Sejuani fáradt volt. Nagyon régen nem érezte már, hogy elemi szinten merült ki, az a nap mégis teljesen elszívta az életerejét. Bristle nélkül nem volt szokása hosszabb távokra indulni, csatába pedig még annyira sem. Hát akkor mikor készülhetett volna fel a teste egy álmatlan éjszaka után végigkutyagolt napra?

Maradék akaraterejének utolsó nyögésével hagyta maga mögött a frissen újraegyesült párost – annyi érzéke azért volt a dolgokhoz, hogy tapintatosan idõt és teret adjon nekik. Ezért indult körülnézni, és ezért döntött végül a tûzgyújtás mellett. Kockázatos volt, de Sejuani jó vezetõ lévén fel tudta mérni, hogy most nagyobb szükség van a melegre, a fényre, a szimbólumra, mint amekkora veszélyt az hordoz magával. Nehéz volt megfelelõ fát találni, nyirkos volt minden és hideg – a hajával játszó szél eszébe juttatta Jannát. Hogy mit fog ezért még kapni, amikor hazaér… mert persze, hogy mind hazaérnek!

Megbánás buggyant benne, de akarattal ellökte magától az érzést, annak nem volt sem ideje sem helye még. Ráér, mikor majd meseszép hitvese haragjával kell megbirkóznia; a tüntetõleges csenddel, a csakazért-sem-ölelésekkel, az elsietett csókokkal. Már várta nagyon.

Hiányzott Sejbõl az erõ, mikor visszavonszolta a szegényes zsákmányt a rögtönzött táborba; két vastagabb törzs és egy ölre való ágak, egész gallyakig, nem csupaszítva. Meg két nyúl „Csak úgy, elém ugrottak.” Így magyarázta.

Fiora fázott. Bármennyire voltak kitûnõ minõségû ruhái, a palotai szolgálat aligha létezõ viszontagságaira tervezett öltözék a freljordi tavasz ellen majdhogynem semmit nem ért. Ráadásul a hideg már napok óta férkõzött egyre beljebb testében, így csak idõ kérdése volt, hogy a borzasztó érzés a csontjaiba marjon. A darabok mosatlanok voltak, ahogy maga a párbajhõs is, gyûröttek, meggyötörtek. Büszkeség ide vagy oda, minden második gondolata a meleg körül forgott, így egy percet sem tétovázott, mikor végre Ahrival kettesben maradva lehetõssége volt ölelkezni. Arcát a pézsmaillatú fekete hajba temette, kezeit a vastaya kezébe fonta. Késõbb, mikor már nem indultak könnycseppek a szemébõl, az éjszakára alkalmas helyet készítettek elõ, mint inkább kerestek – pár nagyobb sziklából, fadarabból egy oldali szélárnyék, a csomagok halmozása, mohagyûjtés. Hármójuknak tökéletes menedék lesz, és hamar tovább tudnak majd állni.

Mondhatni Fiora nem igazán értett a vadon törvényeihez, sem az ottani hadviselés szabályaihoz és buktatóihoz, ám érezte õ is a tûz által hozott kockázatot – így annál boldogabb volt, hogy mégis ott lobogtak az éltetõ lángok a csizmái elõtt. És végre – végre kezdett engedni az a borzasztó, kegyetlen, gyötrõ, maró hideg. A nyulak, amiken osztoztak, inasak voltak, kicsik és messze íztelenek, mégis a legfinomabb fogás, mert Ahrival oszthatta meg. Az este szeles volt és gyanús zajokkal teli, de megérte még egy kicsit ébren maradni, mert Ahri odakucorodott az oldalához, fejét a mellkasára hajtotta, és úgy hallgatták ketten Sej csillagokról szóló õsi mítoszait.

            Ahrin egyre jobban eluralkodott a kétségbeesés. Persze alaptermészetébõl adódóan sem tûrhette a tétlenséget vagy a dolgok lassú folyását, a tehetetlenséget, most mégis babalépésekre kényszerült. De legalább Fiora ott volt vele.

Képes volt szeretni, de még sosem szeretett így, mint ezt a két nõt. Képes volt kívánni, de még sosem hozta el számára senki és semmi azt a kellemesen feszítõ kielégülést. Képes volt kivárni, de még soha semmi után nem vágyakozott annyira, mint, mikor épp elszólította valamelyik szeretõjét a kötelesség. Ismeretlen terület volt, akár az erdõ, ahol épp járnak, a szívének az a mezõ, amire tévedt hetekkel azelõtt.

Ahri a tûzbe meredt, a csillagokra nézett, körbefülelt – de nem vett észre semmit. Csak este volt.

„Aludnod kéne.” Sej reszelõs hangja halk volt, de a rókadémon minden nehézség nélkül értette, persze. Az északi nõ a tûznek háttal ült, maga elõtt keresztbe font karokkal, mereven nézett a sötét semmibe.

„Ahogy neked is. Ma este már nem jön semmi ártalom.” és tényleg így hitte. Hogy vannak éjszakák, mikor megkímél az ég. Arrébb kecmergett, hogy legyen még fél embernyi hely.

            Sejuani fáradt volt. Azt súgták neki a tanítások és a tapasztalat, hogy õrködnie kell. Akkor van esély rá, hogy, ha kis létszámú a rajtaütés és idõben észreveszik, akkor valaki túléli.

De azon az éjszakán nem hallgatott az eszére, nem tudott. És nem is akart. Kicsit talán hálás volt, hogy Ahri nem várta meg, míg önállóan cselekszik. Érezte a türelmetlen hívó parancsot, figyelte miként engedelmeskedik az egyszerû bûvöletnek a teste. Lassú, de egyenletes mozdulatokkal feküdt a mohára. Komótosan igazgatta el úgy a ruháját, hogy csak az arcát érje a csípõs holdsugár. Kicsit talán nem is magatehetetlenül hálálta meg a gesztust egy forró csókkal, aztán az erdõvel szembefordulva, Ahrinak így a háta melegét és némi szélárnyékot kínálva zuhant az álmatlan alvás óráiba.