XV. fejezet
Zoisite feltérdelt, kivette a kezemből a poharat, a sajátjával együtt az éjjeli szekrényre helyezte, majd közelebb araszolt. Kellemesen meleg tenyereibe fogta arcomat, és lágyan elmosolyodott, miközben ragyogó smaragd szemeiből mérhetetlen szeretet sugárzott.
- Kunzite-sama… – nyomott forró csókot homlokomra – nagyon köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem – törölte le ujjbegyeivel könnyeimet. – Most, ha lehet ezt fokozni, még az eddigieknél is jobban… mélyebben szeretlek. Rengeteg olyan dolgot megértettem, ami eddig… nem egészen volt világos.
- Te tudtad… – suttogtam, és valahogy nem is igazán döbbentem meg. – Tudtál rólam és Nephrite-ról… A kis célozgatásaid, de… Miért nem mondtad el? Mert azt akartad, hogy… mi magunk jöjjünk rá az igazságra – adtam meg a választ saját kérdésemre.
- Igen – bólintott. – Valójában… nekem is rengeteg mondanivalóm lenne, azonban mindjárt éjfél, te meg mostanában alig alszol, úgyhogy… Mit szólnál, ha áttennénk az egészet holnapra?
- Rendben – bámultam pár percig meredten az órámat, és amint a nagymutató átlépett a tizenkettes szám fölött, kedvesemre pillantottam. – Már holnap van, vagyis ma… vagyis a tegnaphoz képest… mindegy – legyintettem. – Hallgatlak!
- Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor én is elmesélem életem történetét, de figyelmeztetlek, hogy nagyon… nagyon-nagyon hosszú lesz, és… alapjaiban fogja megváltoztatni mindazt, amit eddig tudtál, vagy tudni véltél rólam…
- Drága Zoi-chan, időm, mint tenger – mosolyodtam el szeretetteljesen –, és nem hiszem, hogy valaha is megváltozna rólad az a véleményem, hogy te vagy a legcsodálatosabb ember az egész világon.
- Ez ennél egy kicsit bonyolultabb – sóhajtotta, majd utántöltötte a poharakat, és úgy láttam, mintha véletlenül vagy szándékosan a sajátját nyújtotta volna át az enyém helyett. Aztán visszakuckózott a párnák közé, és néhány hosszú percig elmerengett. – Nos… gondolom tisztában vagy azzal, hogy amit a Sötétség Birodalmának megsemmisülése után közöltünk veled, az nem teljes mértékben fedi a valóságot, inkább úgy mondanám, hogy… részigazságok halmaza némi körítéssel. Már az elején úgy terveztem, hogy nem engedlek… nem engedhetlek át a Ginzuishou hatalmának, amit persze Nephrite-nak nem árultam el, mert túlontúl hosszadalmas lett volna elmagyarázni. Szóval nem a legutolsó pillanatban döntöttem másként, és nem is a Holdhercegnő miatt, vagyis… csak részben miatta. Nephrite meg én alaposan átbeszéltük, mit fogunk neked mondani, annak tudatában, hogy soha nem fognak visszatérni az emlékeid. Pontosabban ezt csak én tudtam. Nem gondoltam volna, hogy Usagi-chan magába olvasztja a Ginzuishou egy részét, vagy talán az egészét, amivel vissza…
- Lehet, hogy Jadeite-nak is tudna segíteni – ütött szöget a fejemben egy gondolat. – Ha visszakapná a memóriáját, akkor…
- Nem vagyok arról száz százalékig meggyőződve, hogy ez annyira jó ötlet lenne, különösen azt figyelembe véve, hogy a jelenlegi problémájáért alighanem maga a Ginzuishou a felelős. Ha megmaradna ez a… rendellenessége, és mellé megkapná a múltbéli emlékeit is… rövid időn belül a zárt osztályra kerülne.
- Azt mondtad, hogy a Ginzuishout nem lehet ártó szándékkal használni. Vagy ez sem igaz? – húztam fel a szemöldökömet.
- Ez ennél egy kicsit bonyolultabb… Hú, basszus, hányszor fogom én ezt ma még elmondani! – törölte meg teátrális mozdulattal a homlokát. – Szóval… Sosem gondoltál még bele abba, hogy Jadeite miért nem akart emlékezni?
- Ezt most komolyan kérdezed? – pislogtam rá nagy szemeket meresztve, mire bólintott. – Nem kifejezetten foglalkoztatott – vontam meg a vállamat.
- Ötleted azért csak van…
- Hát… nem lehetett neki kellemes, hogy folyton kudarcot vallott, és ezért Beryl királynő állandóan vegzálta. Aztán ugye elütötte egy saját maga által megbuherált repülőgép, majd jött az Örök Álom… Persze lehet, hogy csak a szex volt rossz – jegyeztem meg kaján mosollyal. – Mondjuk a partner ismeretében ez meglehetősen… elképzelhetetlen…
- Pff… Hihetetlen vagy! – pirult el halványan. – Komoly témákról beszélgetünk, neked meg ilyenkor is csak a szexen jár az agyad! – dohogta.
- Hé! A szex szerintem elég komoly téma – vigyorodtam el szélesen, mire megvillantak a szemei. – Na jó, már be is fogtam! – emeltem fel a kezeimet védekezően, továbbra is vigyorogva.
- A végére minden ki fog derülni, de azt azért elárulom, hogy egyik tipped sem volt helyes. Nem, a legutolsó sem… – csóválta meg a fejét rosszallóan. – Nos… a tieddel ellentétben nekem majdnem tizennégy éves koromig tündérmesébe illő életem volt. Valahol a mai Franciaország és Németország határán, az akkori nyugat-európai hercegség peremvidékén éldegéltünk békességben a szüleimmel egy, a világtól szinte teljesen elzárt helyen. Anya és apa nagyon szerettek engem, és még a széltől is óvtak. Nem mehettem túl messzire az otthonunktól, azt pedig egyenesen megtiltották, hogy más emberekkel is szóba álljak. Mondjuk, csak elvétve láttam másokat a környéken, és eleinte nem is volt nehéz betartani a szüleim kérését, de ahogy cseperedtem, egyre magányosabbnak és kíváncsibbnak éreztem magam. A kiscicám, Apollón jelentette a családomon kívül az egyedüli társaságot, pontosabban igazából… őt is a családom részének tartottam. Nagyon különleges macska volt, gyönyörű, selymes, rézvörös bundával, és egy fura alakú, világos folttal a homlokán.
- Beszélt is? – csúszott ki a számon a kérdés. Élénken élt ugyanis az emlékezetemben az a megdöbbentő jelenet, amikor holdbéli követeink a szemem előtt változtak át macskává.
- Beszélni? Nem, beszélni nem beszélt, de nagyon okosan tudott hallgatni… Szóval már a tél végén jártunk, nem sokkal a tizennegyedik születésnapom előtt, amikor egy szép napon győzött a kíváncsiság, és teljesen egyedül elszöktem a legközelebbi faluba, ahol éppen hatalmas vásárt tartottak. Úgy gondoltam, simán elvegyülök a tömegben, és a rengeteg idegen között senkinek nem fog feltűnni, hogy én sem vagyok odavaló. Nagyon izgalmas kaland volt, az emberek kedvesen viselkedtek velem, és bár semmiféle fizetőeszköz nem volt nálam, mégis egy rakat vásárfiával tértem vissza az otthonunkba. A legtöbb árus megajándékozott valamivel a lenyűgöző szépségem miatt, aminek addig egyáltalán nem voltam tudatában. Mármint anyukám rengetegszer mondta nekem, hogy gyönyörű vagyok, de nem gondoltam volna, hogy ezt mások is így fogják látni. Igazság szerint azt hittem, a csúfságom miatt rejtegetnek ennyire a világ szeme elől… Amikor hazaértem, és a szüleim meglátták a nálam lévő dolgokat, iszonyatosan mérgesek lettek. Apa azelőtt soha még csak meg sem emelte a hangját, de akkor teljesen kikelt magából, üvöltözött velem, ostobának, hülyének, meg mindenféle idiótának elhordott, majdnem meg is ütött, anya pedig eközben kétségbeesetten zokogott, miközben azt hajtogatta, hogy mindennek vége, és valami boszorkányt is emlegetett. Fel nem tudtam fogni, miért akadtak ki ennyire, hiszen semmi baj nem történt, épségben megúsztam az emberekkel való találkozást. Mikor már azt hitték, hogy elaludtam, tanácskozni kezdtek, hogy hogyan tovább, és a megbeszéléshez egy különös, rézvörös hajú férfi is csatlakozott, akinek egy félhold alakú jel volt a homlokán. A férfi azt javasolta anyáéknak, hogy egyelőre ne hagyjuk el az otthonunkat, és emlékeztette őket az erőtérre, ami a mágia számára átláthatatlan, majd távozott. Nemsokára a kiscicám odagömbölyödött mellém, én pedig elaludtam. Több mint egy hétig nem történt semmi, minden a megszokott kerékvágásban ment tovább. Úgy tűnt, apáék megbékéltek, és már-már el is felejtettem a kis incidenst, amikor elérkezett életem egyik… legborzalmasabb éjszakája… – nyelt egy nagyot. – Kiáltozásra ébredtem, puffanásokat hallottam a tető felől, és perceken belül lángba borult körülöttem a… világom. Mindent… az egész addigi életemet… felemésztette a tűz… – rázkódott meg a visszafojtott zokogástól – és az én hibám…
- Hogy lett volna már a te hibád? A szüleidnek…
- A szüleim… nyomatékosan felhívták a figyelmemet arra, hogy ne menjek az emberek közelébe, hogy ne távolodjak el messzire a házunktól, de én… nem hallgattam rájuk – suttogta bűnbánóan.
- Drágaságom! El kellett volna mondaniuk az okát, nem gondolod?
- Én…
- Figyelj, kicsim! Hozzászoktam már ahhoz, hogy hajlamos vagy mindenért magadat okolni, azonban most felnőtt emberek ostoba döntése miatt…
- Nem voltak ostobák! – vágta rá ingerülten.
- Mondtam én ilyesmit? De az, hogy nem avattak be téged semmibe, csak minden indoklás nélkül tiltottak, nem volt épp egy korszakalkotó ötlet…
- Vagy pont, hogy az volt… – sóhajtotta fájdalmasan. – Korszakalkotó… – meredt révetegen maga elé.
- Tehát ott hagytam abba – szedte össze magát pár perc elteltével, aprókat kortyolva a borból –, hogy lángok martalékává vált az életem… Apa valahonnan előkapott egy hatalmas pallost, kirontott a házból, és soha… soha többé nem láttam. Anya, törékenységét meghazudtolva, félrehúzott egy nagy, nehéz ládát, ami alatt egy csapóajtó rejtőzött. Felnyitotta, megcsókolta a homlokomat, azt mondta, hogy nagyon vigyázzak magamra, és hogy nagyon szeret, aztán belelökött a sötétségbe. Utánam hajította a kiscicámat, majd lecsukta az ajtót, és hallottam, amint visszatolja a ládát. Anyával sem találkoztam már soha… soha többé… Koromfekete volt körülöttem minden, az orrom hegyéig sem láttam, és egy addig még ismeretlen érzés szorította össze szívemet: a rettegés. Amennyiben mindez nem lett volna elegendő, Apollón homlokán világítani kezdett a folt, és közel álltam hozzá, hogy ájultan essek össze, amikor intett a fejével, hogy kövessem. Ha még meg is szólalt volna, biztos ott halok meg… Rohantunk keresztül az alagúton, akár az űzött vad, és meg sem álltunk, míg ki nem értünk a végére. Szúrt a szívem, alig kaptam levegőt, és azt hittem, ott pusztulok. Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy kilométereket fussak. Leheveredtem a földre, és egy tapodtat sem voltam hajlandó mozdulni, hiába bökdösött Apollón az orrával. A csillagokat sötét, nem eviláginak tűnő fellegek homályosították el, sosem láttam még ehhez hasonlót, ráadásul újhold lévén a Hold ezüstös fénye sem törhette át a sötétséget. Az a baljós érzés, ami ennek kapcsán a hatalmába kerített, vett rá végül arra, hogy mégis felkeljek, és elinduljak valamerre… akármerre. Napokig bolyongtunk az erdőben, bogyókat és gyökereket ettem meg nyers tojást. Tudtam volna tüzet gyújtani, a szüleim mintha csak előre sejtették volna, felkészítettek a szabadban való túlélésre, de nem akartam felhívni magunkra a figyelmet. Valahogyan mégis ránk találtak…
Megnedvesítette ajkait a borral, majd összébb húzta magát, és látszott rajta, hogy mennyire felkavarják a felidézett, borzalmas emlékek.
- Zoi-chan… – simítottam végig libabőrös alkarján – nem muszáj most folytatnod, ha nem szeretnéd. Elég sok ideje várok arra, hogy végighallgathassalak. Egy nap ide vagy oda már igazán nem számít.
- Nem, Kunzite-sama – rázta meg határozottan a fejét. – Ha már egyszer elkezdtem, be is fogom fejezni. Épp itt az ideje, hogy megtudd, miért alakult úgy az életed, ahogy – suhant át az arcán egy fájdalmas félmosoly. – Szóval… az üldözőink… vagy talán egy másik csapat valahogyan, valamiért… Homlokon vágtak egy kard markolatával, és mielőtt még elvesztettem volna az eszméletemet, láttam, amint egy rézvörös hajú férfi a támadóim közé veti magát. Ő beszélgetett azon az éjszakán a "hogyan tovább"-ról a szüleimmel… Mikor magamhoz tértem, holttestek hevertek körülöttem, egészen pontosan fél tucat állig felfegyverzett férfi. Megnéztem, hátha tudok valamelyikükön segíteni, de már sajnos egyik sem élt.
- Meg akartak ölni, te meg segíteni akartál volna rajtuk… Igazából… miért is nem lepődöm meg ezen?
Azt már nem árultam el neki, mert nem akartam sokkolni, hogy én is ellenőriztem volna, élnek-e még, aztán az esetleges túlélőket villámgyorsan megszabadítottam volna a szenvedéseiktől.
- Ők nem tehettek semmiről. Parancsot teljesítettek… bár ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy kinek a parancsát teljesítik, mint ahogy arról sem miért akarhat bárki is egyáltalán meggyilkoltatni… Apollónt hívogattam egyre elkeseredettebben, és csak arra tudtam gondolni, hogy talán meglógott a nagy kavarodásban, mígnem… egy fa tövében… rábukkantam. Több sebből vérzett, engem pedig elöntött az iszonyat, hogy hogyan lehet képes valaki ilyen kegyetlenül elbánni egy védtelen kis állattal… Az ölembe vettem. Csak nézett rám zöld szemeivel, tekintetében a halál árnyéka mellett ezernyi szó csillant, és komolyan úgy éreztem, mintha mondani akart volna valamit, aztán… kilehelte a lelkét. Ezt követően sem őt, sem a titokzatos, rézvörös hajú férfit nem láttam soha… soha többé, és csak később derült ki számomra, hogy ki is volt ő valójában. Perceken… órákon… napokon keresztül sirattam az utolsó családtagomat… nem tudom, mennyi idő telhetett el… végül a két kezemmel kiástam végső nyughelyét. Használhattam volna valamelyik katona kardját, de… nem éreztem méltónak sem hozzá, sem magamhoz, hogy a gyilkosai fegyverével állítsak neki emléket. Addig kutakodtam, míg nem találtam a környéken egy vadrózsabokrot, amelyről letörtem néhány ágat, és a sírja köré ültettem. Mindenemet elvesztettem szinte egy szemvillanás alatt, a világom összeomlott és romokban hevert körülöttem, és arra gondoltam, hogy talán… talán jobb lett volna, ha az, aki ennyire meg akar szabadulni tőlem, sikerrel járt volna.
- Tiszta szerencse, hogy nem járt sikerrel… – dünnyögtem.
- Nem biztos, hogy ezt a legvégén is így fogod érezni – mondta szomorkásan, én pedig nem értettem, hogy miért mond ismét ilyesmit. – Tehát… – vett egy mély levegőt – annál a résznél jártam, hogy éppen összeomlott körülöttem a világ. Lekuporodtam az alá a fa alá, amely alatt Apollónt megtaláltam, és vártam, hogy engem is elragadjon a halál egészen addig, míg el nem jött az éjszaka, és a növekvő Hold fénye másfajta gondolatokat nem ébresztett szívemben. Akárha az ezüstös sugarak azt sugallták volna, hogy ha ennyire rejtegettek a szüleim… ha valaki tényleg ennyire kétségbeesetten meg akar szabadulni tőlem, akkor annak oka kell legyen. Elhatároztam, hogy juszt sem fogom megadni az illetőnek azt az örömet, hogy küzdelem nélkül feladom. Ekkor megcsillant valami közvetlenül előttem, és amikor odanyúltam, egy rövidkard smaragdberakásos markolatát tapintottam. Nem is értettem, hogyan kerülhette el a figyelmemet… A kardot szorongatva szunyókáltam egy keveset, aztán útnak indultam arrafelé, amerre a nyugat-európai herceg várkastélyát sejtettem, miközben nagyon reménykedtem abban, hogy nem ő akar megöletni. Mondjuk, a szüleim azt mesélték a hercegről, hogy becsületes és barátságos ember amellett, hogy nagy szoknyapecér… igaz, ez utóbbi kifejezést akkor nem igazán értettem, ők meg nem magyarázták el… Magányosan kóboroltam napokon át, mígnem ismét megtámadtak, ekkor már egy tucatnyian, és hiába volt fegyverem, nem sokra mentem ellenük. Az egyiküket sikerült ugyan megsebesítenem, ám szinte azonnal ki is ütötték a kezemből a kardot, és a sebesült illető felbőszülten azt üvöltötte, hogy mielőtt keresztüldöfne, azelőtt egy kicsit még… elszórakoznak velem… elvégre a boszorkány nem adott konkrét utasítást arra, hogy milyen állapotban küldjenek át a másvilágra. Szóval legalább kiderült végre, hogy valami boszorkány akar megöletni, valószínűleg az, akit anya emlegetett. Ez azonban majdhogynem lényegtelenné is vált számomra, amikor a férfi durván a földre taszított, aztán… aztán… rám mászott. Azt hittem, menten elhányom magam, amikor… végignyalta az arcomat… Még most is szinte érezni vélem azt az orrfacsaró bűzt, ami áradt belőle… A társai először hangosan röhögtek, majd úgy hallottam, mintha inkább hörögnének. A férfi egy kicsit hátrébb húzódott, a következő pillanatban pedig valami furcsán gurgulázó hangot hallatott. Meleg, fémesen sós ízű folyadék fröccsent a számba és az arcomra, aztán valaki lerántotta rólam a nehéz testet… én meg hálám jeléül beterítettem megmentőm térdig érő csizmaszárát gyomrom tartalmával…
|
