XVII. fejezet
- Nem sok van már hátra, ígérem – szólalt meg Zoisite rövid hallgatást követően. – Egy kicsit most hanyagoljuk Jadeite-ot, és térjünk át egy másik dologra… Emlékszel még, hogy az elején meséltem a kiscicámról, Apollónról?
- Persze – bólintottam.
- Néhány héttel az odaérkezésemet követően találkoztam, és összehaverkodtam a Holdbéli Királyság két macskájával, mikor elcsentem számukra néhány finom falatot az asztalról. Nekik is ugyanolyan fura folt volt a homlokukon, mint Apollónnak. Sokszor panaszkodtam rólad, hogy milyen durva vagy velem, és majdnem összecsináltam magam, amikor egy napon a fehér cica váratlanul megszólalt. Beszélő cicák! Nem hittem a fülemnek… Utána a másik macska átváltozott egy lila hajú nővé… én meg elájultam. Egy puha ágyikóban tértem magamhoz, és az ágy szélén ott ült egy fehér hajú, szürke szemű férfi, meg az előbb említett lila hajú nő… macska… aztán megint nő… megint macska… Ezt játszotta egy darabig, míg rá nem szóltam, hogy fejezze be. A nő azt mondta, Lunának hívják, a férfi pedig Artemisz néven mutatkozott be, majd elárulta, hogy volt neki egy Apollón nevű ikertestvére. Búcsút intettem a józan eszemnek, és másodjára is elájultam. Luna nyakon öntött egy kancsó vízzel; legalábbis amikor magamhoz tértem, az ő kezében volt az üres vizeskancsó, aztán ingerülten közölte, hogy jó nagy slamasztikában vagyunk, ha valóban rajtam múlik a világ sorsa. Őszintén szólva ettől a kijelentésétől nem lett sokkal jobb a hangulatom… Ekkor vált világossá számomra, hogy a kismacskám, valamint az a férfi, aki először a szüleimmel tanácskozott, és később megmentette a saját élete feláldozásával az enyémet… egy és ugyanaz. Apollón ugyanolyan alakváltó, beszélő ember-cica volt, mint Luna és Artemisz, és azért volt mellettem, hogy vigyázzon rám. Pontosabban nemcsak azért. Ő volt ugyanis… ő volt ugyanis… – vett egy mély levegőt – a valódi… a vér szerinti édesapám.
- Tessék? – dörgöltem meg a fülemet. Ezer százalékig biztos voltam abban, hogy nem jól hallottam. – Tényleg egy holdbéli macska volt az apád? – hüledeztem.
- Igen. Azután ájultam el harmadjára, miután mindezt elmondták nekem… Nyugi, én nem tudok alakot váltani – tette hozzá sietve. – Most nagyon utálsz, igaz? – hajtotta le a fejét.
- Drága Zoi-chan – szólaltam meg a tőlem telhető legkedvesebb hangon –, elárulnád nekem, hogy ugyan miért utálnálak emiatt?
- Nem tudom – pislogott könnyes szemekkel. – Azért, mert ez olyan… furi.
- Furi? Azt hittem, azt fogod mondani, hogy gáz – vigyorodtam el. – De igazad van, a furi sokkal jobb szó erre… Mindenesetre elég sok mindent megmagyaráz. Mindig is úgy éreztem, hogy van benned valami kismacskás… valami nagyon aranyosan imádnivaló kismacskás – simítottam meg az arcát. – És az is érthető, hogy miért vagy ennyire földöntúlian szépséges…
- Ez ennél egy kicsit bonyolultabb… – sóhajtotta.
- Ha jól sejtem, az anyukád is holdbéli volt.
- Igen – rebegte alig hallhatóan. – Kunzite-sama, én… annyira sajnálom…
- Zoisite, no baka! Mégis mi a fenét sajnálsz ezen most komolyan? – kérdeztem értetlenül.
- Azt, hogy átvertelek… Nem nehéz úgy ellenállni Beryl és Metallia hatalmának, ha… ha nem is vagy ember…
- Na jó! Halványlila gőzöm sincs arról, mi bajod van, de bízom benne, hogy hamarosan kifejted…
- Hogyne, csak… ez a rész olyan nehéz… Nem gondoltam volna, hogy valaha is el kell neked mondanom. Nos… ugorjunk egy kicsit az időben, egészen pontosan oda, amikor már kezdtél velem nem úgy bánni, mint egy kapcaronggyal… vagy mint egy szexbábuval… Odafigyeltél rám, törődtél azzal is, hogy mi a jó nekem, és egyre kevesebbszer aláztál meg. Úgy éreztem, jó úton haladok a meghódításod felé, és már-már mondhatni boldog voltam, ráadásul ezzel párhuzamosan Nephrite is egyre inkább rendbe jött. Aztán hírt kaptunk arról, hogy megtámadták az otthonodat, Arábiát és megölték az apádat, te meg hazamentél, és amikor néhány nap múlva visszatértél… már megint nem ugyanaz az ember voltál. Benned volt a sötétség… egy másfajta sötétség, mint ami addig. Olyan kegyetlenül viselkedtél velem, ahogyan előtte még soha, ráadásul valamilyen különös indíttatásból elkezdted csapni a szelet a Holdhercegnőnek, akire azidáig ügyet sem vetettél. Nem értettem… nem hittem, hogy az apád halála fordított volna ki ennyire önmagadból, de nem tudtam, hogy akkor mégis mi. Pár nappal később megértettem… amikor a nyugat-európai hercegséget is a földdel tették egyenlővé, Nephrite pedig visszatért a Holdbéli Királyságba… majd ő is elkezdett velem szemétkedni. Hiszen előtte sohasem bántott… Iszonyatos volt… azt hittem, hogy összeroppanok, hogy apró darabokra morzsolódok, és szanaszét török. Ismét elveszítettem mindent, és úgy éreztem magam, mint azon a borzalmas éjszakán, amikor lángokba borult körülöttem a világom… Villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy mindez talán annak a mocskos ri… izé… annak a boszorkánynak a műve, és ezzel szinte egy időben ébredtem rá arra, hogy Jadeite viselkedése már akkor más volt a régebben tapasztaltakhoz képest, amikor én a Holdbéli Királyságba kerültem. Bevillant, hogy Nephrite röhögve mesélte, mennyire odáig van a szőkéért Sailor Mars és Sailor Jupiter, hogy állandóan rajta lógnak és követik őt mindenhova. Csakhogy Jadeite ügyet sem vetett rájuk, mivel alapból lenézte a nőket és a női nemet úgy általában, és inkább Nephrite ágyába igyekezett bejutni. Én viszont már azt láttam, hogy Jadeite felváltva szédítette a két senshit, mindemellett velem is bunkózott, holott ugye megmentettem az életét. Mivel azonban őt nem ismertem, nem is törődtem vele meg a különféle dolgaival, és azt hittem, hogy a lefokozása miatt olyan seggfej… Bárcsak jobban odafigyeltem volna rá! Valószínűleg hihetetlenül dühítette és egyben elkeserítette, hogy ő, aki addig bármit megkapott, amit csak kiejtett a száján, képtelen megszerezni valamit… pontosabban valakit, ezért…
Jadeite… az illúziók és az átváltozás mestere…
- Ezzel ugye most nem azt akarod mondani, hogy ő volt az, aki… aki elhitette velem, hogy Nephrite megcsalt? – kérdeztem, miközben mérhetetlen indulat öntötte el a lelkemet. – Esküszöm, hogy megölöm a rohadékot, még ha az egész hátralévő életemet rács mögött is kell töltenem! – fortyogtam.
- Annak ugyan mi értelme lenne? – nézett rám szomorúan. – Megbüntette ő saját magát ezért az egészért… az egész árulásáért…
- Megbüntette, megbüntette! – dohogtam. – És mégis hogyan? Iszonyatos büntetés lehetett neki, hogy jó párszor megdugatta magát Nephrite-val!
- Szerinted hogyan lett belőle végtelen memóriájú gyilkossági nyomozó, aki nem emlékszik az előző életeire? – húzta el a száját keserűen.
- Na neee… – Szinte éreztem, ahogy ráfagy az arcomra a döbbenet. – Miért csinált volna magával ekkora baromságot? Egyáltalán… a Ginzuishou miért teljesített egy ennyire idióta kérést? Ez őrület!
- Hogy miért csinálta? Minden bizonnyal az iszonyatos bűntudata miatt… A Ginzuishou pedig… egészen addig hagyja érvényesülni a szabad akaratot, amíg a kívánságával az illető… nem árt másnak, vagy másoknak. Érted már? – nézett rám könyörgő tekintettel. – Érted már, hogy miért nem engedhettelek át neki… hogy miért vittelek ki a Sötétség Birodalmából, mielőtt még a Ginzuishou fénye elérhetett volna?
- Ezer százalék, hogy én nem kívántam volna ekkora marhaságot! – jelentettem ki teljes meggyőződéssel.
- Eltöröltél volna mindent… Hiszen te magad mondtad ki néhány órája.
- Én… én… – dadogtam.
- A lelkiismeret-furdalás különös dolgokra készteti az embert. Józan ésszel fel nem fogható dolgokra, pontosan amiatt, mert a lélekből fakad… Selene királynő maga figyelmeztetett erre.
- Már meg sem lepődöm azon, hogy te személyesen is találkozhattál, sőt… beszélhettél is vele – csóváltam meg a fejemet rezignáltan.
A királynő ugyanis szerelme halála felett érzett leírhatatlan fájdalmában bezárkózott a lakosztályába, és a macska-ember tanácsadóin, a lányán, valamint Sailor Venuson, a Senshi vezetőjén kívül senki nem zavarhatta meg mélységes gyászában. Sem előttünk, sem az udvar többi tagja előtt nem mutatkozott sohasem…
- Miután alapos gyanúm volt arra, hogy a boszorkány babonázott meg benneteket, a saját szememmel is meg akartam győződni róla, így egy nap észrevétlenül követtelek, kihasználva a származásomból adódó lopakodási képességemet. Amikor láttam, hogy térdre ereszkedsz azelőtt a nő előtt, és kezet csókolsz neki… – borzongott meg – csak az járt a fejemben, hogy én ebbe menten belepusztulok. Valahogyan mégis sikerült összekaparnom magam, és még előtted visszatérnem a Holdbéli Királyságba, majd beszámoltam az egészről Artemisznek és Lunának. Ők azt javasolták, hogy kerüljelek el a nap hátralévő részében, vagy amennyiben mégis összefutnánk, igyekezzek úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Természetesen lehetetlenség lett volna nem találkozni veled, elvégre igényt tartottál a… szolgálataimra… Szavakkal leírhatatlanul pokoli nehéz volt leplezni az érzéseimet, még szerencse, hogy Nephrite édesapja kiválóan megtanított a színlelésre. Másnap aztán Artemisz eljött értem, és Selene királynő lakosztályába kísért, ahol még az addigiaknál is sokkolóbb információkkal szembesültem mind a származásomat, mind a sorsomat illetően… A királynő lenyűgözően szépséges volt és… nagyon-nagyon örült nekem. Boldogan magához szorított, össze-vissza csókolgatta az arcomat, én meg biztosra vettem, hogy halálra fog szeretgetni. Nem értettem, miért viselkedik velem így… de persze hamarosan kiderült – sóhajtotta. – Kunzite-sama… én… kérhetek tőled valamit? – kérdezte tétován. – Ugyanazt, amit aznap, amikor megsemmisült a birodalom. Azt, hogy… azt hogy nem gyűlölsz meg, miután megtudtad a… teljes igazságot… Megígéred?
- Drága Zoisite-om! Akkor sem gyűlölnélek meg, ha most, ebben a pillanatban keresztüldöfnéd a szívemet egy pengével – közöltem határozottan, mire elborzadva nézett rám. – Úgy értem… – próbáltam finomítani az előbbi mondatomon – annyira szeretlek, hogy nem tudsz olyat mondani, nem tudsz olyat tenni velem, amiért meggyűlölnélek. Egyébként meg van egy sejtésem, hogy hová fog kifutni a mese vége…
- Valóban? – húzta fel kétkedve a szemöldökét.
- Valóban, de… nem fogom lelőni a poént – kacsintottam mosolyogva.
- Biztos nem mosolyognál ennyire – ingatta fejét továbbra is szkeptikusan –, amennyiben helyes lenne a sejtésed.
- Majd meglátjuk… kis cicamicám – bólogattam somolyogva. – Majd meglátjuk…
- Ooké – nyögte ki furcsálló arckifejezéssel. – Akkor… – kortyolt nagyot a borból – valahol ott jártam, hogy Selene királynő majdnem a másvilágra ölelgetett, a végén azonban csak sikerült nem megfojtania. Miután mindketten megnyugodtunk, én pedig ismét kaptam levegőt, beszélni kezdett. Elmondta, hogy nem is olyan régen az emberek még tudtak a Holdbéli Királyság létezéséről. A Holdon élők szívesen tartózkodtak a Földön, a zöldellő fák, bokrok, virágzó növények, hegyek, völgyek, folyók és tengerek honában, miközben megosztották lelkük tisztaságát a kék bolygó népével. Egy Beryl nevű, földi szemmel gyönyörűnek mondható nőszemély viszont megirigyelte a Hold lakóinak elbűvölő, mindenkit lenyűgöző szépségét. Megkérte Selene királynőt, ossza meg vele a titkot, hadd részesüljön ő is az áldásból, hogy megszerezhesse bármely férfi szerelmét… és meghódíthassa a Föld szívét. A királynő azonban nem teljesítette, nem teljesíthette ezt a lehetetlen kérést, mire Beryl éktelen haragra gerjedt, és a sötétség erőihez fohászkodott bosszúért kiáltva. Kérése meghallgatásra nyert: lelkét felemésztette a sötét mágia, mely megtöltötte egész valóját. A boszorkánymesterré vált nő azt mondta, hogy romlásba fogja dönteni mind a Földet, mind a Holdat, terveinek megvalósításában pedig csak egy olyan fiúgyermek akadályozhatja meg, aki ezután születik a Holdon, majd megátkozta a Holdbéli Királyságot. Az átok valahogy így hangzott: a Holdon élő emberek többé nem tehetik lábukat a Földre, a Holdon élő emberek férfijai csak és kizárólag egyetlen leánygyermeket nemzhetnek, míg a földiek örökre elfelejtik, hogy létezik a Holdbéli Királyság.
- A macskák… – mormogtam.
- Tessék?
- Mondom, Beryl nem tudott a macskákról… hogy a holdbéli macskák képesek emberalakot ölteni, de mégsem emberek…
- Az a mocskos ribanc… pardon… – kapta szája elé kezét. – Szóval Beryl sok mindenről nem tudott… Selene királynő megpróbálta a Ginzuishou segítségével megtörni az átkot, de ahhoz meg kellett volna ölnie a boszorkányt, amihez le kellett volna mennie a Földre, ahová az átok miatt nem mehetett le. Ördögi kör… Hamarosan rájöttek viszont arra, amire te is: hogy a macskákra bizony nem vonatkoznak a tiltások. Egyik tiltás sem… Luna, Artemisz és Apollón a Földre utaztak, hogy megkeressék azt a Nap radioaktivitása szülte káoszentitást, amely a bolygóba csapódott, miközben mágiája egy részét Berylbe plántálta. Elpusztítani nem tudták, mivel a Ginzuishout kizárólag Selene királynő volt képes használni, ahhoz azonban elegendő volt az erejük, hogy időt nyerjenek, és elrejtsék a legyengült Metalliát a boszorkány elől. Ugyanezt a varázslatot használta az apám arra, hogy engem megvédjen, és egészen addig meg is védett, amíg én le nem mentem a faluba, és fel nem fedtem a hollétemet. Ezt követően Beryl kihasználta, hogy újhold idején a Hold által táplált varázslat legyengül, és összezúzta a pajzsot, a következő újholdkor pedig Metalliát is megtalálta, hiszen már tudta, milyen erőteret kell keresnie. Mindez azért sikerülhetett neki, mert nem hallgattam a szüleimre… Ráadásul a káoszentitás környéki barlangokban rálelt egy kőtáblára, amelyen az a jóslat állt, hogy amennyiben megtöri, és a saját ügye mellé állítja a Holdherceget, akkor többé senki sem akadályozhatja meg világuralmi terveiben, Endymion szerelme az övé lesz, a Holdbéli Királyság pedig megsemmisül. Ezért nem üldözött tovább, miután a nyugat-európai hercegségbe kerültem. Berylnek fogalma sem volt arról, hogy a Hold egyetlen szülöttét sem lehet megtörni, és még a legerősebb mágiával sem lehet őket irányítani. E jóslat miatt keveredtetek bele ebbe a más síkon zajló, a lelkek feletti uralomért folyó háborúba, vagyis… miattam… Ezenkívül Selene királynő elmondta, hogy közeleg a vég, és a boszorkány hamarosan meg fogja támadni a Holdbéli Királyságot, majd… rám bízta a döntést. Megkérdezte, elég erőt érzek-e magamban ahhoz, hogy elmenjek értetek a végsőkig, és én igent mondtam… a saját önzésem miatt. Mert képtelen voltam rólad… – nyelt egyet – mert képtelen voltam rólatok lemondani.
- Mi lett volna a másik lehetőség? Mi történt volna, ha nemet mondtál volna? – faggatóztam.
- Nem tudom – sóhajtotta. – Sosem mertem rákérdezni, nehogy véletlenül megingasson az elhatározásomban. Az esélyét sem akartam megadni annak, hogy elveszítselek benneteket.
- Szóval fogalmad sincs, volt-e egyáltalán másik lehetőség, arról meg végképp nem, hogy az jobb lett-e volna…
Vékony vonallá préselte ajkait, miközben megrázta a fejét.
- Jó. Miért nem nyomta a kezedbe a Ginzuishout, és küldött le a Földre, hogy végezhess Beryllel és Metalliával?
- Mert kizárólag ő tudta használni, de… ezt már mondtam.
- Igen, emlékszem… Szóval igaz, hogy a boszorkány helybe ment a pofonért, ám valószínűleg nem lehetett volna véglegesen legyőzni, csak úgy, ha maga a Föld is elpusztul, hiszen Metallia továbbra is összeköttetésben maradt a bolygóval, amikor megtámadtuk a Holdbéli Királyságot – vontam le a következtetést.
- Ó te jó ég! – csapott a homlokára. – Basszus, nekem ez eddig eszembe sem jutott.
- Az alapján, amit elmeséltél, van egy olyan érzésem, hogy mindannyian csupán sakkfigurák voltunk a fény és a sötétség játszmájában. Tiszta szerencse, hogy kivételesen a világos oldal szegte meg a szabályokat, és rajzolta újra a táblát.
- Ezt meg mégis hogy érted? – húzta össze a szemöldökét.
- Úgy értem, hogy… Beryl ugye maga mondta ki, hogyan lehet megállítani, de az átok miatt nem gondolta volna, hogy valaha is teljesül a feltétele. Miután ráébredt arra, hogy átverték, meg akart tőled szabadulni, míg meg nem találta azt a jóslatot – formáltam idézőjelet kezeimmel –, amit, mit gondolsz, ki vagy kik helyeztek oda?
- A… macskák? – csillant felismerés a szemeiben.
- Ezer százalék, hogy ők voltak, mégpedig Selene királynő utasítására. Ő már alighanem az elejétől kezdve tisztában volt azzal, vagy amennyiben nem is, időközben kénytelen volt rájönni, hogy egy belső embert kell csempésznie az ellenség soraiba a végső győzelem érdekében, és a múlt háborúját a jövőben, pontosabban a jelenben kell megvívnia… megvívnotok. Feláldozta magát, hogy a Ginzuishou használatának a képessége rátok szálljon, és itt a Földön együttes erővel legyőzhessétek Berylt és Metalliát.
- Csak a Hercegnőre… hiába voltam én az elsőszülött, a Ginzuishou anyáról lányára öröklődött, de… ez egy kicsit bonyolult. Szóval a Holdbéli Királyságban a Hercegnő rémálmai a köztünk lévő kötelék miatt sűrűsödtek, párhuzamosan azzal, ahogy én egyre több mindenre derítettem fényt a boszorkánymester terveivel kapcsolatban. A jelenben pedig szintén nekem köszönhetően álmodott Endymionról, a voltaképpen sosem létezett szerelemükről, hogy később össze tudja rakni a Ginzuishout. Selene királynő alaposan felkészített rá, hogy mit kell tennem a siker érdekében. Persze olyan részleteket nem osztott meg velem, hogy meg kell öletnem Nephrite-ot, bár… figyelmeztetett arra, hogy szörnyű sors vár rám a boszorkány markában, és minden erőmre szükség lesz, hogy képes legyek helyt állni. Azt is elárulta, hogy Berylnek mindenképpen azt kell hinnie, én mérem rá a végső csapást, ezért amikor kitaláltam, hogy Sailor Moon alakjában csalom csapdába Tuxedo Kament, valójában azt is akartam tesztelni, hogy tényleg a megtévesztésig hasonlítunk-e egymásra… Amellett fel akartam fedni az Álarcos kilétét Beryl és Metallia előtt, hogy lásd, mi is hőn szeretett uralkodóink valódi motivációja. És természetesen ki akartam csikarni egy halálos fenyegetést attól a mocskos ribanctól… Igazság szerint… az elejétől fogva átvertelek. Manipuláltalak. Dróton rángattalak. Elértem, hogy fontos legyek neked, hogy… ragaszkodj hozzám… – hajtotta le a fejét.
- Tudom… Azért tetted, hogy megments… hogy megmentsd Nephrite-ot… hogy megmentsd az egész világot… A jó ügy érdekében.
- Lehet, hogy… lett volna… más megoldás – motyogta, hangjában tömény bűntudattal.
- Nézz rám, drága Zoi-chan! – kivettem a kezéből a poharat, a sajátommal együtt az éjjeli szekrényre helyeztem, majd gyengéden az álla alá nyúltam. Álomszép arcán ezüstösen csillogó csíkokat húztak a szemeiből kibuggyanó könnycseppek. – Selene királynő egy végtelenül bölcs asszony volt. Amennyiben lett volna más megoldás… amennyiben lett volna jobb megoldás, gondolod, hogy nem osztotta volna meg veled? Ha azzal kapcsolatban nem vertél át, hogy szeretsz…
- Soha! – vágta rá hevesen.
- Akkor sohasem vertél át. Amikor meghoztam azt a döntést, hogy hátat fordítok a Sötétség Birodalmának, csakis miattad tettem. De a saját szabad akaratomból tettem. Csatlakozni viszont nem a szabad akaratomból csatlakoztam, tehát az egyedüli, aki átvert, manipulált és dróton rángatott, az Beryl volt. Te mindössze ellene fordítottad a saját fegyverét…
- Tényleg… tényleg így… gondolod? – hüppögött.
- Tényleg – jelentettem ki határozottan. – Figyelj, kicsim, sok rosszat el lehet mondani rólam, de a hazudozás sosem tartozott az erősségeim közé.
- Nem úgy, mint nekem… – dünnyögte.
- Továbbra is az a véleményem, hogy csodálatos vagy – hagytam figyelmen kívül a megjegyzését. – És nemcsak a szépséged lenyűgöző, hanem az a hihetetlen erő is, ami benned lakozik… Nem érdekel, hogy az any… hogy Selene királynő szerint egy holdbélit nem lehet megtörni; rajtad kívül egyébként sem próbálták irányítás alá vonni a Hold egyetlen szülöttét sem. Neked nem volt szükséged egy kézzel fogható tárgyra, egy létező kristályra ahhoz, hogy kiragadj bennünket a sötétségből… Saját Ginzuishoud van, ami a szívedben… a lelkedben lakozik…
- Kunzite-sama… még soha… – csuklott el a hangja – még soha… senki nem mondott nekem… ilyen szépet… – borult zokogva a nyakamba.
- Drágaságom – simítottam végig finoman gerince mentén. – Te vagy életem szerelme… a Hold gyönyörű hercege, aki begyógyította a sebeket a szívemen, és megmutatta nekem, mit jelent igazán szeretni. Hogy érdemes igazán szeretni. A nap minden egyes pillanatában ilyen szépeket… sőt még ennél szebbeket kellene mondanom, hogy bebizonyíthassam végre… hogy elhidd végre, mennyire mérhetetlenül szeretlek. Ha belelátnál a szívembe, tudnád, hogy nincs már benne… sötétség.
- Belelátok… – húzódott hátrébb, miközben a mellkasomra helyezte bal tenyerét. – Egy kicsi… egy nagyon kicsi még mindig van, és… mindig benne is marad, de én… én nem hagyom majd, hogy újra elborítson… – mosolyodott el szelíden, majd lassan feljebb csúsztatta a kezét, és megcirógatta az arcomat. – Szeretlek… – suttogta mélyen a szemembe nézve – mindazt, aki voltál… aki leszel… aki vagy… Most és mindörökké.
Karcsú ujjai a tarkómra siklottak, és hosszú évszázadoknak tűnt az a néhány pillanat, míg közelebb húzva magához össze nem érintette ajkainkat, lágy, gyengéd, sós könny ízű csókkal pecsételve meg, hogy sem a múlt emlékei, sem a jövő eseményei, sem a jelen árnyai nem választhatnak el bennünket soha… soha többé.
|
