XI. fejezet
Miután megfésültem és befontam a selymesen puha, vörösesszőke tincseket, lementünk a földszintre, ahol vendégeink már türelmetlenül, csorgó nyállal vártak ránk – úgy tűnt, egymásra és a vacsorára egyaránt ki vannak éhezve.
- Na végre! – sóhajtottak fel szinte egyszerre. – Mi a nyavalyát csináltatok ennyi ideig? – érdeklődött bosszúsan Nephrite. – Nekem bezzeg…
- Fésülködtünk – vágtam rá, még mielőtt bővebben kifejthette volna.
- Hát… ha ti így nevezitek… – eresztett meg egy kaján vigyort, aztán az arckifejezésemet látva alighanem rájött arra, hogy most a legkevésbé sem vagyunk kíváncsiak az obszcén kis célozgatásaira. – Már be is fogtam – fújt visszavonulót.
- Kunzite-san – biccentett Jadeite –, örülök, hogy az udvariatlanságom ellenére nem vontad vissza a meghívást.
- Fátylat rá – legyintettem, bár azért a tüske még mindig ott volt bennem.
- Hanto Jadeite nyomozó vagyok, mint azt már bizonyára tudod – fordult Zoisite felé. – Jobb lett volna, ha más körülmények között találkozunk… Zoi-chan. Ugye szólíthatlak így? – kérdezte, majd az igenlő feleletet követően elmosolyodott. – Valóban megbabonázó a szépséged, és amennyiben az étel olyan fenséges ízű, mint amilyen pompázatosan kinéz, akkor te magad vagy a főnyeremény.
- Igen, az. Főnyeremény – karoltam át birtoklóan kedvesem derekát –, akit én már meg is nyertem.
- De édes! – csapta össze tenyereit a szőkeség, tovább erősítve azon véleményemet, hogy egy seggfej. Egy idegesítő, modoros seggfej. – Akkor, ha ezt ilyen szépen tisztáztuk, akár ehetnénk is. Farkaséhes vagyok – nyalta meg ajkait. – Úgy dél körül volt utoljára valami finomság a számban – pillantott Nephrite-ra, aki akkorát nyelt, hogy alighanem még a bolygó túlfelén is meghallották.
- Menjetek szobára – dörmögtem az orrom alá.
- Hmm… nem rossz ötlet – ingatta a fejét Jadeite –, de szigorúan csak evés után. Muszáj bekapnom valamit, mielőtt bekapnék valamit.
Erre szokták azt mondani, hogy zsák a foltját, és ha már a közmondásoknál tartunk, akkor az akasztják a hóhért is tökéletesen ideillett – a sötét hajú extábornok arca ugyanis vörösebb volt, mint a főtt rák. Már-már rájuk szóltam volna, hogy jó lenne, ha disztingválnának, amikor észrevettem, hogy az én drága Zoisite-omat kifejezetten mulattatja a helyzet, így inkább csöndben maradtam.
Leültünk az asztalhoz, majd mindenki szedett magának, és csöndben falatozni kezdtünk.
- Ez valami eszméletlenül finom! – szólalt meg néhány perc elteltével Jadeite elragadtatott hangon. Soha senki arcán nem láttam még evés közben ilyen mértékű élvezetet. – Az exem is nagyon jól főzött, de ez… ez valami fenomenális, kedves Zoi-chan! Igazi ízorgia! Nem gondoltam volna, hogy a férfiak még e téren is jobbak a nőknél… A kacsasült puha és omlós, de ha választanom kellene, akkor az ínycsiklandóan roppanós zöldségekre szavaznék. Lenyűgözően tökéletes fűszerezés! – sóhajtotta elégedetten. Nem. Inkább kielégülten.
- Khm… – köszörülte meg a torkát Nephrite – a zöldségkeveréket én követtem el.
- Tényleg? Akkor kérd meg a kezem, és hozzád megyek!
Zoisite halkan felkuncogott, mire mindenkiből kirobbant a nevetés.
A vacsora a továbbiakban hasonlóan jó hangulatban telt, Nephrite és Jadeite hol ugratták egymást, hol szexuális tartalmú megjegyzéseket tettek, nekem meg ez a túlzásba vitt jókedv kezdett az agyamra menni. Viszketett tőle a bőröm, és újra meg újra az a borzalmas érzésem támadt, hogy a vesztünkbe rohanunk.
Az összes idegszálam pattanásig feszült a vidámság maszkja alatt, és biztos voltam abban, hogy rövidesen el fog romlani minden. Igazából már akkor elromlott, amikor az első fiút meggyilkolták, vagy talán hamarabb, és ez az egész most kezdett el lecsapódni, kikristályosodni bennem. Ott lebegett a fejünk felett a fenyegetés, akár valami kicseszett Damoklész kardja. Mint mikor a kitörni készülő, pusztítóan tomboló vihar előtt megtelik a levegő statikus elektromossággal, amitől az ember karján az égnek mered minden egyes szőrszál. Kirázott a hideg.
Holott még akkor sem volt konkrétan semmi baj – az alapvető sorozatgyilkos-problémát leszámítva –, amint az evés befejeztével Jadeite közölte, hogy "véletlenül" lent "felejtette" az aktatáskát a sötétített üvegű, fekete Camarójában, és megkérdezte Nephrite-ot, segítene-e neki felhozni, ő meg természetesen kapva kapott az alkalmon. Nem mintha egy aktatáska olyannyira nehéz lenne, de… értettük a célzást.
Ők tehát kvázi egy félórára távoztak, mi pedig hozzáláttunk a romok eltakarításához.
- Ezek vajon arra készülnek, hogy a részegségig isszuk magunkat? – kérdezte kedvesem döbbenten, miután kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, hogy elpakolja a maradékot.
- Nem tudom. Mert?
- Mert vagy egy fél tucat borosüveg van a hűtőnkben… egy fél tucat teli borosüveg – csóválta meg a fejét. – Reggel még pontosan nulla darab volt, szóval…
- Nephrite mindössze egyet hozott – mondtam némileg meglepetten.
- Lehet, hogy Jadeite alkoholista? – húzta fel a szemöldökét.
- Vagy csak hedonista – vontam meg a vállamat. – Halmozza az élvezeteket…
- Ezek szerint te is láttad, hogyan evett.
- Lehetetlenség lett volna nem észrevenni.
- Egyik életünkben sem ismertem túl jól, de olyan… fura. A rendőrségen is így viselkedett?
- Nem igazán. Vagyis nem volt ennyire… felpörögve.
- Felpörögve! Basszus, mi van, ha… ha drogozik is? – kapta a szája elé ijedten a kezét.
- Most komolyan, mit érdekel ez téged? Tőlem aztán úgy pusztítja magát, ahogy akarja – közöltem szenvtelenül.
- Ő nem is érdekel, de Nephrite… Mi van, ha Jadeite rossz irányba viszi? – aggodalmaskodott.
- A barátod nem egy ártatlan bárányka, nem olyan könnyű ám rossz irányba vinni. Sőt az sem biztos, hogy őt viszik rossz irányba…
- Csak azért gondolod így, mert nem voltál ott, és nem láttad, de… miután a Holdbéli Királyság idejében szakítottak, Nephrite úgy járt-kelt, akár egy élőhalott. Amikor volt rá időm a kiképzés mellett és persze melletted, meglátogattam a Földön – tette hozzá magyarázatként. – Darabokra tört a szíve, és félek… félek, hogy ez megint megtörténik.
- Nem hiszem el… – dünnyögtem magam elé. – Mármint… nagyon egymásra vannak hangolódva, úgyhogy felesleges emiatt nyugtalankodnod, kicsim – igyekeztem felülemelkedni megrökönyödésemen. Dombon ülő fűcsomó legyek, ha értem ezt az egészet. – Mit szólnál hozzá, ha inkább felbontanánk egy üveg bort ahelyett, hogy róluk elmélkedünk? – próbáltam terelni a témát. – Hidegen hagy a viszonyuk, alkoholból meg ezek szerint úgyis van rengeteg.
- Igazad van. Már elkéstünk azzal, hogy bármit is megakadályozzunk, és különben is… – nyelt egyet – rám fér egy kis szíverősítő, mielőtt… mielőtt visszajönnének – borzongott meg.
Ó, a francba! Hogy én miért nem tudom befogni a pofámat!?
- Ne haragudj, édesem, nem akartalak emlékeztetni arra, ami rád vár, és… még mindig tartom magam ahhoz, hogy bármikor leléphetünk, amikor csak szeretnéd – pislogtam rá reménykedve, ő azonban megrázta a fejét.
- Vörös vagy fehér?
- Tessék? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Vörös vagy fehérbort szeretnél inni?
- Ja, hogy az! Vöröset…
- Oké. Következő kérdés: száraz, félszáraz, félédes?
- Félszáraz. A fehérből is ennyi fajta van? – kíváncsiskodtam.
- Igen. Csak a félszáraz vörösből van két üveggel. Az egyik külön polcon. Mert?
- Bontsd meg, amelyik külön van – javasoltam. – Azt hozta Nephrite. Amúgy szerintem Jadeite nem alkoholista, csupán gőze sincs arról, milyen az ízlésünk, így inkább biztosra ment. És valószínűleg drogosnak sem drogos, mindössze odáig van a drága barátodért – vigyorodtam el. – Ha függő, akkor is maximum szexfüggő, úgyhogy… szépen egymásra találtak.
- Mintha te más lennél – motyogta, miközben lerakott elém egy poharat, és töltött az italból.
- Mintha mi mások lennénk – javítottam ki, majd utána nyúlva az ölembe húztam. – Hová sietsz, gyönyörűm?
- Gondoltam, hozok magamnak egy poharat. Különben meg nem is vagyok szexfüggő! – duzzogott.
- Nem-e? – simítottam végig a gerince mentén, mire jólesően felsóhajtott. – Bebizonyítsam az ellenkezőjét? – duruzsoltam.
- Na jó, az vagyok – ismerte el. – De te tettél azzá…
- Miért, ki más? – húztam ki magam büszkén, már amennyire így ülés közben tudtam. – És mennyire jól tettem… – csúsztattam tenyeremet a tarkójára, közelebb húztam magamhoz, és gyengéden megcsókoltam.
- Kunzite-sama… – suttogta, miután elváltak ajkaink – nekem még mindig nincs poharam.
- Szerintem elég nekünk egy is.
Mire azok ketten végeztek azzal, amit odalent csináltak, mi már elfogyasztottuk az üveg tartalmának majdnem felét – egymást itattuk, és közben csókolóztunk. Az alapból is kiváló minőségű, tökéletesen harmonikus aromájú nedű ezáltal még ízletesebbé vált. Zoisite éppen azzal próbálkozott, hogy a sajátjából az én számba csorgassa a mennyei zamatú bort, amikor megszólalt a csengő, ő pedig úgy összerezzent, hogy az ital egy része mellkasomra folyt.
A világos anyagon, a szívem tájékán terjengő mélybordó folt meglehetősen morbidan nézett ki, különösen annak fényében, hogy a gyilkos hol sebezte meg áldozatait. Megkértem kedvesemet, hogy nyisson ajtót, én meg felrohantam átöltözni, és a biztonság kedvéért immár egy sötét pólót viselve tértem vissza a földszintre. Addigra a többiek is töltöttek maguknak a borból, és felbontottak egy üveg fehéret is, amelyből egyedül Jadeite kortyolgatott.
- Nos – dörzsölte össze tenyereit a szőkeség, miután helyet foglaltam –, remélem, megbocsátotok, de ez a némileg hosszúra nyúlt szünet szükséges volt ahhoz, hogy maradéktalanul a munkámra tudjak koncentrálni. Szerencsére Sanjouin-sama minden csínját-bínját ismeri annak, hogyan lehet levezetni a feszültséget, valamint a felesleges energiákat – mosolygott elismerően Nephrite-ra, akinek dagadt a melle a büszkeségtől.
Annyi bizonyos, hogy amennyiben drága nyomozónkat kirúgják a rendőrségtől, még mindig elmehet politikusnak, úgy tudja csűrni-csavarni a szavakat.
- Kedves Zoi-chan – fordult most szerelmem felé, aki nyugodtan, és lényének esszenciáját képező öntudatos határozottsággal állta a kék szemek fürkésző pillantását. – Kunzite-san elmesélte neked az ügy részleteit, igaz?
- Igen, elmesélte. Egy sorozatgyilkos fiatal fiúkat öldös, és úgy maszkírozza őket, hogy hasonlítsanak rám – mondta az idegesség legcsekélyebb jele nélkül.
- Nemcsak szépséges vagy, hanem bátor is. Hasonló helyzetben az emberek nagy része iszonyatosan meg lenne rémülve, de te nem félsz.
- Valóban nem félek. Egyenesen rettegek – mosolyodott el halovány, keserű mosollyal. – A lelkem egy darabja nyüszítve szűköl egy sötét sarokban… Elég okos vagyok ahhoz, hogy komolyan vegyek egy ilyen fenyegetést. Azt azonban volt alkalmam megtanulni, hogyan kell elrejteni az érzelmeimet, és nem gondolom úgy, hogy pont egy vadidegen nyomozó előtt kellene kimutatnom őket.
Nephrite arcán látszott, mennyire megdöbbenti az a szenvtelen ridegség, ahogyan az általa törékenynek tartott Zoisite kiejtette ezeket a szavakat. Engem nem lepett meg. Annak idején hasonló stílusban közölte, hogy árulása végett meg fogja öletni az egykori legjobb barátját. Ezt persze Nephrite konkrétan nem hallotta, mivel szerelmem nyilvánvalóan egészen más hangnemet használt arra, hogy manipulálja, és rávegye: haljon meg értünk, és a Sötétség Birodalmának elpusztításáért.
- Ez érthető. – Jadeite nem tűnt sem megbántottnak sem sértődöttnek, inkább csodálat csillogott a szemeiben. – Szeretnék feltenni néhány kérdést, aztán…
- Először én kérdezek – vágott közbe kedvesem. – Mi történne, ha eltűnnék? Ha elhagynám az országot, vagy ha elvonulnék valami szigorúan őrzött helyre, és csak azt követően térnék vissza a normális életemhez, miután elkaptad a gyilkost?
- Ez nem kifejezetten lenne jó ötlet, mert…
- Nem kifejezetten lenne jó ötlet?! – rivalltam rá. Ez tényleg egy fasz, nem tudok rá szebb szót mondani… – Te teljesen megvesztél?! Inkább arra kéne rábeszélned, hogy a biztonságot válassza, ehelyett…
- Ne üvöltözz velem! – mondta szinte szótagolva, olyan hangsúllyal, akárha egy öt éves gyerekhez beszélne, mire belemarkoltam a hajába, és néhányszor hozzácsaptam a fejét az asztal lapjához… sajnos csak képzeletben. – Nézd, én megértem, hogy félted a szeretődet…
- A szerelmemet – helyesbítettem. – A szerelmemet féltem…
- Mindegy… Szóval megértem, hogy félted őt, de kérlek, higgadj le, és bízd a dolgot a profira. Azaz rám. Azért mondtam azt, hogy nem kifejezetten lenne jó ötlet, mert felpörgetni akarjuk az eseményeket, nem pedig lelassítani. Sajnos nagyon kevés a nyomunk, így muszáj kiugrasztani a nyulat a bokorból, hogy minél hamarabb vége legyen.
Vége legyen… és mégis milyen vége lesz így ennek az őrületnek?
- Nagyszerű – ütögette össze tenyereit a szőkeség. – Miután megint lefutottuk ezeket a roppantul felesleges köröket – pillantott rám rosszallóan –, térjünk vissza az érdemi dolgokhoz… Nem konkrétan ezzel szerettem volna kezdeni, de a sorrend végül is tökéletesen mindegy, úgyhogy először megosztom veletek, mik a terveim, és aztán térünk át az én kérdéseimre. A legnagyobb probléma az, hogy az elrejtőzés megzavarja ugyan az elkövetőt, csakhogy nem úgy, ahogyan kívánatos volna. Sajnálatos módon még mindig annyira keveset tudunk a kilétéről, hogy ő is könnyedén meglapulhat és kivárhat, amíg nem hisszük azt, hogy már elmúlt a veszély. Ha nem csalogatjuk elő, akkor nem valószínű, hogy valaha is normális életet élhettek. A folyamatos rettegés igencsak képes kikészíteni az embert, és amíg egy ilyen elmebeteg szabadlábon van, nos…
- Felfogtam – mormogtam magam elé, miközben továbbra is azon a véleményen voltam, hogy ez az egész egy hatalmas baromság. Jadeite-nak kizárólag az a fontos, hogy felgöngyölítse ezt az esetet, és ezáltal megőrizze makulátlan renoméját. Teljesen lényegtelen számára, hogy mi történik velünk… hogy mi történik Zoi-channal.
Amennyiben előre láttam volna az eseményeket… ha tudtam volna, hogy mekkorát téved… hogy mekkorát tévedünk, és mindez sokkal de sokkal mélyebbre nyúlik, mint amennyire gondoljuk… akkor minden bizonnyal nem nyugodtam volna addig, míg meg nem győzöm őket arról, hogy az a legokosabb dolog, ha elhagyjuk az országot, és máshol kezdünk új életet. Mindannyian.
|
