IX. fejezet
Barátok vagy ellenségek
Először visszaalakította az automailjét, majd egy transzmutációval helyrepofozta a szalont, és már szinte várta a záporozó kérdéseket az alkímiával kapcsolatban, azonban némi elismerésjellegű pillantáson kívül egyéb reakciót nem kapott. Furcsállta ugyan, mert fordított esetben ő igencsak élénken érdeklődött volna, ám úgy volt vele, hogy ha nem firtatják, akkor magától nem kezd el beszélni; sőt, inkább ő fog faggatózni. Például erről az egész teleportáció-dologról, ami másodjára már tényleg nem volt annyira borzalmas, bár továbbra is úgy érezte, hogy soha nem fog, és nem is akar hozzászokni.
Vajon Envyt is ugyanúgy megviselné? Vagy meg se kottyanna neki? Valószínűbb az utóbbi. És már megint Envy. Annyi mindenre gondolhatna, annyi mindenki miatt aggódhatna, mégis csak az járt a fejében, hogy mi lehet vele.
- Zoisite… mit fog csinálni Envyvel? – puhatolózott, miután mindannyian helyet foglaltak, habár a kitört ablaküveg alapján sejtette, hogy nem sakkban mérik össze a tudásukat. Annak ellenére, hogy a fiú "feltámadt", bizonyára zokon vette a gyilkossági kísérletet.
- Életvezetési tanácsokat ad neki – röhögött fel Nephrite, aki időközben valóban átöltözött, mégpedig egy kanárisárga rövidnadrágba meg egy bugyirózsaszín, halálfejes pólóba, megspékelve egy nyuszis mamusszal, és Ed akárhányszor ránézett, mindannyiszor nevetni támadt kedve. Kunzite-sama azon kérdésére, hogy miért nem az egyenruháját vette fel, azt felelte, hogy azért, mert az kényelmetlen és viszket, ráadásul nem biztosít megfelelő szellőzést az intim részeinek.
Az ezüstfehér hajú férfi erre csak rezignáltan megcsóválta a fejét, ahogyan most is, majd egy hatalmasat sóhajtott.
- Ne legyél már ennyire idióta, Nephrite! – dörrent rá. – Nem akarod máshol rontani a levegőt?
- Nem – vágta rá vigyorogva. – Mert itt van kaja – csapott le egy sonkás szendvicsre.
- A konyhában is van kaja – jegyezte meg, de a másik mintha meg sem hallotta volna a burkolt célzást. – Egyél, Edward, különben ez a bélpoklos felzabálja előled az összeset! – fordult most felé egy alighanem kedvesnek szánt, ám továbbra is inkább riasztónak mondható mosollyal.
- Ed… – köszörülte meg a torkát – hívjatok Ednek – javasolta, és nem tudta volna megmagyarázni, miért is zavarja az Edward megszólítás.
- Rendben, Ed. Egyél! – mutatott nyomatékképp a tálcára. – Majd beszélgetünk utána – tette hozzá ellentmondást nem tűrő hangon, és tekintete azt sugallta, hogy fogytán a türelme.
Ed utálta, ha utasítgatták, most mégis szinte automatikusan engedelmeskedett, visszanyelve az ajkára toluló további szavakat. Rövidke élete során összefutott már jó néhány fura alakkal, ám sosem találkozott még senkivel, akinek a puszta pillantásától égnek meredt a tarkóján az összes szőrszál, és tisztában volt azzal, hogy ha akadékoskodni merészel, akkor a férfi még csak meg sem próbálja majd fenntartani a barátságosság látszatát.
Abból, hogy azok a kameráknak nevezett akármik Jadeite szerint jégtüskék miatt rongálódtak meg, arra következtetett, hogy Zoisite talán fagyalkimista lehet – egyelőre nem tudott mást elképzelni, így gondolatban ezzel a névvel illette az adottságot. Úgy vélte, a többiek sem kizárólag levitálni, teleportálni meg esetleg viccesen öltözködni tudnak.
Amíg azt hitte, Xingben vannak, nem aggasztotta túlzottan, hogy hogyan fog visszajutni Amestrisbe, elvégre a két ország között már kiépült a vasúti közlekedés; mindössze az utazás hosszadalmas mivolta jelenthetett volna problémát. Jelenleg viszont ötlete sem volt, mihez is kezdhetne. Pontosabban volt ötlete, de hamar elvetette, hogy erről az oldalról megnyitva a kaput próbáljon meg visszatérni. Merthogy mi van akkor, ha nem csak egyetlen "másik világ" létezik? Ha egy olyan helyre kerülne, ahol még az alkímia sem működik… vagy ahol nincsenek értelmes lények, csak mondjuk hüllőszerű fenevadak… vagy ahol mérgező a levegő, és alighogy átlépne abba a világba, rögtön meg is halna; azt a luxust pedig nem engedhette meg magának.
Az öccse egyedül van valahol a Központi Város alatt egy minden emberségét elvesztett nőszemély meg egy csapat homonculus társaságában – akik talán emberibbek a gazdájuknál –, és hiába adta elő olyan magabiztosan Envynek, hogy Al a Bölcsek Köveként képes vigyázni magára, a legkevésbé sem volt meggyőződve erről. Mindemellett ott lebegett a szeme előtt az a cél, amiért elindultak – hogy visszaszerezzék azt, amit az ő hibájából annak idején elveszítettek. Nem rohanhatott fejjel a falnak. Elhatározta, hogy amíg vendéglátói nem tanúsítanak ellenséges magatartást, addig ő is eszerint fog viszonyulni hozzájuk, és igyekszik róluk – meg a világukról – minél több információt gyűjteni, kideríteni, hogy mire szeretnék használni a Bölcsek Kövét valójában.
Ezen kívül ott motoszkált benne az a kérdés, hogy hogyan viselkedjen Envyvel; már amennyiben valaha is viszontlátja. Előtte állt a lehetőség, hogy testközelből – igazán konkrétan testközelből – tanulmányozzon egy homonculust, ráadásul pontosan azt a homonculust, akinek a testét képzeletben már jó párszor tanulmányozta, és legnagyobb meglepetésére nagyon úgy tűnt, hogy a másiknak sem lenne ellenére ez a bizonyos tanulmányozás. Na de mégiscsak Envyről van szó, aki a könyvek szerint egy szörnyeteg, valamint a saját tapasztalatai alapján is az – ezen nem volt mit szépíteni.
Az is tény azonban, hogy saját bevallása szerint közel négyszáz éves. Négyszáz! A maga csekélyke tizenhat évével fel sem bírta fogni, ez milyen rengeteg idő. Rengeteg. Vajon mi minden történhetett vele ez alatt? Vajon Dante manipulálta és vette rá arra, hogy embereket öljön? Vagy csinálta volna magától is? Az összes felelősség a nőt terheli, vagy a homonculusok ténylegesen gyilkolásra teremtettek? A mentségek keresése és az elvakult ítélkezés – valahol a kettő között lehet az igazság. Igazság. Tudni akarta, hogy mi az. Megismerni. És egyéni következtetéseket levonni.
Észre sem vette, hogy időközben az összes szendvicset behabzsolta, csak mikor a tálca felé nyúlva konstatálta, hogy az sajnos már üres. Gyorsan felhajtotta az üdítőt is, aminek az íze leginkább a baracklére emlékeztetett – mivel alighanem az volt –, majd felpillantva döbbent tekintetekkel találta magát szemközt.
- Oké, te nyertél! – emelte maga elé kezeit megadóan Nephrite egy széles vigyor kíséretében. – Még én sem tudok ilyen rövid idő alatt ekkora mennyiségű kaját elpusztítani.
- Tiszta szerencse – dünnyögte Kunzite-sama. – Kész anyagi csőd lenne… ha nem lennél milliárdos.
- Kérsz még? Szívesen hozok – ajánlkozott Jadeite.
- Nem… köszönöm… – dörgölte meg zavartan a tarkóját. – Most már beszélgethetünk? – kérdezte félig-meddig kijelentő hangsúllyal.
- Igen. Nos, a homonculus sorsa… – Az ezüstfehér hajú férfi hátradőlt a fotelban, és összefonta mellkasa előtt karjait. – A homonculus sorsa kizárólag azon múlik, hogy hajlik-e az együttműködésre. Felvázolom az opciókat: ha Zoisite-nak akár egy haja szála is meggörbül, Envy meghal. Ha a későbbiekben bármelyikünkre rátámad, vagy bárhogyan megpróbál nekünk ártani, meghal. Mindketten elég egyedi energiajellemzőkkel rendelkeztek, úgyhogy felesleges volna elszöknötök, mert a világ bármely pontján rátok találunk, és utána…
- Tippelhetek? Meghalunk.
- Úgy látom, érjük egymást. – A szürkéskék szempárban elégedett mosoly csillant. – Amíg nem adsz rá okot, nem fogunk bántani. Remélem, ez is egyértelmű és világos.
Ed bólintott.
- Nagyszerű. Elég későre jár, így amint Zoisite-ék visszajönnek, elkísérünk benneteket a szállásotokra, aztán a holnapi nap folyamán részletesen megvitatjuk, hogyan lehetünk kölcsönösen egymás segítségére.
- Kölcsönösen? – lepődött meg. Erre a legkevésbé sem számított.
- Pontosan. A Bölcsek Köve a ti világotokban van, és felfogtam, hogy nem áll szándékodban itt is készíteni egyet, nekünk viszont szükségünk van a kőre. Van mifelénk egy olyan mondás, miszerint: ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez; ergo…
- Az a baj… – vett egy mély levegőt, és habár nem volt benne biztos, hogy ezt egyáltalán el kéne-e árulnia, úgy érezte, őszinteséggel mehet a legtöbbre, elvégre az előbb is bevált. – Az a baj, hogy gőzöm sincs, hogyan juthatnánk át a saját világunkba. A kaput, amin keresztül érkeztünk, nem én nyitottam meg, és… kételkedem benne, hogy ugyanoda vinne vissza, mint ahonnan elindultunk.
- Nem probléma. Én meg ez az agyalágyult – mutatott Nephrite-ra, aki szemfogatva, széttárt kezekkel vonogatta a vállát, de nem úgy látszott, mintha különösebben megsértődött volna – majd megoldjuk a dolgot.
- Ez azt jelenti, hogy… képesek vagytok átjárót nyitni a… világaink között? – Alig akarta elhinni, hogy az események váratlanul ilyen szerencsés fordulatot vesznek.
- Én képes vagyok átjárót nyitni, ő meg megmondja, mikor csináljam, hogy a kívánt eredményt érjük el.
- Bezonyám! – bólogatott bőszen a nyuszis mamuszos. – A csillagok mindent tudnak…
- A… csillagok? – Ed most már egészen biztosra vette volna, hogy a fickó sültbolond, ha nem ennek ellenkezőjét olvasta volna le a másik kettő arcáról. Mégis hogyan tudhatnának bármit is a csillagok? – O…oké.
- Holnap erre is visszatérünk, azonban szeretném, ha Envy is hallaná, valamint Zoi-chan szintén kíváncsi arra, amit ti mesélhettek nekünk. Hogy hogyan működnek nálatok a dolgok, mi fán terem az alkímia, meg hogy egyáltalán mi a nyavalya az a homonculus. Nincs kedvem kétszer lefutni ugyanazokat a köröket. – Ed ekkor értette meg, hogy miért is nem kérdezősködtek a kis mutatványáról, illetve úgy alapjában véve semmiről, és jobban belegondolva teljesen logikusnak tűnt, habár egy kicsit sajnálta, hogy nem elégítheti ki azonnal a tudásszomját. – Egyelőre legyen elég annyi, hogy igyekszünk mindenre megtalálni a létező legtökéletesebb megoldást.
Ed elmélázva bámult maga elé, és továbbra sem tudta eldönteni, hogy ezek hárman – Zoisite-val együtt négyen – barátok vagy ellenségek, hogy jót akarnak-e vagy rosszat, hogy tényleg a szabadságuk elnyerése végett – a legkevésbé sem látszottak ugyanis rabnak – vágynak-e a Bölcsek Kövére, vagy valami más a céljuk vele. Vajon mit fognak szólni, miután közli velük, hogy a kő megszerzése még akkor sem lesz fáklyásmenet, ha sikerül átjutniuk az ő világukba?
Mert az egy dolog, hogy a Bölcsek Köve jelenleg Dante markában van, aki nemcsak tapasztalt alkimista – tán régebb óta létezik, mint maga Amestris –, de nem riad vissza a legaljasabb eszközök bevetésétől sem. Az meg egy másik dolog, hogy a kő Alphonse páncéljához kapcsolódott, így még annyira sem egyszerű a helyzet, mint egyébként lenne, ráadásul ők is igényt tartanak rá, hogy visszakaphassák az öccse testét, na és persze az ő elveszített végtagjait.
Valószínűleg nem fognak túlzottan örülni ennek a hírnek, és talán el kéne hallgatni előlük ezt az információt, csakhogy úgy nem találhatják meg a létező legtökéletesebb megoldást – már amennyiben Kunzite-sama igazat mondott, és tényleg azt akarják tenni, nem pedig csak átverni és kihasználni őket. Őt és Envyt. Naiv elképzelés lett volna azt hinni, hogy Envy majd nem hagyja magát kihasználni, hiszen évszázadokon keresztül azt tette. Ugyan mi változott volna egy másik világban?
- …barátok vagy ellenségek?
- Tessék? – kapta fel a fejét Kunzite-sama hangjára, aki ezek szerint pontosan azt öntötte szavakba, mint amiről ő is elmélkedett. Csak nem gondolatolvasók is egyben? Mert ez esetben nehéz lesz előlük bármit is eltitkolni.
- Azt kérdeztem, hogy te és a homonculus barátok vagytok vagy ellenségek.
- E… – Már-már rávágta, hogy ellenségek, aztán még időben módosított: – Envy nem igazán szokott barátkozni…
- Csak szexuális ajánlatokat tenni? – horkant föl Nephrite úgy, hogy az beillett egy elfojtott röhögésnek.
- Már megint zavarba fogod hozni – csóválta meg a fejét Kunzite-sama lemondóan, ő meg valóban kezdett zavarba jönni, főleg amint ráébredt, hogy ezek végighallgatták azt a beszélgetést. A teljes beszélgetést. Mi több, nemcsak hallottak, hanem láttak is mindent, és…
- Mi az, hogy már megint?! – csattant fel a szöszi, aki ez idáig nem túl sok vizet zavarva kísérte figyelemmel csevejüket, pontosabban inkább a mellette ülő férfi csupasz combját és lábszárát mustrálta elmélyülten.
- Semmi, semmi! – szabadkozott amaz, és most először suhant át az arcán valami félelemszerűség. – Igazán. Komolyan. Semmi.
- Na azért! – dohogta Jadeite. – Ha bármelyikre akár csak rá merészelsz nézni, kiskanállal kaparom ki a szemedet! Ja, és eldöntheted, hogy a mi világunkban vagy az övékben csináltatsz a farkad helyére fémprotézist!
- Én megmondtam – dünnyögte nem létező bajsza alatt Kunzite-sama rezignáltan.
Ed látóterébe beúszott a nyuszis mamusz, amely mintha még az orrát is mozgatta volna, fokozva a helyzet abszurditását, belőle pedig megállíthatatlanul kirobbant a nevetés. Annyira szürreális volt ez az egész szituáció, hogy ha nem tesztelte volna le nemrégiben, hogy nem álmodik, akkor biztos lett volna abban, hogy álmodik.
Átkerült a kapun keresztül egy alternatív valóságba egy homonculusszal egyetemben, akivel elméletileg ki nem állhatják egymást, gyakorlatilag viszont az első adandó alkalommal lesmárolta – ő meg leírhatatlanul élvezte azt a csókot. Aztán megtapasztalta, hogy a teleportálásnál alighanem egyik világban sem létezik felkavaróbb élmény, majd rövidesen kiderült, hogy egy fiú, akiről azt hitte, hogy meghalt, mégiscsak életben van.
Ráadásul az elmúlt körülbelül fél órában jó néhányszor emlékeztették arra – csak úgy a miheztartás végett –, hogy végeznek vele, amennyiben nem működik együtt; egy félhibbant pasas pucérra vetkőzött előtte, bebizonyítandó, hogy nem homonculus (meg azt is, hogy nem normális); találkozott valakivel, aki egyszerre tűnik hátborzongatóan veszélyesnek, mindemellett viszont tiszteletre méltónak és becsületesnek. És mindezt megkoronázandó létezik minimum egy ember – vagy emberszerű lény –, aki féltékenység terén köröket ver Envyre… ami voltaképpen lehetetlen.
Miután ezt így végigzongorázta magában, a nevetési inger csillapodását követően, a könnyeit törölgetve csakis arra tudott gondolni, hogy piszok szerencsésnek mondhatják majd magukat, amennyiben mindketten túlélik az egészet. Ezzel párhuzamosan pedig, habár sosem tartotta vallásosnak magát, azért fohászkodott, hogy a homonculusnak ne essen bántódása; és hiába próbált racionális magyarázatot találni, továbbra sem értette, hogy miért aggódik miatta – mindenesetre aggódott.
Amennyiben sejtette volna, hogy aggodalma nem is annyira alaptalan, alighanem azonnal Envy keresésére indult volna, egy fikarcnyit sem törődve azzal, hogy megszegi az együttműködés kimondatlan szabályait. Így azonban mindössze magában mantázta azt a kérdést, hogy: mi lehet vele; felváltva azon óhajával, hogy: csak ne történjen semmi baja. Hogyha megkínozták volna, sem lett volna képes megmondani az okát, de mindenképpen épségben, és minél hamarabb viszont akarta látni, hallani a gunyoros, egyben frappáns kis megjegyzéseit. Holott a mai napig nem igazán érezte magát mazochistának – de hát valamikor azt is el kellett kezdeni. |
