VI. fejezet
Akkor is gyűlöllek
Nem igazán hitt abban, hogy az erdőben bármiféle szörnyek tanyáznának, abban meg még kevésbé, hogy rá nézve veszélyesek lennének, elvégre egy homonculust eléggé nehéz – bár nem lehetetlen – elpusztítani; ettől függetlenül idegesítette Zoisite ijesztgetése és piszkálódása. Olyannyira idegesítette, hogy alig léptek be a fák közé, máris kiosztott neki egy halálos fenyegetést – csak úgy a miheztartás végett –, amit a másik látszólag a legkevésbé sem vett komolyan; és ez egy szemernyit sem tette szimpatikusabbá.
Ezt követően a némileg riadtnak tűnő, pöttöm alkimista mellett ballagva Envy azzal szórakoztatta magát, hogy válogatott halálnemeket ötlött ki idegenvezetőjük számára, miközben törekedett arra, hogy gondolatai ne tükröződjenek vonásain. Holott a legszívesebben szélesen elvigyorodott volna, amikor elképzelte, ahogy egyre erőteljesebben szorítja ujjaival a karcsú nyakat, és a smaragdzöld szemekben lassacskán kihuny az élet; vagy, hogy elmetszi a torkát, és végignézi, amint belefullad a saját vérébe; vagy, hogy hozzácsapja a koponyáját valami éles kiszögelléshez, és a gondosan ápolt, vörösesszőke tincseket ragacsos undormánnyá változtatja a szétfröccsenő vérrel keveredő agyvelő; vagy, hogy egyszerűen addig püföli és marcangolja a szépséges arcát, míg felismerhetetlen massza marad csupán belőle. Vagy valami egyéb módon végez vele. Végül is… a fiú igazat mondott: mégiscsak vannak az erdőben szörnyek – egy mindenképp.
Természetesen eszébe jutott, hogy mi van, ha Zoisite is képes a spontán regenerációra, esetleg a kinézete ellenére nem olyan a testfelépítése, mint az embereké, illetőleg lehetségesnek tartotta, hogy tud valami olyasmit, ami még egy homonculusra is végzetes. Csakhogy egyrészt úgy volt vele, hogy ezzel ráér majd akkor foglalkozni, amikor aktuális lesz a dolog – mivel egyebet nem nagyon tehetett –, másrészt meg gyanította, hogy a "xingi alkimistamester" igencsak alábecsüli. Más magyarázatot nem lelt arra, hogy miért invitálta meg őt is egy vacsorára ahelyett, hogy megölte volna; hiszen alkalma nyílt legalább megpróbálni a rejtőzködő kispajtása közreműködése révén. Épelméjű ember – vagy emberszerű lény – ugyanis nem hív az otthonába egy homonculust, már amennyiben tisztában van a homonculusok alapvető természetével; Zoisite meg jobbára normálisnak látszott.
Azt a bizonyos otthont megpillantva aztán egy újfajta kérdés is befészkelte magát az agyába, miszerint: mégis mennyien vannak ezek? Mert hogyha annyian – körülbelül félszázan –, amekkora létszámra az épület méretei alapján következtetni lehet, úgy valószínűsíthetően baromi nagy bajban vannak. Könnyen elképzelhető, hogy a szörnyek nem is abban a kísértetjárta hatást keltő erdőben laknak, hanem a kastélyban, és az általuk meggyilkoltak szellemei kergetőznek susmorogva a fák közt – most meg ők ketten a legújabb áldozatok, akiket feltálalnak vacsorára. Pontosabban fel szeretnének tálalni vacsorára, mert belőle hétszentség, hogy nem esznek, és Edwardot szintén meg fogja óvni ettől a sorstól, még ha az ő hiszékenységének köszönhetően sétáltak is bele önként ebbe a csapdába. Ami talán nem csapda, mindössze ő feltételez automatikusan mindenkiről rosszat, és emiatt lát rémeket ott is, ahol nem kéne. Meg a Zoisite-ot körüllengő, láthatatlan, veszedelmes vibrálás miatt. Meg amiatt, mert itt minden olyan… fura…
A kapu túloldalán, ott vár egy másik világ: gyönyörű… különleges… földöntúli…
Dajkamese. Régóta nem hitt már benne – pontosabban ő maga sohasem, csak az ember, akiből lett hajdanán –, hiába hallotta a mondat első felét Mestere szájából is egyszer; habár nem kellett volna hallania. "Az a te legnagyobb bajod, hogy nem hiszel. … Hát majd fogsz…" Ő pedig tényleg kezdett hinni, igaz, nem egészen abban, mint amire a fiú célzott, hanem annak a másik világnak a létezésében; ami a színpompás virágszigeteken végignézve valóban gyönyörű, a lakóit tekintve valóban különleges, és az erdőre visszagondolva valóban… földöntúli. Vajon hol a fenében lehetnek voltaképpen? Remélte, hogy akárhol is, az alkímia azért működik, különben sosem jutnak vissza Amestrisbe; ami nem biztos, hogy olyannyira hatalmas probléma volna. Már ha mindketten túlélik ezt a kis kalandot.
Merthogy az a fószer, akivel az előcsarnokban összefutottak, és akit a "sama" megszólítás alapján valamiféle főmuftinak, vagy legalábbis rangban a fiatalabb fölött állónak tippelt, szintén másnak tűnt, nem embernek, mindemellett – a fiúval ellentétben – még csak kósza kísérletet sem tett arra, hogy a barátságosság látszatát keltse. Bunkó seggfej! Ráadásul Edward őt is kocsányon lógó szemekkel bámulta, ami újabb indok volt arra, hogy gondolatban a Kunzite nevet is fölvésse halállistájának legtetejére – közvetlenül a Zoisite alá.
Hogyha csakugyan vannak vagy ötvenen, akkor rövidesen rohadt hosszú lesz a névsor, továbbá félő, hogy az acélmütyürnek egyszer tényleg kiesik a szeme, ha az összesre így meresztgeti. Komolyan. Felháborító! Őt, Envyt kellene ennyire csodálnia, és ellenállhatatlanul vonzónak tartania, nem ezeket az idegeneket!
Még azután is sértetten duzzogott, miután magukra maradtak a tetszetősen berendezett szalonban – ízlésük az legalább van! –, miközben végigpörgette agyában az előbbi jelenetet. A beszélgetésből azt a következtetést vonta le, hogy nem Kunzite volt az, aki korlátozta a képességét, máskülönben tudnia kellett volna arról, hogy Zoisite idehozza őket. Ezek szerint kell lennie még minimum egy harmadiknak is – hacsak nem maga a fiú csinálta, és azért tett úgy, mintha valakinek jelezne, hogy elhitesse velük, van egy társa a közelben.
Emellett eszébe jutott az a megjegyzés az erdőről, ami megölte volna mindkettejüket… Gyilkos fák? Ez akár valami trükk is lehet, hogy meg se próbálják elhagyni a kastélyt – elvégre gyilkos fák nem léteznek. És ha ebben a világban igen? Macskák mindenesetre – vagyis állítólag – itt is vannak. Vajon ők normál macskák, vagy bennük is bennük van az a sötétség, ami… talán minden itteni élőlényben? És a legfontosabb: hogyan oszthatná meg a gyanúját a pindurpandúrral úgy, hogy meg is győzze vélt igazáról?
Kezdhetné mondjuk valahogy így: Nézd, Edward, tudom, hogy nem volt éppen felhőtlen a viszonyunk, de… Nem. Ez a borzalmasabbnál is borzalmasabb. Nem volt éppen felhőtlen a viszonyunk?! Meglehetősen eufemisztikus megfogalmazása a dolgoknak, miszerint: a legelső találkozásukkor hirtelen felindulásból majdnem halálra rugdosta a szerencsétlent, és meg is tette volna, ha Lust nem lépett volna közbe; legutoljára meg elrabolta az öccsét, amivel bizonyára szerzett még pár fekete pontot az addigiak mellé – a kettő közti időszakról nem is beszélve. Kénytelen-kelletlen belátta hát, hogy elég sok van a rovásán, ami egyébként nem zavarta volna, most viszont nem jött túl jól.
Aztán felötlött benne, hogy az alkímia felől is megközelíthetné az egészet: ha nem működik, akkor egyértelmű – és sajnálatos – a helyzet, ha meg működik, felvezetésnek akkor sem rossz. Rögtön meg is interjúvolta az illetékest, elővéve a létező legelbűvölőbb énjét (ami azért hagyott némi kívánnivalót maga után), és még Edwardnak is szólította a kis bébibogyót, aki azonban a füle botját sem mozdította, sőt, olybá tűnt, akárha elbóbiskolt volna; az acélmitugrászra bezzeg azonnal felfigyelt. Ezt nevezik konkrétan szelektív hallásnak.
Már önmagában az is meglepte, hogy a másik le merte hunyni a szemét úgy, hogy ő is a helyiségben tartózkodik, az meg még inkább, hogy nemsokára, a társalgásuk kellős közepén ténylegesen el is aludt.
- Hé, minimanó! Ébresztő! – rázta meg óvatosan a vállát, ám egy mély sóhajtáson, meg valami érthetetlen dünnyögésen kívül egyéb reakciót nem kapott. Ez furcsa. Hiszen néhány perce még igencsak élénken bámulászott. Ennyire kimerítette volna az átkelés? Vagy más az oka… De mi más?
Közel hajolt hozzá, egészen közel – olyan közel, mint ez idáig még soha, és habár rengetegszer megállapította magában, hogy a fiú szakasztott az apja mása, most rá kellett jönnie, hogy ennél jobban nem is különbözhetne tőle. A vonásai mögött megpillantotta annak a romlatlanságnak báját, aminek már réges-régen el kellett volna tűnnie, amennyi halált és borzalmat a mézszín szemek láttak; és mégis ott volt, mintegy örökre beleivódva a bőrébe. A lényébe. A lelkébe. Kitörölhetetlenül. Talán az elgondolása alapjaiban hibás. Talán Edward Elric azon ritka emberek közé tartozik, akiket lehetetlenség megtörni.
Lassan átcsúsztatta tenyereit a válláról a nyakára, miközben átvillant az agyán, hogy most játszi könnyedséggel megfojthatná, vagy egy határozott mozdulattal elroppanthatná a gerincét; ám az ujjai, önállósítván magukat már tovább is kúsztak felfelé, és hüvelykujjának begye végigsimított a kissé elnyílt, bizsergetően bársonyos ajkakon. Ha máris végezne vele, ugyan hol maradna az élvezet? Egy kísérletet mindenképpen megér a terv, ráadásul nem is esett olyan nehezére a védelmébe venni, sőt, mondhatni az: "Edward utálja, ha a termete miatt piszkálják, úgyhogy ne gúnyolódj ilyesmivel!" fenyegető hangvételű megjegyzése Zoisite irányába meglehetősen spontán volt – annyira, hogy még őt magát is váratlanul érte.
"Gyorsan valljátok meg az érzéseiteket egymásnak…" E mondat hallatán meg mintha néhány pillanatra szinte megdermedt volna belülről, és képtelen volt eldönteni, hogy egyszemélyes fogadóbizottságuk gondolatolvasó-e, avagy valamiféle romantikus viszonyt vizionál közte meg a törpilla közt – mindenesetre mindkét feltételezés kapcsán a rosszullét kerülgette. Valljátok meg az érzéseiteket…
- Akkor is gyűlöllek – lehelte a szöszke alkimista ajkaira, aztán sarkon fordult, és kisietett a szalonból, ügyelve arra, hogy még véletlenül se csapja be maga mögött a díszes faragású faajtót. A legkevésbé sem szerette volna felhívni magára a figyelmet közvetlenül azelőtt, mielőtt felfedezőútra indult volna.
Vacillált, hogy először menjen föl az emeletre, és próbálja meg kideríteni, hogy megközelítőleg mennyien lakják a kastélyt, vagy itt a földszinten keresse meg a konyhát, és szabaduljon meg Zoisite-tól; mígnem a távolabbi márványlépcső felől halk motozással kevert nyávogás ütötte meg a fülét, egy harmadik alternatívát kínálva. Macskák. Itt tényleg vannak macskák.
Nesztelen léptekkel óvakodott be a lépcső alá, ahol egy, a félhomályban gubbasztó, szürke-cirmos szőrcsomó pislogott rá élénk érdeklődéssel, és közben néha-néha rekedtesen felmiákolt.
- Cicc, cicc-cicc – hívogatta leguggolva, és egyik kezét előre nyújtva a kiscicát, aki némi tétovázást követően közelebb szimatolva hozzáérintette kézfejéhez a nedves, pici orrát, végül hangos dorombolással hozzádörgölőzött. Normál macskának tűnt: mentesnek mindennemű sötétségtől. Envy a sűrű, selymes bundába mélyesztette ujjait, majd megragadta az állat grabancát, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon, és belenézett a kitágult pupillájú, élénkzöld szemekbe. – Szia, cilamila! – mosolyodott el. – Nagyon szép kismacsek vagy, tudod-e? – A jószág, mintha értette volna, pislantott egyet. – Helyes. – Féltő gonddal rakta le, vissza a padlóra, aztán párszor végigsimított újdonsült pajtása domború ívben hajló hátán.
Az állatokat, és különösképp a négylábú dorombolókat – az emberekkel ellentétben – kedvelte. Ők sosem okoztak csalódást, és sosem csapták be; ráadásul nem vívtak értelmetlen, vég nélküli háborúkat egymással. Meglepő módon az állatok is szimpatizáltak vele, habár bizonyára sejtették, hogy ő nem ember, még ha azt nem is tudták pontosan, hogy egy homonculusszal van dolguk; azt viszont alighanem megérezték, hogy szánt szándékkal sosem ártana nekik.
Ebben a pillanatban egy kis kattanást hallott, majd légiesen könnyed lépteket; a pillangószárnyak rebbenéséhez hasonlatosakat – a kifinomult hallásának köszönhetően a legapróbb neszezésre is felfigyelt, amint a kismacska is, aki szőrét felborzolva fújtatott egyet, majd eliramodott az üvegház irányába. Envy kikémlelvén észrevette az alaposan megpakolt tálcával a kezében közeledő Zoisite-ot, és egy hirtelen ötlettől vezérelve magára öltötte az ezüstfehér hajú főmufti alakját, majd így bújt elő a lépcső takarásából, miközben megköszörülte a torkát. A fiú megtorpanva hátrafordult.
- Kunzite-sama – biccentett alázatos megilletődéssel. – Nem számítottam…
- Ellenőrzöm, nem valami moslékot szolgálsz-e fel a vendégeinknek – talált rá minden megerőltetés nélkül arra a fölényes, lekezelő hangnemre, amitől úgy körülbelül negyed órája kinyílt a nem létező bicska a nem létező zsebében. – Ez mi? – csippentett fel ujjaival egy avatatlan kezekbe kerülve abszolúte ártalmatlannak minősíthető evőeszközt. – Fegyvert viszel az idegeneknek, Zoisite? – csóválta meg fejét dorgálón, némi burkolt fenyegetést is mellécsempészve.
- Ez… ez csak egy egyszerű… vajkés… – hebegte értetlenül.
- Egy egyszerű vajkés. Valóban. Szóval szerinted ez itt nem alkalmas a gyilkolásra? – kérdezte résnyire szűkült szemekkel.
- Ne-nem tudom… én… Kunzite-sama, kérem, ne büntessen meg! – hadarta esdekelve. – Jadeite-sama készítette össze az egészet! – mentegetőzött szánalmas kétségbeeséssel.
- Értem – mosolygott megbocsátást mímelve. – Akkor majd köszönd meg neki szépen. Hamarosan őt is utánad küldöm. – Csuklóját lazán megbillentve fogást váltott, erősen a markába szorítva a halálos fegyverré avanzsált evőeszköz nyelét. Villámgyors mozdulattal vágta a kést a fiú mellkasába, oda, ahol a szívét sejtette, aztán ugyanazzal a lendülettel kirántotta, és felszakította a nyaki ütőeret, végül beledöfte a fülébe, hogy az agy roncsolásával biztosra menjen; a másik kezével pedig megtartotta a megbillenő tálcát.
Zoisite némán megtántorodott, üvegesedő tekintetében az elárultság miértjének fájdalmával – akárcsak annak idején Maes Hughes. Tompa puffanással a földre zuhant, testén görcsös remegések futottak végig, majd rövidesen ez is abbamaradt. Kész. Egyáltalán nem volt nehéz. Kissé aggasztotta ugyan a vér hiánya, de hamar túltette magát rajta. Más világ – más szabályok. A lényeg, hogy végezni hasonlóképp lehet velük, ahogyan az emberekkel.
Megehetem, Envy? Légyszi, hadd egyem meg! hallotta magában Gluttony hangját, és nem hitte volna, hogy valaha is hiányolni fogja a feneketlen bendőjű bumburnyákot.
No igen, sajnálatos módon megfeledkezett arról, hogy a szokásos takarítószemélyzet hiányában neki kell gondoskodnia a hulla eltüntetéséről. És mégis hogyan? Eláshatná a kertben. Vagy elrejthetné az üvegházban. Esetleg a lépcső alá. Aztán lelépnének Edwarddal. Mielőtt azonban hozzáérhetett volna a tetemhez, az hirtelen sziszegő hangot hallatott – mint amikor egy addig zárt, túlnyomás alatt lévő tartályból kiszökik a levegő –, és egy szemvillanás múltán valamiféle furcsa, hamuszín porrá omlott széjjel.
- Mi a franc… – hőkölt hátra. Első döbbenetében a tálcát is majdnem elejtette. Aztán gyorsan kapcsolt. Ha szerezne bizonyítékot, hogy ezek nem emberek, az acélmütyürt is könnyebben meggyőzhetné.
Pillantása a narancssárga folyadékkal teli poharakra esett. Legalább nem tej. Azt Edward utálja. Az egyik pohár tartalmát a bejárati ajtó melletti, a hozzá közelebb lévő virágdézsába öntötte, majd visszafordulva még éppen látta, amint a por áttetsző köddé enyészve, a mennyezet felé illanva elpárolog.
- Mi a franc… – mormogta maga elé ismételten.
Ennyit erről: szó szerint füstbe ment a bizonyíték. Megvonta a vállát. Nincs holttest – nincs gyilkosság. Ez pedig számtalan lehetőséggel kecsegtet; bár talán az lenne a legjobb, ha most rögtön elhúznák innen a csíkot.
Időközben visszavette eredeti valóját, és a "jobb, mint a semmi" elvet követve elrejtette a vajkést alig-ruházatában, aztán Zoisite alakjában elindult a szalon felé, törekedve arra, hogy minél élethűbben – egy halott esetében kifejezetten vicces szóhasználat – utánozza a légiesen kecses lépteket, valamint barátságos mosolyt. Érezte, hogy ez utóbbi meglehetősen kényszeredettre sikerült, főleg, mert nem gondolta volna, hogy a tökmag máris ébren van. Vajon mennyi idő telhetett el? Lehet, hogy jóval több? Cserbenhagyta tán az időérzéke?
Amennyiben sejtette volna, hová fog kifutni a történet, nem kezdett volna bele a kis játszmájába, amit sebtében kifundált; csakhogy úgy vélte, a sok "izgalom" után ennyi kijár neki, ráadásul meg volt győződve arról, hogy holttest híján a kastély lakói nem fedezik fel egyhamar néhai társuk eltűnését.
Azonban maga a játszadozás eleje sem indult túl jól. Mármint a csók jó volt, nagyon is jó, sőt túlzottan jó, minden eddigit felülmúlóan élvezetes – talán, mert sosem csókolt még meg senkit, aki ennyire gyűlölt volna; vagy talán, mert a mézédes ártatlansága mögött ott húzódott az egész lényét felperzselő, lángoló szenvedély. Mely szenvedély voltaképpen nem is neki szólt, hanem valaki másnak, valaki már nem létezőnek – mégis magával ragadta olyannyira, hogy nem koncentrált eléggé álcájának tökéletes fenntartására. "A… szemed. Megváltozott… a szemed…" Tisztában volt azzal, hogy a másik igazat mond, ennek ellenére igyekezett homlokegyenest ellenkező látszatot kelteni; hiszen ez idáig ilyesmi még sohasem történt. Sohasem. Ez pedig megrémítette.
Nem sokkal ezután jött az a bizonyos, Dantéra vonatkozó megjegyzés: "Mindig ilyen gyönyörűen tartja magát a megállapodásotokhoz? Nem kötelező válaszolnod, csak legalább magadban számold össze, hányszor vágott már át! Vajon mi mindenben hazudott még nektek… neked?", és ez az elevenébe talált. Nem volt nagy újdonság a számára, hogy Mestere manipulálja, kihasználja, eszköznek tekinti, valamint kizárólag akkor nem hazudik, mint a vízfolyás, amikor csukva van a szája. A mai napig viszont ez a nyilvánvaló tény nem zavarta. Pontosabban zavarta, csupán nem foglalkozott azzal, hogy zavarja – akárha ez volna a természetes. "Vajon mi mindenben hazudott még nektek… neked?” Ez a kérdés átszakított valamit, valami gátat, ha nem is a lelkében – az ugyanis tudvalevően nem volt –, de az elméjében mindenképp; az utolsó csepp a hömpölygő folyamban, mielőtt kilépne a medréből. Tényleg. Vajon mi mindenben hazudott még a vén ribanc?
Csevejük folytatását aztán kifejezetten érdekfeszítőnek találta, különösen, mert olybá tűnt, hogy a kis cukorborsó csupáncsak megszokásból, ímmel-ámmal tiltakozik, ám igazából nagyon is ínyére lenne, hogy szexuális kapcsolatot létesítsen vele. Nem konkrétan így képzelte ugyan a csábítási kísérletet, mindenesetre bevált… volna… talán… amennyiben nem kellett volna Zoisite megölésére terelnie a témát. Az igazság ismeretében – azaz, hogy az áldozata nem is volt ember – Edward reakciói határozottan szórakoztatták, jobban, mint maga a gyilkosság. Mihelyst azonban a kötelező körök lefutását követően rátért a lényegre, a mélynövésű alkimista mellett majdhogynem azonnal megjelent a nálánál minimum két fejjel magasabb főmufti, megközelítőleg a semmiből, ami már alapjában véve megdöbbentette; az meg még inkább, hogy a következő másodpercben mindketten kámforrá is váltak.
- Hé! Adjátok vissza! Ő az enyém! – kiabálta dühösen jobb híján a puszta falnak, és mérhetetlen ingerültségét csak az aggodalma írta fölül. Envy igenis aggódott; persze kizárólag azért, mert ha Edwarddal történik valami, úgy búcsút mondhat remekül kitervelt bosszújának. Legalábbis ezzel magyarázta hirtelen támadt szorongását. – Akkor is gyűlölöm – mormogta maga elé, miközben azon morfondírozott, hogy Kunzite miért őt hagyta itt, és nem a tökmagot.
Aztán pár pillanat múltán megkapta kérdésére a minden képzeleten túlmutató választ… |
