Kiejtés: Laumountine - Lömontájn, amolyan franciásan (de hülyén néz ki így leírva)
XVI. fejezet
- Nephrite említette ugyan a legutolsó beszélgetésünkkor, hogy megmentették az életedet, de azzal már nem dicsekedett, hogy a szimpátiádat kinyilvánítandó rögtön le is hánytad – jegyeztem meg leheletfinom iróniával, így próbálva oldani a feszült hangulatot, és úgy vettem észre, mintha egy kicsit sikerült is volna.
Borzasztó volt belegondolni abba, hogy majdnem meggyalázták… nem mintha én nem azt tettem volna, mindössze… kevésbé voltam erőszakos…
- Ó, még ha csak őt hánytam volna le! – mosolyodott el halványan – Én viszont az apját, Laumountine herceget tiszteltem meg ezzel. Szerencsére nem haragudott meg rám. Aztán Nephrite letérdelt mellém, megkérdezte, jól vagyok-e, fel akart segíteni, miközben kislánynak nevezett. Sértetten rávágtam, hogy fiú vagyok, mire hirtelen nagyon undok lett. Míg oda nem értünk a kastélyukba, és kettesben nem maradtunk, gorombább volt, mint a legdurvább lópokróc. Amint Laumountine herceg eltűnt a közelünkből, rögtön barátságos hangnemre váltott, és bocsánatot kért a viselkedéséért. Elmesélte, hogy az apja nemrég sajnos rajtakapta az istállóban az egyik lovászfiúval szerszámpolírozás közben, és nagyon összeszidta, valamint kitagadással fenyegette, ezért azóta tartja a fiúkkal a három lépés távolságot, legalábbis látszólag. Nem igazán értettem, mi kivetnivalót találhat bárki is a szerszámpolírozásban, így vesztemre rákérdeztem, ő meg részletezte a dolgot. Sem előtte, sem utána nem voltam még olyan zavarban, mint akkor – nevetett fel. – Életemben először hallottam ilyesmiről. Látta is rajtam, és a szokásos kaján vigyorával megjegyezte: biztos a Holdról jöttem, hogy ilyen kis ártatlanka vagyok… Elmondtam, hogy mi történt velem, hogy honnan is jöttem valójában, mindenről beszámoltam neki, egyedül a boszorkányról hallgattam. Nem akartam úgy vádaskodni, hogy nem volt sem tanúm, sem semmiféle egyéb bizonyítékom, ráadásul úgy tűnt, a nyugat-európai hercegség szívében biztonságban vagyok előle. Közben én is hallottam Endymion hercegről, a seregéről, és egyszerűen éreztem, hogy csatlakoznom kell hozzá. Sejtettem, hogy ugyanaz a boszorkánymester mindkettőnk, sőt az egész Föld ellensége… Nephrite és az édesapja Endymion szövetségesei voltak, így megkértem őket, hogy képezzenek ki. Laumountine herceg kezdetben elég ellenséges volt velem, de miután rájött arra, hogy én és a kisfia nem akarunk semmit egymástól a barátságon kívül, nagyon kedvessé vált. Ő tanított meg többek között úgy káromkodni, mint a kocsisok. Még mindig a fülemben cseng a hangja, ahogy mondja: édes, drága gyermekem, nem is igazi férfi az, aki nem tud cifrán szitkozódni – kuncogott fel.
- Ha egyszer barkácsolok egy időgépet, most már tudom, hogy kinek fogom kimosni szappannal a száját – jegyeztem meg, mire elkomorodott. – Ugyan már, kicsim, csak viccelni próbáltam! Nem áll szándékomban időgépet fabrikálni, különben meg… lehet, hogy inkább hálát kellene rebegnem Nephrite apjának. Tudod, vannak bizonyos… helyzetek, amikor kifejezetten tetszik, hogy csúnyán beszélsz – kacsintottam.
- Kunzite-sama… lehet, hogy a történetem végére csakugyan úgy fogod érezni, hogy szívesen visszamennél az időben… Mondjuk azért, hogy bevégezd azt, amit annak a boszorkánynak… nem sikerült… – remegett meg a hangja.
- Zoisite! – szóltam rá szigorúan. – Nemrég mintha már figyelmeztettelek volna arra, hogy nem akarok ilyen butaságról még csak hallani sem! Szeretlek. Pont. Ezen a múltban történtek nem fognak tudni változtatni, maximum annyiban, hogy még ennél is jobban foglak szeretni, holott jelenleg úgy érzem, hogy ez lehetetlenség. Csodállak, hogy mindazok ellenére, amiken keresztülmentél, sosem adtad fel. Sem a küzdelmet, sem pedig önmagadat. Még akkor sem, amikor azt kellett mutatnod, hogy más vagy. Erre rajtad kívül egyetlen ember sem lett volna képes, éppen ezért…
- Ez ennél egy kicsit bonyolultabb… Na, mondtam én, hogy el fog még hangzani ez a mondat a számból! Szóval… hogy visszakanyarodjak a réges-régi eseményekhez, azt azért el kell áruljam, hogy a Nephrite-ról terjengő pletykák közel sem fedték ám a valóságot. Szegény csak az apja miatt híresztelte el, hogy minden nővel ágyba bújik, mert azt akarta, hogy az örege büszke legyen rá. Laumountine herceg ugyanis tényleg egy szoknyapecér volt, és ilyen magatartást várt el a kisfiától is. Szerintem a kardjába dőlt volna szerencsétlen, ha megtudta volna, miket művel Nephrite a háta mögött… engem használva alibinek – öntötte el halovány pír az arcát. – Még a nyugat-európai hercegségben töltött időszakomhoz tartozik egy dolog, amire majd csak később fogok visszatérni, amikor aktuális lesz. Ha elfelejteném, akkor emlékeztess rá, légy szíves! Rendben?
- Rendben – bólintottam.
- Miután Nephrite apja megbékélt a jelenlétemmel, elkezdődött a kiképzésem. Az azonnal nyilvánvaló volt számunkra, hogy a fizikai erőmmel nem sokra fogok menni, tekintve, hogy szinte meg sem bírtam mozdítani a pallosokat, és még ha egész nap gyakorlatoztam volna, sem lett volna sohasem olyan testalkatom, mint Nephrite-nak. Laumountine herceg azt javasolta, hogy használjam inkább azt a pillekönnyű rövidkardot, amit az erdőben találtam, és amit magammal vittem a kastélyba. Emellett azt mondta, hogy a ruganyos, macskaszerű mozgásomban rejlő lehetőségeket kellene kiaknáznom, valamint a gyors, pontos találatokra törekednem, és nem ártana némi színészi képességet sem elsajátítanom. Rengeteget köszönhetek neki és Nephrite-nak, ha ők nincsenek, akkor talán sohasem sikerül vi… va…vagyis eljutom a Holdbéli Királyságba. Majdnem eltelt már két év azóta a borzalmas éjszaka óta… a szüleim halála óta, amikor Endymion herceg magához hívatta Nephrite-ot. Kiderült, hogy az eddigi hiedelmeinkkel ellentétben a Holdon is van élet. Nephrite elmesélte, hogy a Föld hercege kinevezte második testőrének, és hogy a következő teliholdkor égi kísérőnkre fog utazni. Emellett megosztotta velem azt az információt, hogy Endymion keres még valakit a közvetlen testőrségébe. A Hold úrnője, Selene királynő azt kérte ugyanis lányának jövendőbelijétől, hogy őt is négyen védelmezzék, akár a Holdhercegnőt a Senshi. Nephrite azt mondta, hogy amennyiben sikerül őt legyőznöm egy párviadalban, azonnal beajánl a hercegnek, és elintézi, hogy én legyek a negyedik, ezért Laumountine herceggel még intenzívebb edzésbe kezdtünk. Az összes többi mellett a leggyengébb terültemre koncentráltunk: a színlelésre. Megsúgta, hogy sem magának, sem a kisfiának, sem pedig senki másnak nem tűrne el tisztességtelen viselkedést a harctéren, de nekem bármit szabad, ami a cél érdekében szükséges. Egyrészt azért, mert érezte rajtam, hogy ez nem fogja eltorzítani a jellememet… a lelkemet, másrészt azért, mert úgy vélte, továbbra is túl törékeny alkatú vagyok ahhoz, hogy egy igazán erős ellenfél ellenében egyenes úton célt érjek. Ja, és azt is bevallotta, hogyha lány lennék, akkor elvenne feleségül, aztán becipelne az ágyába, majd vigyorogva hozzátette, hogy ezt fordítva szokta csinálni, csak házasodás nélkül. Komolyan, ha Nephrite-ról az mondtad, hogy egy szexuális ragadozó, akkor ötletem sincs, mi lett volna a véleményed az apjáról! Mindenesetre a barátomnak volt kitől tanulnia, annyi szent! – csillantak meg vidáman a szemei.
- Szerettél náluk lenni, igaz? – mosolyodtam el. A sok rossz dolgot követően végre valami jó is történt vele, amíg… amíg be nem léptem az életébe…
- Igen, nagyon. Tudod… bizonyára másként alakult volna minden, amennyiben más irányba vezérlik lépteimet a csillagok. Indulhattam volna északra, délre vagy keletre, de mivel a nyugati hercegségről hallottam a legtöbbet… a legtöbb jót, így hozzájuk fordultam segítségért és védelemért. A segítség és a védelem mellett pedig találtam egy barátot… egy testvért… és egy becsületes, bátor, igaz szívű férfit, aki a saját gyermekeként tekintett rám… Nem csoda, hogy Nephrite-ot nem volt annyira nehéz kiragadni a boszorkány bűvköréből, amibe… valószínűleg bele sem került volna, hogyha én… hogyha én nem vagyok… – sóhajtotta bánatosan. – Miután Selene királynő már eléggé megbízhatónak ítélte Nephrite-ot, megmutatták neki, hogyan lehet olyankor is utazni a Hold és a Föld között, amikor nincsen telihold. Ezután szinte minden nap meglátogatott, és alkalomról alkalomra egyre boldogabbnak látszott, mígnem bevallotta, hogy halálosan beleszeretett valakibe. Az édesapjának azt a mesét adta be, hogy az egyik senshi, a szépséges és okos Sailor Mercury csavarta el a fejét. Én ugyebár tudtam, hogy ez nem igaz, és nem nő az illető, hanem egy néha "bunkó seggfej"-ként viselkedő férfi… A tizenhatodik születésnapom betöltését követően Laumountine herceg elég felkészültnek látott arra, hogy megmérettessem magam, és a következő teliholdas éjszakára tűzte ki a párbaj időpontját. Nephrite megjelent Endymion társaságában, én pedig iszonyatosan bepánikoltam, amikor kiderült, hogy nem a barátom, hanem maga a Föld hercege lesz az ellenfelem. Legszívesebben elbujdostam volna, vagy olyan messzire rohantam volna, amennyire csak bírok, aztán ráébredtem, hogy nem adhatom fel harc nélkül. Amikor már ott álltunk egymással szemben… Nem tudom, honnan jött az ötlet, mindenesetre bevált. Féltérdre ereszkedtem előtte, és felajánlottam a kardomat. Amikor a pillantása a markolatra esett, és észrevette az addig még általam sem látott, ragyogóan világító félholdat, a párbajtól eltekintve nevezett ki harmadik testőrének… lefokozva ezzel Jadeite-ot. Aztán intett Nephrite-nak, hogy vegye át a helyét, én meg a sikeren felbuzdulva minden trükközés nélkül, tiszta küzdelemben arattam diadalt… először és utoljára. Néhány nappal később a Holdbéli Királyságban találtam magam, és valamilyen különös okból kifolyólag… a lelkem legmélyén… nagyon ismerősnek éreztem az utat. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy belecsöppentem egy háborúba, amibe… a saját létezésem miatt Nephrite-ot és téged is belerángattalak – futották el szemeit a könnyek.
- Édesem. A háborúba már akkor belecsöppentünk, amikor csatlakoztunk Endymion seregéhez – pislogtam rá értetlenül. – Nem te szegeztél fegyvert a szívünknek, hogy megtegyük, úgyhogy…
- Egy másfajta háborúról beszélek, ami… ennél sokkal bonyolultabb… Mikor először találkoztunk… mikor először megláttalak, tudtam, hogy miattad vagyok ott csak… azt nem tudtam, hogy pontosan milyen okból. Az ezüstös hajad, akár a holdfény… úgy vonzott… úgy vonz, mint a lepkét a fény… magába szippant, akár az örvény, és lenyűgöz, megigéz mindaz, ami vagy… maga az eleven titokzatosság. Ha sejtettem volna, hogy én vagyok a végzeted… sosem mentem volna oda.
- Drágaságom. Tisztában vagy te azzal, hogyan szoktalak néha emlegetni gondolatban?
- Ne… neem – rázta meg a fejét leírhatatlanul különös arckifejezéssel.
- Úgy, hogy te vagy az én gyönyörű végzetem… – suttogtam, miközben mélyen smaragd szemeibe néztem – és ezt akkor is így gondoltam, amikor annak idején, Beryl és Metallia legyőzésének napján azt hittem, hogy elárultál. Iszonyatosan éreztem magam azokban az évszázadoknak tűnő percekben… jéggé fagyott körülöttem a világ… de képtelen voltam arra, hogy akár csak egy kicsit is haragudjak rád. Utána pedig kiderült, hogy nem elárultál, hanem inkább kiragadtál a sötétségből…
- Amibe miattam kerültél bele – rebegte, hangjában tömény bűntudattal.
- Majd ha végighallgattam az egész történetedet a csattanóval együtt… Majd akkor én magam, felnőtt ember módjára eldöntöm, hogy valóban miattad kerültem-e bele – jelentettem ki határozottan. – Elég világosan beszéltem? – kérdeztem a szándékoltnál kicsit ingerültebben, mire megszeppenve bólintott. – Zoi-chan… nem vagyok rád mérges… pontosabban nem azért vagyok rád mérges, amit akkor tettél, vagy nem tettél, bármi is legyen az, hanem ezért a… szenvelgésért… ezért az önvádló nyavalygásért, amit most csinálsz… Bocsásd meg a nyerseségemet – simítottam meg vörösesszőke tincseit –, de akár hiszed, akár nem, a legkevésbé sem tölt el örömmel, ha szenvedni látlak. Többé már nem… sőt ezzel az önostorozó magatartásoddal nekem is szenvedést okozol. Amennyiben kínozni akarsz, akkor mondogasd csak továbbra is ezzel a világfájdalmas ábrázattal, hogy mennyire te vagy az oka mindennek. De aztán ne lepődj meg, inkább integess kecsesen és szépen, ha egyszer csak hirtelen megunom a nyafogást, kitárom az ablakot, és a mélybe vetem magam! Ennél a torokszorítóan depresszív hangulatnál komolyan mondom, még a halál is jobb lehet – pöcköltem meg mutatóujjammal az orrát szélesen vigyorogva. – Szóval felteszem ismételten a kérdést: elég világosan beszéltem?
- Ja. Elég világosan! – fordította el sértetten a fejét.
Nagyszerű! Ha már eret nem vágtunk magunkon, akkor legalább duzzogjunk egy sort, akár a meg nem értett tinik! Az önmarcangolás mellett ez a másik, amivel az őrületbe tud kergetni. Amennyiben az a célja, hogy szálanként tépkedjem ki a holdfényként vonzó, ezüstös hajamat, akkor…
Rám pillantott, aztán minden átmenet nélkül elnevette magát.
- Te most… te most… szórakozol velem? – hebegtem némileg idegesen. – Zoisite! – húztam össze szigorúan a szemöldökömet. – Nagyon jól tudod, hogy az ilyen viselkedéssel kihúzod nálam a gyufát!
- Ó, bocsánat… – kuncogott fel, szája elé kapva kezét. – De olyan hihetetlenül vicces vagy ilyenkor…
- Azt is ennyire viccesnek fogod találni, amikor a történeted befejezését követően visszatérünk erre? Készülj fel rá, hogy ezért alaposan és kőkeményen megbüntetlek! – fenyegettem meg félig komolyan, félig játékosan a mutatóujjammal.
- Oké! Remélem, nem teszed majd hozzá, hogy: "a Hold nevében" – kacarászott előre-hátra dülöngélve.
- Hogy micsoda? – bámultam rá döbbenten, és kezdtem tartani attól, hogy a sok rémes emlék felidézésének következtében elmentek nála otthonról.
- Semmi, semmi – legyintett. – És azt tudod már, hogyan fogsz… megbüntetni?
- Addig még kitalálom – dörmögtem.
- Mondjuk… elpaskolhatnád a formás kis popómat! – rebegtette meg a szempilláit.
- Amennyiben ezt szeretnéd… – dünnyögtem.
- Már alig várom! – váltott egy árnyalatnyival pirosabbra nevetéstől egyébként is kipirult arca. – Akkor gyorsan folytatom is. Jó?
Bólintottam, miközben átfutott az agyamon, hogy akár most is tarthattunk volna egy popópaskolásnyi szünetet. Nos… valóban nem vagyok jobb Nephrite-nál…
- Szóval, ha jól emlékszem, ott tartottam, hogy eljutottam végre a Holdbéli Királyságba, és találkoztunk. Láttam, hogy te és Nephrite hogyan néztek egymásra… vagyis inkább, hogyan nem néztek egymásra, és ha mégis, akkor majd felnyársalod a tekinteteddel. Ekkor még nem értettem az okát, különösen úgy, hogy kizárólag szinte jókat mesélt rólad: a nemes, büszke, erős és bátor férfiról, Endymion első testőréről, Arábia hercegéről. Tudtam, hogy valami nem stimmel… ahogy viselkedtél velem… ahogy bántál velem… nem illett bele abba a képbe, ami addigra kialakult bennem. Sejtettem, hogy Nephrite miatt van az egész, csak a pontos ok… az nem volt világos. Kétségbeesetten meg akartalak menteni, helyre akartalak hozni… megjavítani… és persze őt is. Közben igyekeztem kideríteni, mi történhetett köztetek, de sajnos későn álltak össze a dolgok. Talán kellett volna nekem is egy amolyan végtelen memória, mint Jadeite-nak… Akkor ugyanis már hamarabb észre vettem volna, hogy… Most kell visszakanyarodnom ahhoz a dologhoz, ami még a nyugat-európai hercegségbe kerülésem első évében történt, és amire mondtam, hogy emlékeztess, ha elfelejteném. Annak az évnek az őszén, a megmenekülésem után körülbelül fél évvel ünnepelte a dél-európai herceg egyetlen gyermeke a tizennyolcadik születésnapját, mely eseményre minket is meghívtak. Én inkább maradtam volna a kastélyban gyakorolni, de Nephrite annyira győzködött. Azt mondta, hogy az ő tizennyolcadik születésnapi tivornyája néhány személyre szabott furulyaszólóval remekül sikerült a télen, így végül csak velük mentem, mondván, szeretem a zenét. Aztán a kedves barátom felvilágosított, hogy nem konkrétan olyan furulyaszólóra gondolt… – csóválta meg a fejét szemforgatva. – A dél-európai herceg elkényeztetett gyermeke, Jadeite azért volt egyke, mert a testvérei mind meghaltak valami furcsa kórságban, a szülei pedig ezt követően igyekeztek mindenféle földi jóval elhalmozni megmaradt fiukat. Olybá tűnt számomra, mintha a szép szőkeség szívesen látná Nephrite-ot is az ajándékai között, mindössze egyetlen szalaggal átkötve, csakhogy mire közelebb kerülhettek volna egymáshoz, Jadeite-ot ágynak döntötte ugyanaz a nyavalya, amibe a testvérei belehaltak. A tünetek alapján felismertem a betegséget, és különféle gyógynövények segítségével sikerült nagy nehezen meggyógyítanom. A szüleim megtanítottak egy-két dologra a növényekkel és a betegségekkel kapcsolatban is. Jadeite állapota lassacskán javult, és mivel ezt követően senkinek sem volt kedve dorbézolni, így visszaindultunk a nyugat-európai hercegségbe. A további történések tükrében nem biztos, hogy meg kellett volna mentenem, de… az az igazság, hogy a lelkiismeretem akkor sem hagyta volna meghalni, ha ismertem volna a jövőt…
|
