XIV. fejezet
Miközben felfelé ballagtam a lépcsőn, ott motoszkált bennem az a gondolat, hogy talán nem lett volna szabad Nephrite-ot így elengednem, és még magam is meglepődtem azon, hogy valóban őszintén aggódom érte. Mindez azonban azonnal háttérbe szorult, amint kinyitottam az ajtót, és beléptem a lakásba. Néhány pillanatig még a szívverésem is kihagyott a látványtól.
Az egykori Shitennou szőkesége a hátán hevert a szőnyegen – remélhetőleg csak – eszméletlenül, körülbelül félúton az étkező és a nappaliban lévő kanapé között, kedvesem pedig a lábainál fogva igyekezett arrébb vonszolni több, de inkább kevesebb sikerrel.
A biztonság kedvéért azért végigzongoráztam magamban, hogyan tüntetnék el egy hullát, bár a vér hiánya arra engedett következtetni, hogy Jadeite valószínűleg nem halt meg, így alighanem feleslegesen tettem. Mondjuk, ha akár egy ujjal is hozzáért az én drága Zoisite-omhoz, akkor egészen biztosan megölöm, és utána életbe lép a hullaeltüntető-hadművelet – azaz talán mégsem volt annyira felesleges az a végigzongorázás.
- Segítesz végre, vagy tovább bámulod, ahogy küszködök? – nézett rám elkeseredetten Zoisite.
- Ne haragudj, csak azon gondolkoztam, hogyan szabadulunk meg a holttestétől – léptem közelebb.
- A holttestétől?! – jajdult fel döbbent rémülettel. – De hát nem halt meg! – tette hozzá kétségbeesetten.
- Még… – húztam össze a szemöldökömet. – Megtámadott téged, te meg kiütötted, szóval…
- Basszus, dehogy támadott meg! – csóválta meg a fejét. – És nem is ütöttem ki. Kiütötte ő saját magát…
- Hogyan? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Megpróbáltam jobb belátásra bírni, de azt mondta, fogjam be. Szóval végigasszisztáltam, ahogy ájultra issza magát.
- Mennyit ivott? Csak azért érdekel, hogy egyszerűen kialussza magát, vagy hívjak neki egy mentőt… esetleg egy hullaszállítót.
- Ó, te jó ég! Hullaszállítót?! – szörnyülködött. – Nem tudom… kicsit több mint két üveggel… és nagyon-nagyon gyorsan.
- Túléli – nyaláboltam fel a testét, miután gyors fejszámolást végeztem. – Hoznál fentről egy takarót?
- Hogyne.
Mire kedvesem visszatért, addigra kényelembe helyeztem Jadeite-ot a kanapén – már amennyire ez lehetséges volt –, odahúztam mellé a dohányzóasztalt, nehogy leguruljon, aztán rádobtam a plédet.
- Ha Kurimuzon Akairo követte el a gyilkosságokat, akkor piszok agyafúrt egy lélek – jegyeztem meg enyhe iróniával.
- Mondom, hogy nem ő volt, de… Ácsi, akkor most már végre hiszel nekem?
- Fogjuk rá. Figyelj! Jadeite azt mondta, hogy vonszolási nyomok voltak az áldozatok körül. A kedves tanárbácsi viszont elég jó fizikumú, ahogyan én is, úgyhogy kötve hiszem, hogy a földön huzigálná a holttesteket, hacsak… hacsak nem túlzottan rafinált, és ezzel akarja elterelni magáról a gyanút…
- Kérlek, hagyjuk most ezt a témát, jó? – borzongott meg. – Inkább az érdekel, hogy Nephrite rendben van-e…
- Rendben lesz. Hazamegy, összeszedi magát, Jadeite is összeszedi magát, aztán holnap szépen megbeszélnek mindent.
- Bárcsak úgy lenne! Én… Kunzite-sama… – Smaragd szemeiben halovány könnycseppek csillantak. – Ez az egész… az én hibám.
- Ugyan már, kicsim! – simítottam meg az arcát. – Nem te tehetsz arról, hogy a holmijaid között kutakodott…
- Nem erről van szó, vagyis… nemcsak erről. Talán jobb lenne a világ, ha… ha soha meg sem születek… vagy ha megöltek volna…
- Meg ne halljak még egyszer ilyen beszédet! – szóltam rá szigorúan.
- Ezt nem értheted… – zokogott fel. – Miattam alakult így minden… én tehetek arról, hogy most itt vagyunk… Ha akkor, ezer éve másként döntök…
- Zoi-chan – öleltem magamhoz szorosan. – Én szeretem ezt az "itt"-et… Veled. Még ha most kicsit össze is kuszálódtak a dolgok… És ha bárkit is hibáztatni akarsz a régmúltban történtekért, úgy hibáztass engem, meg Nephrite-ot… őt kevésbé. Mi csesztük el, de főleg én…
- Hogyhogy ti csesztétek el? – pillantott fel kérdőn.
- Hagyjuk Jadeite-ot nyugodtan aludni, rendben? Odafönt… – nyeltem egy nagyot – odafönt majd mindent megmagyarázok.
Zoisite előre ment, én pedig bezártam az ajtót, majd elpakoltam az asztalról az üvegeket és a poharakat, egy megbontott vörösbort elől hagyva, amit szándékomban állt felvinni az emeletre. Mindeközben végiggondoltam mindazt, amit most már képes voltam neki elmesélni… most, hogy ennyi idő elteltével Nephrite és én tisztáztuk végre a dolgokat.
Mire felértem, kedvesem kényelmesen bevackolta magát a párnák közé, hátát az ágy támlájának vetve, és az egyik kilógó hajtincsét csavargatta ajkain szórakozott, elmélázó mosollyal egészen addig, míg észre nem vette, hogy már én is a szobában vagyok. Az arckifejezése egy szemvillanás alatt váltott tűnődőből fürkészővé, és pár pillanatig némi feszültséget is látni véltem rajta, ami azonnal tovaillant, amint helyet foglaltam vele szemben.
- Kérsz? – emeltem meg a kezemben lévő üveget.
Bólintott, így töltöttem mindkettőnknek, aztán átnyújtottam neki az egyik poharat.
- Nem fog tetszeni… – sóhajtottam. – Nemcsak az, amit mondani fogok, hanem az sem, hogy eddig hallgattam róla, de… remélem megérted majd, és nem kell a parkban éjszakáznom…
- Nem létezik olyan dolog, ami miatt kidobnálak. Mondtam már, nincs olyan szerencséd, hogy valaha is megszabadulj tőlem, és… halálosan komolyan gondoltam.
- Akkor jó… – mosolyodtam el megkönnyebbülten, majd vettem egy mély lélegzetet. – Szóval… hol is kezdjem. Nem akarom a bűneimet kisebbíteni, vagy minden cselekedetemet ezzel indokolni, de… tudod, nekem sosem volt az a tündérmesébe illő életem. Arábia hercegeként uralkodónak születtem, és ehhez méltó neveltetést is kaptam… vagy legalábbis olyat, amit az apám ehhez méltónak vélt. Mindenkivel könyörtelen volt és kíméletlen, legfőképpen velem. Azt az elvet vallotta, hogy az ember úgy tud a legkönnyebben túllépni a veszteségein, ha nem ragaszkodik semmihez sem… és voltaképpen igaza is volt, azonban a módszerével pontosan az ellenkező hatást érte el. Amikor észrevette, hogy kedvelek valamit, rögtön elvette tőlem, és elpusztította. Kisebb koromban találtam egyszer egy törött szárnyú madarat, és a legnagyobb titokban ápolgattam, de… előle semmit sem lehetett eltitkolni. Rábukkant, és habozás nélkül elroppantotta a nyakát. A kedvenc telivéremet a szemem láttára üttette agyon, és a szolgáimat is kivégeztette, amint úgy látta, hogy már túlzottan a… szívemhez nőttek.
- Ez… iszonyatos… – gördült végig egy könnycsepp az arcán. – Kunzite-sama, én… – szorította meg együtt érzően a kezemet – annyira sajnálom.
- Nem emiatt meséltem el, mármint… az eszemmel tudom, hogy ez iszonyatos és szánalomra méltó, én viszont ebben nőttem fel. Ebbe nőttem bele. És nem azt tanultam meg, hogyan ne ragaszkodjak a dolgokhoz, hanem azt, hogyan rejtsem el ezt a ragaszkodást az apám elől. Mindenki elől. Belém nevelte a birtoklást, és emiatt a birtoklási vágy miatt vesztettem el mind a becsületemet, mind a büszkeségemet egyszerre, amikor… Mielőtt még erre konkrétan rátérnék, azt azért el kell ismernem, hogy voltak jobb részei is az életemnek. Hírek kaptak szárnyra egy nagy hatalmú boszorkánymesterről, aki a Földet készült leigázni, valamint egy titokzatos férfiról, aki álruhában járta a világot, és sereget gyűjtött a bolygó védelmére. Bármit megtettem volna, hogy szabaduljak az apám karmai közül, és mivel neki sem volt ellenvetése azzal kapcsolatban, hogy tapasztalatokat gyűjtsek, így csatlakoztam a sereghez. Senki nem tudta, hogyan néz ki az, aki valójában vezeti a csapatokat, és előttem is csak akkor fedte fel magát, amikor véletlenül megmentettem az életét. Endymion fölöttébb vonzó férfi volt, és mint kiderült, azzal haragította magára, és az egész világra a boszorkányt, hogy visszautasította a szerelmét.
Belekortyoltam a borba, aztán folytattam életem történetét:
- Tizenkilenc éves voltam ekkor, tele tettvággyal, lelkesedéssel, és örömmel váltam a Föld hercegének első számú testőrévé. Ő volt az, aki megmutatta nekem, hogy az emberek tiszteletét nem kegyetlenkedéssel lehet kivívni, hanem bátor, becsületes, méltóságteljes viselkedéssel. Rengeteget tanultam tőle a kalandozásaink alatt, miközben seregünk napról napra nőtt, és négy év elteltével készen álltunk a boszorkánymester ellen vonulni, amikor az események váratlan és hihetetlen fordulatot vettek. Egy teliholdas éjszakán egy férfi és egy nő érkezett a táborunkba a Holdbéli Királyságból, amelynek létezéséről addig sejtelmünk sem volt. A hosszú, lilás hajú, mélybordó szemű nő Lunának, a fehér hajú, szürke szemű férfi Artemisznek nevezte magát, és mindketten egy arany félhold jelét viselték a homlokukon. Elmondták, hogy ők Selene királynő követei, és azért jöttek, mert már régóta figyelemmel kísérik a Földön zajló eseményeket, és a boszorkány jelentette fenyegetés kezd egyre aggasztóbb méreteket ölteni. Miután ugyanis Endymion visszautasította, a nő olyan hatalmat keresett, amelynek segítségével bárkire rákényszerítheti az akaratát végtelen ideig, és… körülbelül kétévnyi kutakodást követően rá is talált az északi sarkkörön túl. Addig is képes volt megbabonázni a gyengébb embereket, ám a varázsa elmúlt, amint valaki térben és időben eltávolodott tőle. A sötét entitást mágiával, illetve emberi lelkekkel táplálta, és bár a teljes felébresztéshez még időre volt szüksége, az agymosást már majdhogynem tökélyre fejlesztette…
Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, majd ismét ittam egy keveset. Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy egyszerre ilyen rengeteget beszéljek, ráadásul még hátra voltak a rémesebb részek.
- A Hold nagyhatalmú úrnője szövetséget és védelmet ajánlott a Földnek, amely alkut egy házassággal kívánt megpecsételni. Endymion herceg összehívatta a legmegbízhatóbb embereit, én pedig ekkor láttam először Jadeite-ot és Nephrite-ot. Hallani hallottam már róluk, főleg Nephrite-ról, akiről az a hír járta, hogy amolyan röptében a legyet is típus, és szinte minden nőt megfektet, aki csak az útjába kerül, de nagyon halkan olyasmit is pusmogtak, hogy nem veti meg a saját nemét sem… A következő teliholdkor Artemisz és Luna eljöttek értünk, majd felvittek mind a négyünket a Holdbéli Királyságba. Endymion herceg első pillantásra beleszeretett a Holdhercegnőbe, pontosabban… abba a lányba, akiről azt hittük, hogy ő a Holdhercegnő, mivel ő fogadott bennünket. Hamarosan kiderült azonban, hogy a rendkívüli szépség a Senshi vezetője, Sailor Venus… Egészen addig nem értettem, mi szüksége lehet az emberekre Selene királynőnek, amíg fel nem tűnt, hogy égi kísérőnkön szinte alig élnek férfiak, és hiába a hosszú élet, ha elvétve születnek gyerekek. Tiszta szerencse, hogy egy Endymion által összeállított lista alapján később mások is csatlakoztak hozzánk, és nem konkrétan tőlünk várták el, hogy megoldjuk a Hold népesedési problémáit. Addigra ugyanis Nephrite meg én… szóval… a délutáni történetedben szereplő "bunkó seggfej" én vagyok, és nem Jadeite…
Felhajtottam a poharam teljes tartalmát, aztán Zoisite-ra pillantottam. Ha meg is döbbentették a hallottak, nem mutatta ki: szoborszerűvé dermedt arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni.
- Folytasd csak! – szólalt meg színtelen hangon.
- Igazság szerint… – sóhajtottam egy hatalmasat – a legjobb meggyőződésem ellenére mentem bele ebbe a viszonyba, de… teljesen elvette a józan eszemet. Ő azt a feltételt szabta, hogy az apja miatt senki nem szerezhet rólunk tudomást, én pedig azt, hogy amennyiben bárki mást is becipel az ágyába, akkor utána jobban teszi, ha még a létezésemet is elfelejti. Egészen ma estig rendíthetetlenül meg voltam győződve arról, hogy az én feltételem dőlt meg, azonban nemrég, így több mint ezer év elteltével fényt derítettünk arra, hogy az övé. Azért nem beszéltem eddig erről, mert pokolian megalázónak éreztem, hogy megcsalt, ráadásul mindezt a… a saját ágyamban tette… Bizonyára Endymion egyik megbízhatónak tartott embere már akkor a boszorkány agymosásának hatása alatt állt, amikor a Holdra érkeztünk, és az volt a feladata, hogy viszályt szítson köztünk. Az ostobaságunk… az ostobaságom, a birtoklási mániám miatt sikerrel is járt az ármánykodása. Nephrite azt hitte, hogy velem van, miközben én azt láttam, hogy mással, és… mivel ezután egyetlen szó nélkül visszahelyeztette magát a Földre, kétségem sem volt afelől, hogy bűnös. Valószínűleg akkor sem hallgattam volna végig, vagy legalábbis nem hittem volna neki, amennyiben hajlandó lett volna megbeszélni a dolgokat, így viszont sokkal idegőrlőbb volt az árulása. Elképesztően dühös voltam rá, legszívesebben apró darabokra szedtem volna, amiért ezt művelte velem. Amennyire szerettem előtte, olyannyira gyűlöltem utána, és… Rengeteget mesélt rólad… az ártatlanságodról… a romlatlan lelkedről… tudtam, hogy mennyire fontos vagy neki… – csuklott el a hangom, és éreztem, ahogy a gombóc egyre csak nő és növekszik a torkomban minden egyes kimondott szót követően. – Mindennél jobban akartam, hogy szenvedjen, így… iszonyatosan aljas módon téged bántottalak és aláztalak meg… helyette. Csak a bosszú lebegett a szemem előtt. Kifordultam önmagamból, igaz… volt kitől tanulnom a kegyetlenkedést… Tisztában vagyok vele, hogy ez borzalmasan rossz kifogás, és semmi sem menthet fel. Sohasem tehetem jóvá a múltbéli bűneimet, amiket ellened elkövettem, és sohasem vezekelhetek eleget. Annyira sajnálom, és hidd el, ha megtehetném, legszívesebben… eltörölném az egészet. Nem érdemellek meg téged… nem érdemlem meg a szerelmedet… és fel nem tudom fogni, hogy vagy egyáltalán képes arra, hogy szeress engem… Ha van valaki, akinek soha meg sem kellett volna születnie, akkor az… akkor az… én vagyok…
Megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet, azonban a sós kis patakok már megállíthatatlanul elindultak, és az arcomon végiggördülve a kezemre, valamint a benne tartott, kiürült borospohárba hullottak. Azóta nem ejtettem egyetlen könnycseppet sem – a délutáni esetet leszámítva –, amióta apám hideg szívvel kivégezte azt a kis madarat. Nem akartam megadni neki az örömet, hogy lássa a szenvedésemet… a gyengeségemet.
Zoisite előtt… életem szerelme előtt viszont nem volt szükségem arra, hogy bármit is rejtegessek. Többé már nem. Szabad folyást engedtem minden eddig elfojtott fájdalmamnak, és határtalan megkönnyebbülés járta át az egész lényemet… sohasem éreztem még ennyire tisztának a… lelkemet.
Egy kis zenei aláfestés a hangulat kedvéért:
|
