X. fejezet
Érdekérvényesítés
Miután Ednek, ha nehezen is, de sikerült abbahagynia a hahotázást – már nem záporoztak a szeméből a könnyek, és nagyjából levegőt is kapott normálisan –, Kunzite-sama először leszidta Jadeite-ot, amiért az megint megszórta azzal a "vicces növénnyel" a szendvicseket, és a szőke minden tiltakozása, illetve a "nem én voltam" mentegetőzése ellenére kilátásba helyezte, hogy a következő alkalommal rágyújtja az üvegházat.
Habár fogalma sem volt arról, miféle "vicces növényről" lehet szó, Ed igyekezett jelezni, hogy ő semmi furcsát nem érzett az elfogyasztott ennivaló ízén, a férfi azonban ügyet sem vetve rá tovább bosszankodott, valami olyasmit dohogva, hogy idiótákkal van körülvéve, meg hogy ebbe őszülne bele, amennyiben nem lenne már alapból fehér a haja. Aztán, amint kimorgolódta magát, felé fordult, és ismételten feltette az Envyvel való viszonyára vonatkozó kérdést.
- Nem tudom – felelte Ed rövid hallgatást követően. Nem akarta nyíltan az ellenségének nevezni, mert tartott attól, hogy úgy esetlegesen még könnyebben kijátszhatják őket egymás ellen; ráadásul jelenleg egyébként sem volt semmiben sem biztos. – Nem tudom, de én is nagyon szeretném tudni.
- Aggódsz miatta, igaz?
- Igen, mert… mert ebben az idegen világban nem ismerek senkit sem rajta kívül – adott újfent kitérő választ; vagyis ez a magyarázat önmaga számára is elegendő volt ahhoz, hogy egyelőre ne kezdjen el töprengeni egy másikon.
- Értem. Nos, akárhogy is legyen, te hoztad őt ide…
- Hozta a fene! Jött magától! – vágott közbe kissé ingerülten, hiába tudta, hogy fékeznie kéne a nyelvét, ha nem akarja ő is kihúzni a gyufát. Már csak az hiányzott a mai napra, hogy őt okolják mindazért, ami történt.
- Lényegtelen. A homonculus a te felelősséged, és…
- Hogy micsoda?! – háborgott. Ezt nem gondolhatják komolyan! Nem tehetik felelőssé Envy összes jövőbeni cselekedetéért! – Ez nonszensz!
- Ez azt jelenti, hogy nem vállalod? Öljük meg most rögtön? – A férfi hangjának szenvtelenségétől a hideg borzongatta, villámgyorsan lecsillapítva indulatait.
- Nem… dehogyis… – hebegte. – De ez…
- Akkor tisztázzuk a dolgokat. Az én csapatomban összetartás van, nem széthúzás, és akár tetszik, akár nem, azzal, hogy idecsöppentetek, ti is ennek az igencsak… érdekes csapatnak a tagjaivá váltatok. Vagy ez, vagy a másik opció, amit nemrég már vázoltam. Envy kizárólag Zoi-chan jóindulatának köszönhetően van még életben, ő lát benne valamit. Hogy mit, azt nem tudom, mert én nemhogy nem találom szimpatikusnak, hanem egyenesen viszolygok tőle. Amennyiben nem vagy képes kordában tartani, és a magad oldalára állítani, pontosabban amennyiben meg sem vagy hajlandó próbálni, úgy minden további nélkül végzek vele. Nincs szükségünk arra, hogy gondot okozzon bármelyik világban, hogy eláruljon bennünket, és keresztülhúzza a terveinket. Világos? Most pedig dönts!
Kunzite-sama rögtönzött monológja után néma csönd telepedett a szalonra, és Ed hallani vélte, ahogy zakatolnak agyában a fogaskerekek. A rideg racionalitás letaglózta ugyan, ám hamar belátta, hogy a férfi, jó vezetőhöz illőn, csupán az embereit védi, és a köntörfalazás hiánya az eddiginél is tiszteletreméltóbbá tette, attól meg, amilyen lágyan Zoi-chan nevét kiejtette, már-már kedvelhetővé vált. Ebből látszott igazán, hogy távolságtartása dacára törődik ő a többiekkel még akkor is, ha néha-néha az őrület határára kergetik – csupáncsak nem az a pátyolgatós fajta; mindemellett az is kiderült, hogy őket sem összeugrasztani akarja egymással, hanem inkább valahogyan kibékíteni.
A döntés önmagában nem sok töprengésre adott okot, hiszen nemrég mindettől függetlenül már elhatározta, hogy meg akarja ismerni Envyt, hogy tudni akarja, milyen is valójában, ami nehezen ment volna, ha csak úgy odadobja prédaként – és ez egyébként sem vallott volna rá. Lehet, hogy rengeteg problémától – sőt, a probléma tulajdonképpeni forrásától – kímélte volna meg magát, Edward Elric azonban sosem tartozott a könnyebb utat választó, vagy a nehézségek láttán megfutamodó emberek közé.
Az viszont annál nagyobb fejtörést okozott, hogy mégis hogyan kellene ezt az egész "kordában tartani, és a magad oldalára állítani" dolgot kiviteleznie, és reménykedett benne, hogy Kunzite-samának van ezzel kapcsolatban valamiféle elképzelése, ha már egyszer elvárja tőle. Meg is érdeklődte hát, mire a férfi egy pillanatra összehúzta ezüst szemöldökét, majd így szólt:
- Csak gondold végig, hogy a hosszú-hosszú létezése alatt miből jutott neki sok, és miből jutott kevés. Hogy az érem melyik oldala az, amit már megtapasztalt, és melyik az, amit még nem. Érthető így, vagy részletezzem?
- Érthető… azt hiszem. A hazugság és a gyűlölet… az érem egyik oldala. Igaz?
- Pontosan. – A szürkéskék szempár elismerőn csillant.
- Az igazság és a szeretet pedig a másik. Ezzel azt akarod sugallni, hogy… az igazság és a szeretet erejével állíthatom magam mellé? – Az elméletben olyan gyönyörűen megfogalmazott megállapítás kimondva eléggé cukorsziruposan hangzott. Émelyítően cukorsziruposan.
- Zoisite megmondta. Tényleg tökéletes! – tapsolta meg vigyorogva a szöszi. – Még tedd hozzá, hogy: "A Hold nevében megbüntetlek!", és máris veheted fel a matrózruhát! – örvendezett lelkesen, hiába intette volna csöndre Kunzite-sama; teljesen feleslegesen, mert Ednek gőze nem volt arról, miről hadovál, és hogy minek örül ennyire.
- Kunzite már vénül – jegyezte meg Nephrite fejcsóválva, és nyomatékképp mamuszba bújtatott lábfejeivel bólogatott –, ezért feledkezhetett meg egy fontos dologról…
- Tiszta szerencse, hogy itt vagy nekünk, te észlény – dünnyögött közbe az említett rezignáltan.
- …tehát egy fontos dologról – folytatta zavartalanul – amivel még inkább magad mellé állíthatod – hangsúlyozta ki az utolsó szót, kaján mosolyra húzva ajkait. – Ezzel kapcsolatban pedig bátran fordulj hozzám. Nemcsak a csillagok állása a szak… Áú! – jajdult fel, Jadeite ugyanis erőteljesen bokán rúgta, majd elborult arccal felpattant, és felkapta az asztalról a fatálcát.
- Nem! Bírsz! Magaddal! Mi?! – sújtott le minden egyes szót követően Nephrite fejére a masszív tárggyal, ami végül csak megadta magát az erőhatásoknak, és egy reccsenéssel darabokra tört, hiába próbált a másik elhúzódni, és a kezeivel védekezni, miközben azt kiabálta tiltakozón, hogy ez csak egy ártatlan ajánlat volt.
Ed egyszerre jött zavarba az "ártatlan ajánlat" miatt, és találta roppantul szórakoztatónak a szituációt, ami valahogy arra emlékeztette, mint amikor Winry elagyabugyálta néhányszor egy csavarkulccsal – igaz, teljesen más apropóból.
- Most lett elegem belőletek… – suttogta Kunzite-sama résnyire szűkült szemekkel, vészjóslón, még félelmetesebb hatást keltve, mintha üvöltözött volna. – Tűnjetek innen, és holnap reggelig a színeteket se lássam! Különben mindkettőtöket kihajítalak a kastélyból!
- Nem baj, hogy ez az én kastélyom? – kérdezett vissza Nephrite csevegő hangnemben, miután egy fájdalmas fintor kíséretében megdörgölte fejbúbját.
- Még mindig itt vagytok?! – morrant rájuk, mire Jadeite úgy vélhette, jobb, ha inkább elteleportálja mindkettejüket, mert egy fél pillanat múltán Ed már csak hűlt helyüket bámulta. – Akár a gyerekek… – sóhajtotta az ezüstfehér hajú férfi lemondón, a halántékát masszírozva, aztán visszafordult felé. Szája szeglete meg-megrándult, szürkéskék szeme mosolygott; végül mély, rekedtes hangon nevetni kezdett (holott nem is evett a szendvicsekből), ő pedig vele nevetett, és közben megállapította magában, hogy valami különös okból kifolyólag, a veszedelmes kisugárzása ellenére egészen megkedvelte a másikat.
*** [EdxEnvy] ***
Mintha egy láthatatlan kéz lenyúlt volna a torkán, belemarkolt volna gyomrában lévő, vörös kövekbe, és kíméletlenül kiszakította, kiráncigálta volna azokat a testéből. Egész valójában görcsösen remegve, öklendezve zuhant térdre, és kezeit szájára szorítva igyekezett megakadályozni, hogy a vérszín folyadékká váló kövek – melyek keserű, dögletes halálíze csak fokozta hányingerét – eltávozzanak belőle, miközben úgy rettegett és olyan fájdalmat érzett, mint eleddig talán soha. Még Dante kísérletei során sem.
Íme. Eljött hát a vég. Három-négy – nagyon maximum öt – adagnyi kő maradhatott még benne, amit Zoisite ezzel a kis trükkel, alkímia és transzmutációs kör nélkül könnyűszerrel eltávolíthat, mielőtt ő bármit is tehetne, utána meg már akármilyen módszerrel megölheti, hiszen nem lesz számára ellenfél. Nem mintha most az lett volna. Nem is értette, miért nem támad már. Mire vár? Felpillantott. A fiú kétségbeesett arckifejezéssel pislogott rá – ezek szerint ő sem számított erre –, ám elővigyázatosságból elég messzire húzódott tőle ahhoz, hogy ne érhesse el egyetlen lendülettel, és ne roppanthassa el egy mozdulattal a nyaki csigolyáit. Bár jelenleg abban sem volt biztos, hogy elég gyors lenne-e hozzá vagy elég erős, mindazonáltal…
Ekkor Zoisite váratlanul eltűnt, mindössze néhány rózsaszín virágszirom kavargott a helyén a levegőben, majd enyészett tova. Itt hagyta. Egyedül. Talán most uszítja rá azokat a szörnyeket, amiket annyit emlegetett, ahelyett, hogy saját kezűleg végezné el a piszkos munkát. Mire azonban mindez átcikázott az agyán, a fiú újból megjelent, lerakott elé a földre egy nagy kancsó vizet, de nem távolodott el, sőt, karnyújtásnyi távolságban maradt, mintha nem is félne tőle, és félrebillentett fejjel, kíváncsian fürkészte. Envy legszívesebben kinyomta volna azokat szép, smaragdszín szemeit, vagy változtatott volna a feje állásának szögén valahogy úgy a vízszintesig; mégsem tette. Volt annyi magához való esze, hogy ne akarjon meghalni. Nem. Addig nem, amíg tönkre nem tette, össze nem zúzta, a földbe nem tiporta Edward Elricet – igaz, ez utóbbi alapból nem volna nehéz, tekintve, amilyen pöttöm.
Megragadta a kancsót, és mohón ivott, mert habár nem volt szüksége az életben maradáshoz sem ételre, sem italra, a víz legalább elmosta a szájából az elfogyasztásukkor oly' zamatosan édes, ínycsiklandó, most viszont a rothadó hús bűzére emlékeztető kövek undorító ízét.
- Mi… mi volt… ez? – kérdezte, keresgélve hangját, miután ledöntötte a körülbelül másfél liternyi folyadékot.
- Ez? Ez csak víz – felelte barátságos mosollyal.
Mi a franc? Az előbb még meg akarta ölni. Vagy nem is akarta megölni?
- Nem… nem az. Hanem amit… csináltál velem.
- Teleportáció.
- Teleportáció? – Felállt, tett előre egy lépést, egészen közelről bámulva a csillogó, szénfekete pupillájú szempár mélyére. A fiú rezzenéstelenül állta tekintetét. Nagyon magabiztos. Muszáj kiderítenie mindent erről a teleportációnak nevezett valamiről, hogy megtudja, miért van rá ilyen hatással, és utána…
- Te nem tartozol ebbe a világba – közölte Zoisite a nyilvánvalót.
- Nem mondod? – horkant fel gunyorosan, miközben eszébe jutott, hogy ez a megállapítás azt is jelenti-e egyben, hogy az apró termetű alkimista hozzá hasonlóan megszenvedte a dolgot. Hiszen a fehér hajú főmufti ugyanezt csinálta vele. Hogyha bántották, akkor megkeserülik. Megtalálja a módját, hogy ártson nekik.
- Úgy értem, egyik világba sem tartozol. Egyszer már meghaltál. Igazam van?
- Ho-honnan tudsz te ilyeneket? – lepődött meg, és nem értette, hogy egy idegen világ idegen lakója hogyan lehet ennyire jól értesült róla, meg úgy általában véve a homonculusokról.
- Egyszerű – vonta meg a vállát. – Belelátok a fejedbe… – suttogta sejtelmesen, majd felkuncogott. – Jaj, el ne hidd már! – legyintett, Envy pedig azt kívánta, bárcsak ő láthatna bele a másik fejébe, mondjuk úgy, hogy meglékeli a koponyáját. Vajon másodjára is hamu lenne belőle, aztán elpárologna, vagy most valóban elpatkolna? – Imádom a történelmet, és minden jel arra utal, hogy vannak bizonyos párhuzamok a valóságaink között. Kunzite-sama majd elmeséli neked, hogy miért visel meg ennyire a teleportáció. Az interdimenzionális létsíkok nem tartoznak a szakterületemhez.
- Inter…inter…izébizé létsíkok? – Érezte, hogy szemei önkéntelenül is elkerekednek az ismeretlen kifejezés hallatán.
- No. Körülbelül én is így szoktam nézni, amikor magyaráz – helyeselt széles mosollyal.
- Szóval azt mondod… azért hatott rám így a teleportálás, mert egyszer már meghaltam? De… te is meghaltál, tudom. Én öltelek meg.
- Várj! Ez egy kicsit hosszú lesz…
Zoisite ismételten kámforrá – pontosabban néhány szív alakú virágszirommá – vált, aztán úgy egy perc elteltével visszatért, Envy kezébe nyomott két jéghideg dobozt meg két kiskanalat, kerített valahonnan – alighanem a kastélyból – egy sötétzöld-világoszöld kockás plédet, amit leterített a földre, végül helyet foglalt, és neki is intett, hogy üljön le. Határozottan abszurd volt a helyzet, hogy ők ketten most egyfajta piknikre – egy talán halálos piknikre – készülnek; olyannyira abszurd, hogy automatikusan elfogadta az invitálást, és csak utána gondolt bele, hogy mekkora marhaság is ez az egész.
- Kérem az egyiket – nyújtotta előre bal karját a fiú, mire a felső doboz meg az egyik kanál megindult felé, majd elegánsan nyitott tenyerébe ereszkedett. – Epres-vaníliás jégkrém. Van másfajta is, ha nem tetszik. Imádom az édességeket! – tette még hozzá, azt sugallva, hogy egész raktára van a finom csemegékből.
- Jó lesz! – morrant, megpróbálva felülemelkedni afeletti döbbenetén, amit az imént látott, és amit nemrég, amikor a szalon ajtaja magától becsukódott, csupán valamiféle káprázatnak vélt. – És most?
- Most? Mi most?
- Mit csinálunk most?
- Most jégkrémet eszünk, beszélgetünk, ismerkedünk… barátkozunk – jelentette ki Zoisite magától értetődően.
- Nem igazán szoktam barátkozni – jegyezte meg szkeptikusan.
- Ja, azt vettem észre. Te az az először öl, aztán kérdez típus vagy – nevetett fel halkan.
- Kérdezni sem szoktam – mormogta ellenségesen.
- Akkor egyél! Vagy azt sem szoktál? – húzta fel a szemöldökét.
- De. Azt szoktam. Igaz, nem lenne rá szükségem, csakhogy… Na jó, ez baromság! – dobta le maga mellé a dobozt, majd fenyegető testtartást fölvéve fölpattant, jobb híján a kiskanalat szegezve előre, habár továbbra is nála volt a vajkés; azt viszont az alkalmas pillanatra tartogatta. – Nem fogok veled se barátkozni, se beszélgetni, se mindenféle titkokat kifecsegni magamról! – kiabálta ingerülten, azt latolgatva, hogy egy újabb teleportációnál, ha összeszorított fogakkal koncentrál, akkor elég gyors lehet-e ahhoz, hogy halálos sérülést okozzon a másiknak, mielőtt még az elhúzódhatna tőle; illetve, hogy meg merje-e egyáltalán kockáztatni.
Mi van, ha a következő alkalommal még több követ veszít? Ha Dante nem spórolt volna velük, mondván, hogy már nagyon kevés van belőlük, és idő kell, míg az újabb adag elkészül, akkor nem lenne ilyen gyászos a helyzet, így azonban…
- Nekem édes mindegy. – A fiú egy vállvonást követően belekanalazott a jégkrémbe. – Ez mennyei! – csettintett a nyelvével. – Ha neked nem kell, megeszem a te részedet is… Komolyan azzal akarsz legyilkolni? – siklott tekintete a kiskanálra.
- Szerinted nem lennék rá képes? – Minden izma pattanásig feszült, hátha kihasználhatja a másik túlzott magabiztosságából fakadó esetleges óvatlanságát. Addig kell megszabadulnia tőle, míg a társai nem értesülnek arról, milyen hatással van rá a teleportálás. Úgy talán lesz esélye végezni velük, és kiszabadítani, megmenteni Edwardot… hogy utána beteljesíthesse a bosszúját.
- Ó, dehogynem! – fordította figyelmét ismét a hideg nyalánkságra, és ő már-már mozdult volna, amikor Zoisite megint felnézett, majd így folytatta: – De nem ajánlom… Olyasmire gondolhatsz most, hogy ha a többiek nem tudják meg, hogy a teleportálás a számodra végzetes következményekkel járhat, akkor lépéselőnybe kerülhetsz.
Envy érezte, amint a döbbenettől kicsúszik ujjai közül a fegyverré avanzsált kiskanál, majd puhán landol a pléd ráncai közt. Ez tényleg belelát a fejébe!
- Ne izgulj, már tudják. És azt is észreveszik, ha valami történik velem. Úgyhogy azt javaslom, hallgass végig! – keményedtek meg egy szemvillanás alatt vonásai; minden kedvesség és báj tovatűnt az arcáról, felfedve néhány röpke pillanatra a mélyben rejtező, masszív sötétségbe burkolózó ragadozót. – Először is, ülj vissza! – váltott ismét barátságos hangnemre, és mosolygott; és Envy meglepődött, hogy normál, emberi, gyöngyfehér fogsor villan elő a szájából, nem pedig tépőagyarak. – Elég kényelmetlen folyamatosan felfelé bámulni.
Egy bosszús fújtatás kíséretében visszahuppant a helyére, mivel nem igazán volt más választása – jelenleg legalábbis.
- Nos, eldöntheted, hogy válaszolsz a kérdéseimre, vagy roppant gyorsan véget vetsz a szenvedéseidnek, és ezzel evilági létezésednek. Amennyiben ugyanis nem mutatsz hajlandóságot az információcserére, úgy teleportálok veled még egy párat, míg teljesen le nem gyengülsz, aztán egyszerűen felgyújtalak, és végignézem, ahogy szénné égsz. Vagy keresztüldöflek egy jégkarddal. Vagy levágom a fejed. De akár a nyakadat is kitörhetem, esetleg leejthetlek ezer méter magasból, hogy csak egy véres massza maradjon belőled. Most mit bámulsz rám tátott szájjal, nemcsak te értesz egyedül a gyilkoláshoz – tette még hozzá lazán, és kanalazott egyet a fagylaltból. – Biztos nem kóstolod meg? Nagyon fincsi!
- Ez zsarolás – dünnyögte, kénytelen-kelletlen elismerve magában, hogy igencsak vert helyzetbe került, sőt, ennél vertebb helyzetben már nem is igazán lehetne.
- Ó, ne már! – jajdult fel Zoisite tettetett felháborodással. – Zsarolás? – ráncolta homlokát. – Nem, nem, az egy csúnya… – rázta fejét hevesen – nagyon-nagyon csúnya szó! Egy ilyen csúnya szó egyikünkhöz se illik, elvégre mindketten gyönyörűek és elbűvölően bájosak vagyunk. Már ha azok akarunk lenni… Nevezzük inkább érdekérvényesítésnek – közölte diadalmas vigyorral –, esetleg eredményes tárgyalásnak. De semmiképp sem zsarolásnak.
- Érdekérvényesítés? – vihogott fel. – Ez tetszik.
Belekóstolt a jégkrémbe, és megállapította, hogy az is tetszik, mi több, valóban mennyei. Akárki is készítette, Amestris összes cukrásza elbújhat mögötte.
Talán nem is annyira rossz ötlet elbeszélgetni egy kicsit ezzel a fiúval, hátha sikerül megtudni tőle valamit. Valami olyasmit, ami által lehetősége nyílik arra, hogy a későbbiekben maga is érvényesíthesse a saját érdekeit. |
