Quinn nem akart visszaemlékezni, mert az mindig rossz hírrel járt együtt, halállal. Mégsem tudta megállítani a felderengõ emléket, mikor elõször találkozott Fiorával, és azt a számtalan alkalmat, mikor apró nyilakat érzett szívtájékon bõrt hasítani, húst vágni, csontot repeszteni.

A büszkén felszegett arcon pimasz kis mosoly ült, édes akcentussal gördültek le az idegen ajkakról a pimasz szavak – megjegyzések az egyenruhára, a fegyelemre, a rangra, a fizetésre. Mindez azután történt, hogy fivére emlékéhez hûen Quinn bevetette magát a demanciai haderõ elit kiképzésébe, és onnan címeres tökéletességgel ugrott hasast a küldetésekbe. Friss jelvénnyel a mellkasán, egy kevésbé ismert képességekkel rendelkezõ sassal a vállán aligha állhatta a mustráló pillantásokat, pláne a becsmérõ szavakat. De Quinnt nem csak egy dolog fogta vissza; hogy amit addig letett az asztalra, az csupán a megkövetelt papírforma teljesítése volt, gyakorlatban nem bizonyíthatta rátermettségét. Másik dolog pedig, hogy a borospohár fölül ejtett szavak Fiora Laurenttõl származtak.

A gárdista nem volt a leggazdagabb, sem a legbefolyásosabb, de rajta volt az eliteket számláló birodalmi, kényelmes kis listán. Ott volt a méltán híres királyi gárdában. Ott volt a becsületet és családot szem elõtt tartók közt. Ott volt a legjobb párbajhõsök sorában - valójában senki nem bánt nála jobban a vívótõrrel a kastélyi formavívás keretei közt. Az arisztokratikus vérvonalból származó, kiszámított, tervezett gének, mesterséges házasságok pedig, mondjuk úgy, megtették hatásukat – legalább is több ezer emberrel együtt Quinn is ezt a nézetet osztotta; hogy ez a Fiora valami gyönyörû volt, és persze nem az alkohol mondatta vele… mármint, nem csak.

            Fiora nevetett, és akkor felmelegedett a világ, Fiora mosolygott, és fényesebbek lettek a márványcsarnokok, Fiora megszólalt és még a madarak is elhallgattak, Fiora odapillantott és eltûntek a szavak, Fiora egyetlen érintésétõl Quinn képes lett volna Valorral szárnyalni, Fiora egyetlen puha csókja átláthatóvá tett bármennyire kaotikus és bonyolult helyzeteket.

De Fiora intelligens nõ volt, okos és figyelmes, így az elsõ perctõl érezte a Quinnbõl áradó vonzalmat. Fiora szeretett játszani, hát megviccelte a frissen kitüntetett párost, kóstolgatta a hazatérõ Quinnt, heccelte az újonnan került hõst. És Fiora okos nõ volt, tudta, mikor kell hallgatni a belsõ hangjára - mikor Quinn Valort küldte, hogy üzenetben hívja el elõször vacsorázni, Fiora tudta, hogy igent kell válaszolnia, mert magában is érezte ugyanazt a mézesfahéj ízû buborékot. Fiora megfontolt nõ volt, így nem várta meg azt, hogy hazakísérjék a kényelmesen csendes randevú után, nem. Maga hajolt a csókért. Fiora határozott nõ volt, így mert nemet mondani, mikor fáradt volt vagy szolgálatba kellett mennie, de azt is el tudta dönteni, mikor kell visszautasítani a gárda hívását és ágyban maradni Quinnel, átölelni a remegõ alakot és puha kérdésekkel hagyni, hogy kimondhassa, amit órák óta szeretett volna. Fiora érzékeny nõ volt, éppen ezért azt is tudta, mikor kell visszautasítani a meghívást Quinn bátyjának sírjához, hogy mikor kell magány és mikor kell üres ágy. Fiora diszkrét nõ volt, ezért csak akkor kérdezett, mikor annak ideje volt, és csak akkor csókolt, mikor annak helye volt. És Quinn imádta mindezért.

Fiorával izgalmasak voltak a közös napok, mikor kilovagoltak, edzettek, vagy olvastak, beszélgettek, vacsoráztak, szeretkeztek, túráztak. Megmutatták önmagukat. Fiorával lebilincselõek voltak a nem hivatalosan közös pillanatok; a bálok, mikor a rangjuk miatt hívták meg õket és nem közös elhatározásból jelentek meg, az õrjáratok, a véletlen találkozások közönség elõtt, szolgálatban.

És akkor Quinn életébe berobbant Ahri. Édes, bájos szenvedélyes Ahri.

Quinn magához hû volt, mikor menedéket nyújtott az oly’ ritkán elõforduló, csodás teremtménynek, s mégis, valami mély, elemi erõnek engedelmeskedett, mikor nem hagyta nyugton kérdéseivel a vastayát, mikor vacsorát adott neki és a tûz melegét. Valami, a teste legbelsõbb zugából elõbugyogó forróság tüze vezérelte az elsõ csókra és hírtelen jött éjszakára, a lila foltokra és karmolásokra. Quinn a hazavezetõ utat gondolkodással töltötte, hogy mit kezdjen ezzel a hirtelen berobbanó energiahalmazzal, amit Ahri jelent. A mosollyal, ami állandó volt, csak épp az indokok változtak mögötte, a kíváncsisággal, ami a szemekben csillog, a pezsgéssel, ami a szavakról pattog. Quinn úgy döntött – mintha lett volna más választása, hah! – hogy ezúttal is hû lesz magához és õszinte Fiorával. A beszélgetés rövid volt, a csendes percek viszont hosszúra nyúltak, azonban mindketten elég bölcsek voltak ahhoz, hogy ne meneküljenek felszínes reakcióba.

Ezért volt, hogy Quinn néha fáradtan fejelt be Fiora bársonyos takarói közé egy, az erdõben töltött hét után, és ezért volt, hogy csupán teát szürcsölt egy hegy oromzatán a kilencfarkú rókadémonnal, mikor már csak naplementekor tudta elérni a messze nyúló vadon szívét jelentõ Ahrit.

            Ahri megfáradt nõ volt, öreg és tapasztalt, ezért nem habozott belevetni magát a számára semmi újdonságot nem jelentõ ismerjük-meg-az-eredeti-szeretõt kalandba, azért nem félt bizalmasan ölelni és õszintén, tele szájjal kacagni a vicces történeteken. Ahri játékos nõ volt, ezért nem félt bosszantani Valort, vagy kitapasztalni a szabályokat Quinn tûrését illetõleg. Ahri bátor nõ volt, ezért szívesen kipróbált bármit és végtelen lelkesedéssel vetette bele magát a demanciai kalandokba és nem félt elsõnek elsuttogni, hogy ’szeretlek’. Ahri szenvedélyes nõ volt, ezért csókjai forróak voltak és alvás közben mindig ölelkezett.