VIII. fejezet
Emberek… többé-kevésbé…
Akárha egy valószerűtlenül aprócska tű annál is keskenyebb fokán húzták volna keresztül, és mikor végre újból szilárd talajt érzett lábai alatt, első gondolatként az cikázott át az agyán, mekkora szerencse, hogy végül nem jutott el az evésig, mert most minden falatot viszontlátott volna. Már amennyiben látott volna egyáltalán bármit is. Lehunyt szemhéjai mögött ugyanis szürkés-feketés, homályos foltkarikák ugráltak, egy cseppet sem enyhítve gyomra kavargásán, és olyannyira szédült, hogy ha valaki nem ültette volna le valamire – gyaníthatóan egy székre –, akkor kétségkívül végigvágódott volna a padlón.
- Lehet, hogy ez nem volt túl jó ötlet – állapította meg egy ismeretlen, viszonylag mély férfihang. – Mondom én, hogy a lépcsőzés sokkal biztonságosabb.
- Ne izgulj, túléli – jelentette ki Kunzite-sama közönyösen; Ed legalábbis biztosra vette, hogy őt hallotta. – Az emberi testet úgy általában megviseli a teleportálás, különösen eleinte, mikor még nincsen hozzászokva. Idővel majd megszokja ő is. – Megszokni? Ezt? Soha a büdös életben! – Persze csak ha hajlandó lesz velünk együttműködni. Máskülönben sajnos meg kell ölnünk – tette hozzá a sajnálat legcsekélyebb jele nélkül.
- Kár lenne érte, olyan kis helyeske.
- Hé! Nem zavar, hogy én is itt vagyok?! – csatlakozott a beszélgetéshez felháborodva egy harmadik férfi.
- Ugyan már, Jade, csak egy ártatlan megjegyzés volt – szabadkozott az, aki helyeskének titulálta.
- Ártatlan… hogyne! – dohogta a másik.
Ekkor jutott el a tudatáig – a rosszulléte már majdhogynem elmúlt –, hogy ezek hárman meg akarják ölni, hogyha nem működik együtt, és habár sejtelme sem volt arról, miféle együttműködést várnak tőle, abban nem kételkedett, hogy habozás nélkül beváltják a fenyegetésüket. Talán azt hiszik, hogy neki is köze van Zoisite halálához? És vajon mit csinálhattak a homonculusszal? A fenébe is, miért kellett egyből gyilkolásznia? Hogyan keverhette mindkettejüket ekkora slamasztikába?!
Mielőtt még igazán feldühödött volna emiatt, ráébredt, hogy már akkor belekeveredtek abba a bizonyos slamasztikába, amikor átjöttek a kapun. A másik – a maga sajátságos módszereivel ugyan, de csak – meg akarta védeni, mely gondolat roppantul furcsa érzéseket ébresztett benne.
- Envy… – sóhajtotta önkéntelenül, majd kipattantak a szemei. – Hol van? Mit tettetek vele?
Nem is értette, minek aggódik érte. Pont érte. Hiszen tud magára vigyázni, kis híján elpusztíthatatlan, és különben is… Na de mi van akkor, ha ez a világ még egy homonculus számára is veszélyes?
- Nyugalom. Nem tettünk vele semmit. Még. Nézz oda, és magad is meggyőződhetsz róla!
Ed az ezüstfehér hajú férfi által mutatott irányba fordította fejét, és hirtelen képtelen volt eldönteni, mi döbbenti, illetve rémiszti meg jobban. Az, hogy, akárcsak valamiféle fura, nem eviláginak ható szemeken keresztül a szalont látja – ahol nemrégiben még ő is tartózkodott –, valamint a hozzá hasonlóan megrökönyödve bámuló homonculust; vagy az, hogy Zoisite, akinek elméletileg halottnak kellene lennie, gyakorlatilag igencsak élőnek tűnve szintén ott van vele. Envy azt állította – és kizárt, hogy hazudott volna –, hogy a fiú, neki köszönhetően egy kupac hamuvá vált, majd elpárolgott. Ezek szerint viszont valahogyan föltámadt a hamvaiból. Vagy ő is egy homonculus, aki nem vízzé változtatja a testét, mint Sloth, hanem légneművé. Meg képes levitálni. Meg teleportálni. Meg a franc se tudja, hogy még mire…
Elhatározta, hogy most már, ha törik, ha szakad, de megérdeklődi ezektől a nem éppen hétköznapi fickóktól – a barna hajú a rikító narancssárga fürdőköntösében kifejezetten érdekes látványt nyújtott –, hogy kicsodák, és voltaképpen mit is akarnak tőle; aztán egy esetleges nem tetsző válasz esetén alkímiát használva megpróbál elmenekülni, csakhogy… Csakhogy ebben a pillanatban a furcsa szemek jelentős hányada kihunyt, elsötétedett, Kunzite-sama pedig halkan káromkodott egyet.
- Mi… mi történt? – Ed tétován keresgélte a szavakat, és nem mert volna mérget venni arra, hogy jó ötlet volt pont most kinyitnia a száját.
- Zoisite – morogta a férfi fejcsóválva. – Zoisite történt.
- Miért van olyan érzésem, hogy ezt nem beszéltétek meg? – kérdezte a fürdőköpenyes, sokkal inkább kijelentő hangsúllyal.
- Mert nem beszéltük meg. Jobban mondva nem ezt beszéltük meg… Jadeite! – fordult a szőke felé, miközben hangszíne az enyhén aggodalmasról minden átmenet nélkül parancsolóra váltott. – Nézz utána, mi a helyzet, aztán gyere vissza! Jelentést kérek!
A megszólított egy biccentést követően eltűnt, ő pedig úgy döntött, hogy a létszámcsökkenés apropóján faggatózik egy kicsit. Elvégre két lehetséges ellenfél esetén jobbak a kilátásai, mint hárommal szemben; habár nem volt biztos benne, hogy az idegenek ténylegesen ártani akarnának neki, amíg nem provokálja őket. A megölésére vonatkozó megjegyzést leszámítva nem mutattak fenyegető magatartást; igaz, ez is bőven elegendő volt ahhoz, hogy ne legyenek túlontúl szimpatikusak.
- Kik, vagy… mik vagytok ti, és… mit akarok tőlem? – tette fel az első, leglogikusabb kérdést. Persze az is érdekelte, hogy hol van pontosan, de az túl sok lett volna egyszerre. Az automailjét még mindig nem alakította vissza, így, mintegy védekezés gyanánt maga elé emelte pengévé transzmutált jobbját, és várta a reakciót.
- Te alkimista vagy, ugye? Mármint… valódi alkimista – húzta össze szemöldökét Kunzite-sama.
Ed bólintott – nem mintha lett volna bármiféle elképzelése arra vonatkozóan, hogy milyen lehet egy "nem valódi" alkimista.
- Nagyszerű. – Először látta a férfit mosolyogni, ez a mosoly azonban nemhogy barátságosabbá, inkább ijesztőbbé tette egész valóját. – Nálad van a Bölcsek Köve? Ha nem, akkor képes vagy csinálni egyet?
- A… a Bölcsek Köve? Ti is… homonculusok vagytok? – Talán tényleg azok, csak lényegesen fejlettebbek, mint az ő világukban; és így már érthető az is, honnan ismerte Zoisite az Uroborosz szimbólumot. Fejlettebb homonculusok… A hideg is kirázta a feltételezésre.
- Nem. Emberek vagyunk. Többé-kevésbé.
- Emberek… többé-kevésbé… Ez mit jelent konkrétan? És el is kéne hinnem?
- Nézd csak – szólalt meg a barna hajú, akinek a nevét továbbra sem tudta –, nincs rajtam olyan tetkó, mint a haverodon! Elég bizonyíték? – Mielőtt még tiltakozhatott, vagy akár csak kettőt pislanthatott volna, a férfi egyszerűen kibújt a köntöséből, ami alatt… Bassza meg! Ami alatt nem viselt semmit. Ed érezte, amint arca lángvörösre gyúl, és nagyon gyorsan szeretett volna nagyon mélyre elsüllyedni a székével együtt, miközben már-már visszasírta Envy társaságát. Szorosan behunyta szemeit, majd a biztonság kedvéért a kezével is eltakarta őket, és meglehetősen nehezen tért napirendre afölött, hogy egy vadidegen fickó mindenféle szégyenérzet nélkül pucérra vetkőzött előtte. Uroborosz tetoválás viszont valóban nem volt a testén.
- Öltözz már fel, Nephrite! Zavarba hozod a szerencsétlent. – Kunzite-sama határozott utasítása most megváltásként hatott. – Ráadásul, ha Jadeite tudomást szerez arról, hogy gátlástalanul mutogatod magad, neked is szükséged lesz egy olyan fémprotézisre, mint a kölyöknek, csak nem a karod, hanem egy egészen más testrészed helyett…
Alighogy Nephrite visszavette a köntösét, a semmiből felbukkant az emlegetett szöszi, közvetlenül Ed mellett, és lazán megveregette a vállát, mire ő ültében ugrott egy hatalmasat, aztán felé fordulva, reflexből kis híján combon szúrta. A férfi széles vigyora döbbent grimasszá torzult, miközben elsápadva vizsgálgatta a nadrágján keletkezett hasadást. Ed hirtelen képtelen volt eldönteni, hogy bocsánatot kérjen tőle, vagy leüvöltse a haját, amiért ennyire idióta, de nem is kellett; Kunzite-sama ugyanis megelőzte:
- Te tényleg nem vagy normális, Jadeite – jegyezte meg rezignáltan. – Igazán közölhetted volna, hogy halálvágyad van, szívesen segítettem volna a problémádon. Mi a helyzet odalenn?
- A szalon… – A majdnem áldozat nyelt egyet, és üstökébe túrva, majd ruháján végigsimítva igyekezett összeszedni magát. – A szalonban nincs senki, sőt, a kastély környékéről is eltűntek. Az egyik ablak kitört, mintha valaki keresztülzuhant volna rajta, egy kamerát letéptek a helyéről, a többinek a vezetéke pedig megrongálódott… alighanem aprócska jégtüskék jóvoltából… Utánuk menjek? Megkeressem Zoi-chant?
- Nem. Nem kell – erősítette meg egy fejmozdulattal is kijelentését. – Egyértelműen jelezte, hogy nem kér a segítségünkből. A végén még azt hiszi, hogy pesztrálni szeretném. De ha bármi baja történik, az az izé… homonculus meghal – szűkültek össze résnyire szürkéskék szemei.
- Jaj, ne! – kiáltott fel gondolatban, és továbbra sem értette, hogy miért izgatja egyáltalán Envy sorsa, holott nemrég még ő maga akart végezni vele. – És én? Velem mik a szándékaitok?
- Attól függ, mit válaszolsz a kérdésemre a Bölcsek Kövéről. Eszedbe se jusson letagadni, hallottuk, miről beszéltetek. Nos? – fonta össze mellkasa előtt karjait.
- Létezik. A mi világunkban. – Ed értelmetlennek vélte a hazugságot, és egyébként is csak indokolt esetben élt vele.
- Értem. Képes lennél készíteni egyet itt is?
- Igen, képes – bólintott. – Csakhogy nem vagyok rá hajlandó, tegyetek velem bármit is.
- Értékelem az őszinteségedet, Edward Elric. Remélem, találunk valami megoldást, mert szükségünk van a kőre.
- Minek? Örök életet akartok? Világuralomra törtök?
- Egyik sem. Mindössze szabadok szeretnénk lenni.
- Szabadok?
- Pontosan. Gondolom, éhes vagy és fáradt.
- Éhes. Leginkább. – Ed gyomra a szó hallatán hatalmasat kordult.
- Rendben. Visszamegyünk a szalonba, ott kényelmesebb.
- Be kéne deszkázni a kitört ablakot – javasolta Jadeite –, aztán holnap kerítek valakit, aki megcsinálja.
- Nem kell – csúszott ki a száján –, úgy értem… alkímiával seperc alatt helyre tudom hozni.
- Nagyszerű. Akkor irány a szalon. Nephrite, te meg vegyél már fel valami normális ruhát, mert kiég a retinám ettől a színtől!
A fürdőköpenyes szemforgatva elvigyorodott, és elindult az ajtó felé, majd, mielőtt még Ed felvethette volna, hogy mehetnének ők is gyalog, Kunzite-sama közelebb lépett hozzá, és ismételten keresztülhúzta annak a bizonyos valószerűtlenül aprócska tűnek az annál is keskenyebb fokán.
*** [EdxEnvy] ***
Legalább annyira megdöbbentő volt látni önnön hasonmását, ahogy mással, és nem Kunzite-samával csókolózik, mint néhány perccel azelőtt végignézni kvázi a saját halálát ("Baszki, ez kinyírta egy vajkéssel a youmámat!"); habár hátborzongatóság tekintetében az utóbbi felé billent a mérleg nyelve. Bizonyosságot nyert, hogy Envy egy hidegvérű gyilkos, ami nem kifejezetten töltötte el megnyugvással; és hiába számított erre a végkimenetelre, mégis megrázta, figyelmeztetve egyben arra is, hogyha nem vigyáz, hogyha akárcsak egyetlen másodpercre elkalandozik a figyelme, ő is könnyen a youma sorsára juthat.
Túltéve magát a sokkhatáson inkább a szalonban zajló beszélgetésre koncentrált, igyekezvén minden egyes szót az emlékezetébe vésni, és mikor elhangzott az, amit addig is gyanított – miszerint: a jövevények hallottak már a Bölcsek Kövéről, mi több, a hollétéről is tudnak –, egyértelművé vált a számára, hogy tényleg nincs egyéb választása a kockáztatáson kívül. A kő a homonculus Mesterénél van – hogy egy másik világban, az már részletkérdés –, aki minden valószínűség szerint nagy hatalommal bír, és kizárólag Envy rendelkezik róla elegendő információval; mindenképpen rá kell tehát venni valahogyan az együttműködésre. Zoisite elég rafináltnak tartotta magát, hogy ezt sikeresen abszolválja – csupán a fizikai véleménycserét kell túlélnie, hogy áttérhessen a verbálisra. Mi sem egyszerűbb ennél…
Időközben néhány mondattal összefoglalta az alkímiával kapcsolatos ismereteit, amelyre a Gizuishou utáni kutakodása közben tett szert. Kitért a Bölcsek Kövére, valamint Kunzite-sama kérésére azt is megmagyarázta, miért feltételezett összefüggést az Uroborosz tetoválás és Envy mivolta között; ő pedig arra kérte a férfit, hogy próbáljon meg önmagához képest kedves lenni Edward Elrickel, nehogy elijessze vagy ellenük fordítsa a fiút. Továbbá megosztotta velük, hogy a pöttöm alkimista határozottan allergiás rá, ha a termete miatt froclizzák, úgyhogy lehetőség szerint ne piszkálják ilyesmivel, sőt, viselkedésügyileg úgy általában véve igyekezzenek a normalitás határain belül maradni. Nem volt száz százalékig meggyőződve arról, hogy ez a fogalom Nephrite-nak és Jadeite-nak is ugyanazt jelenti, mint amit neki.
Egy pillanatra megingatta ugyan az elhatározásában, amikor kiderült, hogy a homonculus sebezhetetlen, csakhogy ekkor már nem volt visszaút. Mihelyst Envy ecsetelni kezdte a gyilkosság részleteit, majd felvetette Edwardnak, hogy le kellene lépniük, Kunzite-sama elteleportált a fiúért, ő meg levette az élő közvetítésről a hangot, aztán lesétált a lépcsőn, vett egy mély levegőt, végül benyitott a szalonba.
A néma döbbenet, ami a homonculus arcára kiült, hűen tükrözte azt, ahogyan ő érezte volna magát a helyében.
- Te… Mi vagy te? – suttogta alig hallhatóan.
- Ember. Többé-kevésbé.
- Téged… nemrég már… megöltelek.
- Nos. Amint látod, nem végeztél túl jó munkát. – Zoisite, anélkül, hogy hozzáért volna, becsukta maga mögött az ajtót. Közelebb lépett, egészen az első ablak elé, és egy kihívónak szánt pillantással karba fonta mellkasa előtt kezeit. – Mi legyen? Próbálkozol még egyszer?
- Akárhányszor feltámadhatsz – sziszegte Envy –, mindannyiszor végzek veled!
- Feltámadni? – kuncogott. – Nem is rossz ötlet. Apropó, ha már feltámadás. Mielőtt egymásnak esnénk, mesélhetnél egy kicsit a Bölcsek Kövéről.
- Ho…honnan tudsz a kőről? – A csodálkozástól kissé elkerekedett ametiszt szempár mélyén mintha a félelem árnyéka is átsuhant volna; vagy mindössze ő szerette volna ezt hinni.
- Onnan – mutatott a sarkokba, valamint a mennyezet és a fal egyéb pontjaira fölszerelt kamerákra. – Láttunk és hallottunk benneteket azokon keresztül.
Envy elrugaszkodott a földről, majd egy kecses, lendületes, és legfőképpen villámgyors ugrást követően egy erőteljes mozdulattal leszakította az ajtóval szemközti kamerát; ő meg ezzel egy időben néhány jégtüske segítségével kiiktatta a maradékot.
- Ezt… ezt miért csináltad? – pislogott rá a másik értetlenül, miután észlelte tettét.
- Hogy ne rongáld a berendezést – vonta meg a vállát. – Nem te vagy a legpirosabb alma a homonculusok fáján. Igazam van?
- A legpirosabb alma? Ez meg hogy jön ide?
- Amolyan szólás arra vonatkozóan, hogy nem vagy valami okos. Úgy is mondhatnám, ostoba vagy. – Envy arca a kijelentés hatására dühös fintorba torzult. – Most már senki nem siethet a segítségedre, ha túlontúl bántani találnálak.
A homonculus egy ingerült morranást hallatott, egy akrobatikus szaltóval átszökkent az előtte lévő fotel támlája fölött, és szemmel alig követhető sebességgel támadásba lendült. Zoisite pontosan erre számított. Nem véletlenül provokálta. Lazán félreállt az útjából, és a másik mozgási energiáját kihasználva lábbal egy kicsit taszított rajta. Envy hangos üvegcsörömpöléssel kísért fájdalmas üvöltés közepette zúgott keresztül az ablakon. A szilánkok csúnyán összeszabdalták a testét és egyébként bájos arcát, túl nagy kárt azonban nem okoztak benne: a sérülései majdhogynem azonnal összeforrtak. Újabb rohamot indított volna – Zoisite ezt már nem várta meg.
Egyrészt nem szerette volna, ha tényleg kárt tesznek a kastélyban, másrészt azt sem akarta, hogy a többiek a zajok hallatán végül mégiscsak beavatkozzanak. Egyedül kellett legyőznie, hogy kivívja a tiszteletét – vagy valami hasonlót. Úgy döntött, máshol folytatják a küzdelmet. Megragadta Envy karját, és jobb ötlete nem lévén elteleportált vele oda, ahol megnyílt a kapu; oda, ahol rájuk találtak.
Arra viszont, ami eztán történt, a legkevésbé sem számított. Amint megérkeztek, rögtön elengedte a másikat, hogy tisztes távolságra húzódjon tőle, mielőtt az valóban belé vághatná a vajkést; ámde a homonculus, még ha szándékában állt volna, sem lett volna képes ilyesmire. Öklendezve térdre zuhant, kezét a szájára szorította, ujjai közül rubintvörös, vérszerű folyadék csorgott a hamuval borított talajra; ijesztően és szánni valón nézett ki, ahogy ametisztszín szemeiben színtiszta rémülettel próbálta csillapítani görcsös remegését.
Zoisite először azt hitte, ez csak valami átverés, valami csel – csakhogy nem az volt, ő pedig kezdett kétségbeesni, elvégre elsősorban nem megölni akarta.
Holtan ugyanis semmi, de semmi hasznát nem fogja venni. |
