|
|
Fanfiction megtekintése
| Fullmetal Shitennou - VII. fejezet (EdxEnvy) |
Korhatár: 16+
Műfaj: Yaoi
Kategória: Yaoi
Feltöltő: Draconus_Diablo
|
Feltöltve: 2017. 10. 27. 03:40:23
Megtekintve: 442 db
Kritikák: 0 db
|
|
VII. fejezet
Ragadozók
Becsukta maga mögött a szalon ajtaját, és szíve szerint a földön fetrengett volna a röhögéstől, vagy minimum a térdét csapkodta volna; az efféle viselkedés azonban nem igazán illett volna hozzá, így beérte egy halk kuncogással, aztán fölteleportált az emeleten lévő megfigyelőszobába, ahol a többiek tartózkodtak.
Nephrite a monitorok előtt ücsörgött szembántóan narancssárga fürdőköntösében, lábait az asztalon pihentetve, miközben egy szendvicset falatozott, néha-néha a képernyőkre pillantva. A kastély előző lakója paranoid skizofrén lévén a betegségéből kifolyólag óvintézkedés gyanánt az összes helyiséget, valamint a folyosókat is bekameráztatta, aminek ez idáig nem sok hasznát vették, most viszont kifejezetten jól jött. Jadeite némileg tovább jutott az öltözködésben, mielőtt Kunzite-sama – aki karba font kezekkel, kifejezéstelen arccal ácsorgott a monitorokkal szemközti falnak dőlve – iderángatta volna őket; neki legalább a nadrágját, meg a lilának egy gyomorforgatóan förtelmes árnyalatában pompázó (annak a szukának ízlése sose volt!) egyenpólóját sikerült magára kapnia.
- Kunzite-sama, fantasztikusan eljátszottad, mennyire nincs ínyedre, hogy vendégeink vannak! – Zoisite igyekezett egy lelkesítő dicsérettel halovány mosolyt csalni szeretője mogorva ábrázatára; egyelőre eredménytelenül.
- Nem csak eljátszottam… – mordult fel bosszúsan. – Most komolyan, mi a francnak hoztad ide ezeket?
- Mert a hasznunkra lesznek a ribanclikvidálásban – jelentette ki magabiztosan.
- Hogyan? – A szürkéskék szempárban végre némi érdeklődés csillant.
- Azt még nem tudom – vallotta be –, de…
- Nem fűzök sok reményt egy zsebcirkálóhoz meg egy szobanövényhez – dünnyögött közbe Nephrite két harapás között.
- Pálmafa – tromfolt rá széles vigyorral a szőke, aki a földi élővilág szakértőjének számított; többek között ő hozta létre a kastélyt körülvevő, kísértetjárta hatást keltő, jobbára ártalmatlan, mindössze az erre tévedő emberek elriasztására szolgáló erdőt. – Olyan, akár egy transzvesztitába oltott pálmafa.
- Ne akadjunk fönn a nevezéktanon! – legyintett, bár azt elismerte magában, hogy a "transzvesztitába oltott pálmafa" egészen korrektül jellemzi a homonculus külsejét; aminek hallatán az alighanem Jadeite nevét is fölvésné képzeletbeli halállistájára, közvetlenül az övé alá. Nem töltött el ugyan sok időt Envy társaságában, ám ennyi is bőven elegendő volt ahhoz, hogy megállapítsa: nem árt vele vigyázni, a fenyegetőzéseit pedig egyenesen tilos félvállról venni; még ha ennek ellenkezőjét mutatta is.
- Van egy tervem, hogy kiderítsük, mire képesek – folytatta rövid hallgatást követően. – Ehhez egy kicsit… el kell szeparálnunk őket. Nephrite, te menj, és szívd el a zsebcirkáló energiáját olyan lassan, hogy betudható legyen a fáradtságnak! Jadeite, te meg keríts egy youmát, ami megközelítőleg hasonlít rám, és ami lehetőleg nem a hőn szeretett királynőnk egyik kis kedvence! Vidd a konyhába, és készíts össze valami harapnivalót ezeknek a fura fickóknak! Aztán gyertek vissza, hogy megbeszéljük a részleteket…
A megszólítottak kérdőn pillantottak a Shitennou vezetőjére, aki biccentett.
- Tegyétek, amit mondott! – intett beletörődőn, mire Zoisite elfojtott egy diadalmas vigyort. Ez igencsak izgalmas műsornak ígérkezett.
Miután Jadeite elteleportált a Sötétség Birodalmába, Nephrite meg szendvicsestül, fürdőköpenyestül, strandpapucsostul kislattyogott az ajtón, a manipuláció nagymestere, a ravasz tervek kiagyalója, az összeesküvések szövögetője addig babrált a távirányítóval, mígnem minden monitor a szalont mutatta különféle kameraállásokból, és már-már hangot is adott rá, amikor váratlanul két erős kar fonódott karcsú dereka köré. Kedvese belecsókolt a nyakába, majd egy határozott mozdulattal maga felé fordította; szürkéskék tekintetének szigorát az aggodalom árnyainak örvénye bársonyos öleléssé varázsolta.
- Nem tudom, mit forgatsz abban az okos kis buksidban – mondta alig észlelhető rosszallással –, és a kölyök felőlem maradhat, az az izé viszont… veszélyes. Jobb lenne tőle minél hamarabb megszabadulni.
- Homonculus. És nem "az az izé", hanem ő – hangsúlyozta ki nyomatékosan.
- De… hallottam. Te is úgy beszéltél vele, mintha…
- Provokáltam – vonta meg a vállát. – Szándékosan.
- Hogy micsoda?! – hördült fel. – Teljesen megvesztél, Zoisite? Már a lázadozósdiból sejthettem volna, hogy valami nem egészen stimmel nálad, ez azonban óriási felelőtlenség volt.
- Ne idegesítsd fel magad – simított végig finoman a férfi arcélén. – Meg sem kellett szólalnom ahhoz, hogy meg akarjon ölni.
- Értesz hozzá, hogyan nyugtasd meg az embert – dohogta enyhe szarkazmussal.
- Igazából… szerintem nem csak engem akar megölni, hanem mindannyiunkat. Azok az ametisztszín szemek… magukban hordozzák a halál ígéretét.
- Tudod fokozni… – dörmögte fejcsóválva.
- Úgy vélem, valahogyan érzékelte, hogy nem vagyunk átlagos emberek, és amolyan "először öl, aztán kérdez" típusnak tűnik. Fontos neki a fiú biztonsága. Valamiféle különös kapcsolat van közöttük.
- Mindezt néhány mondatból szűrted le? – húzta fel a szemöldökét kétkedőn. – Amikor odaértünk, éppen veszekedtek.
- Kiváló a megfigyelőképességem és az emberismeretem.
- Csakhogy ez az i… szóval ő – helyesbített egy jelentőségteljes pillantás hatására – nem ember.
- Technikailag mi sem vagyunk teljesen azok.
- És nem is youma.
- Még szerencse, a youmák ugyanis eléggé egységsugarúak. Akárcsak az az ostoba Thetis…
- A te ötleted volt. Te vetted rá… – suhant át a felismerés döbbenete a markáns vonásokon.
Zoisite bólintott.
- Ne becsülj alá engem, Kunzite-sama – jegyezte meg, némi sértettséget csempészve hangjába.
- Távol áll tőlem, hogy alábecsüljelek, gyönyörűm, de igenis féltelek. A rafináltságod nem tesz sem tévedhetetlenné, sem sebezhetetlenné, és ez az egész nem ér annyit, hogy bármi bajod történjen. Úgy értem… a terved tökéletes, és gond nélkül végzünk a királynővel, ha elérkezik a megfelelő pillanat. Felesleges bevonni két ismeretlen tényezőt…
- Beryl miatt nem igazán aggódom, ellenben a matrózruhás csitrik könnyen bekavarhatnak, és ott van még Metallia is. Amíg az a káoszlény létezik, sosem leszünk szabadok – sóhajtotta keserűen. – Azt hiszem… abban reménykedem, hogy ezek ketten olyasféle tudás birtokában vannak, ami talán segíthet. Hogyha nem, akkor én magam végzek velük, és ásom el a maradványaikat a kertben. Mit szólsz? – csicseregte elbűvölően ártatlan mosollyal, miközben szempillái meg-megrebbentek.
- Azt szólom, amit eddig. Legyél nagyon… nagyon-nagyon óvatos, és ne vállalj felesleges kockázatot – figyelmeztette már-már atyai gondoskodással, ami egyszerre volt borzongatóan jóleső, és borzasztóan bosszantó.
- Nem vagyok az a feleslegesen kockázatvállaló fajta – ellenkezett, ujjait az ezüstfehér tincsek közé siklatva.
- Nem. Mert néha fel sem méred a kockázat mibenlétét – dorgálta tovább. – Könnyelmű vagy és meggondolatlan, ami…
- Ne kezdjük ezt… – húzta magához szerelmét egy finoman becézgető csókra, amivel elejét vette annak, hogy abszolúte hiábavaló vitába bonyolódjanak erről a dologról; a jó ég tudja, hanyadjára. Különösen, mert tisztában volt azzal, hogy amennyiben a homonculus értékesnek bizonyul, úgy neki ismételten olyan lépéseket kell majd megtennie, amiket a másik "felesleges kockázatvállalásnak" minősítene.
Csakhogy a jelenlegi helyzetben ilyesmi egyszerűen nem létezett. Amióta egy véletlen folytán először gyanakodni kezdett, majd hosszas utánajárást – meg némi szaksegítség igénybevételét – követően ráébredt az igazságra, azon munkálkodott, hogy mindannyian visszakaphassák a normális életüket; anélkül, hogy belehalnának. Márpedig ehhez nem lett volna elegendő csupán a ribancruhás lotyóval végezniük; a probléma tulajdonképpeni forrását, Metalliát is el kellett pusztítaniuk.
A legendás Ginzuishou, amelynek felkutatásával Beryl megbízta, alkalmas lett volna erre, néhány homályos utaláson kívül azonban nem talált róla semmit. Talált viszont valami mást. Valami mást, aminek a segítségével az ember képes lehet bármire; többek között arra is, hogy megsemmisítsen egy testetlen-lelketlen, masszív sötétségből álló entitást. Hogyha Edward Elric valóban az, aminek mondja magát – vagyis egy alkimista ebből az Amestris nevű alternatív valóságból –, akkor talán ismeri ennek a "valami más"-nak az előállítási módját. A homonculus pedig hasznos fegyver lehet – elvégre minek küldené a frontvonalba a sajátjait –, mindössze meg kell győznie őt arról, hogy nincs más választása, mint melléjük állni. Gyerekjáték.
Rövidesen nyilvánvalóvá vált számukra, hogy Envy adottsága kimondottan jól jöhet, ugyanis valahol ott kapcsolódtak be a beszélgetésbe, amikor a copfos törpe megkérdezte kihívó öltözékű társától, hogy képes-e alakot váltani.
- Na, mi újság? – bukkant fel mellett hirtelen Jadeite, és megpaskolta a vállát, mire Zoisite szívverése kihagyott néhány ütemet, hogy aztán őrült tempóban zakatolva pótolja be a kimaradást.
- Normális vagy, baszd meg?! – sziszegte ingerülten a szőke tábornok önelégülten vigyorgó arcába. – Majd' szívrohamot kaptam!
- Az elég paradox lenne – vigyorgott továbbra is amaz. – Mostanában nagyon elszaladt veled a ló ezzel az állandó parancsolgatással, úgyhogy…
- Befoghatod! – dörrent rá a Shitennou vezetője, tekintete vészjóslóan villant. – Inkább hálásnak kéne lenned! Zoi-chan elsősorban a te hátsódat próbálja menteni, ha már elfelejtetted volna… – A rendreutasítás hatására Jadeite vigyora megszeppent mosollyá mérséklődött. – Tudd, hogy hol a helyed, Jadeite! Még egy ehhez hasonló húzás, és véletlenül megint beverem a képedet, mint akkor, amikor engem próbáltál meg halálra rémiszteni. Megértettük egymást? – A kérdezett egy kelletlen biccentéssel vette tudomásul az elhangzottakat.
Zoisite végigsimított kedvese karján, hogy szavak nélkül köszönje meg, amiért ilyen határozottan kiállt érte, annak ellenére, hogy immáron tisztában volt a Thetis-üggyel kapcsolatos igazsággal; nem mintha ő nem tudta volna magát megvédeni. A szituáció, valamint az abból levont következtetés azonban eldönteni látszott azt a dilemmáját, hogy vajon mennyire bízhat meg a férfiban, hogy megbízhat-e benne egyáltalán; és jelen pillanatban az "igen" mellett tette le a voksát. Elhatározta, hogy hamarosan mindenbe be fogja avatni, mindent részletesen elmesél neki – már amennyiben túléli a mai napot.
- Megvan a youma? – faggatta suttogva a Shitennou szőkeségét.
- Meg. A konyhában, ahogy… kérted.
A távirányító segítségével az egyik monitorra varázsolta az említett helyiség képét.
- Nagyszerű – nyugtázta elismerően. A démon egy illúziónak köszönhetően valóban a megszólalásig hasonlított rá. – Remélem, nem nőtt túlságosan a szívedhez – sóhajtotta sajnálkozva. – Bár az elég paradox lenne – toldotta meg egy gunyoros fricskával.
- Meg… meg akarod öletni? – kérdezte sokkal inkább kijelentő hangsúllyal.
- Akarja a fene – legyintett –, de valószínűleg az lesz a sorsa – tette hozzá közönyösen.
- Köszi… – nyelt egyet Jadeite.
- Mégis mit? – pislogott rá némileg értetlenül.
- Hogy engem nem kezelsz úgy, mint egy youmát…
- Baka! A kis trükkjeid híján új tervet kéne kifundálnom Beryl ellen, ráadásul egy kicsit… – mutatta, hüvelyk- és mutatóujját alig fél centire tartva egymástól – egy egészen kicsit kedvellek is. Már amikor nem hozod rám a frászt – kacsintott széles mosollyal, lezártnak tekintve nézeteltérésüket. – Egyébként meg megtaláltam helyetted a tökéletes Sailor Moont – intett a képernyők felé, melyeken éppen az látszódott, hogy az apró termetű alkimista megdörgöli a halántékát, majd pár pillanat múltán elszenderedik. – Nagyszerű. Úgy tűnik, Nephrite végzett.
Az említett hamarosan vissza is slattyogott a helyiségbe – a szendvicse nélkül –, és hanyagul ledobta magát az egyik székre. A csillagok erejét uraló tábornok csak végszükség esetén folyamodott teleportációhoz mondván, hogy az megzavarhatja az érzékeit, valamint hogy a sok lépcsőzés remekül formálja a farizmait, és növeli az állóképességét. Nem mellesleg így azt is meg tudta indokolni, hogy miért száguldozik állandó jelleggel egy tűzvörös Ferrari Testarossával ahelyett, hogy a közlekedés egy lényegesen egyszerűbb és gyorsabb módját választaná.
Igazság szerint azonban az, hogy Nephrite egy született hedonista volt, és általában három dolog – a szex, az evés és az autók – körül forogtak a gondolatai, egyértelműen megmagyarázta, és valamelyest behatárolta cselekedeteit. Ez nem jelentette azt, hogy ostoba lett volna, sőt, kiváló taktikai érzékkel rendelkezett, mindössze nem igazán kamatoztatta, míg rá nem kényszerült. A három prioritásával ellenben kiválóan lehetett motiválni, manipulálni, és ezzel Zoisite a legteljesebb mértékig tisztában volt – ahogyan kis csapatuk minden tagjának erősségeivel és gyengeségeivel, többek között a sajátjaival is.
- Mozizunk, mozizunk? – érdeklődött a sötét hajú férfi enyhén felhúzott szemöldökkel. – Hozzak egy kis popcornt? – csillantak fel mélykék szemei.
- Ne nagyon helyezd magad kényelembe – hűtötte le a lelkesedését –, mindjárt mehetsz vissza.
- Elárulod, hogy mit forgatsz a fejedben, Zoi? Jé, te ott vagy a konyhában is? Egyébként észrevettétek, hogy angolul beszélnek? Nem arról volt szó, hogy perzsák vagy mik? – hadarta el egy szuszra kérdéseit, majd vett egy mély levegőt, alighanem azért, hogy újabbak özönét zúdítsa rájuk.
- Nem fognád be?! – vágott közbe Kunzite-sama metsző hangon. – Nem hallom, miről beszélnek.
- Csak a homonculus beszél, a másik nekem köszönhetően már alszik – helyesbített bosszantóan csevegő hangnemben, amit a Shitennou vezetője egy gyilkos pillantással kommentált. Nephrite vigyorogva megcsóválta a fejét, mintha nem venné komolyan a kimondatlan fenyegetést; valamilyen szinten viszont mégiscsak komolyan vehette, mert innentől kezdve inkább csöndben maradt.
Envy időközben befejezte a "nem Xingben vagyunk, hanem egy másik világban" című eszmefuttatását, majd észrevette, hogy a szöszke aprónép elszundított.
- Hé, minimanó! Ébresztő! – rázta meg óvatosan a vállát, Edward Elric azonban nem ébredt fel; az lett volna a csoda, hogyha felébredt volna.
Amikor a homonculus a fiú nyakára csúsztatta ujjait, Zoisite lélegzetvisszafojtva figyelte, attól tartva, hogy idő előtt közbe kell lépniük, ám aztán a feszültséggel teli pillanatok tovaillantak, ő pedig hangosan kifújta a bennrekedt levegőt.
- Különös kapcsolat, mi? – dörmögte mellette szeretője alig hallhatóan. – Majdnem megfojtotta a szerencsétlent.
- Ha akarta volna, megtette volna – reagált hasonló hangerővel. – Legyen akkor ambivalens kapcsolat, így jó? Szerintem… egyszerre akarja meggyilkolni és megvédeni, ami… fölöttébb frusztráló lehet.
- Adhatsz neki életvezetési tanácsokat – jegyezte meg Nephrite, válla rázkódott a visszafojtott röhögéstől.
Ha bármelyikük is sejtette volna, hogy ő pontosan valami ilyesmire készül, valószínűleg együttes erővel próbálták volna lebeszélni erről az őrültségről. Őrültség. Igen. Minden bizonnyal az. Elvégre normális ember nem állna le egyezkedni egy ragadozóval, hanem megpróbálna elmenekülni előle, illetőleg messzire elkerülné; már amennyiben nem az a leghőbb vágya, hogy nagyon gyorsan nagyon fájdalmas véget érjen.
Csakhogy léteznek olyasféle ragadozók is, amelyekről első pillantásra senki nem feltételezné, hogy azok – ilyenek többek között a széncinegék. A széncinegék bájosan ártatlan, kedves külseje mögött egy kegyetlen gyilkos rejtőzik. A kis madárka, ártalmatlannak tűnik ugyan, ám voltaképpen könyörtelen ragadozó, ami elsősorban rovarokkal táplálkozik; néhanapján azonban, ha a szükség úgy kívánja, nagyobb zsákmányt is ejt. A testfelépítése alapján látszólag alkalmatlan arra, hogy más melegvérű állatokat – például énekesmadarakat, denevéreket – lemészároljon; de a látszat csal. Erős csőrével könnyedén szétveri áldozata koponyáját, majd kicsipegeti kedvenc csemegéjét: az agyvelőt. Ki hinné? Megdöbbentő.
Zoisite tisztában volt azzal, hogy első pillantásra róla sem feltételezné senki, hogy milyen is valójában; hogy a céljai elérése érdekében bármire képes; hogy ha azt akarja, akkor egy elbűvölő, tüneményes teremtés benyomását kelti, hogy ha azt akarja, akkor pedig egy érzéketlen, kíméletlen szörnyetegét. Vajon a természetben melyik ragadozó indul előnyösebb helyzetből: a nyílt agresszióval támadó, az alattomosan, lopakodva közeledő, vagy az önmagát békésen füvet legelő növényevőnek álcázó?
Nos… hamarosan kiderül; bár abban azért határozottan reménykedett, hogy nem az első verzió lesz a nyerő…
|
|
