondolat, hogy nem is őt döfte le azzal a késsel; inkább olyasvalakit, aki nagyon hasonlított rá. Az áldozat tekintete ugyanis közel sem csillogott így az intelligenciától, sőt, ostoba volt, bárgyú, mondhatni üres.
- No-no – emelte fel a mutatóujját Zoisite, és a játékosnak tűnő mozdulat mögött ott húzódott a burkolt fenyegetés. – Túlzásba viszed. Most én jövök, te már eleget faggatóztál. – A szája sarkában diadalmas, enyhén gunyoros mosoly bujkált.
- Micsoda…? Ó, hogy az a…! – csapott bosszúsan a homlokára, amiért bedőlt egy ilyen ősrégi, átlátszó trükknek. Rafinált kis mocsok!
Utálta, ha legyőzték, azt meg még jobban utálta, ha a saját fegyverével győzték le – ami nem mellesleg nem túl sűrűn fordult elő –, most viszont, ha csak magának is, de bevallotta, hogy kivételesen emberére akadt. Talán azon kívül, hogy rajonganak a macskákért, az édességekért, valamint – ahogy ő fogalmazott – mindketten gyönyörűek és elbűvölően bájosak, más közös is van bennük. Hogyha kiderítené, miben hasonlítanak és miben különböznek, akkor a megtudottakat könnyedén ellene fordíthatná. Elhatározta, hogy együttműködik, vagy legalábbis törekszik kevésbé ellenséges hangnemet megütni, és akkor csap le rá, amikor már nem is számít ilyesmire. Az erőszakos, agresszív viselkedéssel nem ért célt. A színlelt beletörődéssel remélhetőleg célt fog.
- Nos, feltűnt, hogy a kapcsolatod a minialkimistával meglehetősen… – dörgölte meg az állát, mintha keresgélné a szavakat – érdekes. Úgy is mondhatnám, ambivalens. Mit követett el ellened, hogy ennyire gyűlölöd?
- Megszületett – szűrte fogai közt a választ.
- Értem. Tehát konkrétan semmit.
Envy résnyire szűkült szemekkel, ingerülten felmorrant.
- Ugyan már – emelte fel a kezeit védekezőn Zoisite –, nem vonom kétségbe sem az érzéseid, sem a szándékaid jogosságát… mielőtt még megint le akarnál gyilkolni. – Envy nem kötötte az orrára, hogy továbbra sem tett le ezen tervéről, mindössze elhalasztotta a megvalósítását. – Csupáncsak kíváncsi vagyok a viszonyotok mibenlétére.
- Nincsen viszonyunk.
- Azt valahogy sejtettem. Mégis… van abban valami hátborzongató, kifacsarodott romantika, amilyen készségesen, mintegy ösztönből védelmezed ahelyett, hogy a vérét ontanád. – A kijelentés rideg volt, közönyös, mentes minden ítélkezéstől, ennek ellenére vagy éppen emiatt megingatta pár röpke pillanatra.
Vajon Dante kivételesen igazat mondott? Ha bosszút áll Hohenheim gyerekein, akkor hamarabb elenyésznek majd az emléklenyomatok? A férfi halálával elvileg ez mindenképpen megtörténne. Esetleg a vén kurva erről is hazudott, és soha… soha nem szabadulhat meg a korlátozó, megbéklyózó, gúzsba kötő emberi tényezőtől?
Nem mintha lényeges lenne. Edward Elricet akkor is szórakoztató lesz megölni, hogyha ez nem jár semmiféle változással.
- Bizonyára fölöttébb élvezni fogod, amikor valahára végzel vele – folytatta Zoisite, akárha ismételten a gondolatai közé látott volna. – Ahogyan azt is fölöttébb élvezted, amikor a karjaidban tartottad és megcsókoltad, még ha az én bőrömbe bújva tetted is. Értem én, hogyne érteném – bólogatott bosszantóan mindentudó mosollyal ajkain. – Először elcsábítod, az ujjaid köré csavarod, aztán elárulod, és a pokol legmélyebb bugyraiba taszítod. Kifinomult és kegyetlen. De lehetnél vele egy kicsit kedvesebb, meg egy kicsit kevésbé rámenős, különben az ellenkező hatást fogod elérni. Nyilvánvalóvá tetted, hogy érdeklődsz iránta. Ha most visszaveszel a tempóból, önként sétál bele a csapdádba.
- Tartsd meg magadnak a tanácsaidat! – dohogta dacosan, holott a fiú által vázoltak nem is álltak olyan távol az elképzeléseitől. Csakhogy nem akarta megadni neki azt az örömet, hogy elismeri az igazát. – Mit tudhat egy kamasz kölyök a csábítás trükkjeiről!? – tette hozzá lenéző gúnnyal.
- Nem gondoltam volna, hogy pont téged kell felvilágosítani arról, hogy a látszat néha csal. – Felhúzta lábait, a térdére könyökölt, majd tenyerébe támasztott állal fürkészte, tekintetében színlelt-valós csalódottság tükröződött. – Igaz, hogy a testem még csak tizenhét, a lelkem kora viszont évezredekben mérhető. Ezért tudok ennyi mindent. Ezért tudom, mi az, ami motiválja a döntéseidet, és mi az, amit rejtegetni akarsz. Ezért látok bele az érzéseidbe… a lelkedbe… – suttogta – nem pedig azért, mert gondolatolvasó vagyok.
- Nekem nincsen olyanom – vágta rá határozottan. – A homonculusoknak nincsen lelkük – húzta ki magát ültében, akárha büszke volna erre a tényre, holott csupán a másik önbizalmát kívánta megingatni.
- Ahhoz képest egészen jól csinálom – mosolygott töretlen magabiztossággal. – Egyébként meg, igen, erről is hallottam ám – legyintett dühítően lazán, azt sugallva, hogy a lélektelenség lényegében egy nüansznyi, a legkevésbé sem befolyásoló tényező. – És arról is, hogy a Mestered, akit szolgálsz… az a Dante nevű, számos dologban hazudott már nektek… neked. Lehet, hogy ezzel kapcsolatban sem mondott igazat… – somolygott sejtelmesen.
Envy nehezen tért napirendre afölött, hogy még ez a kísérlete is visszafelé sült el. Nem mintha valaha is vakon bízott volna Mesterében, ez idáig azonban nem túlzottan foglalkoztatta a dolog, a szőnyeg alá söpörte a problémát, nem törődött vele, mert senki sem késztette erre. Most meg először Alphonse. Aztán Edward. Végül Zoisite.
Ráadásul Dante birtokolt valamit. Valamit, ami elég komoly visszatartó erő volt ahhoz, hogy eszébe se jusson hátat fordítani neki. Hiszen Greed is hogy végezte. Amióta viszont átléptek a kapun, a helyzet megváltozott: már nem kellett tartania a nőtől. Sem attól, hogy ha "rosszat csinál", akkor megbünteti, akár egy engedetlen kisgyereket, vagy inkább valamiféle idomított jószágot; sem attól, hogy egyszerűen megszabadul tőle. Tőle, Envytől. És készít helyette egy másikat… egy jobbat. Nem! Envyt senki nem cserélheti le büntetlenül!
Egy idegen világban van. Nélküle.
Azt tehet, amit akar. Azt gondolhat, amit akar.
A szabadság felismerésének öröme mellett letaglózta, mi több, egyenesen rettegéssel töltötte el a rátörő magány bizonytalansága. Mindennél és mindenkinél jobban gyűlölte ezt az érzést, mert eddig, amikor egyedül volt, sem volt igazán egyedül. Dante irányt mutatott. Hozzá mindig hazatérhetett. Még saját szobát is kapott, amit az otthonának mondhatott. Igaz, hogy Mestere kihasználta, de legalább szüksége volt rá. Most pedig… most pedig nem volt szüksége rá senkinek.
Nem ugorhat a mély vízbe ily hirtelen az, aki nem tud úszni. Akit sosem tanítottak meg, hogyan kell fennmaradni a felszínen, az biztos kapaszkodó, mentőöv híján előbb vagy utóbb elsüllyed. A reá nehezedő víztömeg súlya kipréseli a tüdejéből a levegőt. És a végén megfullad.
Ha akarná, kideríthetné az igazságot. Ha akarná. Ha tudná. Mert ott, ahol az alkímia és a homonculus majdhogynem ismeretlen fogalmak, alighanem megint csak valamiféle elferdített verzióval találkozna. Egy Zoisite által elferdített verzióval, hisz kénye-kedve oszthat meg olyan információkat, amelyekkel a saját malmára hajtja a vizet. Hogy gátlástalanul manipulálja. A helyében ugyanis ő ezt tenné – azt meg már nemrég megállapította magában, hogy eléggé hasonlítanak egymásra. Az, hogy rokonlelkek, meglehetősen ironikusan hangzott, tekintve, hogy neki – elméletileg – nincsen lelke, viszont ha volna, akkor akár azok is lehetnének. Ha volna…
Természetesen ez egy csöppet sem fogja meggátolni abban, hogy végezzen vele, amint megtalálja a módját, hogyan tehetné meg büntetlenül, következmények nélkül. Elvégre két dudás nem fér meg egy csárdában. Ellenben hogyha különböznének, akkor meg azért akarná eltenni láb alól. Igazából… egy homonculusnak nem kellenek különféle megideologizált indokok ahhoz, hogy öljön. Bőven elegendő az, hogy szórakoztató és élvezetes már csak elképzelni is. Mert olyankor, az utolsó másodperceiben az életéért küzdve végre mindenki önmaga: a halál megszabadítja az embereket a hazugság maszkjaitól. Erre a gondolatra aztán rögtön jobb kedve kerekedett.
- Kérsz még jégrémet? – érdeklődött Zoisite, mire ő nemet intett. – A francba! – kapta szája elé a kezét. – Ilyesmire elpazarolni egy kérdezési lehetőséget! – kocogtatta meg mutatóujjával a homlokát. – Na mindegy, így is maradt még három, máskor meg okosabb leszek, és hamarabb közlöm, hogy mára vége a játéknak. Merthogy vége a játéknak.
- De… nem is igazán kérdeztél semmit – nézett a másikra nehezen palástolt értetlenséggel.
Valóban. A fiú a faggatózás helyett inkább állított, kijelentett és következtetéseket vont le teljesen magától.
- Mégis megtudtam mindent, amire kíváncsi voltam – mosolygott diadalmasan, amolyan "látod, így kell ezt!" arckifejezéssel. – Valamikor majd folytatjuk, hogyha lesznek újabb kérdéseim. Gyere, sétáljunk vissza a kastélyba! Az alkimistád már biztosan hiányol.
- Kötve hiszem – mormogta maga elé szkeptikusan.
Éppen ezért minden eddiginél jobban meglepődött, amikor beléptek a szalon ajtaján, és a mézszín szemek felcsillantak. Bár ekkor még azt hitte, a reakció Zoisite-nak szól, ő meg pusztán emiatt már-már módosított eredeti elképzelésein. Legszívesebben azonnal belevágta volna a fiúba a ruházatában rejtegetett vajkést. Egész lényét eluralta a féltékenység, olyannyira a hatalmába kerítette, hogy még az a tudat is alig-alig fogta vissza, hogy alighanem az lett volna létezésének legutolsó megmozdulása.
Aztán Edward fölpattant, arcán széles, örömteli, megkönnyebbült mosollyal odasietett hozzá; hozzá, és nem Zoisite-hoz, majd szorosan átölelte, azt hajtogatva, mennyire örül, hogy viszontlátja, meg annak is, hogy nem esett semmi baja. Envy hirtelen nem is tudott mit kezdeni a helyzettel, csak állt széttárt karokkal, a megtestesült, néma döbbenet szobraként, és csupán az térítette valamelyest magához, legalább annyira, hogy ha tétován is, de viszonozza a gesztust, hogy a pöttöm alkimista hajantennája megbirizgálta az orrát.
Négyszáz év. Négyszáz év. Közel ennyi ideje nem ölelte meg senki így, ilyen őszinte féltéssel és aggódással – mert kétségkívül sugárzott belőle az őszinteség, ezt le sem lehetett volna tagadni.
Legutoljára Hohenheim tett ilyesmit. Akkor, amikor ő már az egész testét megbénító, elemésztő fájdalomtól nem is igazán érzékelte a külvilágot, csak befelé figyelve fohászkodott azt kívánva, hogy minél hamarabb legyen már vége mindennek. A betegségnek. A szenvedésnek. A kínnak. Az életnek. És a férfi azt mondta, azt ígérte, hogy helyrehozza… hogy megjavítja… hogy meg fogja gyógyítani a halált… aztán megfutamodott a saját maga által teremtett, iszonytató szörnyeteg láttán. Elmenekült. Elbujdokolt. Magára hagyta.
Az emberekben, tűnjenek bármily őszintének, nem érdemes megbízni. Nem szabad megbízni. Mert a végén akarva-akaratlanul úgyis mindahányan árulóvá válnak. Ez alól nincs kivétel.
*** [EdxEnvy] ***
Miután Zoisite felkísérte újdonsült vendégeiket a számukra kijelölt lakosztályba, visszasétált a szalonba. Ahogy számolta közben a lépéseket, sikerült valamelyest lenyugtatnia zaklatott idegeit, amelyek az elmúlt órában igencsak nagy megpróbáltatásnak voltak kitéve. Gondolatban büszkén megveregette a vállát, amiért az első kört várakozáson felüli eredménnyel abszolválta, igaz, ez leginkább a szerencsén múlott. Jobban belegondolva azonban nem is akkora szerencse, hogy a homonculusra így hat a teleportálást, sőt, rengeteg nehézséget vet fel.
Kunzite-sama a fotelban ülve várt rá. Zoisite befészkelődött a férfi ölébe, és hagyta magát egy kicsit elgyengülni, simogatódni, szeretgetve lenni, és érezte, hogy a másik mozdulataiban kimondatlanul is benne van az aggodalom mellett a dicséret és az elismerés. Feszültsége pillanatról pillanatra illant tova, de nem igazán tudta felmérni, mennyi ideig tarthatott, míg teljesen meg nem nyugodott. Hatalmas koncentrációt igényelt, hogy mindvégig fenntartsa Envy előtt a magabiztos mindentudás látszatát, hogy egy pillanatra se mutasson félelmet, megingást, mert tisztában volt azzal, hogy egy aprócska hiba is az életébe kerülhet. Akárha egy kiéhezett piranhákkal teli folyóban úszkált volna.
- A homonculus érdekesen reagált a teleportálásra – szólalt meg végül, majd gyorsan összefoglalta a piknikezés közben történteket. Kunzite-sama kissé megdorgálta a felelőtlenségéért, egyébiránt azonban nem emelt kifogást a módszerei ellen. – Szerintem az a bíborszín folyadék, ami kijött belőle… talán az tarthatja életben. Vajon mi okozhatta…
- Metallia. – A rövid válaszban benne volt minden; az is, aminek nem kellett volna.
- Gondolod?
- Csak sejtem. Amennyiben igazam van, ami nemsokára kiderül, akkor Envynek nem vesszük sok hasznát. Zoi-chan… nekem továbbra is az a véleményem, hogy meg kellene tőle szabadulnod. Potenciális veszélyforrás. Ha nem vihetjük be a Sötétség Birodalmába, akkor felesleges megtartanunk – közölte kíméletlen ridegséggel.
- Ne beszélj úgy róla, mintha holmi házi kedvenc lenne, akit egyszerűen kirakhatunk az út mellé, hogyha ráununk.
- Házi kedvenc?! – horkant fel. – Nekem erről a szóról egészen más jut az eszembe. Ráadásul, mint már említettem…
- Megtalálom a megoldást! – vágott közbe határozottan. – Meglásd, megtalálom! – győzködte a másikat, valamint saját magát is.
- Miért? Miért ragaszkodsz hozzá ennyire? – kérdezett rá hangjában tömény értetlenséggel. – Szoktál ugyan néha logikátlannak tűnő dolgokat csinálni, de ez… Mit látsz benne?
Zoisite hosszú percekig bámulta elmerengve kesztyűbe bújtatott kézfejeit.
- Önmagamat… – sóhajtotta suttogva, miközben megborzongott. – Önmagamat látom. Rokonlelkek vagyunk.
- Miért degradálod magad, gyönyörűm? Ne legyél már ilyen kis butus! Hogyan hasonlítanál már ahhoz? – karolta át szorosan. – Még hogy rokonlelkek! – dohogta. – Annak az izének lelke sincs…
- Te ezt komolyan elhiszed?! – pillantott fel kedvese arcára kétségbeesetten. – Komolyan elhiszed, hogy valakinek, akinek vannak érzései, nincsen lelke? Mert akkor… mert akkor talán már nekünk sincs. Hogyan lehetnénk benne biztosak? Hogyha Beryl ellopta a lelkünket, soha többé nem leszünk azok… akik előtte voltunk… – remegett meg.
- Akik előtte voltunk? Mégis miről beszélsz, Zoisite?
Nagyszerű! Végre témánál vannak.
- Nyomozgattam egy kicsit – kezdett bele rövid hallgatást követően. – Pontosabban a Ginzuishou után kutattam, és közben rábukkantam valamire, ami voltaképpen elültette bennem a lázadás eszméjének csíráit. Mindjárt elmesélem, aztán kora reggel, mielőtt még meghallgatnánk Envy és Edward Elric történetét, szeretném a többiekkel is megosztani. Már amennyiben rábólintasz. Rendben?
- Figyelek. – A szürkéskék szempárban csodálkozással kevert érdeklődés csillant; semmi olyasmi, ami azt vetítette volna elő, hogy Kunzite-sama esetleg kételkedne benne. Ellenben az is benne volt a pakliban, csakhogy ismételten egy lapra kellett feltennie mindent. Ezt az információt nem lehetett félig elmondani, és miután elmondta, már nem lehetett visszaszívni. Hogyha pedig a férfi nem fog hinni neki, nos… abba inkább jobb nem belegondolni. Mert úgy kénytelen lesz mindenekelőtt tőle megszabadulni, amit viszont nem szeretett volna. Egyáltalán nem szeretett volna.
- Van még egy kérésem. Találj ki légy szíves holnap délelőttre valami elfoglaltságot a két ütődött számára.
- Nem akarod, hogy részt vegyenek a megbeszélésen? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem. Envy elég labilis, legalábbis jelenleg, és attól tartok, záros határidőn belül a kívánatosnál több hullánk lenne, amennyiben mindenkit összeeresztenénk. Ő nemcsak a tálcát törné szét Nephrite fején, mint Jadeite.
- Miből…?
- A logikátlannak tűnő logikámmal a törött tálcából, és abból, hogy nincsenek itt, gyorsan összeraktam – mosolyodott el. – Na meg persze jól ismerem őket.
- Mindig meg tudsz lepni. Ed felajánlotta, hogy alkímiával megjavítja a tálcát, de…
- Megjavítja? – kapott a szón. – Alkímiával? Ez érdekes. Fölöttébb érdekes – babrált szórakozottan az egyik hajtincsével.
- Mi jutott már megint az eszedbe?
- Semmi, semmi – legyintett. – Inkább beszámolok arról, mit derítettem ki…
Holott valóban szöget ütött a fejében valami, amiért Kunzite-sama bizonyára kinevette volna. Hogyha az alkímia – többek között – tényleg arra való, hogy megjavítsanak vele dolgokat, akkor egy alkimista talán képes lehet rá, hogy "megjavítson" egy homonculust.
Naiv elképzelés? Alighanem az. Mindenki megérdemel azonban egy második esélyt, ráadásul Envy, amióta homonculus, valószínűleg még egyetlen egyet sem kapott. Hogyha pedig nem él a lehetőséggel, akkor legalább van egy bevált módszer, amivel könnyedén végezhet majd vele.
|
