Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
 Fanfiction
  

 Kapcsolat
  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető
  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...
  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Rózsás sötétség - XIII. fejezet (Kunzite&Zoisite)
Korhatár: 18+
Műfaj: Yaoi
Kategória: Yaoi
Feltöltő: Draconus_Diablo
 Feltöltve: 2017. 10. 22. 05:20:41
Megtekintve: 309 db
Kritikák: 0 db
XIII. fejezet




Jadeite-on látszott, hogy hiszi is meg nem is ezt az egészet, bár halványzöldes arcszínéből ítélve most éppen a "hiszi" állt nyerésre.
- Voltaképpen lényegtelen, hogy igaz-e vagy sem ez a badarság – csóválta meg a fejét enerváltan.
- Azon kívül, amit láttál – szólalt meg Zoisite halkan –, van még több mappányi rajzom, és tudok mutatni…
- Nem érdekel! – emelte fel a kezét tiltakozóan. – Ha nem igaz, akkor a zárt osztályon lenne a helyetek, amiért ilyesmivel szórakoztok, ha igaz, akkor pedig… nem is tudom, hol… A lényeg az, hogy te – nézett Nephrite-ra összehúzott szemöldökkel – tisztában voltál azzal, hogy én minderre nem akarok emlékezni, mivel annak a Ginzu-izének a segítségével…

- Ginzuishou – javítottam ki. – Ginzuishounak hívják.
- Leszarom, hogy minek hívják! – csattant fel. – Valószínűleg nem véletlenül választottam azt, hogy mindent elfelejtek, de Sanjouin Masato, a híres-neves üzletember nem bírt parancsolni a farkának…
- Nephrite. Az igazi nevem Nephrite.
- Azt is leszarom! – hergelte fel magát egyre jobban. – És ne merészelj még egyszer hozzám érni! – húzódott hátrébb dühösen, amikor Nephrite megpróbálta volna lecsillapítani. – Nincs elég pasi Tokióban, aki hajlandó lenne dugni veled, hogy muszáj volt pont az én életembe bepofátlankodnod? Igazán kereshettél volna valaki mást! De neeem, te különös kényszert éreztél arra, hogy tönkrebasszál mindent! Ráadásul az a baleset, ami miatt ilyen… abnormális vagyok… azt hitted, hogy így majd örökké tőled fogok függeni? Hogy örökre a játékszered leszek?! Te tettél ilyenné azzal a Ginzu-izé… Ginzuishouval? – kérdezte sokkal inkább kijelentő hangsúllyal.

- Hogy micsoda? – hördültem fel. – A Ginzuishout nem lehet ártó szándékkal használni. Igaz, Zoi-chan?
- Valóban nem lehet – erősítette meg kedvesem a kijelentésemet. – És még ha lehetne is, Neph sohasem tett volna veled ilyet…
- Komolyan azt gondoljátok, hogy hiszek nektek? Hogy bízom bennetek? Szerintetek ennyire idióta vagyok?! – gesztikulált kezeivel idegesen. – Nyilvánvaló, hogy véditek, elvégre a barátai vagytok… vagy a faszom se tudja, micsodák… De nem is érdekel, miféle beteges viszony fűz benneteket egymáshoz – húzta el a száját, miközben egyenesen rám nézett. Vajon mi lehet a baja velem úgy konkrétan? – Szóval, Nephrite… már amennyiben valóban így hívnak… nagyon szeretném, ha válaszolnál a kérdéseimre – mondta gyomorforgató kedvességgel. – Miért csináltad ezt? Miért nem tudtál békén hagyni? Miért nem kerestél valaki mást?

- Azért, mert… – kezdett bele a magyarázkodásba tétován Nephrite, én pedig azt mantráztam magamban, hogy lehetőleg ne csessze el – mert már eleget keresgéltem… és azért, mert tudtam, hogy te… hogy te elég jó vagy nekem. – Csak elcseszte… ez tisztán leolvasható volt a szőkeség arcáról. – És azért, mert melletted… nincs szükségem senki másra…

- Ez mennyire romantikus – tátogta Zoi-chan, miután finoman oldalba bökött, hogy felhívja magára a figyelmemet.
- Nem, nem az – tátogtam neki vissza.
Mondjuk Nephrite sosem volt a szavak embere, amennyiben az érzéseit kellett kifejezni, csakhogy… igazán kitalálhatott volna ehelyett az ezer éves, ócska, hazug duma helyett egy másikat. Hogy lehet valaki ekkora szemétláda, hogy mindenkit ugyanazzal szédít… vagy próbál szédíteni? Vajon hány szeretőt tart még mellette? És vajon mennyit tartott mellettem? Éreztem, ahogy egyre jobban elönt a harag, és kísérletet sem tettem a megfékezésére.

- Ez igazán… megható… – motyogta maga elé Jadeite, aztán felállt. – Baromi fasza érzés elég jónak lenni. Meg majdnem annyira jónak… – jegyezte meg epésen, aztán az ajtó irányába mutatott. – Kifelé! – suttogta olyan vészjóslóan, hogy megállt bennem az ütő. – Takarodj innen! – emelte fel a hangját, és kék szemeiben lélekemésztő tűz lobogott.
- De… ez az én lakásom. – Nephrite-on látszott, hogy nem igazán erre a reakcióra számított.
- Szarok én arra, hogy kinek a lakása! Takarodj a szemem elől! Most. És takarodj az életemből! Örökre. Ha még egyszer meglátlak a közelemben… ha akár csak fel merészelsz hívni, lecsukatlak szexuális zaklatásért!

- Jadeite, kérlek… kérlek, ne csinálj ostobaságot! Nagyon jól tudod, hogy… szükséged van rám. Hogy nélkülem ebbe az egészbe előbb vagy utóbb… bele fogsz bolondulni.
Hát öregem, te aztán értesz hozzá, hogyan kell mesterien tovább rontani a helyzeten!
- Ne legyél ennyire eltelve magaddal! – közölte kimérten a szőkeség. – Hatalmas a világ. Találni fogok valakit, aki majdnem annyira jó… vagy elég jó… esetleg olyat, aki jobb nálad. Elvégre… mindig akad valaki, aki még jobb és… mindenki pótolható – tette hozzá fagyosan.

Nephrite arca megrándult, akárha a másik legalábbis megütötte volna.
- Valóban. Mindig akad valaki még jobb – nézett rám egy röpke pillanatig, aztán lendületes léptekkel távozott a lakásból. Mindhárman összerezzentünk, amint az ajtó döngve becsapódott mögötte.

Mégis mi a francot akart jelenteni ez a pillantás? Arra pályázik, hogy ha már a szőke nem csapta pofán, akkor majd én megteszem?
Felpattantam.
Jadeite magába roskadva ült a széken, és jobbára ártalmatlannak látszott. Zoisite idegesen babrált az egyik kilógó hajtincsével, keresgélte a szavakat, de nem igazán találta őket. Smaragd tekintetében kimondatlan kérdések sorakoztak válaszokra várva.

- Figyelj, kicsim, nekem most egyszerűen… muszáj Nephrite után mennem, én… Ha visszajöttem, megmagyarázok mindent. Rendben?
Alig észrevehetően bólintott.
- Ha elborulna az agya – mutattam Jadeite-ra –, csak kólintsd fejbe az egyik üveggel! – javasoltam némileg aggodalmasan, és nagyon reménykedtem abban, hogy erre nem fog sor kerülni.
Aztán valaha volt szeretőm után rohantam.

A félhomályos lépcsőházban értem utol. Megragadtam a vállát, és olyan erővel taszítottam a falhoz, hogy koppant a feje.
- Hé, te meg mi a fenét csinálsz?! – dörgölte meg a tarkóját fájdalmasan grimaszolva. – Nélküled is van épp elég bajom, ha nem tűnt volna fel…
- Te mi a fenét csinálsz?! "Melletted nincs szükségem senki másra…" Egészen elképesztő, hogy ezer év elteltével még mindig ezzel az ócska dumával jössz! – háborogtam. – Hogy te mekkora egy rohadék vagy!

- Nem értem, hogy mi bajod van. Soha nem is értettem. Elvégre te cseréltél le engem szinte egyik napról a másikra…
- Én? Mármint hogy én? – pislogtam rá értetlenül. – Nem ártana egy kicsit felfrissíteni a memóriádat!
- Ne aggódj, én mindenre emlékszem! – vágta rá gunyorosan. – Előző éjszaka még a karjaimban olvadozott a kőkemény jégherceg, másnap pedig olyan hidegen nézett rajtam keresztül, akárha ott sem lettem volna. Hirtelen nem értettem… aztán megértettem, amikor megláttalak benneteket Zoi-channal elég… félreérthetetlen helyzetben. Szándékosan intézted úgy, hogy lássam, és még én vagyok a rohadék?! – kiabálta.

- Te meg mégis mi a francról beszélsz?! – kérdeztem vissza hasonló hangerővel. – Nem olvadoztam a karjaidban azon az éjszakán, és nem is olvadozhattam, mert mire visszaértem a szobámba az Endymion herceggel folytatott megbeszélésről, már valaki mással henteregtél az ágyamban. Képes voltál a saját ágyamban megcsalni, te nyomorult szemétláda! – ragadtam meg a pólóját, és csak egy nagyon vékonyka hajszál választott el attól, hogy bemossak neki egy nyolc napon túl gyógyulót. Amit igazából már akkor, ezer éve meg kellett volna tennem…

- Nem csaltalak meg – halkította le a hangját. Megdöbbentett a mélykék szemekből sugárzó őszinteség. – Kivel csaltalak volna meg?
- Kivel, kivel? Akárkivel… – dohogtam. – Elhiheted, hogy nem mentem oda tartani a gyertyát!
- És ugyan miért tettem volna? – mosolyodott el keserűen. – Mikor melletted tényleg nem volt szükségem senki másra… Mikor annyira szerettelek, hogy… meghaltam… hogy meg is haltam volna érted…
Elengedtem, ő pedig lassan lecsúszott a fal tövébe. Leültem mellé, hátamat a hideg téglának vetve. Az agyamban gondolatok kusza összevisszasága cikázott.

- Ezek szerint szép kis összeesküvés áldozatai lettünk – szólaltam meg rövid idő elteltével.
- Az egész életünk az. Összeesküvések sorozata… – sóhajtotta. – De ki lehetett erre képes?
- Mondjuk… Beryl királynő…
- Most ugye csak ugratsz! Azt akarod mondani, hogy mégis lefeküdtem azzal a lotyóval? – tett öklendező mozdulatot. – Mindjárt elhányom magam…

- Nem, dehogy is! – legyintettem. – Szerintem még ő sem lett volna képes arra, hogy önmagából férfit csináljon, ráadásul be sem jutott volna észrevétlenül a Holdbéli Királyságba.
- Egy kicsit most megnyugodtam, de… már alapból az nem világos, hogyan jöhetett rá a viszonyunkra az a szuka. Hiszen annyira vigyáztunk. Titokban tartottuk. Még Zoi-chan sem tudott rólad, csak arról, hogy van valakim.

- Valahogyan mégis rájött, és miután megtörte a lelkünket…
- …utána már könnyedén át tudta mosni az agyunkat…
- Hogy lehettünk ekkora barmok! – csóváltam meg a fejemet rezignáltan.
- Beszélj csak a saját nevedben! Mint ahogy az előbb kiderült, én nem követtem el semmit.

- Én meg nem tudtam, hogy nem követtél el semmit. Elmenekültél a Földre, mint aki bűnös…
- Képtelen voltam maradni, miután láttalak együtt benneteket.
- Tudtam, hogy ő mennyire fontos neked, és elvakított a harag… bosszút akartam állni. Rajta keresztül akartam bosszút állni, és engem már… engem már akkor elborított a sötétség. Mármint nem Metallia sötétsége, hanem önmagam sötétsége, de… azt konkrétan nem én intéztem el, hogy megláss minket.
- Akkor mégis ki? Nem hiszem, hogy Zoi-chan tette volna, hogy így hátba támadott volna, hiszen elméletileg nem tudott a kapcsolatunkról, bár… amilyen szenvtelen ridegséggel kezeli ezt a sorozatgyilkos-ügyet, még akár…

- Te hallod is azt, amit mondasz?! – förmedtem rá. – Hát ennyire vagy a barátja?! Fel tudod egyáltalán fogni azt, hogy mit tett meg értünk? Ő nem fizikailag halt meg, hanem lelkileg egy kicsit minden egyes alkalommal, amikor teljesítenie kellett Beryl királynő gonosz parancsait. Szerinted mit élt át, amikor meggyilkoltatott téged azért, hogy pozícióját megerősítendő bebizonyítsa annak a boszorkánynak, meg persze nekem, hogy őrajta is tökéletesen működött az agymosás? Mennyi erő kellett ahhoz, hogy magában tartsa a fájdalmát, és senkinek se mutassa ki, hogy mélyen legbelül majd' belepusztul? Mint ahogy a Ginzuishou erejét nem lehet ártó szándékkal használni, úgy ezt az ő belső erejét sem lehet. Nem véletlen, hogy Beryl egyszer sem tudta befolyásolni, hiába próbálta általunk megtörni…

- Egyszer sem? Ez azt jelenti, hogy a Holdbéli Királyság idején sem? – kérdezte meglepetten.
- Nem rémlik, mit mondtam neked a rendőrségen? Zoisite-ot senki sem tudja irányítani… azaz sem Beryl, sem Metallia, sem pedig… én…
- Így már érthető, hogy anno miért akarták megölni. Ha apám és én nem jártunk volna arra… – borzongott meg. – Csodálkoztam is, miért küld valaki egy tucat, tetőtől talpig felfegyverzett zsoldost egy magányosan kószáló kölyökre…
- Meg akarták ölni? – húztam fel a szemöldökömet. – Ezt a történetet még sosem mesélte.

- Szerintem rengeteg minden van, amit még sosem mesélt. Jobb lenne, ha most már visszamennél hozzá…
- Te nem jössz? Jadeite már biztosan lenyugodott. Meg kellene beszélnetek a dolgokat – javasoltam. – Ezt az egész "elég jó" meg "majdnem annyira jó" ügyet… Ami amúgy tulajdonképpen mit is jelent? Ezer százalék, hogy mondtál neki valami baromságot…
- Valahogy úgy… Egyszer véletlenül kicsúszott valami olyasmi a számon, hogy majdnem annyira jó, mint te.
- Baszd meg! – nyögtem fel. Holdbéli macska legyek, ha ez a pasi normális! – Szóval ezért rühell engem ennyire.

- Természetesen nem említettelek név szerint, nem vagyok ekkora idióta! – morgolódott. – De ő a furán működő kis agyával az aprócska részletekből bizonyára összerakta.
- Az is hatalmas sértés, hogy egyáltalán máshoz hasonlítgattad…
- Tudom – sóhajtotta. – De már nem lehet visszaszívni. Ő pedig sosem fogja elfelejteni… sosem fog nekem megbocsátani… Amikor azt mondtad, hogy valaki megint sérülni fog… nem gondoltam volna, hogy… megint én leszek az – kesergett.
- Elég legyen ebből az önsajnálatból, Nephrite! – szóltam rá erélyesen. – Ha elbőgöd magad, esküszöm, csakugyan megütlek! – csipkelődtem.

- Hogy te tényleg mekkora egy bunkó seggfej vagy! – duzzogott.
- Ugyan már – böktem oldalba a könyökömmel –, nagyon jól tudod, hogy az vagyok, de… – komorodtam el – nem csak te sérültél. Most sem és akkor sem. Teljesen kifordultam önmagamból miattad… amiatt, amiről azt hittem, hogy megtetted. Előtte sosem gondoltam volna, hogy képes vagyok annyira aljas módon viselkedni, és mivel te nem voltál ott… Zoisite-ot bántottam helyetted. Hányszor megaláztam… össze akartam zúzni, szét akartam cincálni és bemocskolni, hogy mire visszakapod, éjsötét legyen a gyönyörű, hófehér lelke. Ő azonban nem tört meg, inkább megpróbált engem is visszahúzni abból a mélységből, ahová saját magamat taszítottam, és már-már sikerült is neki, amikor… amikor jött Beryl, és tönkre tett mindent. Most viszont nincs Beryl – néztem rá jelentőségteljesen.

- Valóban. Nincs Beryl. De akkor meg minek emlegeted? Mire akarsz ezzel célozni? – pislogott értetlenül.
- Arra akarok célozni… arra szeretnélek figyelmeztetni, hogy ebben az életben már nem bújhatunk a háta mögé, nem takarózhatunk azzal, hogy befolyásol és átver bennünket. Mi magunk vagyunk a felelősek a döntéseinkért… minden egyes kicseszett döntésünkért. A jókért és a rosszakért egyaránt. Ha megint elmenekülsz… ha megint megfutamodsz, és meg sem próbálod tisztázni azt, ami nemrég odafent történt, akkor kizárólag magadat hibáztathatod majd. Szóval ígérd meg, hogy nem tűnsz el! Jó?

- Én… – hezitált.
- Csak ígérd meg! Rendben?
- Rendben… – nyelt egyet. – Megígérem… Most viszont megyek, mielőtt még tényleg elbőgöm magam – törölte meg arcát kézfejével. – Nem óhajtok egy monoklival gazdagabb lenni – vigyorgott.
- Baka! – vigyorodtam el én is. – Ezek szerint csak kénytelen leszel ittasan vezetni vagy… hívjunk neked egy taxit? Megvárom veled, ha szeretnéd.

- Nem kell. Fent hagytam a konyhapulton a slusszkulcsot, úgyhogy inkább hazasétálok. Legalább kiszellőztetem a fejemet, és átgondolom, mit mondjak majd Jadeite-nak. Már amennyiben hajlandó lesz velem valaha is szóba állni.
- Hajlandó lesz, ez ezer százalék – veregettem meg biztatóan a vállát. – Elvégre képtelen téged elfelejteni.
- Nem kéne ezzel viccelődnöd! – jegyezte meg szemrehányóan.
- Nem viccelődök… halálosan komolyan mondtam. Te vagy számára a legjobb, neked pedig ő, ezt ideje lenne benne is tudatosítanod… Indulnod kellene, mielőtt még belefulladunk ebbe a nyáltengerbe! – pattantam fel zavartan, aztán felhúztam Nephrite-ot is.

Kész! Zoi-chan totálisan megfertőzött. Menthetetlenül romantikus lettem… Nem mintha ez olyan borzasztó lenne. Igazából… az lett volna a borzasztó, ha mindez fordítva történt volna… Ha ő vált volna olyan szörnyeteggé, mint amilyen… mint amilyen én voltam, mielőtt… kiragadott volna a sötétségből.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).