Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
 Fanfiction
  

 Kapcsolat
  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető
  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...
  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Rózsás sötétség - X. fejezet (Kunzite&Zoisite)
Korhatár: 18+
Műfaj: Yaoi
Kategória: Yaoi
Feltöltő: Draconus_Diablo
 Feltöltve: 2017. 10. 03. 05:54:06
Megtekintve: 321 db
Kritikák: 0 db
X. fejezet




Kikecmeregtem a vízből, és óvatosan megtörölgettem kedvesemet, ügyelve arra, nehogy véletlenül felébresszem. Befektettem az ágyba, gyengéden betakargattam, majd én is megszárítkoztam. Találomra magamra kaptam egy rövidnadrágot meg egy pólót a gardróbból, lesétáltam a lépcsőn, és miután feltakarítottam szeretkezésünk nyomait, azon kezdtem el gondolkozni, hogy ugyan mi legyen a vacsora.

Nem tartoztam azok közé az emberek közé, akik azonnal feladják a dolgokat, amint egy kis nehézséggel kerülnek szembe – jelen esetben konkrétan azzal, hogy nem tudnak főzni –, így nem akartam azzal kezdeni, hogy kaját rendelek. Elvégre még volt nem egészen két órám hétig, ami alatt összeüthettem valami egyszerűt, ezen kívül némi elégtétellel töltött el, hogy alighanem Jadeite nem olyan ételre számít, mint amilyet én tudok prezentálni. Ha már pofátlanul meghívatta magát…

Bekukkantottam a hűtőbe, és megpillantottam a megmentőmet: a Zoisite által készített ananászos kacsasültet, amihez hozzá sem szagoltunk. Az még talán nekem is menni fog, hogy megmelegítsem, valamint csináljak mellé egy kis serpenyős zöldséget – legalábbis nem tűnt annyira bonyolultnak. Számomra az volt. Tiszta szerencse, hogy nem csak egy csomag mirelit zöldség tanyázott a fagyasztóban, az első próbálkozásomat ugyanis egyetlen szóval lehetett volna jellemezni: katasztrofális.

A mai napig nem hittem abban, hogy valamit lehetséges pépesre főzni és odaégetni egyszerre. Nekem sikerült. Ráadásul először annyira sós lett, akárha a Holt-tenger vizéből öntöttem volna alá, így ezt kompenzálandó jól megcukroztam, és majdnem elhánytam magam, amikor megkóstoltam. Nem kifejezetten éreztem magam normálisnak, hogy a kinézete ellenére képes voltam egy falatot is bevenni a számba abból a förmedvényből.

A második adag elkészítése egészen jól indult, sőt kezdtem mérhetetlenül büszke lenni magamra. Ezek meg képesek voltak főzőtanfolyamra járni kerek egy hónapon keresztül… Megcsóváltam a fejemet, és már éppen levettem volna a serpenyőt a tűzhelyről, késznek nyilvánítva művemet, amikor csengettek. Nem azt mondták, hogy hétre jönnek? Hiszen még hat óra sincs. Na mindegy, végül is kész a vacsora.

Az ajtóhoz robogtam, és kinyitottam, mielőtt megint megnyomták volna a csengőt, és felzavarták volna vele Zoisite-ot.
- Hát te? Egyedül? – néztem kérdőn Nephrite-ra, aki egyik kezében egy üveg vörösbort, a másik kezében pedig egy ajándéktasakot szorongatott, és kivételesen nem öltönyt viselt, hanem farmert és pólót. – Jadeite?
- Gondolom, majd jön – vonta meg a vállát. – Nem vagyunk együtt, csak dugunk néha. Nem emlékszel? Amúgy meg Naru-channal voltam.
- Nem vagy semmi – dünnyögtem.
- Tudom – közölte lazán. – Beengedsz?

- Persze. Elvégre a te lakásod – léptem arrébb.
- Ugyan hagyd már! – legyintett. – Zoi-chan merre?
- Nagyon-nagyon elfáradt, miután hazaértünk – hangsúlyoztam ki a miután szót –, úgyhogy most pihen – eresztettem meg egy önelégült vigyort.
- Hát… te sem vagy semmi – vigyorodott el ő is. – De akkor… mit fogunk vacsorázni? – suhant át némi rémülettel vegyes undor az arcán, amikor ráeszmélt arra, hogy alighanem az én főztömmel kell beérnie.
Ez azért egy kicsit szíven ütött.

- Ananászos kacsasültet és… ahogy elnézem, széntablettákat – pillantottam a konyha felé rezignáltan, ahol éppen most ment füstbe szó szerint az egész eddigi munkám. – Hát ez igazán remek! – dohogtam, miközben a tűzhelyhez ballagtam, majd elzártam a gázt. – Mondjuk legalább a hasmenés miatt nem kell aggódnunk – bámultam komoly tekintettel Nephrite-ra, aztán az arckifejezése láttán elröhögtem magam.
- Különösen veszélyes vagy – csóválta meg a fejét lemondóan. – Majdnem felgyújtottad a lakást.
- Azért ne ess túlzásokba! Különben is, miattad történt.
- Hogyne! Miattam… Hányszor kértelek, hogy gyere el velünk a főzőtanfolyamra, és tanuld meg legalább az alapokat?

- Főzőtanfolyamra? Én? – horkantam fel. – Az olyan… olyan…
- Milyen? – húzta fel a szemöldökét. – Buzis?
- Ja – bólintottam.
- Ha egy másik pasival kefélsz… – emelte fel a mutatóujját – na az buzis. A főzőtanfolyam nem az… – próbált szigorúan nézni, aztán kirobbant belőle a nevetés. – Tessék, ezt neked hoztam – nyomta kezembe az ajándéktasakot mosolyogva, majd berakta a bort a hűtőbe. – Tegnap is itt hagyhattam volna, de személyesen akartam átadni. Ülj le az egyik bárszékre, vagy ahova akarsz, csak könyörögve kérlek, a továbbiakban inkább ne nyúlj semmihez. Jadeite mégiscsak rendőr, nem pedig tűzoltó, szóval… Én majd eltakarítom a romokat, és megcsinálom a zöldséget. Oké?
- Oké. Kösz.

Helyet foglaltam az egyik bárszéken, míg újdonsült konyhatündérem kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőzzön az égett szag, majd hozzálátott a köret harmadszori elkészítéséhez. Kíváncsian kukkantottam bele a tasakba, mely egy meglehetősen drágának látszó Amouage Jubilation XXV elnevezésű parfümöt rejtett.

A csuklómra fújtam belőle egy keveset, és azonnal letaglózott a tömény, komplex, keletiesen füstös illat, visszarepítve a régmúltba. Cédrusfa és mirha leheletfinoman meghintve pacsulival, megédesítve mézzel, felfrissítve gyümölcsökkel – talán naranccsal és feketeribiszkével –, megbolondítva fűszerekkel – fahéjjal, szegfűszeggel és még valamivel –, végül megkoronázva a tömjén megnyugtató és egyben felkavaró ambivaleciájával. Akár a lenyugvó nap fényében homokszemcsékkel kergetőző, forró, sivatagi szél – úgy melengette a lelkemet.

Elolvastam a hozzá tartozó leírást:

"Az Amouage kreatív igazgatója komoly zenei múlttal rendelkezik. A Jubilation inspirációját egy olyan muzsika adta, amelyet az éjszakai Hold szépsége és titokzatossága inspirált. Dvorák ünnepelt operájából, a Ruszalkából származó gyönyörű Hold-ária* szolgált a koncepció gerinceként. Az ária a beteljesületlen vágyakozás és remény kifejeződése, mely tökéletesen illusztrálja a Jubilation történetét.

A Jubilation XXV a férfinak készült, aki vágyik arra, hogy elég messzire menjen – és rátaláljon az éteri ismeretlenre. A Jubilation mélysége, kivételes keverése, és fantasztikus minőségű alapanyagai bársonyos sima akkordokat eredményeznek – az illat meseszépen bomlik ki a bőrön."

Hirtelen azt sem tudtam, mit kellene gondolnom. Miért ad nekem ilyesmit? Miért teszi ezt? Mit akar tőlem?
"Az ária a beteljesületlen vágyakozás és remény kifejeződése" siklott tekintetem újra meg újra erre a fél mondatra. Ez most azt akarja jelenteni, amit, vagy mindössze véletlen lenne? Nephrite esetében nem lehet véletlenről beszélni, de… sosem volt az a romantikus alkat.

- Köszönöm – nyögtem ki. – Ez igazán…
- Tetszik?
Felpillantottam. Olyan közelről pislogott rám, hogy meg tudtam volna számolni a szempilláit, és elég lett volna egy kicsit előrébb hajolnia, hogy…
- Nem tetszik – húzódott el csalódottan. – Pedig szerintem az ezüsttömjén, meg ez az egész lehengerlően vonzó illatkombináció tökéletesen illik hozzád… Arábia hercegéhez.

- Arábia egykori hercegéhez – javítottam ki. – A parfüm tetszik. Ez az egész körítés az, ami nem tetszik. A viselkedésed érthetetlen és értelmetlen. Elárulnád, hogy mégis mit szeretnél elérni?
- Naru-chan meg én… szakítottunk. Pontosabban ő szakított velem. Azt mondta, hogy már régóta érlelődött benne a dolog. Valami olyasmit magyarázott, hogy egy ábrándképbe szeretett bele, nem pedig abba, aki valójában vagyok. És hogy mivel már nem vagyok elérhetetlen, az egész valahogy… elveszítette a varázsát.
- Fel nem tudom fogni. Hiszen megmentette az életedet.
- A Sötétség Birodalmának egyik tábornokáét mentette meg – helyesbített.

- De te… te meghaltál érte…
- Nem. Nem érte – rázta meg a fejét nyomatékképpen. – Zoi-chanért. Jadeite-ért. És… és érted is. Az, hogy mindehhez ő szolgáltatta az alibit, pusztán a körülmények szerencsés, avagy szerencsétlen összjátéka. Bármire képes lettem volna a boldogságodért… a boldogságotokért… meg persze a sajátomért. Csakhogy sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy vártam, és akit szerettem volna… nos, túlságosan gyáva volt engem választani, vagy nem tudom. Még az emlékeitől… az emlékeinktől is megszabadult.

- Jadeite…
Bólintott.
- Tényleg szereted őt – ért villámcsapásként a felismerés.
- Ezt azért túlzás lenne így kijelenteni, mindenesetre… jól érzem magam vele.
- Akkor talán neki kéne ilyen ajándékokat venned, nem pedig nekem – jegyeztem meg enyhe szarkazmussal.

- Félreérted. Én mindössze… – tétovázott – tisztázni akartam kettőnk viszonyát, mielőtt bármibe is kezdek vele. Mármint a szexen kívül.
- Nincs olyan, hogy kettőnk viszonya – közöltem határozottan. – Többé már soha nem is lesz, úgyhogy…

- Megint csak félreérted. Te és Zoisite tökéletesek vagytok együtt. Tökéletesebbek, mint mi valaha is voltunk, vagy lehettünk volna… Éppen ezért szeretném normalizálni a kapcsolatunkat. Zárjuk le a múltat, és kezdjünk tiszta lappal. Tekintsd ezt az ajándékot egyfajta békejobbnak, egyben titkunk zálogának. Soha többé nem hozzuk szóba azt, ami kettőnk között volt. Rendben?
- Rendben. Miért, volt valami kettőnk között? – kacsintottam vigyorogva.
- Nem tudom… nem emlékszem… – sóhajtotta színpadiasan, majd felkacagott. – Ezt megbeszéltük.
- Nagyszerű. Akkor most már foglalkozz a vacsival… te kis konyhatündér! – csipkelődtem.

- Bekaphatod – mutatta fel a középső ujját.
- Naaa! Mintha nem ebben állapodtunk volna meg az előbb… – piszkálódtam tovább.
- Seggfej! Tudod, mit? Nem érdekelsz! – húzta fel az orrát tettetett sértettséggel, majd hátat fordítva alágyújtott a serpenyőnek, miközben rázkódott a válla a visszafojtott nevetéstől.

A felhőtlen vidámsága ellenére motoszkált bennem az a sejtelem, hogy Nephrite nem egészen ilyen lezárásra számított, mint amilyet én tudtam nyújtani. Vajon abban reménykedett, hogy megbeszéljük a múltban történteket? De mégis mit lehetett volna ezen megbeszélni? Mi értelme lett volna megbolygatni?

Elvégre én már a legelején leszögeztem – ismerve a "jó" hírét –, hogy azonnal és szó nélkül véget vetek a kapcsolatunknak, amint mással is ágyba bújik. Ő pedig nem vette komolyan. Nem tudom, miből gondolta, hogy következmények nélkül maradhat mindez, igazság szerint azonban nem is érdekelt. Én már réges-régen tovább léptem. Éppen itt volna az ideje, hogy több mint ezer év elteltével ő is ezt tegye…

Mire az egykori Shitennou nyomozóvá avanzsált szőkesége pontban hétkor – egy perccel sem előbb vagy később – megérkezett, addigra gyönyörűségesen meg volt terítve, a vacsora pedig ínycsiklandóan gőzölgött az asztalon. Voltaképpen Nephrite érdeme volt az egész, én mindössze a nézőközönséget szolgáltattam, elvégre ő mondta, hogy inkább ne nyúljak semmihez. Bolond lettem volna ellenkezni.

- Órát lehetne igazítani hozzá – csillantak fel a mélykék szemek, mikor felberregett a csengő.
- Kinyitnád? Én megyek, és felébresztem Zoi-chant – álltam fel a székről.
- És az körülbelül meddig tart? – nyalta meg a szája szélét.
- Miért, meddig tartson? – húztam fel a szemöldökömet rosszat sejtve.

- Ó, csak a szopásos ideig! – legyintett kaján vigyorral. – Nyugi, nyugi, vicceltem. Nem csinálunk semmi… illetlent – mondta szemforgatva, majd elindult az ajtó felé.
Megcsóváltam a fejemet, aztán az emelet felé vettem az irányt. Elképesztő egy alak! Ha nem lenne, ki kéne találni. Ha nem lenne… Erre azért megvolt az esély, és hirtelen rájöttem, hogy revideálnom kell az egyik vele kapcsolatos gondolatomat. Nemcsak annak örülök, hogy nem halt meg, hanem annak is, hogy nem tűnt el az életünkből. Zoisite-nak nagyon hiányozna és igazság szerint… nekem is… egy kicsit.

Időközben felértem a lépcsőn, benyitottam a hálószobába, az ágyat azonban üresen találtam.
- Zoi-chan! Merre vagy, kicsim?
- Fürdőszoba… – érkezett az elmosódott, kissé remegő hangú felelet.
Összerándult a gyomrom. Csak nem sír?
Nem sírt. A halványsárga márványpadlós helyiség közepén állt, szemben a tükörrel, és dühöngött.

- Hogy az a kibaszott, rohadt, jó kurva élet baszná szájba ezt a tetves kurva szart! – vágta földhöz a hajkefét. – Megmostam a hajamat, baszott nehezen megszárítottam, de a fáradtságtól, az idegességtől, vagy a faszom se tudja, mitől annyira reszket a kezem, hogy egyszerűen képtelen vagyok megfésülni! – kiabálta hisztérikusan. - Undorítóan ocsmány vagyok! – zokogott fel. – Mondd meg a többieknek, hogy nem megyek le…
- Drágaságom… – Néhány lépéssel áthidaltam a köztünk lévő távolságot, és magamhoz öleltem. – Hogy lennél már undorítóan ocsmány, mikor te vagy a leggyönyörűbb teremtés az egész univerzumban? Majd… majd én megfésülöm a hajadat, rendben?

- Nem… nincs rendben – bújt hozzám szorosan. – Kunzite-sama… – pislogott rám könnybe lábadt szemekkel. – Én nem akarom még egyszer hallani. Én nem akarom megnézni azokat a képeket… én… én nem bírom ki, ha megint lángba borul, és… összeomlik körülöttem… a világ.
- Nem is kell, édesem… nem is kell. Megmondom Jadeite-nak, hogy menjen el, aztán elutazunk valami szép helyre. Mondjuk Európába, jó? Szeretted Európát… Csak találd ki, hova, és már foglalom is le a repülőjegyeket.

- Köszönöm – mondta hálásan, én pedig kezdtem megörülni annak, hogy végre megjött a józan esze. – Megfésülnéd a hajamat, és… befonnád, hogy… hogy ne hasonlítsak annyira az áldozatokra?
- Miért van olyan érzésem, hogy nem megyünk sehová? – Próbáltam ugyan palástolni csalódottságomat, csakhogy nem igazán sikerült.

- Sajnálom – simított végig a karomon. – Belegondoltam, és jó lenne, de… a szavaid… a felvillantott menekülési lehetőség ráébresztett arra, hogy akkor omlana össze a világom, ha megfutamodnék. Beryl és Metallia együttes hatalommal sem tudtak megtörni, és soha… soha senki nem is lesz rá képes.
- Zoi-chan… – itattam fel ajkaimmal arcáról a halovány könnycseppeket. – Ezt most nem kell egyedül végig csinálnod. Melletted vagyok, és támogatlak mindenben, bár úgy vélem… nélkülem is elég erős vagy…

- Nem. Nélküled nem – nézett mélyen a szemembe. – Attól a pillanattól kezdve, amióta megláttalak… szeretlek. Örökre. Megmásíthatatlanul. Kitörölhetetlenül. Te vagy az én erőm forrása… az ezüst hajú hercegem… a vezérlő csillagom, és nélküled… nélküled megszűnne létezni mindaz… ami vagyok.
- Szeretlek – suttogtam, majd összeérintettem ajkainkat.

Hosszan és lágyan csókoltam meg, belesűrítve ebbe a csókba minden iránta való érzésemet. Hogy szavakkal elmondhatatlanul szeretem… hogy életem minden egyes másodpercében őérte dobban a szívem… hogy történhet bármi, egymáshoz tartozunk, míg világ a világ, sőt azon is túl… és hogy még a halál sem képes elválasztani bennünket… nem teheti semmissé örök szerelmünket.



*
Dvorak – Hold-ária a Ruszalka című operából Joshua Bell hegedűművész előadásában

A parfüm leírása egy internetes oldalról származik, változtatás nélkül idéztem.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).