Al… Hiszen Alt is hagyta meghalni, az öccse halála a lelkén száradt, akárki akármit is mondott. Pedig Roy Mustang ezredes, sőt, Riza Hawkeye főhadnagy, de még King Bradley Führer is mind azt mondták, hogy nem az ő hibája volt. De Ed tudta, hogy tévednek, hogy csak azt akarják, hogy jól érezze magát, pedig azóta is bűntudat gyötörte. Ha nem engedte volna meg Alnak, hogy aznap vele menjen, ha megakadályozta volna, hogy Kimblee rajtuk üssön, ha elé ugrott volna, mindez nem történik meg. Akkor Al még mindig élne, még itt lenne köztük, és most talán együtt vágtak volna neki ennek a kalandnak. Most nem gyötörné őt az örökös bűntudat, hogy az öccse miatta vesztette életét.

Roy Mustang elgondolkodva ült az irodájában. Mióta híreket kapott Fuerytől és Falmantól, nem volt túl nyugodt, és kezdte bánni, amiért odaküldte két emberét. Hiszen egyikük sem volt túl bátor, de mégis megtettek minden tőlük telhetőt az elmúlt napok során. A jelentések, amelyeket a két katonától kapott, nagyon hasznosak voltak, ám King Bradley, a Führer, a hadsereg vezetője azonban egyre szorongatta az ezredest, aki tudta, hogy kevés ideje van még hátra. A pozíciója függött attól, hogy záros határidőn belül megoldják-e az ügyet. A Führer ugyanis igen hathatós büntetést helyezett kilátásba arra az esetre, ha Mustang és a csapata elbuknának. Nyílt titok volt, hogy Bradley valamiért neheztel a férfira, és alig várja, hogy az hibát kövessen el. Mustang a legutóbbi jelentést olvasta, amelyet Kain Fuery gyorspostával küldött el neki, és igencsak gondterhelt arcot vágott.

– Minden rendben, uram? – kérdezte Riza Hawkeye főhadnagy, aki mint mindig, ezúttal is az irodában ült, és szorgalmasan dolgozott.

– A legutóbbi jelentések csak megerősítik a gyanút, hogy valami valóban van abban az erdőben – mondta Mustang. – Fuery legutóbbi jelentéséből kiderül, hogy Falmannal az egész települést végigkérdezték, még a turistákat is, hogy mit láttak, hallottak. Szinte minden beszámoló megegyezik abban, hogy a szörnyeteg leginkább egy sárkányra hasonlít, amely ugyan veszélyes, de sosem hagyta el az erdőt.

– Nem gondolja, hogy ez különös, ezredes? – tűnődött el a hadnagy. – Vajon mi oka lehet, hogy nem hagyja el az erdőt? Hiszen, ha tud repülni, márpedig a sárkányok a történetek szerint tudnak, akkor könnyedén átrepülhetne az erdő felett. Valami oka kell, hogy legyen, amiért nem merészkedik be a faluba.

– Mire gondol? – nézett az ezredes a nőre. – Gondolja, hogy valami, vagy valaki visszatartja? Mondjuk egy alkímiai kötés?

– Elképzelhető – vont vállat Riza. – Én nem sokat tudok az alkímiáról, de valaminek kell lennie, amiről nem tudunk. Ha Ed nem halt még meg, amit kétlek, akkor ő biztosan választ fog adni erre a kérdésre.

Riza Hawkeye bölcsen nem szólt, nem kérdezett semmit. Mióta otthagyta Winryt a hotelben, és beszámolt az ezredesnek arról, hogy a lány megbocsátott neki, nem tett semmit, amivel felhívta volna magára a figyelmet. Tudta, hogy ha Roy nem is mutatta ki, de jólesett neki, hogy a szőke, fiatal lány már nem gyűlöli őt azért, amit annak idején kötelességből meg kellett tennie. Pont ezért nem akarta most lerombolni ezt az érzést egy rosszul időzített kérdéssel. Ám a kíváncsiság benne volt, hogy vajon a Führer mégis milyen büntetést szabott ki az ezredesre kudarc esetén. King Bradley négyszemközt beszélt a férfival, és ami kettőjük között elhangzott két nappal korábban, arról senki másnak nem volt tudomása rajtuk kívül.

– Három hét, mindössze ennyi időnk van, főhadnagy – mondta végül Mustang, aki tisztában volt vele, hogy Riza tudni szeretné a részleteket. – Ha nem sikerül három héten belül megoldanunk ezt az ügyet, azt hiszem, kénytelen leszek igencsak meleg holmikat csomagolni. A Führernek szándékában áll északra küldeni engem, mégpedig Briggsbe. Ha Mira Olivier Armstrong alatt kell dolgoznom, az valóban maga lesz a pokol. Pedig csinos nő, csak kissé fagyos.

– Értem – biccentett Riza azzal a kifürkészhetetlen tekintettel, amellyel már szinte mindenkit az őrületbe kergetett a Parancsnokságon. Pedig nagyon is megviselte, hogy esetleg áthelyezhetik az ezredest. – Akkor nincs más dolgunk, mint megoldani az ügyet. Engedje meg, hogy magam menjek oda, hátha több sikerrel járok.

– Főhadnagy, ezt nem engedhetem! – mondta határozottan az ezredes. – Sosem kérném, hogy ilyesfajta veszélynek tegye ki magát! Tisztában vagyok vele, hogy kiváló harcos, mesterlövész, de ez akkor is…

– Önként jelentkezem, uram, még akkor is, ha tudom, hogy az én feladatom az, hogy magát védjem! – Riza rettenhetetlen tekintete láttán Roy sóhajtott egyet.

– Akkor mindketten megyünk, főhadnagy – mosolyodott el halványan. – Elvégre, ahogy mondta, vigyáznia kell rám.

Envy igencsak élvezte a dolgot. Már több hét eltelt azóta, hogy valami ostoba emberek tévedtek az erdőbe, akiket hajkurászni lehetett. Még nem döntötte el, megöli ezt az édes szerelmespárt, akik olyan balgák voltak, hogy romantikus sétát terveztek a területén, így egyelőre megelégedett azzal, hogy a fák között lavírozva üldözte őket. Hangosan hörgött, fújtatott, ahogy a sárkányok szoktak azokban a régi mesekönyvekben, amelyeket még annak idején Ő olvasott fel neki. Kedvelte a sárkányokat, talán ezért is öltött folyton ilyen alakot, ha idegenek merészkedtek az erdejébe. Csak azt sajnálta, hogy tüzet nem tudott okádni, pedig egy tisztességes sárkánynak az semmiség lett volna. Bár így is elég félelmetes volt, amelynek legjobb bizonyítéka a most sikítva menekülő párocska volt.

– Segítség! – sikította a hosszú, szőkésbarna hajú lány, miközben próbált kitérni Envy elől. – Ne bánts! Ne egyél meg!

– Nancy, ki kell jutnunk innen! Gyere gyorsan! – kiáltotta egy fekete hajú, fiatal fiú, aki vélhetőleg a Nancynek nevezett lány barátja lehetett. – Ha nem igyekszünk, elkap minket.

Envy kuncogni kezdett, mindig is imádta az emberek félelmét, rettegését, neki ez olyan volt, mint pillangónak a gyertya lángja. Csak őt nem emésztette el, hanem még jobban feltüzelte. A lány hirtelen felbukott, és hangos kiáltással terült el a földön. A fiú valahol előtte futott, majd most megállt és visszafordult. Halálra váltan nézte a jelenetet, ahogy a sárkány Nancy felé közeledik.

Envy már előre élvezte a pillanatot, ahogy szétroppantja a lányt. Igen, ölni akart, ölni, érezni akarta a vér ízét a szájában, hallani akarta a csontok roppanását, a sikolyt, amely a lány halála előtt felhangzik. Felemelkedett, majd zuhanórepülésbe kezdett. Ám mielőtt elérhette volna áldozatát, valami félrelökte, ő pedig egy fának repült, letarolva azt, meg jó pár másikat is mellé. Mikor kinyitotta a szemét, egy igen ismerős alakot pillantott meg nem messze a lánytól. Ed volt az, a homonculus egyből felismerte őt a szőke hajáról, piros kabátjáról és aranyszínű szemeiről. Összehúzta a szemét, és csak arra tudott gondolni, hogy oda a préda.

A párosnak több sem kellett, Nancy feltápászkodott, majd a barátjával együtt olyan gyorsan hagyták ott a terepet, ahogy csak tudták. Ed pár pillanatig még utánuk nézett, mialatt a párocska eltűnt a fák között, majd Envy felé fordult, aki lassan visszavette emberi alakját. Az ifjú alkimista tudta, hogy következményei lesznek annak, hogy megszegte az Envynek tett ígéretét, de most nem érdekelte, csupán az, hogy megmentett két szerencsétlent, akik ostoba módon betévedtek ide. A homonculus feltápászkodott, majd összeszűkült szemekkel nézte a fiút. Dühös volt, ezt Ed látta rajta, de nem tudta, hogy azért, mert megszegte az egyezségüket, vagy azért, mert megmentette azt a két embert. Talán mind a kettő, gondolta a szőke, de leginkább a második eshetőségre tippelt.

– MÉGIS MIT MŰVELTÉL?! – fakadt ki Envy olyan hangosan, hogy még a madarak is, amelyek eddig esetleg nem repültek el, most menekülőre fogták. – Hogy volt képed ezt tenni?! Milyen jogon?!

– Nem hagyhattam, hogy megöld azokat az embereket! – válaszolta Ed mérgesen, és egy lépést tett a homonculus felé, aki nem mozdult, csak meredten nézte őt. – Tudom, hogy megszegtem az egyezségünket azzal, hogy elhagytam a kastély területét, de nem akartam, hogy ártatlanokat ölj!

– Ártatlanokat?! Még hogy ártatlanok! – nevette el magát a homonculus. – Az emberek nem ártatlanok, egyikük sem, ha tudni akarod! – váltott komolyra, és a vidámsága egy pillanat alatt odalett. – Az emberek gyilkosok, kegyetlenek, hiszen a fajtád ok nélkül gyilkol, robbant ki háborúkat, nem? Ti élvezitek, ha ölhetitek, kínozhatjátok egymást, de engem neveztek szörnyetegnek?! Engem?! Envyt, aki csak megvédi, ami az övé! Gyilkosok vagytok, és hazugok! Te sem tartottad be, amit ígértél! Te sem vagy különb, te is csak olyan vagy, mint Ő! Ő is azt ígérte, hogy sosem hagy magamra, de elment, engem pedig itt hagyott! Hazudott nekem, hazudott, hazudott!

Ed döbbenten nézte, ahogy Envy kiabál, ahogy lassan a földre csúszik és átölelve ringatja magát előre-hátra. Nem tudott szólni, hirtelen mozdulni sem, mert most kezdte megérteni a dolgokat. Valaki, valószínűleg az, aki létrehozta Envyt, elhagyta őt. Vajon meghalt? Vagy egyszerűen távozott és magára hagyta a homonculust? Ezt nem tudta, de érezte, hogy ez okozhatta, hogy Envy kétségbeesetten tart távol mindenkit magától. És Ed… Edet befogadta, megtűrte, ő pedig megszegte az egyezségüket, így Envy jogosan érezhette, hogy újfent elárulták.

Végül az ifjú alkimista összeszedte magát, és lassú léptekkel elindult a homonculus felé. Envy reszketett, karjaival ölelte magát, miközben szaggatottan sírt. A fiú tudta, hogy óvatosnak kell lennie, nem akarta magára haragítani még jobban a már amúgy is bosszúszomjas lényt. Tudta, hogy Envy magányos, hogy nem akarja, hogy ezt mások is lássák rajta. Megértette ezeket az érzéseket, így mikor odaért a homonculushoz, csak letérdelt elé, de nem csinált semmit. Envy ugyan megérezte, hogy Ed ott van előtte, de nem mozdult, nem akarta megadni a másiknak az örömet, hogy újra legyőzöttnek és gyengének lássa.

– Menj el… – suttogta Envy. – Menj el, és… sose gyere vissza…

– Nem – válaszolta határozott, de gyengéd hangon Ed. – Nem megyek el. Tudom, hogy hibáztam, és hogy nem volt jogom ezt tenni, de… egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne avatkozzam közbe. Nevezd emberi gyengeségnek, de nem bírom nézni, ha emberek halnak meg, vagy ha valaki bajban van.

– Nincs szükségem rád! – mondta Envy, de a fejét nem emelte fel. – Nincs szükségem senkire, és tudod jól, hogy most azonnal megölhetnélek. – A hangja fenyegetően hangzott, sokkal fenyegetőbben, mint amennyi szándék jelenleg a homonculusban volt a gyilkolásra.

– Tudom – biccentett Ed, és lassan kinyúlva, megérintette a homonculus vállát. Envy megremegett, de nem húzódott el, pont, mint az első alkalommal. Nem is nagyon tudott volna, mivel hátával egy kisebb sziklának támaszkodott. – De akkor sem megyek el, még egyszer nem hagylak magadra. Én nem vagyok olyan, mint az, aki itt hagyott, akkor sem, ha nem tudom, miről van szó. Nem kérem, hogy bízz bennem, de adj egy esélyt, hogy jóvátegyem, amit elkövettem. Ebben mi emberek nagyon jók vagyunk – mosolyodott el halványan.

Envy nem válaszolt azonnal, nem tudta, mit mondjon. Még soha senki sem akart önszántából itt maradni vele. Még soha senki nem kért tőle második esélyt, és még soha senki nem próbálta őt megvigasztalni. Ezek olyan dolgok voltak, amelyeket eddig nem tapasztalt, és nemcsak ideges lett tőlük, de félelemmel is töltötték el ezek az új érzések, amelyek Ed szavai hatására kavarogtak benne. Akarta, hogy Ed maradjon, hiszen a szíve mélyén igenis társaságot akart. De félt, túlságosan félt, hogy újra csalódni fog. Mégis, valahol a lelke mélyén tudta, érezte, hogy megbízhat a fiatal alkimistában, de ez a bizalom olyan törékeny volt, ahogy halálra rémítette. Gyűlölte magát, amiért gyarló, ostoba, gyenge emberi érzések kerítették hatalmukba, de akarta őket. Akarta, hogy Ed maradjon, hiszen ő volt Envy, az irigy homonculus, aki mindig azt akarta, ami másoknak van. Végül nagyot sóhajtott, és felemelte a fejét. Tekintete gyanakvó volt, és úgy nézett az előtte térdelő fiatal, szőke fiúra, hogy az megértse, ha újfent hazudik neki, akkor megöli.

– Rendben – bólintott. – De nem azért adok neked új esélyt, mert te kérted, hanem azért, mert elég érdekes vagy ahhoz, hogy még egy ideig megtartsalak, Mitugrász – vigyorodott el pimaszul.

A délutáni vonat befutott a Központi Város pályaudvarára. A peront hamarosan elözönlötték az utasok, ahogy a ki- és beszállás folyt. Az egyik kocsiból magas, szőke hajú férfi szállt, kezében egy jókora bőrönddel. A férfi arcra nagyjából a negyvenes évei végén járhatott, hosszú, szőke haját lófarokba fogta, borostyánszínű szemeit szemüveg mögé rejtette, arcát szőke, szépen nyírt szakáll keretezte. Ruházata egy szürke nadrág, fekete cipő, fehér ing és barna mellény és barna, hosszú kabát volt. Mikor kiszállt, körbenézett, majd határozottan indult el az egyik kijárat felé, átvágva a tömegen. Nem volt benne semmi különös, sokan mégis megfordultak utána, mintha valami különleges erő, vagy aura lengte volna körül.

Mihelyst elhagyta a pályaudvart megállt, és szétnézett, majd tekintetét az égre szegezte, mintha keresne valamit. Végül nagyot sóhajtott.

– Szóval ez a Központi Város – dünnyögte az orra alatt, miközben határozottan elindult az egyik utcán. – Hát, az elmúlt évek során sokat változott, az szent igaz. Csak az a kérdés, vajon ő is itt van-e még, mert mindenképpen figyelmeztetnem kell. Igen, muszáj tudnia, hogy ne menjen be az erdőbe.

Azzal az alak folytatta útját, miközben gondolataiba merült.