XII. fejezet
Jadeite röviden összefoglalta elképzeléseit. Először is elmondta, hogy az ügy kiemelt voltára való tekintettel holnap délután öt órára leszervezett egy élő sajtótájékoztatót, amelyen nyilvánosságra fogja hozni a rendelkezésére álló információk egy részét, valamint fel fogja hívni a lakosság figyelmét a fokozott körültekintésre. Másodsorban közölte, hogy Zoisite rejtett rendőri védelmet kap majd, és egy nyomkövetőt a mobiljára – hasonlót ahhoz, mint amilyet Nephrite az én telefonomra rakott –, már amennyiben beleegyezik. Beleegyezett.
Nyomatékosan megkért bennünket arra, hogy továbbra is éljük úgy az életünket, mintha mi sem történt volna, menjünk iskolába, dolgozni, sportolni, szórakozni – azaz csináljuk a szokásos dolgokat. Lényeg ami lényeg: ne lehessen rajtunk észrevenni, hogy tudunk a gyilkosságokról. Ezt követően majdhogynem szóról szóra elismételtette velem ezt az utolsó, harmadik pontot, akárha retardált lennék, esetleg tök süket, én pedig nagyon közel álltam ahhoz, hogy felrúgjam a székével együtt. Egyszer maradjunk kettesben, tanúk nélkül, és garantálom, nem teszi ki a dicsőségfalára azt, amit tőlem kap!
- Kedves Zoi-chan, bízom benne, hogy mindent megválaszoltam, és feltehetem most már én a kérdéseimet.
- Igen – bólintott kedvesem. – Nincs szükséged a vallomásom felvételéhez diktafonra? A filmekben…
- A filmek azok csak filmek, a diktafon pedig itt van – mutatott homloka közepére. – Úgy tűnik, Kunzite-san elfelejtett mesélni a páratlan memóriámról – hangsúlyozta ki enyhe iróniával az elfelejtett szót.
- Nem tartottam lényegesnek – motyogtam.
Egyre erősödött bennem az a sejtelem, hogy valami miatt a legkevésbé sem vagyok szimpatikus a nyomozónak. Sebaj, az érzés kölcsönös. Kérdőn Nephrite-ra pillantottam, aki hozzám hasonlóan nem igazán értette, hogy miért ennyire ellenséges velem a "dugópajtija".
- Szóval, Zoi-chan – kezdett hozzá Jadeite a faggatózáshoz –, érdekelne, hogy úgy általában véve milyenek veled az emberek. Milyenek az osztálytársaid, a tanáraid, van-e valaki a környezetedben, aki gyanúsan viselkedik, esetleg sokat kérdezősködik?
- Sokat kérdezősködik? Rajtad kívül? – csipkelődött. – Nos, az emberek úgy általában véve kedvesek velem, bár bunkó seggfejek sajnos mindenhol akadnak – nézett jelentőségteljesen a kék szemekbe; alighanem neki sem volt ínyére a nyomozó modora. – Művészettörténet-tagozatos osztályba járok, és csak három fiú osztálytársam van, de egyikre sem illik a profil. A művészeti klub vezetője rajong a rajzaimért, ám ő egy kifinomult, öreg hölgy, nem hiszem, hogy ráérő idejében fiatal srácokat gyilkolászna, és a többi tanárom sem kifejezetten gyanús. Viszont… minden hétköznap suli után ki szoktam ülni a parkba alkotni, hacsak nem esik az eső, és volt egy hajléktalan fiú, aki sokszor odajött hozzám. Nagyon érdekelték a képeim, és rengeteget kérdezett mindenféléről. Körülbelül egy hónapja már nem láttam, de eléggé stimmel a profil.
- Ő lesz az! – Jadeite hangja diadalittasan csengett. – Valószínűleg hajléktalannak álcázta magát, hogy a közeledbe férkőzzön… Be tudnál jönni a holnapi nap folyamán az Akabane Rendőrségre, hogy a személyleírásod alapján az egyik kollégám elkészíthesse a fantomképet? Még a sajtótájékoztató előtt.
- Persze, de jobb ötletem van. Mi lenne, ha én rajzolnám le? Meglehetősen élethű képeket tudok készíteni, és jól emlékszem az arcára. Sanjouin-san pedig elvinné neked – kacsintott Nephrite-ra. – Megfelel így?
- Tökéletes! – csillantak fel a kék szemek. – Akkor még megmutatnám az áldozatokról készült fotókat, hátha felismered valamelyiket, aztán már nem is zavarunk tovább. Rendben?
- Van még valami, ami szerintem fontos lehet. – Zoisite rám nézett, én pedig határozottan bólintottam. – A biológia tanárom, Kurimuzon Akairo sensei szintén nagy érdeklődést mutat irántam és a rajzaim iránt. A profil ugyan nem illik rá, azonban… – mesélte el annak a történetnek a rövidített verzióját, amit korábban már nekem is, valamint azt is megemlítette, hogyan viselkedett a férfi a parkban.
- Kurimuzon Akairo… Kurimuzon Akairo… – ízlelgette a szavakat Jadeite. – Egy vörös hajú ember esetében ez… nos eléggé álnévnek tűnik, bár… Miért adna valaki magának egy ennyire feltűnően gyanús álnevet? – húzta össze szemöldökét. – Mindenesetre utána fogok nézni. Nem említette esetleg, hogy pontosan melyik családnál dolgozott? Már amennyiben náluk dolgozott egyáltalán, és nem csak egy kitalált mesét adott elő… Ez a gonosz iker, jó iker megspékelve némi ármánykodással eléggé klisés, mondhatni szappanoperás – csóválta meg a fejét.
- Én hiszek neki – közölte magabiztosan Zoisite. – A nevelt fiát mindig úgy emlegette, hogy kis baglyom, vagy baglyocskám, és nagyon szeretetteljesen beszélt róla, tanítani pedig a Fujanbare családnál tanított. Kurimuzon Akairo kedves és jó ember, kizártnak tartom, hogy bárkit is megölt volna.
- Rendben. Biztos, ami biztos azért le fogom nyomozni őt is, és a Fujanbare családot is. Tehát, kedves Zoi-chan… – vett egy mély levegőt – felkészültél arra, hogy megnézd a felvételeket?
Kérdőn kedvesemre pillantottam, aki alig észrevehetően megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy ebben a pillanatban nem tart igényt a támogatásomra. A gyengeség szemernyi jelét sem akarta mutatni Jadeite előtt.
Időközben elkortyolgattuk a vörösbort, így Nephrite – mivel ő ült legközelebb a hűtőhöz – gondoskodott az utánpótlásról, aztán visszatelepedett velem szembe.
Zoisite úgy lapozta végig a fényképeket, hogy még csak meg sem remegett a keze, és az arcán sem látszott, hogy megrendítette volna a látvány, én azonban tisztában voltam azzal, hogy a legszívesebben elsírná magát. Feszülten figyeltem őt, a gombóc pedig egyre csak nőtt és nőtt a torkomban, majd éreztem, ahogy akaratlanul is kigördül a szememből egy halovány könnycsepp. Gyorsan letöröltem a kézfejemmel, mielőtt bárki észrevehette volna.
- Nem a hajléktalan fiú a tettes – jelentette ki, miután visszaadta a fotókat. – Ő az egyik áldozat… a legelső áldozat…
- A picsába! – káromkodott Jadeite. – A jó kurva anyját ennek a mocskos, geci szemétládának! – csapott öklével az asztalra. – Megőrülök! Meg-ő-rü-lök! – hadonászott kezeivel idegesen.
- Nyugalom… – Nephrite elkapta a szőkeség csuklóját, és finoman megszorította, miközben biztatóan rámosolygott. – Vegyél mély levegőt! Úgy… Csak gondolj arra, mennyi új nyomod van, amin elindulhatsz, és különben is… akkor sem lenne sokkal könnyebb megtalálni a tettest, ha csövesnek álcázta volna magát. Te is tudod, hogy azokkal szinte senki nem törődik – mondta ki a nyers valóságot.
- Igaz. Igazad van – bólintott majdhogynem teljesen lehiggadva. – Én csak… elnézést, amiért ennyire elragadtattam magam – kért bocsánatot. – Sanjouin-sama, azt hiszem, a mai napra eleget zavartuk a barátaidat. Mit szólnál hozzá, ha elindulnánk?
- Mehetünk – hörpintette fel a poharában lévő néhány korty bort. – Hazaviszel? Nem szeretném, ha ittas vezetésen kapnának – kacsintott –, te meg szinte alig ittál.
Hát, annyi legalább kiderült, hogy Jadeite nem alkoholista. Ezzel kapcsolatban Zoi-chan megnyugodhat, bár… akkor is van valami fura a pasiban.
- Ezer örömmel – vigyorodott el szélesen a szőkeség. – Kunzite-san, Zoi-chan, köszönöm a vendéglátást, és a vacsorát. Igazán élveztem. Életemben nem ettem még ennyire finomat, arra biztosan emlékeznék… Fent találom a mosdót?
- Igen – válaszoltuk mindhárman szinte egyszerre.
- Remek – dörzsölte össze tenyereit. – Akkor teszek még egy kétbetűs kitérőt, aztán mehetünk is.
Miután Jadeite felsietett a lépcsőn, Nephrite kedvesemre pillantott.
- Rendben leszel? – érdeklődött aggodalomtól fűtött hangon.
- Persze. Majd jól kibőgöm magam Kunzite-sama vállán, és kész – mosolyodott el halványan. – Inkább az a kérdés, hogy te rendben leszel-e.
- Én? Már miért ne lennék? – húzta fel szemöldökeit értetlenül.
- Figyelj, Neph, nem akarlak megbántani – halkította le a hangját –, de ez az alak nem normális. Az egy dolog, hogy a mézes-mázosan körülményeskedő maszk mögött valójában egy kicseszett, fölényeskedő seggfej, de emellett még labilis is idegileg. Szerintem… drogozik.
- Drogozik? Mégis miből jutottál erre a következtetésre?
- A viselkedéséből. Egészen biztos, hogy szed valamit – jelentette ki határozottan.
- Persze hogy szed valamit… sőt én is szedek valamit – komolyodott el Nephrite, és néhány másodpercig még engem is sikerült átvernie.
- Jaj, ne… – sóhajtott fel kétségbeesetten Zoisite. – Tudtam!
- Az a neve, hogy… – tartott rövid hatásszünetet a sötét hajú extábornok – hogy… f-tabletta vagy… nyeles extasy – nyögte ki, miközben majdnem elröhögte magát.
- Micsoda? Milyen… extasy? – kérdezett vissza kedvesem, majd fülig vörösödött, amikor rájött arra, hogy mit is akar ez konkrétan jelenteni. – Azt akarod mondani, hogy agyára ment a szex?
- Nem… inkább az megy az agyára, ha nincs szex… – komorodott el tőle szokatlan módon. – Figyelj, ő ugye úgy tudja, hogy néhány hónappal ezelőttig teljesen átlagos életet élt a barátnőjével, mint Tokió legjobb gyilkossági nyomozója. Aztán történt vele valami baleset, amire nem emlékszik, és azóta… mindenre emlékszik. El sem tudom képzelni, hogy ez mennyire iszonyatosan frusztráló lehet, különösen azt figyelembe véve, hogy mi a munkája, de… nap mint nap látom rajta. Az a legnagyobb baj, hogy ezt sajnos lehetetlen rendbe hozni, és én is csak… átmeneti segítséget tudok nyújtani.
- Rendbe hozni? Mégis mit akarnál ezen rendbe hozni? – értetlenkedtem, nem igazán érezve át a probléma súlyát. – Találtál magadnak egy ideális partnert, aki bárhol, bármikor és bármennyiszer kapható egy kis… kettyintésre. Mi mást kívánhatnál még?
- Hogy te mekkora egy érzéketlen bunkó tudsz lenni! – Zoisite úgy nézett rám, mintha éppen most gyilkoltam volna halomra az univerzum összes kismacskáját.
- Ugyan, Zoi-chan, hagyd! – legyintett Nephrite. – Az elején még én is így gondoltam, és csak később kezdtem el valóban törődni vele. Úgyhogy egy fikarcnyit sem vagyok jobb Kunzite-nál.
- El sem hiszem, hogy ezt is megéltük… – dünnyögtem, mire vigyorogva felmutatta a középső ujját, majd minden átmenet nélkül elborult az arca.
Egészen addig nem tudtam, mi üthetett belé hirtelen, míg az asztalon nem landolt egy papírlap, amely a Shitennout ábrázolta… utána még egy, ami a Shitennou szőkeségét… végül egy harmadik, melyen Jadeite és Nephrite szerepelt elég… félreérthetetlen helyzetben. Ez utóbbi még engem is meglepett.
A dream of you by lulek (deviantart)
- Elárulnátok… elárulnátok… hogy mégis… mit akar ez… jelenteni?! – Jadeite hangja meg-megremegett az idegességtől, és az volt benne a legijesztőbb, hogy az eddigiektől eltérően egyetlen csúnya szó nem hagyta el a száját, ami azt jelezte, hogy most aztán tényleg, igazán pokolian dühös.
- Ugyan már, ne kapd fel a vizet néhány rajz miatt! – legyintett könnyedén Zoi-chan. – Elég élénk a fantáziám, és biztosan láttam egy fényképet rólad Sanjouin-san telefonjában. Különben meg – váltott barátságtalan hangnemre – nem kellett volna a cuccaim között turkálnod! Az égegyadta világon semmi, de semmi közöd hozzá! Úgyhogy vidd csak szépen vissza ezeket oda, ahol találtad, és felejtsd el! Ó, basszus… – kapta a szája elé a kezét, amikor ráébredt arra, hogy mit mondott.
- Felejtsem el? Felejtsem el?! Az a nagy büdös helyzet, hogy képtelen vagyok bármit is elfelejteni! Fel tudod ezt fogni?! – üvöltötte, majd vett néhány mély lélegzetet. – Először is, nem turkáltam a cuccaid között, de megláttam a mappádat az asztalon, és annyit hallottam már az elképesztő alkotásaidról, hogy egyszerűen győzött a kíváncsiság. Csakugyan elképesztőek – jegyezte meg maró gúnnyal, és egészen nyugodtnak tűnt. – Másodszor pedig… nos ez biztos nem csak fantázia. Említettem már, hogy képtelen vagyok bármit is elfelejteni? – kérdezte olyan szarkazmussal, ami még nekem is a becsületemre vált volna. – Szóval tisztán emlékszem arra, amikor te – pillantott rám – azt mondtad, hogy Zoi-chan örülni fog nekem, amit utána megpróbáltál kimagyarázni, de már akkor is nagyon gyanús volt az egész. Aztán a Shitennou-egyenruha, amibe az áldozatokat öltöztették… A shi négyet jelent, és én vagyok a képen a negyedik, hasonló ruhában, mint a meggyilkolt srácok. Ráadásul Sanjouin-sama… vagy lehet, nem is ez az igazi neve… mindenesetre biztosan nincs kép rólam a telefonjában. Elárulnátok, hogy mégis miféle elmebeteg szekta ez? Youmákat nevelgettek az alagsorban, és az emberekre uszítjátok? Lehet, hogy az elkövető bosszút akar állni, nekem meg inkább hagynom kellene, hogy tegye a dolgát? És ti… ti okoztátok a balesetemet is, ami miatt ezzel a kezdetben áldásnak tartott átokkal kell élnem életem végéig? – zuttyant le megtörten a székére, majd felhajtotta az előtte lévő pohár teljes tartalmát. – Ja, és mit műveltetek a ribancruhás, vörös hajú lotyóval? Csak nem megöltétek, hogy őt sehol nem látom? Mert akkor le foglak benneteket tartóztatni… Valamelyikőtök hajlandó lesz végre megszólalni, mielőtt még megbolondulok, és egyszerűen főbe lövöm magam? – kérdezte rezignáltan.
Végignéztem a többieken. Zoisite döbbenten meredt maga elé, szerintem álmában sem gondolta volna, hogy valaha is ez lesz a következménye a rajzolgatásának – igazság szerint én sem –, Nephrite-on pedig látszott, hogy borzasztóan érzi magát a bőrében. Úgy véltem, nekem kell magamhoz ragadnom a beszélgetés fonalát, csak az nem volt világos, milyen hihető mesét adhatnék elő, amivel meg is tudnék győzni egy végtelen memóriájú gyilkossági nyomozót. Az volt a legnagyobb probléma, hogy a képeken szereplő férfi valóban a megszólalásig hasonlított rá, egyszerűen lehetetlenség lett volna letagadni, hogy ő az.
- Figyelj, Jadeite, a helyzet az, hogy teljesen félreérted… – igyekeztem némi időt nyerni, Nephrite azonban felemelte a kezét, és csendre intett.
- Hagyd, Kunzite, majd én. Túlságosan okos ahhoz, hogy bármivel is meg tudnád vezetni, és… az én hibám, hogy így alakult. Hogy egyáltalán így alakulhatott… Nos, a rövid vagy a hosszú verziót szeretnéd hallani? – nézett kérdőn a szőkeségre.
- Azt hiszem – sóhajtotta – egyelőre… elég lesz a rövid is.
- Rendben. Csak arra kérlek, hogy próbálj meg nem közbeszólni… Réges-régen, több mint ezer évvel ezelőtt, az Ezüst Millenium idején mi voltunk a Shitennou, vagyis Endymionnak, a Föld hercegének a testőrei. A herceg frigyre kívánt lépni a Holdbéli Királyság hercegnőjével, hogy ezáltal egyesítsék a két birodalmat, azonban a "ribancruhás, vörös hajú lotyó", azaz egy Beryl nevű boszorkánymester szintén magának akarta a herceget, ezért felébresztett egy gonosz entitást, Metalliát, és megalapították a Sötétség Birodalma nevű fantasztikus formációt. Beryl Metallia segítségével átmosta az agyunkat, meg még egy csomó emberét, mi pedig megtámadtuk a Holdbéli Királyságot, és leromboltuk… Selene királynő, a Holdbéli Királyság uralkodója egy nagy hatalmú kristály, a Ginzuishou segítségével mindenkinek lehetségessé tette, hogy ebben a században reinkarnálódjon a Földön. Sajnos a mindenkibe Beryl is beletartozott, és természetesen újra akart kezdeni mindent. Ismét megtalálta Metalliát, és bennünket is, aztán megint átmosta az agyunkat, hogy segítsük világuralmi terveinek megvalósításában. Az egész agymosósdi szerencsére Zoi-chanra nem hatott, ennek miértje a te szempontodból lényegtelen. Neked az volt a feladatod, hogy emberi energiát gyűjts Metallia felébresztéséhez, és ennek érdekében youmákat uszítottál az ártatlanokra. A terveidet folyamatosan keresztülhúzta néhány matrózruhás csitri, így Beryl a sorozatos kudarcaid miatt Örök Álommal sújtott. Ekkor Zoi-chan elmondta nekem, hogy meg akarja dönteni a birodalmat, és mivel a mirelitté válásodat követően én sem voltam már annyira híve annak, hogy szolgasorba taszítsuk a bolygó lakóit, ezért csatlakoztam hozzá. A legvégén Kunzite is mellénk állt, és segített megszerezni a Ginzuishout, amivel a szintén reinkarnálódott Selene hercegnőnek sikerült elpusztítania az egész Sötétség Birodalmát Metalliával, Beryllel meg az összes rohadt youmával együtt. Úgyhogy egy darab youmát sem nevelgetünk az alagsorban. A Ginzuishou által lehetővé vált, hogy végre normális életet éljünk… vagyis nagyjából normális életet… és megadta a választási lehetőséget, hogy akarunk-e emlékezni a múltunkra. Te pedig nem akartál… – fejezte be Nephrite a valóban rövid összefoglalót.
Úgy éreztem, rengeteg olyan fontos részletet kihagyott, amit nem ártott volna beleszőni a történetbe. Többek között azt, hogy ő még meghalni is képes volt értünk. Azért, hogy mindannyian boldogan élhessünk… vagy legalább megkapjuk rá az esélyt. Amennyiben elmondta volna talán… talán máshogy alakultak volna az események, és nem vett volna minden még az eddigieknél is borzalmasabb fordulatot…
|
